Mikor felébredtem, a csillagok már fent ragyogtak a végtelennek tűnő égbolton. A hátamra fordultam, és a hatalmas holdat kezdtem vizslatni, de nem találtam rajta semmi különöset. Olyan, mint mindig. Hirtelen zajt hallottam, és a hang irányába fordítottam a fejem. Három gyerek futott felém, akik alig lehettek tizenkettőnél többek. Amint ideértek, mellém huppantak.

- Sziasztok, srácok – köszöntem.

- Sakura-san, izgulsz a holnap miatt? – kérdezte lelkesen Moegi, aki épp egy barna hajtincset tűrt a füle mögé.

- Hát, egy kicsit.

- Mi mind neked szurkolunk, hogy a te nevedet dobja ki a kút – szólalt meg egyszerre Konohamaru és Udon.

- Aranyosak vagytok – paskoltam meg mindhármuk fejét. – De nem valószínű, hogy az én nevemet dobja ki.

- De a tiedet kell kidobnia, – pattant fel Moegi – és te lennél a legcsodálatosabb angyal. – A hangja még mindig csengett a lelkesedéstől, és ezen akaratlanul is elmosolyodtam.

- Ez a „legcsodálatosabb” kifejezés nem túlzás egy kicsit?

- Nem túlzás, Onee-san – pattant fel Konohamaru is. Egyszerűen annyira aranyosak. – Te leszel a legjobb angyal mindközül.

- Igen-igen – kapcsolódott be Udon is a beszélgetésbe. – És mindenki irigykedni fog rád. – Elnevettem magam. Gyerek létükre hatalmas fantáziával áldotta meg őket a jó Isten.

Az este hátra levő részében végighallgattam az összes kitalált történetet a jövőmről és az angyallá válásomról, a leglehetségesebb verziótól kezdve a leglehetetlenebbig. Nem igazán szólaltam meg mesélés közben, vagy ha igen, akkor is csak egy-két szót mondtam. Annyit nevettem egész este, hogy a végére egy kicsit be is rekedtem, így ma estére hanyagoltam a beszélést. Néhány órára sikeresen el is feledtették velem a másnapi választást, ezáltal három körül teljes nyugalomban hajtottam álomra a fejem.

A reggelem viszont elég zűrösen indult, ugyanis valamelyik idióta rám esett, ezzel rám hozva a frászt. De mikor kinyitottam a szemem, hogy elküldjem a francba, már nem volt sehol. Körül néztem, hátha megtalálom az illetőt, de pár perces keresgélés után rájöttem, hogy azt se tudom, ki volt az, így feladtam. Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam magam egy ásítás kíséretében. Kíváncsian méregettem a többieket, volt, aki az asztalokat pakolta ki, majd rájuk finomabbnál finomabb ételeket rakott, volt olyan is, aki az előcsarnokot díszítette, ugyanis ott lesz majd a választás.

- Hé, lustaság – szólt Ayu, kizökkentve a gondolataimból. – Ha már úgy is fent vagy, segíthetnél egy kicsit. – Intettem neki, közben felálltam, és oda sétáltam hozzá.

- Miben segítsek? – nyújtózkodtam egy kicsit.

- Mondjuk abban, hogy kell beindítani ezt a vacakot – mutatott a kezében lévő rádióra, ami már elég ramaty állapotban volt. – Mert nekem nem akar működni.

- Hah – sóhajtottam, majd kivettem a kezéből, a csarnok melletti asztalra tettem és lenyomtam a gombot – ugyanis nálunk itt fent nincs szükség áramra, hogy az elektromos dolgok működjenek. De csak nem akart működni.

- Lehet, hogy elromlott – állapította meg barátnőm, én pedig egy szép mozdulattal rácsaptam, és voilá máris működött.

- Látod, nem romlott el – tettem karba a kezem, mint aki jól végezte dolgát, azután pedig kikapcsoltam, minek menjen. Időközben Sasori is megjelent.

- Na, mizu csajok?

- Épp most javítottam meg a rádiót – mondtam. – Tényleg, mi volt olyan sürgős, amiért a tanács hivatott? – kíváncsiskodtam, hátha választ is kapok.

- Nem fontos – vágta rá Ayumi.

- Á, értem, szóval ez olyan elit dolog. – Próbáltam némi gúnyt is belecsempészni a hangomba.

- Saku, te is tudod, hogy nem erről van szó – szólalt meg újból Sasori. – Csak… - Itt viszont elakadt.

- Igen, tudom – vágtam rá. – Nem vagyok angyal, így nem is kell róla tudnom. – Ilyenkor mindig kiközösítve érzem magam, mert sose tudhatom azt, amit ők.

- Ne haragudj – ölelt magához a vöröske. Még egy puszit is kaptam a fejem búbjára. Vettem egy mély levegőt, majd mikor újra felpillantottam, Ayu gúnyosan vigyorgó arcával találtam magam szemben. Tátogott valamit. Na, ilyenkor utálom magam, amiért tudok szájról olvasni. Azt mondta, hogy nagyon aranyosak vagyunk így összebújva.

- Jó-jó nem haragszom – toltam el magamtól a srácot. – Még a végén félre értik.

- És az nagy baj lenne? – Nem szeretem, mikor ilyeneket kérdez, mivel én nem úgy tekintek rá, mint a pasimra vagy ilyesmi. Inkább olyan, mint ha a bátyám lenne. De rajta viszont elég nehéz kiigazodni szerintem. Néha tényleg úgy érzem, hogy nem csak barátként tekint rám, és ez elég aggasztó számomra. Kifejezetten zavarba ejtő. Még mielőtt válaszolhattam volna, Ayumi megelőzött.

- Azt hiszem, jobb, hogy ha megyünk segíteni a többieknek. – Hálás pillantást vetettem rá, mivel megúsztam egy nagyon kínos beszélgetést. Közben pedig elindultunk.

Az egész délutáni pakolás, díszítgetés mellett rengeteget nevettünk. A végén már fájt az oldalam, így muszáj volt leülnöm pár percre, hogy elmúljon. De a tegnapi röhögő görcsömet, amit Moegiék okoztak nekem, nem múlta felül. Kb. három fele végeztünk is. Mindenki hulla fáradtan feküdt a felhőcskéjén. Körülnéztem, minden annyira gyönyörű volt, főleg a csarnok.

A csarnok egy kör alakú helység, ami harminc – ha nem több – oszloppal van körülvéve. A közepén egy másfél méterszer nyolcvan centiméteres, gondosan lesimított, téglalap oldalú kőtömb állt, amit mások „asztalnak” hívtak, csak azért, mert évente öt alkalommal a Sandaime és hű tanácsosai körbeállják, és szertartásos cuccokkal teli pakolják az egészet, közben pedig számomra halandzsa nyelven beszélni kezdenek. Ne kérdezzétek, hogy ennek mi értelme van, mert még én sem tudom. Általában az ilyesmit tíz perc után meg is unom, és elmegyek sétálni, valahogy az is szórakoztatóbb, mint hogy végigüljek egy egész órát úgy, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mondanak.

Visszatérve a csarnokhoz, igazából nem nagy cucc. Ha az ember egy átlagos napon rá néz, nem lát benne semmi különlegeset, de mikor ünnepség van – mint például ma – akkor már lehet rá a „gyönyörű” és a „szép” jelzőket használni, mivel tényleg az. Ahogy a színes virágokból készített füzérek végigfutnak az oszlopokon, valami eszméletlenül szép. Nem vagyok valami jó a virágokban, de ha jól látom, akkor volt köztük nárcisz, orchidea, tulipán, néhol pedig egy-egy vörös rózsa is kikandikált. Ezeken kívül még rengeteg más gyönyörű virág is volt köztük, aminek a nevét sajnos nem tudtam.

A tekintetem tovább vándorolt az előttem lévő asztalra, ahol rengeteg sütemény sorakozott. Tudni kell rólam, hogy rettentően édesszájú vagyok. A sütik úgy „álltak” ott a tálcán, mintha pont arra várnának, hogy oda menjek és felfaljam őket egytől egyig. Sikeresen addig szemeztem velük, míg a gyomrom is követelni kezdte őket, vagy legalább egy szeletet. A karomat a hasamra szorítottam, így próbáltam elnyomni a feltörő hangokat. Minél erősebben szorítottam, annál többször és annál hangosabban követelőzött. Még össze is húztam magam, hátha ettől elmúlik. A fejemet a térdemre hajtottam. Pár percig így ültem, majd csak arra lettem figyelmes, hogy csönd lett. A tekintetem a hasamra tévedt, és csakhogy még jobban idegesítsen, újból megszólalt.

- Nem maradnál kussba? – szidtam a hasam, miközben a mutató ujjammal az említett testrészemre böktem, aki erre korgással válaszolt. – És még feleselsz is? – háborodtam fel.

- Tudod, egyáltalán nem normális, ha leállsz veszekedni a hasaddal – nevette el magát Sasori. Zavartan néztem rá.

- Túl csábítóak – nyögtem.

- Ezekre gondolsz? – emelte fel a kezében lévő tálat, ami telis-tele volt finomabbnál-finomabb sütikkel.

- Nekem hoztad? – kérdeztem csillogó szemekkel, de a tekintetemet egyszer se vettem le róluk.

- Igen – vágta rá. – Nehogy nekem fellázadjon a pocid – adta oda a tányért, közben mellém telepedett. Mielőtt még válaszoltam volna neki, nagyot haraptam az egyik sütibe.

- Fellázadna mi? – böktem a hasamra. – Kétlem. – Majd egy újabb nagyobb harapás következett.

- Nem kéne meghálálnod valamivel? – kérdezte vigyorogva. Hmm… igaza volt. Gondolkodóba estem, és magamba tömtem még egy szeletet. Pár percre néma csönd állt be közénk. A tekintetem megállt a tányéron, amit aztán felé nyújtottam. – Nem erre gondoltam – szólalt meg. Visszahúztam a kezem, és megettem még egyet. Amint végeztem vele, egy sóhajtás kíséretében közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Ez megfelelt? – húzódtam el tőle.

- Igen, tökéletes – mosolygott.

Ezután nem is igazán szóltunk egymáshoz. Míg ő az alattunk lévő várost pásztázta, addig én nyugodtan elfogyasztottam a maradék sütimet. Egy idő után viszont megint mennie kellett, mivel a tanács megint hívatta, ugyanúgy, mint tegnap. Elköszöntünk egymástól, aztán kifeküdtem a felhőn.

„Már csak néhány óra” – futott végig az agyamon.

A szívemet különös izgalom járta át, egy kicsi reménnyel fűszerezve. Nem igazán akartam beleélni magam abba, hogy én lehetnék a szerencsés kiválasztott, hiszen akkor nagyobb lenne a csalódás. Ennek ellenére képtelen voltam nem belegondolni, hogy esetleg az én nevemet húzzák ki, és az is nagyon érdekelt, hogy milyen feladatot kaphatnék.

Erről jut eszembe, sem Ayumi, sem Sasori nem mesélte el, hogy mit kellett csinálniuk. Abban a pillanatban felpattantam, és elindultam megkeresni őket. Körbe kérdezgettem mindenkit, akivel találkoztam, hogy nem látták-e őket, de sajnálatomra mindenki nemet mondott. Másfél órás keresés után kezdtem feladni. Még egyszer körbe néztem, aztán kerestem valami nyugis helyet, ahová letelepedhetek.

- Vagy a tanácsnál vannak, vagy a Földön – nyögtem, és elterültem. Nem igazán figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, így azt se vettem észre, hogy valaki fölém hajol.

- Vagy éppen fölötted áll – hallottam egy ismerős hangot. Felkaptam a fejem, és így sikeresen lefejeltem a fölöttem állót. – Figyelhetnél jobban is – simogatta a fájó pontját Sasori.

- Bocsi, bocsi – mentegetőztem.

- Semmi baj – sóhajtotta.

- Biztos? – kérdeztem zavartan, mivel az arckifejezéséből ítélve nem úgy tűnt, mint aki teljesen jól lenne.

- A srácok mondták, hogy kerestél minket – szólalt meg Ayu is, aki jót nevetett az előbbi jeleneten.

- Ja, igen. Szerettem volna megkérdezni, hogy ti milyen feladatot kaptatok az angyallá válásotok előtt – vakartam meg a tarkóm.

- Üljünk le, aztán mesélünk – mondta a vörös, és helyet foglalt mellettem Ayuval együtt. – Igazából már vártam, hogy mikor fogsz erre rákérdezni.

- Nem volt nagy szám, kifejezetten unalmas volt az enyém – kezdte a barátnőm. – De Saso tudna mit mesélni, az biztos – bökte oldalba a mellette ülőt.

- Miért, mit kellett csinálnod?

- Két hónapon keresztül jegyzeteket kellett írnom az emberek mindennapi életéről – magyarázta.

- Háhá, nekem jobb volt – nevetett Sasori. – Nekem egy drog dílert kellett „jó” útra térítenem. És a végén annyira felbaszott, hogy verekedés lett belőle, és sikeresen lecsuktak egy napra. Bár az igazat megvallva, valami dögös csajnak jobban örültem volna – ábrándozott.

- Férfiak – sóhajtotta Ayu.

- Le-lecsuktak? – Elkerekedett szemmel néztem rá. Sose néztem volna ki belőle. Mindig olyan kis ártatlannak tűnik, erre meg kiderül, hogy lecsukták.

- Nem tehetek róla, hogy a csávóka felhúzott. Ráadásul nem is én kezdeményeztem.

- Én ezt nem így hallottam – vágta rá barátnőm. – De, ha választanom kéne a jegyzetelés és a sitt között, akkor az előbbinél maradok.

- Cöh, nem tudod mi a jó – tette karba a kezét a fiú.

- Bocs, nem akarom szétverettetni magam. – Elnevettem magam, bár ők ezzel nem igazán foglalkoztak. Valahogy ilyenkor mindig olyanok voltak, mint a friss házasok, akik az együttélés elején civakodnak. De ezt inkább nem mondtam ki hangosan.

Még egy darabig elhallgattam őket, aztán témát váltottam, nehogy komolyabb bajuk essen, mivel képesek egymásnak esni, ha nem tetszik nekik valami. Volt már egy-két alkalom, mikor komolyabbra fordult a veszekedésük, de hála istennek verekedésbe még egyik se torkollott.

Mire észbe kaptunk, már hét óra volt, és mindenki a csarnok felé vette az irányt. Mi is így tettünk. Sasori szó nélkül kiengedte szép, hófehér szárnyait, magához húzott, és berepült velem a csarnokba. Kétségbe esetten kapaszkodtam belé, nehogy leessek. Nem igazán vagyok hozzászokva a repüléshez, így érthető is, hogy egy kicsit tartok ettől az egésztől, bár tudom, hogy szándékosan úgy sem engedne el. Aztán földet értünk.

- Nem kellett volna – nyögtem, mikor elengedett.

- De így gyorsabb – ült le mellém, én pedig csatlakoztam hozzá, és helyet foglaltam. A lábaimat felhúztam, és összekulcsoltam körülötte a karjaim, a fejemet pedig a térdemre támasztottam. Pár perccel később már Ayu is itt ült mellettem. Elég nagy volt a hangzavar, de amint megjelent a Sandaime, máris minden elcsöndesedett.

- Gondolom, mindenki tudja, hogy miért gyűltünk ma itt össze – kezdett bele hosszú monológjába. – Ma is ugyanúgy, mint az utóbbi éveinkben kiválasztunk a „halandók” közül EGYET, – hangsúlyozta ki ezt az egy szót – aki próbára teheti magát. Persze nem kötelező a részvétel. – Halk morajlás hallatszódott. – Csöndet! – kiáltotta, amire mindenki elnémult. – A szabályokat mindenki tudja. Nem lehet segíteni az illetőnek, ugyanis az kitiltással jár. A leendő angyalt, és a segítő társát is beleértve.

- Sandaime – szólalt meg egy lila hajú srác a hátsó sorból. – Nem csak a halandókat büntetik?

- Mostantól nem – folytatta a fő angyal. – Volt egy kisebb tanácskozás, és arra jutottunk, hogy ne csak a halandókat büntessék, mivel ez angyal társaikkal szemben kivételezésnek számít, így kénytelenek leszünk őket is felelősségre vonni.

- És mi lenne a büntetés? – szólalt meg egy lány.

- Egyszerű, az angyaloknak elvesszük a szárnyaikat – felelte halál nyugodtan. – És van még egy szabály, ami talán még szerencsét is hozhat – tette hozzá.

- Mi… - kezdte volna ugyanaz a srác, aki előbb kérdezett, de a Sandaime leintette.

- Ha valaki úgy dönt, hogy nem vállalja, hogy angyallá váljon, akkor egy újabb nevet húzunk, vagyis inkább dob ki a kút. – Erre mindenki tapsviharban tört ki, ugyanis nem egy olyan eset történt, amikor valaki visszautasította ezt a nagyszerű lehetőséget, és így senkiből nem vált kiválasztott. – Változott még a megoldandó feladatok időtartama is. Három hónap és hat hónap között kell ezeket elvégezni, a feladattól függően. Ha valaki nem tudja az adott időponton belül elvégezni, az jövőre újra megpróbálhatja, ha a kút újból az ő nevét dobja ki, de ez a tizennyolcadik életévüket betöltőkre nem vonatkozik, hiszen nekik kötelező – vett egy mély levegőt. Mondjuk nem értem, hogy bírta ki egyáltalán idáig. – Ennyi lenne – mondta, majd neki látott meggyújtani a kút körüli gyertyákat, közben pedig számomra „halandzsa” nyelven elkezdett énekelni. Na, ez az a rész, amit mindennél jobban rühellek minden egyes ünnepségen. Ha érteném, még talán élvezni is tudnám, de így nem igazán megy.

Vagy fél órán keresztül ment ez a műsor, majd abbahagyta, és a kúthoz sétált. Most jön a legjobb rész. Halk dobpergés hallatszódott, a kút pedig füstölögni és sisteregni kezdett. Látványos jelenség, nem mondom. Olyan, mintha a kút gondolkodna, és ez által választaná ki a leendő angyalt. Körülnéztem. Mindenki egyenesen a lent történtekre koncentrált. Vicces volt nézni, hogy egyesek milyen fejet vágtak, elkuncogtam magam.

A tekintetem visszavándorolt a sistergő kútra, a dobpergés pedig abbamaradt, ahogyan a többi zaj is. A füst, ami eddig fehér volt, most színessé vált, ezzel jelezve, hogy meg van a választottja. Egy kisebb süvítő hang kíséretében ki is lőtte a várva várt cetlit.

Annyira koncentráltam, hogy csak most vettem észre, hogy egyik oldalamon Sasori, a másikon Ayumi szorítja a kezemet. Izgultak, ahogyan én is. Sandaime lassan nyúlt a cetliért, szinte már idegtépő volt ez az egész. Mindenki feszülten figyelte az eseményeket. Még egy pisszenés sem volt, annyira koncentráltak.

- Hé, tata, vegye már el azt a szerencsétlen cetlit! – Valami hülye gyerek sikeresen beszólt, de nem nagyon izgatott, hogy ki volt az. Jobban érdekelt a cetli tartalma. Kinyitotta és megszólalt:

- Otsuka Hitomi. – Megállt bennem az ütő, még levegőt is elfelejtettem venni. Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, hisz tavaly is ez volt, meg az előtt is.

- Már csak egy év – suttogtam, közben pedig felemeltem a fejem, hogy láthassam, pontosan ki is ez a Hitomi. Hosszú, fekete haja dereka közepéig ért, és hatalmas, lila szemeiben könnyek úszkáltak, miközben arca boldogságtól sugárzott. Kiment a Sandaime-hoz, aki gratulálásképpen először kezet fogott vele, majd megölelte és oda adta neki a papírt, amin a neve állt. Irigykedtem rá.

- Menjünk és igyunk valamit – próbált mosolyt csalni az arcomra a vörös, de ez most nem jött össze. Szó nélkül megragadta a kezem, és maga után húzott.

Már éppen a bejáratnál jártunk, mikor ismerős hangot hallottam. Megtorpantam. Zavartan néztem hátra, de nem én voltam az egyetlen, aki elképedve bámulta a kutat, ami újabb cetlit dobott ki. Ilyesmi még nem történt, vagyis én még nem halottam róla, hogy kétszer egymás után nevet dobjon ki. Többen is összesúgtak, hogy mi történhetett, de normális magyarázatot senki sem talált. Sandaime is gyanúsan méregette, majd oda ment, és elvette a papírt. Pár perces csönd telepedett a társaságra, és kíváncsian figyelték a fő angyalt. Száját újból szóra nyitotta:

- Haruno Sakura…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés