- …Haruno Sakura - ismételte meg a nevemet, én pedig csak álltam ott, mint valami szobor és bámultam magam elé. Próbáltam megemészteni, hogy tényleg az én nevemet mondta nem pedig másét, de nem ment. Nem értettem magam, hiszen erre vártam egész életemben, most meg úgy viselkedek, mint egy félős kiscica, akit beküldenek az oroszlán barlangjába. Nyeltem egy nagyot, de a fejemet még így sem bírtam felemelni. Minek is? Hiszen mindenki engem bámult. Éreztem a tekintetüket a hátamon, amin a hideg futkosott fel és le. Elbizonytalanodtam, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám.

- Ez csak egy álom, igaz? - kérdeztem magamtól. - Ez nem történhet meg, hiszen van már egy kiválasztott - teljesen bepánikoztam. Már a sírás kerülgetett, nem értettem semmit, bár valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki értetlenül áll szembe ezzel az egésszel. Annyira elkalandoztam, hogy a kábulatból Ayumi zökkentett ki azzal, hogy az oldalamba csípett.

- Áú - jajdultam fel, közben pedig a fájó pontot kezdtem simogatni.

- A te nevedet mondták - lelkesedett, majd karon ragadott és meg sem állt a Sandaimeig - Ő lenne az - mutatott rám. Sandaime rám nézett, én meg, mint egy félős kis cica viszonoztam a pillantását.

- Akkor ez a tiéd - nyújtotta felém a cetlit, amit remegő kézzel vettem el tőle - Reggel kilenckor a tanácsteremben találkozunk - mondta, majd hátat fordított nekünk és elindult.

- Végre te is olyan leszel, mint mi - ábrándozott, miközben Sasorihoz sétáltunk.

-Aha - nyögtem válasz kép. Örülnöm kellene, de valahogy nem megy, pedig az álmom most valóra válhatna. Rossz érzés fogott el, amikor a cetlire pillantottam. A nevemen kívül semmi más nem állt rajta, mégis kellemetlen érzések fogtak el. Hiába forgattam, nem találtam rajta semmi különöset. Megtorpantam.

Csak egy pillanat volt mégis tisztán emlékszem arra a képre, ami az imént villant át az agyamon. Megdermedtem és mereven bámultam a nevemmel ellátott kis papirkát. Egy újabb villanás következett, ami sokkal tisztább volt az előzőnél. Aztán valaki hirtelen megérintett, felkaptam rá a fejem, csak hogy már nem a csarnokban álltam, hanem valami sötét helyen talán egy szobában, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy hol. A tekintetem a vállamon pihenő kézre tévedt, majd följebb, és följebb míg el nem értem a tulajdonosának az arcát, amit nem láttam tisztán, homályos volt. Félelem járta át minden porcikám, de hang nem jött ki a torkomon. Ijedten löktem el a kezét és futni kezdtem nem tudtam, hogy hova, de minél messzebb ettől az embertől, már ha nevezhetem így. Addig futottam, míg el nem csúsztam valami nedves dologban.

- Áú - nyögtem fel újra, miközben nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam. Épp nyúltam volna a fájó pontomhoz, mikor a kezemről vöröslő nedv csorgott le.

- Vér - jött a felismerés.

A földre néztem, mindent beborított. Miközben próbáltam fel mérni a terepet menekülés céljából meg pillantottam valamit. Lelógott a falról, de nem tudtam tisztán kivenni, hogy mi lehet az, ezért közelebb kúsztam hozzá. Bár ne tettem volna. Az a látvány, ami elém tárult szörnyű volt.

- Nem lehet - szólaltam meg sírós hangon, de nem is kellett sok, hogy kicsorduljon a könnyem. Végig szántottam az arcom, majd elérve az államat a ruhámra csöppent. A tenyerembe temettem az említett testrészemet és úgy zokogtam tovább.

- Sakura - hallottam egy ismerős hangot. Lassan felemeltem a fejem, Sasori guggolt előttem.

 Körülnéztem és egy hatalmas tömeg állt körülöttünk. Nem tudtam, hogy hol vagyunk, de az tuti, hogy nem a csarnokban. A tekintetem vissza vándorolt Sasorira, aki a többiekkel együtt értetlenül bámult rám. Összehúztam magam és úgy próbáltam megemészteni az előbb történteket. Egy idő után arra eszméltem, hogy távolodni kezdek a felhőtől, amin eddig ültem. Valószínűleg felemeltek, de ezzel nem igazán foglalkoztam. Szorosan bújtam megmentőm karjaiba, aki egyre messzebb és messzebb repült. Aztán lassan ereszkedni kezdett, de nem engedett el, csak sétált, míg egyszer csak megtorpant.

- Leteszlek, jó? - bólintottam Sasori pedig óvatosan letett a felhőre. Összehúztam magam

- Mi történt?

- Nem tudom - ráztam meg a fejemet, pedig még mindig emlékszem arra, ami történt. Olyan valóságos volt, de ők mégsem láttak semmit és ez nagyon aggasztott. Miért én? Miért csak én élem át ezeket? Hiába tettem fel ezeket a kérdéseket választ egyikre se kaptam.

- Esetleg - egy pillanatra elgondolkodott - lehet bármi köze az álmodhoz? - az aggodalom csak úgy áradt a hangjából.

- Fogalmam sincs - nyögtem - De rossz előérzetem van. Valami történni fog.

- Mi? - tette fel ezt az egyszerű kérdést, amire nem tudtam a választ, bár volt némi sejtésem, de ezt inkább nem osztottam meg vele. Nem mintha nem bíznék benne, vagy ilyesmi.

- Nem tudom - mondtam végül. - De félek.

- Nincs mitől - ölelt magához. - Én és Ayu majd megvédünk mindentől - nyugtatás képen a hátamat kezdte simogatni. – Ránk számíthatsz.

- Köszönöm - suttogtam, miközben a mellkasába fúrtam az arcom.

Nem akartam, hogy sírni lásson.

Egy ideig még így maradtunk, de miután sikerült megnyugodnom, eltávolodtam tőle. Hálás voltam neki. Persze a délután hátra levő részében nem igazán faggatózott arról, hogy mi történt. Őszintén szólva, én még örültem is neki, hogy nem hozta szóba. Nem akartam visszaemlékezni rá. Mikor már viszonylag sikerült felvidítania szóba került a holnap reggeli tanácskozás, ahol kiderül a feladatom. Hirtelen izgatottság lett úrrá rajtam és teljesen felpörögtem, mivel nem igazán tudtam elképzelni, hogy mit is adnának nekem. Aztán egy pillanatra újból felrémlett bennem hogy valami tényleg nem stimmelt a ma esti névkidobással kapcsolatban. Hacsak valaki meg nem babrálta, ami képtelenség. Ezt fel is vetettem Sasorinak, aki kinevetett emiatt.

Majd miután kiröhögte magát azt mondta, hogy az ünnepség kezdése előtt különböző szigorú ellenőrzéseken esik át a kút így elég nehéz kijátszani. Ráadásul a Sandaimenak csak feltűnne, hogy ha valaki csinált volna valamit vele. Részben igazat adtam neki, hiszen nem lehet olyan egyszerű kijátszani egy biztonsági ellenőrzést, de mégis... Felvetődött bennem egy olyan gondolat, ami újból félelmet keltett bennem.

- Mi van - nyeltem egy nagyot -, ha valaki pont ezt akarja? – el akartam tüntetni a remegést a hangomból, de nem ment. - Mi van, ha én, kellek neki?

- Kinek? - kérdezte. - Mégis kinek kellenél? És mégis mit akarnának tőled?

- Én csak... - próbáltam valami értelmes magyarázatot találni erre az egészre. - Nem tudom - nyögtem ki végül sokadára a mai nap folyamán.

- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? - húzódott közelebb, és megfogta a kezem. - Figyelj, bárki bármit is akar tőled se én, se Ayu, se senki más nem hagyná, hogy bántsanak, ezt jól jegyezd meg.  Mi itt leszünk, és megvédünk, bármi áron.

- Ha te mondod - hagytam rá a dolgot. Amikor ilyeneket mond, egyszerre jövök zavarba és nyugszom meg. Nem tudom mi az oka.

Miután újból nyugodtabb lett a hangulat megkértem, hogy meséljen egy kicsit a Földről. Kíváncsi voltam, hogy milyen volt neki először lent lenni, hogy mit érzett akkor mikor beszéltük velük és köztük volt, hogy mennyire mások, mint mi és hogy miben különböznek tőlünk. Ő készségesen mesélni kezdett. Miután befejezte még egy kicsit beszélgettünk, de olyan tizenegy óra fele elnyomott az álom.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki az oldalamat baszogatja. Egy ideig nem figyeltem rá, hátha megunja, de fél óra elteltével se hagyta abba, így megfordultam és rászóltam az illetőre.

- Befejeznéd - nyögtem fáradtan, miközben a szememből próbáltam kidörzsölni az álmosságot.

- Most meg mi bajod? - förmed rám barátnőm.

- Mondjuk az, hogy lassan egy lyukat vájsz az oldalamba.

- Nem tehetek róla, hogy nem reagáltál rá. De azért jól vagy, ugye? - váltott témát. - Tegnap...

- Igen jól vagyok - vágtam rá gyorsan. Nem akartam róla beszélni. - Hány óra van? - nyújtózkodtam egy kicsit.

- Három negyed kilenc - mondta.

- Akkor van még idő, még egy kicsit vi... - megállt bennem az ütő, majd hirtelen felültem. - Háromnegyed kilenc? - kérdeztem vissza.

- Igen - vágta rá.

- Úristen, szólhattál volna hamarabb is - pattantam fel.

- Én szóltam, de te nem reagáltál semmit - duzzogott. - Úgyhogy ne fogd rám!

- Jól van, félig az én hibám - mondtam. - De jobb, hogyha megyünk - azzal Ayu is felkelt.

- Kész vagy? - kérdezte immár vigyorogva, amire egy bólintással válaszoltam.

Egy pillanat alatt kicsapta szárnyait, megragadta a derekam és felrepült az égre. Zavartan bámultam a távolodó vattapamacsokat, majd egy sóhaj kíséretében az eget kezdtem fürkészni. Már vagy öt perce repülhettünk, amikor feltűnt egy lebegő szigetféleség. Most már értem, hogy Ayunak miért kellett velem jönnie. Egyedül biztosan nem jutottam volna fel ide. Míg ezen gondolkodtam barátnőm lassan ereszkedni kezdett, míg végül a lábam érintette a talajt.

- Szilárd - futott végig az agyamon - sokkal másabb, mint a felhőn.

Aztán körül néztem, hogy felmérjem a terepet. Elsőre olyan volt mintha egy luxuskastélynak vagy egy öt csillagos szállodának a hátsó kertjében lennék. Mindenhol zöld pázsit gondosan lenyírva, különböző állatokat formázó bokrok és egy szökőkút, mármint nagy valószínűséggel az volt, mivel ilyen közelről még nem láttam egyet sem. Szívesen körülnéztem volna, csak hogy Ayumi intett, hogy mennyünk, mielőtt elkésünk. Egy csalódott sóhaj kíséretében utána mentem a kikövezett ösvényen, ami egy hatalmas ajtóhoz vezetett. Volt vagy három méter magas, de arról fogalmam sem volt, hogy miért ekkora. Ayu meghúzott egy hosszú fonott zsinórt, aminek az alján bojt lógott.

Hirtelen egy mély búgó hang szólalt meg. Ijedten léptem mellé. Ayu elmosolyodott a reakcióm láttán.

Az ajtó kinyílt és egy idősebb férfi lépett ki rajta. Hosszú barna hajában meg jelent egy-két ősz szál, amit egy fehér hajgumival fogott össze. Zöld szemei alatt kisebb táskák állottak, amiből azt a következtetést vontam le, hogy nem alszik valami sokat. Áttérve a ruházatára egy fehér köpeny volt rajta, amit deréktájon egy fonott zsinórral kötött meg. Váltottak néhány szót Ayuval, majd betessékelt minket. Csodálkozva néztem végig a hosszú, szinte már véget nem érő folyosón, ami néhány fáklya világított meg, ami a falon volt. Elég ijesztően hatott, így közelebb húzódtam barátnőmhöz. Addig sétáltunk, míg egy újabb hatalmas ajtó nem állta utunkat. Benyitottunk és bementünk a mögötte lévő terembe.

Be kellett csuknom a szemem a hirtelen jött fény miatt, ami az állítólagos tanácsteremből szűrődött ki. Minden olyan világos volt. Bele telt pár percbe, mire újból látni kezdtem. Sokban azonban nem különbözött a mi csarnokuktól, ami lent van, bár sokkal nagyobb volt, volt még itt egy orgona, meg több volt az ülőhely, ja és sokkal szebben fel volt díszítve, mint a mienk. Körülnéztem hátha találok benne valami szokatlant, de semmi. Az ajtó hirtelen kivágódott, mire én a frászt kaptam és akkorát ugrottam, hogy Ayu újból kinevetett. Ijedten fordultam oda, hogy lássam ki jött meg. A sandaime volt az. Nem tűnt valami vidámnak, aztán rám nézett, majd barátnőmre, végül Hitomira és a mellette ülő srácra, akit csak látásból ismertem. Csak most tűnt fel, hogy a másik kiválasztott is itt van. Miután meguntam a bámulását visszafordultam a sandaime felé, aki épp néhány irattartó mappát pakolgatott az asztalán.

- Szóval eljöttetek - törte meg a csendet. - Mind a ketten - nézett végre ránk. - Gondolom, a szabályokat tudjátok úgy, hogy nem kell még egyszer elismételnem, igaz?

- I-igen - vágtuk rá egyszerre Hitomival. Láttam, hogy ő is ugyanolyan ideges, mint én. Bár ez érthető is, hiszen most mindkettőnk álma valóra válhat.

- Ha nincs semmi féle kérdésetek, akkor kiadnám a feladatotokat - mondta türelmesen és a kezébe vette az előbb kikészített iratokat. - Először Otsuka Hitomi jöjjön.

Zavarban volt és egy pillanatig mintha elgondolkodott volna azon, hogy mennyen-e vagy sem, de aztán elindult. Mikor odaért a sandaime öt lefordított mappát tartott felé.

- Húzz egyet! - utasította, mire a lány találomra kihúzta jobbról a negyediket, majd visszasétált a helyére. - Haruno Sakura - nézett rám.

Nagyot nyeltem, miközben Ayura pillantottam, aki egy bátorító mosolyt villantott felém, én pedig elindultam. Mikor odaértem zavartan bámultam az előttem álló kezében lévő mappákat, majd vettem egy mély levegőt és kihúztam balról a másodikat - ami, ha mind az öt itt lenne, a középsőnek számítana. Azután visszasétáltam a helyemre ahol álltam. Ayumi még mindig mosolygott, és ez az én arcomra is csalt egyet.

- A feladatokról pontos leírást a mappában találtok. Esetleg, ha valamelyikkőtök úgy dönt, hogy nem vállalja, az nyugodtan szóljon és hazamehet, aztán majd újra próbálja - a hangja sokkal kedvesebben csengett, mint az elején. - Ha nincs kérdés, akkor nyugodtan kiülhettek a hátsó kertbe és átnézhetitek a mappa tartalmát és végiggondolhatjátok az egészet - mutatott a tőle jobbra elhelyezkedő ajtóra, ami kivételesen normális méretű volt.

Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, barátnőm megragadta a kezem és maga után kezdett húzni. Nem ellenkeztem. Mikor kiléptünk az ajtón ugyan az a látvány fogadott, mint mikor megérkeztünk. Ayu egy pillanatra megtorpant, majd a legközelebbi asztalhoz húzott, ami telis-tele volt finomabbnál finomabb süteményekkel és egy díszes csésze készlet is volt rajta, amibe valószínűleg tea lehetett.

Megmosolyogtam és lehuppantam az egyik székre.

- Nyisd ki - utasított. - Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit kell csinálnod! - lelkesedett.

- Ahhoz képest, hogy az én feladatom te sokkal jobban izgulsz, mint én - mondtam, miközben kinyitottam és kiszedtem belőle a papírokat.

Már az első oldal megért volna egy misét, ugyanis egy srác fotója és valószínűleg az életrajza lehetett rajta. A "helyes" kifejezés enyhe fogalom, hogy milyen külsőleg is ez a fiú. Isteni jól nézett ki, mi tagadás. Leginkább fekete ónix szemei fogtak meg, amibe volt némi ridegség és távolság tartás, de ezzel nem igazán foglalkoztam. A haja szint úgy fekete és ehhez párosult még a hófehér bőr, amitől szinte már világított. Ráfért volna egy szó adagnapozás vagy szolárium, de valahogy hozzá kivételesen illet ez a vakító fehérség.

Gyorsan átfutottam az első oldalt, ami tényleg az életrajza volt és ehhez csatlakozott még a második a harmadik és a negyedik oldal is. Az egész addigi életét leírták? - kérdeztem magamtól, aztán továbbmentem az ötödik oldalra, ahol már a feladatom leírása volt látható.

- Na, és mit ír? - kérdezte érdeklődve Ayu.

- Hát - kezdtem bele - azt, hogy térítsem észhez, és tereljem vissza a helyes útra a srácot - állapítottam meg röviden, mire végigolvastam.

- Milyen srácot? - kapta ki a kezemből a lapot és az első oldalt kezdte fixírozni, majd hozzá tette - Te jó isten Saku, megfogtad az isten lábát - vigyorgott, mire én értetlenül bámultam rá.

- Miért is?

- Te tényleg nem látod? - nyomta a képembe a srác fotóját. – Ez egy isteni pasi, bár nekem fiatal, de neked pont megfelelő - magyarázta, de lelkesedésének okát még mindig nem értettem.

- Figyelj, attól függetlenül, hogy jól néz ki, még nem jelenti azt, hogy... - itt elakadtam, mivel csak most esett le, hogy kb. öt perce mit is magyaráz. - Úristen - pattantam fel a székről.

- Felfogtad végre igaz?  - nevette el magát a reakciómon.

- Te nem vagy normális - nyögtem egyre vörösödő arccal.

Még mielőtt válaszolhatott volna megjelent, ugyan azaz ember, aki ajtót nyitott nekünk és egy másik papírt nyújtott át nekem és hozzá tette, hogy ez az új személyazonosságom. Kíváncsian vettem el a kezéből, hogy megnézhessem. Nagyon meglepődtem, mikor a képre pillantottam, ugyan is fogalmam sem volt róla, hogy ezt mikor készítették. Még a hajam is hosszabbnak tűnt rajta, pedig a valóságban is a hátam közepéig ért. Elmosolyodtam és az adataimat kezdtem böngészni. Volt benne egy jó pár név, akiket nem ismertem, úgy hogy Ayuhoz fordultam ő pedig magyarázni kezdett.

Fél óra múlva már meg volt minden kellő információm, így barátnőmmel visszamentünk a csarnokhoz, ahol Sasoriék épp a virágokat szedték le az oszlopokról. Mentünk és segítettünk nekik. Miután végeztünk, a vöröske kifaggatott, hogy mi is volt pontosan a tanácsnál, és hogy mi a feladatom. Én pedig röviden elmagyaráztam neki, közben a papírokat is odaadtam neki, hogy átnézhesse őket. Az a reakció, amit vágott, mikor meglátta a srác képét, valami fenomenális volt. Olyanokat röhögtem a kijelentésein! Bár azért szívesen kioktattam volna, arról, hogy ne sértegessen valakit úgy, hogy nem is ismeri.

- Hát ez, hogy néz ki - kezdte - Még a szeme se áll jól. Tuti, hogy nagy gáz van a csávóval, hogy ha segítségre van szüksége – magyarázta. - Ja, és nehogy közösködni merj vele, és ne is légy kedves. Mert a végén még kiderül róla, hogy valami pszichopata és bántani fog vagy esetleg valami perverz és... - itt már rászóltam, hogy azért túlzásba ne essen, mivel a tanács csak nem uszít rám egy pszichopata perverzet.

Ezután már Ayumi is beszállt a szócsatározásba a "jó pasi" szövegével, ami végül odáig fajult, hogy köztem és közte tuti, hogy lesz valami, meg össze illünk meg ilyesmik. Én csak néztem rá, mint egy hülyére, hogy komolyan gondolja-e, de úgy tűnt igen. Aztán szóvá tettem – de lehet, hogy nem kellett volna - hogy mit akarna tőlem egy olyan srác, mint amilyen ő. Ayu első kijelentése is az volt, hogy igenis bárkit képes lennék az ujjam köré csavarni, ha akarnám erre persze Sasori is helyeslően bólogatott. Egy idő után feltűnt, hogy ez idáig még senki sem ejtette ki a fiú nevét úgy, hogy kíváncsiságból előkotortam újból a papírt és megnéztem mi áll rajta.

- Uchiha Sasuke - suttogtam és ezzel egy időben kellemes meleg érzés áradt szét a mellkasomban - akár egy perverz vagy, akár egy pszichopata én akkor is segíteni fogok neked - mosolyogtam.

Az, előbbi kellemes érzés még mindig bennem volt. Ez előtt még soha sem éreztem ilyet. Mostanában elég sok furcsaság történt, ezen már meg sem lepődtem. Kimerültem, pedig túl sok mindent a mai nap nem igazán csináltam. Kiterültem a felhőn, majd újból és újból át böngésztem a papírokat közben felidéztem az Ayumitól kapott információkat is. Egy idő után viszont elnyomott az álom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés