Már lassan egy hete, hogy itt vagyok Tokyoban, és annyira élvezem ezt. Bár még mindig nem tudom elhinni. Olyan, mintha egy álom lenne. De rá kell ébrednem, hogy szép lassan valóra válik az, amiről egész életemben álmodtam. Angyal leszek, csak bírjam ki ezt a pár hónapot, és persze kedves kis védencem bunkó viselkedését is.

Ez alatt a néhány nap alatt többször is összefutottunk Sasukével, de hogy köszönjek neki vagy, hogy oda mennyek hozzá, arra még a jó isten sem tudott volna rávenni. Bár legtöbbször azt vettem észre, hogy csak áll, és bámul. Nem mondom, de ez egy idő után kifejezetten idegesítő tud lenni főleg úgy, hogy közben semmit sem tudok leolvasni az arcáról. Semleges képet vágott minden egyes alkalommal. Ez megnehezítette a helyzetemet, hiszen fogalmam sincs arról, hogy miket gondolhat most rólam.

Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen arcot vágna, ha megtudná, hogy egy suliba, és valószínűleg egy osztályba kerülök vele. Kiborulna? Esetleg örülne? Az utóbbit kétlem, azok után, hogy a fél pohárforró csokival leöntöttem az ingjét. Ilyen szerencsétlen is csak én lehet, hogy már az első találkozást elszúrom. Pedig úgy igyekeztem mindent jól csinálni. Na, mindegy ezen változtatni már nem lehet. A lényeg az, hogy helyre kell hoznom ezt a „kis” bakit, és persze az életét is.

„Csörr” – hallottam meg egy nagyon ismerős hangot. Hozzászoktam a délig való alváshoz, ezért mióta itt vagyok, igyekszem minél előbb kelni, hogy ne a suli kezdésnél szenvedjek ezzel reggelente.

Kinyitottam a szemem, majd egy ásítás keretében a telefonomhoz nyúltam és kinyomtam az ébresztőt. Miután ez megvolt nagyokat nyújtózkodtam. Álmosan néztem körbe a - még mindig idegennek tűnő – szobámban. Ahhoz képest, hogy tizenegykor feküdtem le tegnap és ma hétkor keltem egészen frissen ébredtem, bár szívesebben maradnék az ágyban. Csakhogy ismerős lépteket hallottam. Ijedten húzódtam az ágyam sarkába. Napok óta ezt csinálja, de most elhatároztam, hogy nem hagyom magam.

Az ajtó kinyílt, és Gen állt ott vigyorogva, miközben a karjait a csípőjére tette.

-         Jó reggelt álomszuszék! – köszönt. – Kész van a reggeli úgy, hogy jöhetsz enni – azzal elindult felém.  Már csak pár méter hiányzott, mikor rászóltam.

-         Maradj ott! – húztam magam elé védekezően a párnát – Menny le. Mindjárt megyek, csak felöltözök.

-         A-a – rázta meg a fejét – még nem kaptam meg a reggeli ölelésemet – újból elindult.

-         Tünés – szóltam rá megint, de mintha meg sem hallotta volna. Fogtam a párnát, és neki hajítottam. Erre megállt.

Míg leállt szöszölni, én addig gyorsan felpattantam, és futásnak eredtem volna, ha nem kapja el a karomat, és ránt vissza. Szorosan magához ölelt. Hiába kapálóztam, nem mentem vele valami sokra.

„És még rám mondják, hogy gyerekes vagyok” – futott végig az agyamon. Nem tehettem mást, mint hogy hagyom, hogy kiélj rajtam a szeretet hiányát. – „ Itt van harmincöt évesen, de az agyi szintje egyenlő egy ötévesével.”

Miután elengedett kikaptam a párnát a kezéből, és a képébe nyomtam. Mire ő csak egy nyögéssel válaszolt, és elhajította a francba. Ekkor újból magához húzott, és neki állt csikizni. Ez az egyik olyan dolog, amit a világon mindennél jobban utálok. Már könnyeztem a nevetéstől, még az oldalam is beszúrt. A végén már alig kaptam levegőt. Könyörögtem neki, hogy fejezze be, de mintha meg sem hallotta volna. Aztán látva szenvedésem abba hagyta. Fáradtan csuklottam össze, amint elengedett. A térdeim nem bírták tovább. Mélyen szívtam magamba az oxigént, amit ezelőtt pár perccel nem tudtam megtenni. Közben a könnyeimet törölgettem.

Az ajtó egyszer csak kivágódott, és May állt előttem. Dühösen csillogó sötétkék szemeit Genre szegezte, aki mint egy félős kis nyuszi behúzódott a szoba legközelebbi sarkába.

-         Tudod te, hogy hány óra van? – törte meg végül a csendet – Valaki aludni szeretne még. Nem pedig Sakura sikítozását hallgatni.

-         Bocsi – nyögtem zavartan – nem akartam hangoskodni.

-         Semmi baj – mosolygott rám – nem a te hibád, ha nem az övé – mutatott „apára”

-         Sajnálom – szólalt meg bűnbánóan.

-         Hah – sóhajtotta a lány – Sasorinak igaza volt. Le kéne állnod ezzel a pedofil hajlamos viselkedéssel.

-         Semmi szexuális tartalmú dolgot nem akartam vele csinálni! – háborodott fel Gen. Mire én csak zavartan néztem hol egyikre, hol a másikra.

-         Akkor inkább fogd vissza magad, és viselkedj végre felnőtt módjára – szólt rá egy kicsit élesebben „anya”.

-         De te is tudod, hogy mióta… - itt elakadt. Leült az ágyra, a könyökét a combjára támasztotta, az arcát pedig a tenyerébe temette. Megremegett, mikor May mellé lépett, és megfogta a vállát.

-         Tudom, Gen. De ez még sem ok arra, hogy úgy viselkedj, mit egy kis gyerek. Ráadásul őt sem kéne így kezelned.

Magam sem tudom mi ütött belém, de egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy ott ül magába roskadva. Bár fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mi is a baj. Hirtelen felpattantam, és oda mentem hozzá. Szorosan magamhoz öleltem, majd kiskutya szemekkel néztem Mayre.

-         Ne légy vele ennyire szigorú. Nem csinált semmi rosszat – mondtam – ha a papa ezt élvezi, akkor csinálja. Bár egy kicsit tényleg vissza foghatná magát – mosolyogtam.

-         Papa? – ismételt meg – papának hívott – elhúzódott tőlem és anyára nézett. A szemei felragyogtak, és magához ölelt – tényleg nem zavar?

-         Ha vissza fogod magad, akkor nem.

-         Egyezzünk meg valamiben – kezdte – minden reggel kapok egy nagy ölelést, én meg igyekszem minél felnőttesebben viselkedni.

-         Rendben, de aztán tartsd magad hozzá – húzódtam el tőle. Annyira ismerős volt a tekintete, de fogalmam sem volt róla, hogy miért. A mosolya ellenére is annyi fájdalom volt benne.

Ezután May visszament aludni, mi meg apával lementünk elfogyasztani a reggelit, ami addigra kihűlt. Szegényke eléggé ki volt miatta, én meg csak nevettem rajta. De engem nem érdekelt, hogy hideg. Ha már megcsinálta, akkor nem hagyom ott. Leültem és neki látta falatozni.

 Igazság szerint engem nem zavar, ha Gen gyerekes felnőtt létére. Valahogy ez szórakoztatóbb, mint egy szigorú felnőtt, aki mindenért meg szid, meg nem enged sehova. Lazán veszi az egészet, bár tényleg vannak idegesítő szokásai, de hát senki sem lehet tökéletes. Én ettől függetlenül bírom.

Ez után a nap folyamán többször is előjött, hogy ilyen-e egy család. Mivel én szülők nélkül nőttem fel, nem nagyon értettem hozzá. De ha ők lennének a valódi szüleim, tuti nem unatkoznék mellettük. Még ha néha vannak is kisebb veszekedések, nagyon jó szülők lennének az biztos. A veszekedés utáni békülésnél viszont nincs is jobb. Ezt már megtapasztaltam Sasorinál és Ayunál, akik elég gyakran vesznek össze kisebb dolgokon.

„De vajon a valódi szüleim is ilyenek lennének?” – csalódottság fogott el. Igazából semmit sem tudok róluk, még a nevüket sem.

Pedig jó lenne legalább ennyit tudni. Ez a gondolat mindvégig a szívemben volt, míg el nem érkezett a várva várt nap.

Szeptember elseje, szerda. Az első tanítási nap.

Előző éjszaka alig aludtam valamicskét az izgalom miatt. Úgy, hogy reggel elég fáradtan ébredtem, de nem igazán törődtem vele. Amint megszólalt a telefonom, egyből kipattantam az ágyból. Belebújtam a papucsomba, és a szekrényhez sétáltam, ahonnan kivettem az ünneplős ruhámat. Ami egy fehér blúzból és egy fekete szoknyából állt. Ezt ráterítettem az ágyamra. Aztán egy kisebb fiókból kihalásztam egy testszínű harisnyát.  Gyorsan felkapkodtam magamra őket. A következő utam a fürdő szoba felé vezetett, ahol első dolgom a hajam rendbe rakása volt. Megfésültem, és kontyba tűztem. Aztán jöhetett a smink. Nem akartam még ennél is feltűnőbb lenni, így hát csak szempilla spirált, és halványrózsaszín szemfestéket tettem fel. Miután végig mértem magam a tükörben, és mindent rendben találtam, vissza mentem a szobámba a táskámért. Aztán pedig lementem a nappaliba. A táskámat a fotelra dobtam, közben meg sem álltam a konyháig. Ahol Gen már javában készítette a reggelit, May pedig a kávéját iszogatta.

-         Jó reggelt! – üdvözöltem szüleimet, akik megmosolyogták lelkesedésemet.

-         Jó reggelt! – köszönt vissza anya

-         Viszont – szólalt meg apa is, majd odasétáltam hozzá, és egy hatalmas nagy öleléssel köszöntöttem.

-         Mi a reggeli? – kíváncsiskodtam, miközben kikerültem, hogy meg nézzem, mit csinál.

-         Nutellás kenyér teával, megfelel?

-         Igen – oda mentem az asztalhoz és helyet foglaltam.

-         Izgulsz? – kérdezte két korty között May.

-         Nagyon- vágtam rá egyből – annyira várom, hogy találkozhassak az osztálytársaimmal. Kíváncsi vagyok, hogy fogadnak majd. Meg persze a feladatom miatt is izgulok. Csak reménykedni tudok, hogy Sasuke nem utál a múltkori miatt – sóhajtottam.

-         Csak kiheverte már – tette elém apa a reggelimet, majd helyet foglalt mellettem. Én meg neki láttam enni. Pár perces csönd telepedett ránk, majd miután végeztem a tányért és a poharat a mosogatóba tettem. Épp neki láttam volna elmosni őket, mikor Gen rám szólt.

-         Hagyd, csak majd elintézem. Ne kend össze magad miatta.

-         Biztos? – kérdeztem vissza, hátha meggondolja magát – nem gond, óvatos leszek.

-         Igen, megcsinálom. Úgy sincs semmi dolgom a mai napra – sóhajtotta – Bevigyelek kocsival a suliba?

-         Hát úgy gondoltam besétálok, de ha már így felajánlod, és nem nagy gond, akkor elfogadom – vigyorogtam rá. Valahogy ez a mai nap annyira tökéletes. Eddig. Még bármi megtörténhet, attól függetlenül, hogy jól indult.

-         Körülbelül… - ránézett az órára – húsz perc múlva indulhatunk is, ha neked az úgy jó.

-         Persze, tökéletes – mondtam. Majd Gen felállt és a mosogatóhoz lépett.

-         Emlékszem, még hogy én is milyen lelkes voltam az első feladatomnál, még fiatal koromban – ábrándozott a mellettem ülő lány.

-         Egyáltalán nem vagy öreg – vágtam rá

-         Attól függ, kinek mit jelent az a harmincöt év.

-         Szerintem nem sok. Pont ideális kor – dőltem hátra a székben. Elnevette magát. Ezután fogalmam sincs miért, de megint előjöttek a valódi szüleim. Vajon ők hány évesek lehetnek most? Ez a gondolat eléggé lehangolt. Bár tudnék róluk valamit. Érdekes, ezelőtt nem igazán foglalkoztam ilyenekkel, csak mostanában.

-         Hé, jól vagy? – bökött oldalba May.

-         Igen – erőltettem magamra egy mosolyt, ami hamar el is illant – lehetne egy kérdésem?

-         Persze.

-         Ismertétek a szüleimet – lehet, hogy ezt nem kellett volna, vagy nem ilyen konkrétan megfogalmazva.

Kínos csend telepedett ránk, amit egy csörömpölés zavart meg. Mind ketten Gen felé kaptuk a fejünket, aki mereven bámultam a széttört poharat. Vett egy mély levegőt, majd zavartan felénk nézett hol rá, hol pedig Mayre. A szeme mintha könnyes is lett volna, de lehet, hogy csak beképzeltem. Lehajolt, hogy összeszedje a szilánkokat, de figyelmetlenségből, megint megvágta a kezét.

-         Francba – nyögte, majd szó nélkül elhagyta a konyhát. Mayre pillantottam, aki aggódva bámult utána. Elég volt ennyit látnom ahhoz, hogy rá jöjjek, igenis tudnak valamit, talán többet, is mint hinném.

-         Maradj itt, mindjárt jövök – azzal magamra hagyott. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Körülbelül negyed óra telhetett el az óta, mióta mindketten elmentek. A fejemet az asztalra hajtottam, úgy vártam, hogy visszajöjjenek. Gyötört a bűntudat. Kellett nekem erre rákérdeznem. Én és az a hülye nagy szám. Ajj… Felemeltem a fejemet, és az asztalhoz vágtam. Jó nagyot koppant. Még egy kicsit sajgott is utána a helye, de nem igazán törődtem vele.

Aztán lépteket hallottam. A lépcső egy kissé nyikorgott, mikor jöttek le az emeletről. Halkan beszélgettek. Mintha a hangjuk is sokkal nyugodtabb lenne. Mielőtt Gen belépett volna a konyhába vett egy mély levegőt, majd kifújta azt. Nem mertem rájuk nézni.

-         Hé – tette a kezét a vállamra – lassan mehetünk.

-         Oké – azzal felálltam, és átmentem a nappaliba.

Belebújtam az új cipőmbe, ami egy öt centis magas sarkú volt. Beletelt egy pár napba mire meg tanultam benne járni. Bár még most sem megy tökéletesen, de hát edző cipőben mégsem mehetek. Aztán felkaptam a táskámat, és az ajtóhoz sétáltam jelezve, hogy készen állok az indulásra. Pár perc után ők is megjelentek. Gen felkapta a kocsi kulcsát, majd rám nézett.

-         Mindened meg van? – kérdezte, mire én csak bólintottam.

Oda mentem Mayhez, és egy puszit nyomtam az arcára, eztán elköszöntem tőle. Gennel pedig elindultunk. Kisétáltam a kapu elé, míg apa kiállt az autóval. Ezután pedig beszálltam, ő meg rátaposott a gázra. Az út elején nem szólalt meg egyikünk sem, bár legtöbbször azt vettem észre, hogy engem bámul a visszapillantón keresztül.

-         Sajnálom – törte meg végül a csendet. Zavartan néztem rá.

-         Mit? – kérdeztem vissza értetlenül.

-         A kiborulást. Én nem így… - itt elakadt. Láttam, hogy nyomasztja valami.

-         Semmi baj – mosolyogtam rá, de nem úgy sikerült, ahogyan terveztem.

-         Utálod őket? – jött egy újabb meghökkentő kérdés. Nem értettem miért kérdezi. A visszapillantóból engem figyelt.

-         A szüleimet? – bólintott – Nem, nem utálom őket. Biztos meg van rá a magyarázat, hogy miért nem lehettek mellettem. De egyszerűen nem tudom, mi lehet az… - itt elcsuklott a hangom – De ti tudjátok, igaz? Te, May, Ayu és Sasori.

-         A tanács megtiltotta, hogy bárki is beszélni merjen erről. Még a nevük kiejtése is komoly következménnyel jár – feszült volt. Ezt a következtetést is abból vontam le, hogy idegesen markolászta a kormányt.

-         Szóval ez az oka, hogy semmi sem tudok róluk.

-         Ha tehettem volna, már az első perctől kezdve elmondtam volna mindent. Ha rajtam múlott volna, akkor… - elcsuklott a hangja. Vett egy mély levegőt, és lefékezett – Megjöttünk – fordult hátra, és rám mosolygott – de ne is törődj ezzel. Vannak fontosabb dolgaid is.

-         Igen – bólintottam, és felvettem az eddigi legszebb mosolyom – vigyázz suli, mert jövök! – azzal kimásztam a kocsiból. Már csuktam volna be az ajtót, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve visszamásztam, és nyomtam az arcára egy puszit – köszönöm papa.

-         Ha van, valami tudod a számom – mondta mire én egy bólintással válaszoltam. Elköszöntünk egymástól, majd hagytam elmenni. Láttam a kocsi távolodó alakját. Miután eltűnt elindultam az iskola bejárata felé.

Többen is megbámultak a feltűnően rózsaszín hajkoronám miatt. És néhányan még össze is súgtak a hátam mögött, mikor elmentem mellettük. De nem zavart. Semmi sem ronthatta el a kedvem. Már csak pár méter volt hátra az izgalmam pedig egyre csak fokozódott. A bejáratnál viszont megtorpantam. Lelkesen olvastam el az ajtó felett lévő szöveget: Konoha Középiskola. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem az épületbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés