Ez a nap sem volt más, mint a többi. Ugyanúgy telt, mint miden egyes reggel, most is a fehér, szinte már vattacukornak tűnő felhőről bámultam Tokió zsúfolt utcáit. Szinte már kívülről fújtam, hogy ki, mikor, hol és mit csinál.
- Unalmas – nyögtem, majd a hátamra fordulva a tiszta kék eget kezdtem fürkészni, hátha találok rajta valami érdekeset, de semmi. Hiába forgattam a fejem jobbra-balra. Végül feladtam a keresést, és ezzel együtt egy sóhaj csúszott ki a számon.
Ülő helyzetbe tornáztam magam és körülnéztem. Mindenhol mosolygós arcokat pillantottam meg. Mindenki majd kicsattant a boldogságtól, csak én voltam az egyetlen, aki nem. Az ok egyszerű: irigység. Irigy voltam, hiszen ők már jogosan hívhatták magukat angyalnak, én meg nem. Hiszen nekik már volt hófehér, hatalmas szárnyuk, ami a hátuk közepéből indult, és glóriájuk, ami a fejük tetején lebegett. Bár ez érthető is, én még csak tizenhét éves vagyok, és amíg nem töltöm be a tizennyolcadik életévemet, addig én sem válhatok angyallá.
Ugyanis a szabály úgy írja elő, hogy a tizennyolcadik életévét betöltött „halandó” kap a fő angyaltól egy feladatot, amit végre kell hajtania segítség nélkül egy megadott időponton belül. Akinek nem sikerül, az a következő évben megismételheti, viszont a csalást szigorúan veszik, ezért nem érdemes csalni, mivel így sosem lehet belőle angyal, és ez nálunk elég nagy szégyen, még ha az emberek ezzel nem is törődnek. Csak néhány olyan esetről van tudomásunk, amikor valaki csalással próbálkozott, de erről szinte senki sem beszél.
Viszont akad egy olyan nap, ami kivételnek számít. Minden év hatodik hónapjának harmincadik napján kiválasztanak egy „halandót” – aki még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét – és kiadnak neki egy feladatot, amit akár el is utasíthat, hiszen ez a feladat nem kötelező tizennyolc év alatt, csak esélyt ad, hogy minél hamarabb angyallá váljon az illető. Sose lehet tudni, hogy épp ki lesz az úgynevezett kiválasztott. Véletlenszerűen történik. Röviden annyi az egész, hogy az összes leendő angyal nevét felírják egy-egy papír cetlire, amit egy kútba dobnak. Ez a kút teli van kék folyadékkal, – senki sem tudja pontosan, hogy mi van benne – a kút kiválaszt a sok-sok név közül egyet, amit kék füst keretében fellő. A fő angyal pedig felolvassa a rajta lévő nevet. Ezután, már csak a kiválasztotton áll, hogy hajlandó-e megcsinálni a neki kiszabott feladatot. Nagyjából ennyi lenne az angyallá válás.
Ha jobban bele gondolunk, nekem már csak egy évet kéne várnom, hogy szárnyas barátaimhoz csatlakozhassak, hacsak véletlenül nem az én nevemet dobja ki a kút.
- Csak egy év – suttogtam, és végig terültem a felhőn, amin eddig ücsörögtem.
- Ne aggódj, hamar el fog menni – borzolta össze a hajamat barátnőm, aki ezután mellém telepedett.
- Te könnyen beszélsz. – Felültem és megigazítottam a hajam, de még ennek ellenére is úgy nézett ki, mint a szénakazal. – Hiszen te már angyal vagy.
- Te is az leszel előbb vagy utóbb – mondta, majd abban a pillanatban fel is állt, és még mielőtt elindult volna, visszafordult. – Talán hamarabb is, mint hinnéd. – Ezzel befejezve mondandóját tovább ment. Csakhogy én még időben elkaptam a kezét, és visszarántottam.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem izgatottan. – Talán tudsz valamit, amit én nem?
- Jaj, te buta – igazított el egy kósza tincset az arcomból. – Már el is felejtetted, hogy két nap múlva június harminc? – Elnevette magát.
- Tényleg – esett le végre. – Ki is ment a fejemből – kaptam az említett testrészem felé.
- Jobb, ha készülsz. Lehet, te leszel a következő angyal jelölt.
- Az kizárt. – Felálltam és nyújtózkodtam egy kicsit. Minden porcikám ujjongva fogadta ezt az icipici mozgást, bár ez érthető is, hiszen egész nap mást sem csinálok, csak fekszek és lustálkodok.
- Túl negatív vagy – szólalt meg Ayumi. Ugyanis így hívják a kedves barátnőmet.
- Nem vagyok negatív – háborodtam fel. – Tudod, hogy még hány hozzám hasonló halandó lény van itt, akik csak arra várnak, hogy angyallá váljanak?
- Jó sok – állapította meg. – De – egy kis szünetet tartva újból megszólalt – belegondoltál abba, hogy esetleg te is lehetnél az az egy szerencsés halandó, akit kisorsol a kút?
- Persze, hogy belegondoltam – vágtam rá hirtelen, miután befejezte. – Ha tudnád, hogy hányszor. – Csalódott sóhaj csúszott ki az ajkaim közül, miközben féltékenyen végigmértem az előttem állót, kinek hátából két szép szárny állt ki, és a feje fölött arany glória lebegett, ami a fényben meg-megcsillant.
- Ne nézz így rám – szakította meg a köztünk beállt csendet. – Ha nem is most, de egy év múlva te is ugyanúgy közénk fogsz tartozni, ahogyan a többiek is.
- Tudom – durcáskodtam. – Mennyi rá az esély, hogy pénteken az én nevemet húzzák ki? – kérdeztem már kicsit lelkesebben.
- Hmm… - gondolkodott. – Talán egy az egymillióhoz. – Kijelentésére elsápadtam, mire ő csak kinevetett. Mondjuk nem vártam lelkesítő beszédet, de ezzel most nagyon a szívembe mart. Míg ezen rágódtam, fogta magát, és újból összeborzolta a hajamat.
- Ez egyáltalán nem vicces – mondtam halál komolyan, de az arcán még mindig ott virított az az idétlen vigyor. – De ezt még visszakapod – mutattam a szanaszét álló hajamra, aztán támadásba is lendültem, csakhogy ő gyorsabb volt nálam. Egy pillanat alatt kitért a támadásom elől. – Hé, ez csalás! – háborodtam fel. – Repülni nem ér. – Újból feltört belőle a nevetés. Mivel sehogy sem tudtam onnan lehozni, így visszahuppantam a felhőmre. Pár perces néma csönd után felemeltem a fejem, de ő már nem volt sehol.
Körbenéztem, de hiába. A többiek még mindig boldogságtól kivirult arccal mesélték a földi élményeiket, miközben és szétuntam magam. Egyedül heverésztem egy kósza felhőcskén csodára várva. De a csoda csak nem jött. Hosszú órák óta csak feküdtem és bámultam a kék eget, és fél füllel hallgattam a többiek történeteit. Semmi érdekes dolog nem jutott az eszembe, hogy mit is csinálhatnék, így a nap hátralevő részében csak feküdtem. Végül – pontosan nem is tudnám megmondani, hogy mikor – de elaludtam.
Álmomban egy hatalmas, virágos mezőn voltam. Minden kék, zöld, piros, sárga és még sok szebbnél-szebb színben úszott. A levegőben virág és méz illata keveredett.
- Gyönyörű – suttogtam, közben pedig elindultam felfedezni ezt a csodás helyet. Mentem, mentem addig, amíg egy hatalmas fába nem botlottam.
Kb. három vagy négy méter magas lehetett, a lombkoronájának a tetejét nem is lehetett innen lentről látni. A zöld lomb közül egy-egy rózsaszín árnyalatban pompázó virág látszott ki, az egyik ágon pedig egy méhkas lógott le. – Valószínűleg ezért érzem a méz illatot – állapítottam meg, majd kényelmesen elhelyezkedtem a fa tövében. Csak bámultam a szinte már végtelennek tűnő virágtengert. Hatalmas mosoly húzódott végig az arcomon, a szívem pedig csordultig telt boldogsággal. Sosem éreztem még effajta nyugalmat és békét, amit ez a mező sugárzott magából. Annyira szép volt. A fejemet a fa törzsének támasztottam. Magamba szívtam a méz és virág keverékének az illatát, és lehunytam a szemem.
Mikor újra kinyitottam, a mosoly lehervadt az arcomról. Az eddig színes virágokban pompázott mező eltűnt. Helyette csak egy kopár, sík vidéket láttam. A fa, aminek támaszkodtam elkorhadt, már egy szem levél sem volt rajta. Nem értettem, mi történt. Ráadásul, amikor fel akartam állni, a szívembe éles fájdalom nyilallt, és összeestem.
- Mi ez? – kérdeztem, miközben kezemet a mellkasomra szorítottam. A fájdalom csak erősödött.
Halk léptekre lettem figyelmes, a hang irányába fordítottam a fejem. Egy elmosódott, fekete foltot láttam, ami egyre csak közelebb és közelebb jött. Szorosan a fához simultam, abban reménykedve, hogy nem vett észre. De már késő volt. Ott állt előttem alig egy méterre. A fájdalom már elviselhetetlen volt. Az agyam egyszerűen kikapcsolt. És én ott álltam a nagy feketeségben. Kerestem a kiutat, de nem találtam sehol. Reszkettem a félelemtől, a lábaim elgyengültek, végül összeestem. Hosszú percekig ültem így, majd egy ismerős hangot hallottam. Körbe néztem, de nem láttam senkit. Majd egy pillanat múlva elvesztettem az eszméletemet.
Lassan nyitottam ki a szemem, de még így is csak foltokat láttam. Bele telt pár percbe, mire felfogtam, hogy épp Ayumi ölében fekszek, és a nevemen szólongat.
- Sakura, az ég szerelmére, kellj már fel – rázogatott, a hangja pedig teli volt aggodalommal
- Mi-mi történt? – kérdeztem. A kezemet pedig a mellkasomra szorítottam, mert már attól féltem, hogy a szívem kiugrik a helyéről.
- Ezt én is kérdezhetném – szólalt meg. – Az egyik pillanatban még békésen alszol, a másikban meg kiabálsz. Totálisan rám hoztad a frászt, na meg a többiekre is – intett a körülöttem állókra. Zavartan néztem körül.
- Rémálmom volt – suttogtam. – Mármint az eleje tök jól indult, azután meg nem tudom, mi történt. – Az arcomon könnycseppek gördültek végig.
- Hé, de azért még nem kell sírni – ölelt magához Ayu nyugtatásképpen. – Csak egy álom. Nem jelent semmit.
- Mi ez a tömeg? – hallottam meg Sasori hangját. Ő a másik legjobb barátom Ayumi mellett, és igen, ő is angyal, egy igen helyes angyal. Nagy nehezen átverekedte magát a tömegen, és rám pillantott. – Te jó ég, itt meg mi történt? – rohant hozzám aggódva.
- Csak rémálma volt – szólalt meg barátnőm helyettem, aki épp ebben a percben engedett el.
- Jól vagyok – mondtam.
- Biztos? – Közelebb húzódott hozzám, és két keze közé fogta az arcomat, aminek hatására elpirultam, ami tőlem elég szokatlan.
- Igen – nyögtem, miközben belebámultam szép, barna szemeibe.
- Ez nem volt túl meggyőző. – Elengedte az arcom, és távolabb húzódott. – Szóval mesélj. – Intett a körülöttünk összegyűlt tömegnek, hogy oszoljanak szét, mert itt nincs semmi látni, illetve hallani való. Én pedig mesélni kezdtem.
Aznap délután végképp nem volt semmihez se hangulatom. Totálisan lehangolódtam az álmomtól. Bár Ayumi azt mondta, hogy nem jelent semmit, nekem mégis olyan rossz előérzetem támadt ezzel kapcsolatban. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem sikerült. Folyton fel-fel tűnt a szemem előtt az az árny, és ettől már a hideg futkosott a hátamon. Aludni viszont végképp nem tudtam, nem akartam, hogy bárki is aggódjon miattam, hogyha megint rosszat álmodnék.
Fetrengtem, forgolódtam, de nem mentem vele semmire, mivel az agyam „robotpilótára kapcsolt”, és folyton lejátszódott előttem az álmom.
Nem tudtam ezen sokáig agyalni, ugyanis Sasori ebben a pillanatban szállt le mellém.
- Na, mizu kisegér? – köszönt szokásos vigyorával, közben mellém telepedett.
- Nincs semmi sem – ültem fel, de a szemébe csak nem tudtam bele nézni. Valahogy mindig kiszúrja, ha hazudok.
- Hah – sóhajtotta. – Annyira reménytelen vagy – suttogta. Kezdi, már megint kezdi a szokásos „nekem mindegy, hogy hazudsz vagy sem, de magadat ne csapd be” monológját. És ez rettentően idegesítő tud lenni, főleg, hogy állandóan elmondja.
- Ne – szóltam rá, mikor láttam, hogy nyitná ki a száját. – Inkább ne mondj semmit. – Erre ő elnevette magát. – Most meg mi van
- Semmi-semmi. – De a röhögést csak nem hagyta abba. Már a földön fetrengett, én pedig értetlenül bámultam, és azon agyaltam, hogy mi lehet ennyire vicces.
- De most komolyan, min nevetsz?
- Csak azon, hogy milyen aranyos tudsz lenni, mikor felhúzod magad. – Valahogy az ilyen kijelentései annyira zavarba tudnak hozni, és általában ez meg is látszik rajtam. – Na, és lelkileg felkészítetted magad a holnapra? – kérdezte kíváncsian.
- Felkészíteni? Minek? – Az arcomon még mindig látszódott előbbi kijelentésének nyoma. – Úgy se az én nevemet húzzák ki, kivéve, ha minden cetlin az én nevem fog szerepelni, illetve ha csak az én nevemet dobják a kútba, de te is tudod, hogy ez képtelenség.
- Kevés az ön bizalmad – emelte rám barna szemeit.
- Komolyan, mit kell ezen annyit izélni? Ha most nem is, de egy év múlva én is sorra kerülök, és bebizonyíthatom, hogy igenis jó angyal válna belőlem – magyaráztam, aminek hatására újabb mosoly húzódott végig Sasori ajkain. – Ne vigyorogj! – szóltam rá. Sosem értettem, hogy képes ennyit mosolyogni és nevetni, bár kétségtelen, hogy igenis jól áll neki.
- Túl negatív vagy – tett egy újabb megjegyzést, aminek hatására megint felhúztam magam.
- Miért hajtogatja mindenki ezt? Mármint Ayu is ezt mondta. Talán összebeszéltetek ellenem? – néztem rá összeszűkült szemekkel. – Vagy talán tudtok valamit, amit én nem? – Újabb nevetés szakadt fel torkából.
- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – törölte le könnyeit, miközben hátat fordítottam neki, és Tokió utcáit kezdtem fürkészni. Figyeltem az embereket, ahogy mindennapi teendőiket végzik.
- Bár én is köztük lehetnék – sóhajtottam.
- Máris lemondtál az álmodról? – szólalt meg Sasori.
- Nem, csak… - Nem igazán tudtam erre mit mondani. – Jó lenne ugyanazokat átélni, mint a többiek.
- Nem nagy szám az egész – vonta meg a vállát.
- Jó, de… - Nem tudtam befejezni, mivel Ayumi jelent meg.
- Sasori, hála az égnek, hogy megvagy – lihegte. Látszott rajta, hogy már egy jó ideje röpködhetett. – A tanács hívat.
- Minek? – kérdezte nem túl vidáman.
- Nem tudom, de muszáj mennünk – mondta, majd rám pillantott. – Sok szerencsét a holnaphoz. – És összeborzolta a hajamat, de még mielőtt visszaszólhattam volna, mindketten eltűntek.
- Nagyszerű – sóhajtottam. – Még egy magányos délután. – Azzal visszamásztam a helyemre, és újra az alattam elterülő fővárost kezdtem pásztázni, majd egy idő után elnyomott az álom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi, örülök, hogy tetszett :D 15. fejiig fent van, szóval van mit olvasni :D