Másnap reggel teljesen kipihenten ébredtem, ilyen is ritkán fordul elő. Kinyújtózkodtam magam, majd elindultam megkeresni Ayumit, hogy segítsen lejutni innen, ugyanis mától kezdve neki kell állnom, hogy védencemet a helyes útra terelgessem. Ettől a gondolattól boldogság töltötte el a szívemet, némi izgalommal fűszerezve. Vártam, hogy végre lent legyek az emberek között, akiket idáig csak fentről figyelhettem.

Míg barátnőm után kutattam észrevettem, hogy sokaknak megakad rajtam a szemük és néhányan még össze is súgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük. Nem szóltam semmit, hiszen érthető is, hogy így reagálnak. Ez volt az első eset, hogy két kiválasztott van. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy figyelmetlenségből neki mentem valakinek. Nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, így a felhőn kötöttem ki. Fölemeltem a fejem, hogy lássam, kit is löktem fel majdnem. Meglepődtem, mikor Hitomit pillantottam meg.

-         Bocsi – nyögtem zavartan

-         Semmi baj – mosolygott rám és felsegített – Jól vagy?

-         Aha – bólintottam, majd végig néztem a körülöttünk állókon, akik kíváncsian méregettek engem.

-         Izgulsz? – szólalt meg a mellettem álló lány. A szemei ugyan úgy izgalommal voltak telve, mint az enyémek.

-         Igen – vágtam rá – Gondolom te is.

-         Aha – lelkesedett

-         Hát sok szerencsét hozzá – mosolyogtam rá

-         Neked is – mondta, majd elköszöntünk egymástól és tovább mentem.

Alig telt el öt perc, mikor három gyerek boldogságtól kivirult arccal futott felém. Név szerint: Moegi, Konohamaru és Udon.

-         Jó reggelt, Sakura-san – köszöntek mindhárman egyszerre

-         Jó reggelt – köszöntem vissza

-         Ugye ma kezded a feladatod? – kérdezte lelkesen Udon

-         Igen, csak nem találom sehol sem Ayumit – ráztam meg a fejem – Nem láttátok valahol?

-         Nem válaszoltam Konohamaru

-         Ma még nem láttuk – vágta rá Moegi is

-         Hah – sóhajtottam, pedig reménykedtem, hogy ők találkoztak vele.

-         Ne aggódj – mondta a barnahajú kislány – majd mi megkeressük neked – azzal mindhárman futásnak eredtek.

Mosolyogva mentem utánuk. Még a kisujjamat sem kellett megmozdítanom, mivel akárkivel összefutottunk ők mindig hamarabb ott voltak, mint én és Ayuról érdeklődtek, de sajnos senki se tudta megmondani, hogy hol van, így egy idő után meguntam és letelepedtem az egyik felhőre. Csalódott sóhaj csúszott ki a számon. Nem tehettem semmi mást, csak ültem és vártam hátha felbukkan valamikor.

Egy óra múlva fel is tűnt egy zacskóval a kezében, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne. Éppen egy heves szócsatát vívott Sasorival, ami egyáltalán nem volt meglepő, hiszen nap, mint nap ezt csinálták. Amint ideértek hatalmas mosollyal üdvözöltem őket.

-         Jó reggelt!

-         Hali csajszi – köszönt barátnőm, aki fogta magát és összeborzolta a hajamat üdvözlés képen

-          Szia – köszönt Sasori is, aki éppen nem volt valami fényes hangulatában.

-         Az mi? – mutattam a barátnőm kezében lévő szatyorra

-         A ruhád és a cipőd – dobta az ölembe őket – így mégsem jöhetsz – nézett végig rajtam.

Mondjuk, igaza van, eléggé furán nézne ki, hogy ha egy rózsaszín hajú csaj – már ez is önmagában nagy figyelmet keltene – egy fehér lepedőbe bugyolálva mászkálna az utcán. Na, jó a fehér lepedőtúlzásnak számít. Igazából, egy fehér anyagból készült pánt nélküli ruha van rajtam, a derekánál egy világoszöld színű szalag van masniba kötve. A topánkám olyan színű, mint a szalag.

-         Szerinted mégis hol a fenében fogok átöltözni?

-         Oda fent – intett a felettem elterülő égre – Mégis mit gondoltál?

-         Hát nem tudom. Ezért kérdeztem – csodálkoztam, hogy van itt öltöző is. Sok minden van, még amiről nem tudok.

Meg sem várta, hogy felálljak, egyszerűen karon ragadott és felrepült velem a kék égboltra. Felsikoltottam, ő pedig csak vigyorgott a reakcióm hallatán. Utálom, mikor ilyen váratlan dolgokat csinál és ezt ő is tudja. Valószínűleg imádja, hogy ha rám hozhatja a frászt. Mikor kezdtem volna hozzászokni a magassághoz, hirtelen elengedte a kezemet én meg egy felhőre huppantam. Ijedten kaptam a mellkasomhoz, mivel egy pillanatig úgy éreztem, hogy a szívem menten kiugrik a helyéről.

-         Te ezt élvezed, igaz? – néztem rá gyilkoló tekintettel

-         Miért, te nem? – kérdezett vissza gúnyosan, mire én csak meredten bámultam rá – jó-jó bocsi – nevetgélt továbbra is – inkább menny és öltözz át – intett az egymás mellett álló fülkékre.

Felálltam, majd elindultam a fából összeeszkábált épületek felé. Bekopogtam az elsőn, de kiszóltak belőle, hogy foglalt, így tovább mentem a második felé, ami viszont szabad volt. Beléptem rajta. Miután becsuktam az ajtót körülnéztem. Egy kicsi helység volt. Állt benne egy szék, előtte állt egy tükör és a falon pedig néhány fogas volt. Belenéztem a tükörbe és igazat kellett adnom barátnőmnek, ugyanis elég hülyének nézhetnének, hogy ha így emberek közé lépnék, hiszen az ő világuk más, mint a mienk. Így hát gyorsan kibújtam a ruhámból és felvettem azt, amit Ayumi adott. A méret pont megfelelő volt. Aztán újra végig mértem magam. Egy spagetti pántos világoszöld ruha volt, amin hatalmas rózsaszín virágok terültek szét. A hozzá kapott szandál szintén rózsaszín volt. Miután sikeresen átöltöztem, kiléptem az ajtón és Ayuig meg sem álltam.

-         Csini – mosolygott rám, mikor megpillantott – kész vagy?

-         Azt hiszem igen – mondtam izgatottan

Barátnőm újból kiengedte szárnyait, megragadta a kezem és repülni kezdett Tokyo felé. Nagyot nyeltem izgalmamban, a szívem hevesen kalapált. Felpillantottam és láttam, hogy a felhők egyre távolabb és távolabb kerülnek tőlünk, míg a föld egyre csak közeledik. Onnan fentről olyan kicsinek tűnt.

Addig- addig repültünk, míg Ayu le nem szállt az egyik sikátorba, ahol három ember álldogált, mintha ránk vártak volna. Köztük volt Sasori is, a másik kettőt viszont nem ismertem, még látásból sem. Mikor a lábam vége érintette a talajt, majdnem eldőltem, ugyanis nem igazán vagyok hozzászokva a kemény, szilárd betonhoz, hiszen eddig szint csak a rugalmas, pihe-puha vattaszerű felhőn voltam. A többiek jót röhögtek rajtam, míg én össze visszamászkáltam és ugráltam, hogy szokjam a helyzetet. El se tudtam képzelni, hogy hány járókelő bámult meg emiatt, de nem érdekelt. Aztán eszembe jutott, hogy Sasori is itt van, hogy miért azt nem tudom, így rákérdeztem.

-         Te hogy kerülsz ide?  - kíváncsiskodtam

-         Egyedül mégsem mászkálhatsz – nyögte

-         Egyedül – fakadt ki Ayumi – Szerinted én mégis ki a franc vagyok?

-         Akkor had fogalmazzak úgy – tartott némi szünetet – hogy nem hagyom, hogy ezzel a némberrel mászkálj, mert még a végén megrontja, azt a buta fejedet.

-         Én megrontani? – szólalt meg barátnőm újból – Már elnézést, de nem én próbáltam szerencsétlennek – mutat rám – bebeszélni, hogy egy pszichopata perverz őrültet kell dédelgetnie.

Sasori épp szóra nyitotta a száját, csakhogy a mögötte álló férfi – akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, meg persze arról a nőről sem, aki mellette állt – közbeszólt.

-         Hé vöröske, ne most kapjatok hajba jó? Szegény lánynak van elég teendője, mint hogy a ti veszekedéseteket hallgassa, igaz? – néz rám, mire és helyeslően bólogatok – Gondolom te vagy Sakura – mosolygott sejtelmesen, miközben hozzám sétált és megcsókolta a kézfejem. Zavartan pislogtam, mert hirtelen nm is tudtam, hogy hogyan viselkedjek.

-         I-igen én vagyok – dadogtam

-         Te meg mi az istent csinálsz – akadt ki most már Sasori is – Nem fiatal hozzád egy kicsit? – megragadta a kezem és magához húzott, közben védelmezően átölelt.

-         Reménytelen vagy – sóhajtotta a férfi – Jaj milyen faragatlan is vagyok – vakarta meg zavartan a tarkóját – Gen vagyok, ő pedig May – húzta magához a mellette álló nőt.

-         Sziasztok – köszöntem és elhúzódtam Sasoritól.

-         Mi leszünk átmenetileg a szüleid – mondta mosolyogva May.

Most már emlékszem, hogy miért ilyen ismerős a nevük. Azon a papíron, amin az életrajzom van, azon szerepelt a nevük, bár képet nm raktak hozzá, így nem tudhattam, hogy ők azok. Még egy darabig itt ácsorogtunk ebben a kicsiny kis sikátorban, hogy elmondjanak néhány fontos dolgot, amiről tudnom kell. A mese, ami az ideköltözésünkről szól, annyiból áll, hogy „apámat” áthelyezték ide Tokyoba a munkahelyéről és így jött az egész család, mivel elég fárasztó lenne nap, mit nap Matsuyamából Tokyoba utazgatni. A sulit eredetileg az alapján választották, mivel oda jár a védencem is és így könnyebben el tudom végezni a feladatom, mivel a közelében lehetek. De e helyett ki kellett valami mást találni, így arra jutottunk, hogy ez a város egyik legjobb iskolája, nem fizetős és a tanítás is magasabb színvonalon folyik, de a követelmények ehhez képest nem túl szigorúak.

Miután ezt megbeszéltük Gen-nek volt még néhány elintéznivalója, ezért May-jel elmentek. Pár percig némán figyeltük őket, míg végül el nem tűntek a látótérből.

-         Mehetünk várost nézni – kiáltottam lelkesen, közben karon ragadtam két barátomat és magam után húztam őket. Már kezdtem unni, hogy abban a sikátorban ácsorgunk.

Tokyon innen lentről sokkal érdekesebbnek tűnt, mint fentről. Annyira csodálatos volt minden. Az a sok hatalmas épület, ami körülvett minket, az emberek, akik sietve mentek a munkahelyükre, hogy el ne késsenek, az a sok bolt, amiknek kirakataiban szebbnél- szebb ruhák, cipők, parfümök, játékok és még sok-sok minden sorakozott vagy az öreg nénikék, akik a kutyusaikat sétáltatták és a fiatal anyák, akik a gyermekeiket épp az óvodába vitték. Leírhatatlan érzés volt látni mindezt. A szívemet percről percre egyre jobban öntötte el a boldogság érzése. Sose örültem még ennyire semminek. Kíváncsian néztem a város minden egyes szegletét, ami mellett elmentünk.

Azután Ayumiék elvittek a sulimhoz is. Hatalmas épület volt, el se tudtam képzelni, hogy hány velem egykorú gyerek járhat ide. Egy hirtelen ötlettől vezérelve el kezdtem magam után húzni őket, mert belülről is látni akartam volna. Az ajtó nyitva volt, így semmi akadálya nem volt, hogy belépjünk rajta. Illedelmesen köszöntünk a portásnak, aki visszamosolygott ránk, majd folytatta eddigi teendőit. Megtorpantam. Három lépcsősort pillantottam meg, egyik jobbra, másik középen, a harmadik pedig balra helyezkedett el. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy merre is mennyünk. Aztán a középsőt választottam és elindultam arra. Miközben felfelé mentünk a lépcsőn, felpillantottam és megállapítottam, hogy kb. háromemeletes lehet a suli. Mikor felértünk, majdnem minden terembe bekukkantottunk, aztán egy idő után megtaláltuk azt is, amelyikbe én fogok járni. Az ajtón a tizenegy per a osztály állt. Ez lesz az én osztályom, meg persze védencemé is. Már alig vártam, hogy találkozhassak a leendő osztálytársaimmal. Még kimondani is fura volt. Feltűnt, hogy az egész iskola ragyog a tisztaságtól. A padló, a termek és még a mosdók is. Minden értelemben tökéletes volt és ez még csak fokozta bennem az izgalmakat.

Időközben rátaláltunk az ebédlőre is, ami szintén csillogott-villogott a tisztaságtól és a rendtől. Középen állt egy hosszú pult, ahonnan valószínűleg a konyhás nénik osztogatják az ételeket. Az asztalok kör alakúak voltak, szanaszét szórva az ebédlőben. A legkisebb négy személyes, míg a legnagyobb asztal nyolc vagy tíz személyesek voltak, persze pontosan nem számoltam meg őket, csak így ránézésre állapítottam meg. Miután ezt is feltérképeztük tovább mentünk. Megtaláltuk a tesi termet is, de az nem igazán kötötte le a figyelmemet, de az uszoda annál inkább.

Bementünk, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Belenyúltam a medencébe, hogy megnézzem milyen a víz. Langyos – állapítottam meg, majd lefröcsköltem Sasoriékat, akik egyből bosszú hadjáratba fogtak ellenem. Sikoltozva menekültem előlük, közben majd meg pukkadtam a nevetéstől. Egy idő után mindhárman fáradtan huppantunk le a kőre és szívesen csobbantam volna egyet a medencében. Csak volt ezzel egy kis problémám, nem tudtam úszni.

Miután összeszedtünk magunkat, az udvar felé vettük az irányt, amire megint csak annyit tudtam mondani, hogy hatalmas. Volt rajta egy foci, egy kosár, és egy röplabda pálya. Mindhárom majdnem ugyanakkora volt. De volt még sok fa és bokor és persze pázsitfű. Valahogy meg sem lepődtem, hogy a sulinak erre is telik.

A suli feltérképezése után elmentünk fagyizni. Két hatalmas nagy gombócot kaptam. Az egyik cseresznye a másik zöldalma ízesítésű. Nagyon ízlett. Míg a fagyikat eszegettük végig jártuk a parkot is, ami a főváros kellős közepén helyezkedett el. Rengeteg emberrel találkoztunk. Volt köztük idősebb és fiatalabb is, és mindannyian annyira boldognak látszottak.

Ezután elmentünk a plázába is, amire megint csak a hatalmas szót kell, használjam, hiszen az volt. Kettőemeletes és volt egy parkolója is. Telis-tele van különböző boltokkal és büfékkel. Csillogó szemekkel néztem végig mindegyiken és néhány üzletbe még be is rángattam Sasoriékat. Annyi csodálatos dolgot találtam, hogy szívem szerint felvásároltam volna az összeset, csak hát nem volt annyi pénzem. Kaptam May-től egy kevéskét, hogy ha találnék valamit, ami tetszik, akkor meg tudjam venni. De sajnálatomra túl nagy volt a választék, így inkább félre tettem, hiszen a későbbiekben még szükségem lehet rá.

Egy idő után azonban a hasam követelni kezdte a kaját, így beültünk egy büfébe. A legelső asztalhoz leültünk, amit találtunk és az étlapot kezdtük böngészni. Közben Ayu kiselőadást tartott arról, hogy milyen isteni kajákat csinálnak itt és el kezdte sorolni, hogy ő mit szeret. Vagy tíz különböző ételt felsorolt, de engem leginkább a ramen fogott meg, úgy hogy azt is rendeltem. Sasori is ugyan így tett, míg Ayumi maradt a sushinál. Kb. tíz percet vártunk, vagy még annyit se, míg kihozták nekünk a rendelésünket. Amint elém tették a rament egyből neki láttam. Már az első falat után bele szerettem. Csak ettem, ettem és ettem, míg el nem fogyott. Nagyon finom volt. Miután befejeztem barátnőm meg kínált a sushijával, amit persze nem utasítottam el. Nem volt rossz, bár amit én ettem sokkal finomabb volt.

Körbenéztem a tekintetem megállt a kávéautomatán és egy pillanat alatt felpattantam. Sasoriék meg csak bámultak rám, hogy mégis mi a fene bajom van. Én meg röviden elmagyaráztam nekik, hogy elmegyek venni egy pohárforró csokit és máris jövök. Azzal el is mentem. Mikor odaértem gyorsan átböngésztem a választékot, míg meg nem találtam a keresett célt. Bedobtam az aprót és megnyomtam a gombot. A gép zörgött egy kicsit, majd kiengedett egy poharat és megtöltötte a finom forró csokival. Összefolyt a nyál a számban, ahogy néztem. Mikor végzett kidobta a visszajárót, amit eltettem és elvettem a poharat. Épp fordultam meg mikor neki ütköztem valakinek és az italom fel kilöttyent. Nagyokat pislogva kerestem, hogy hova tűnhetett, de a földön nem találtam. Azonban a tekintetem megállt az előttem toporgó fekete edző cipőn. Nyeltem egy nagyot. Lassan felemeltem a fejemet, közben végig mértem az előttem állót. A fekete edző cipőn kívül, volt még rajta egy szintén fekete farmer, egy fehér ing, amin az én csokim díszelgett. Itt egy pillanatra megálltam, majd újból nyeltem egy nagyot és félénken felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Ahogy összetalálkozott a tekintetünk a szívem kihagyott egy, kettő esetleg három ütemet is. Még levegőt is elfelejtettem venni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés