Pocsék hangulatban térek magamhoz, és nem csak azért, mert az a ronda, sárga plafon van továbbra is a fejem fölött, hanem mert még mindig meN-meN ágyában fekszem pucéran. Alig hiszem el, hogy volt képe engedni nekem, és miért nem jutott el alkoholtól ködös borsónyi agysejtjéig a barátnőjéről való tudat. Mert mindig nekem kell minden apró részletre figyelnem!
– Lefürödhetnél – kúszik be a látóterembe basszusgitárosunk, immáron teljes öltözékben, amelynek látható részei egy farmerból plusz valami túlméretezett fekete pulóverből állnak. Szerencsére minden zavaró tényezőt tökéletesen fed velük, így már nem érzek akkora kényszert a felképelésére.
– Büdös lennék? – teszem fel a kérdést, ahogy mélyen beleszippantok a levegőbe. Semmi. Pedig az ember egy idő után már elkezdi érezni a szagát, főleg koncertek után, éppen ezért értetlenül pillantok meN-meN-re.
– Olyan édeskés eperillatod van, mint valami csajnak – húzza fintorra az orrát, bennem pedig egy pillanatra megáll az ütő. Az egy dolog, hogy epres tusfürdőt használok, de csak azért, mert anya felcserélte a nagynéném tavalyi karácsonyi ajándékát az enyémmel. Semmi vész, állítólag a nagybátyám örült az arcszesznek, de akkor is!
Csak morgok valamit az orrom alatt válaszkép, aztán szállnék ki az ágyból, mikor is meggondolom magam. Nem fogok még egyszer meztelenül mutatkozni előtte, azt lesheti! Figyelmen kívül hagyva szórakozottan kíváncsi tekintetét, lehajolok az ágy mellé, és örömmel konstatálom, hogy kissé piszkos alsóm és az atlétám is oda lett lehajítva az este folyamán. Előbbit próbálom magamra ügyeskedni a takaró rejteke alatt, míg utóbbit egy villámgyors mozdulattal felveszem.
– Adj valami göncöt, meg mondd el, merre van a fürdő, ha annyira zavar az illatom – vetem neki oda, miközben kikászálódok az ágyból, majd vetek egy futó pillantást az éjjeliszekrényén lévő órára. Fél egy. És már rohadt éhes vagyok, de fix, hogy nem fogok nála kajálni.
A kezembe nyom egy pár fehér zoknit, vele szürke, tiszta bokszert, illetve egy fekete farmert és egy Mickey egeret ábrázoló pulóvert. Csak tudnám, miért vannak neki ilyen mesefigurás cuccai? Vagyis, persze, hogy nem akarom tudni, mivel nem vagyok én senkije, hogy kérdezősködjek ilyen dolgokról.
Elnavigál a fürdő felé, aztán otthagy, ő pedig megy ebédet főzni. Na, a nagy meN-meN ezek szerint rendelkezhet annyi szakácstudománnyal, hogy a konyhát talán nem robbantja fel. Mindenesetre remélem, nem egyszerre végzünk, így megúszhatom a közös étkezést.
Villámgyorsan ledobálom magamról a ruháimat, aztán beállok a zuhany alá. Egyféle tusfürdő van ott, többet nem látok, illetve még egy adag sampon, amelyre most nincs szükségem. Sietve megmosom a felsőtestemet, viszont amikor rátérnék a combomra, valami fura, ragacsos anyagba ütközik a kezem. Nagyot nyelek, majd lepillantok, és megpróbálom nem elüvölteni magam. Ilyen egyszerűen nem létezik!
A dühtől remegve sikálom le magamról a rettenetet, aztán kilépve a zuhanykabinból, magamra kapom a kölcsönvett ruhaneműket. Aprót rándul a szám sarka, amikor összezárom a lábaimat, és a bokszer elkezd lefelé vándorolni a csípőimről. Mégis hány számmal nagyobb darabokat hordhat nálam ez az állat? Lötyög rajtam a farmer, a kézfejeimet elnyeli a pulóver, ráadásul a fél vállam is kint van, a zokni pedig a térdemig felér.
A világ legsötétebb nézésével az arcomon lépek ki a fürdőből, és keresem meg szenvedéseim okozóját, aki miatt ennek tetejébe még kissé sántítok is. Fogalmam sincs, mit művelt velem az este, de, hogy a stúdió passzív szerepet betöltő tagjai, hogy a bánatban bírják ezt elviselni havi, heti, vagy akár napi rendszerességgel, az örök rejtély marad számomra.
– Meg ne szólalj, vagy pofán csaplak – meredek a konyhaajtóból az időközben megtalált meN-meN-re, aki rezzenéstelen arccal néz rám, bár tudom, hogy a szeme környékén rángatódzó arcizmok a nevetését hivatottak elfojtani. Mennyire festhetek hülyén a gönceiben? Mondjuk, úgy egy tízes skálán, tizenegy, tizenkettő?
– Erre igazán semmi szükség – kezdi, de gyomrom éktelen korgása tüstént félbeszakítja. Már tudom, mi következik, így csak a fogamat szívom, amikor felteszi a kérdést. – Ebédet?
Ezt most, hogy a bánatba utasítsam vissza, amikor láthatólag dupla adagot készített? Csak nem lehetek akkora bunkó, mint amekkora általában vagyok. Márpedig, pontosan ezt tervezem.
– Bocs, de majd osztozol rajta a barátnőddel, én léptem. A ruháidat majd hétfőn beviszem a stúdióba – hadarom, azzal villámléptekkel megyek be a hálóba, és kotrom össze a cuccaimat. Természetesen az agyalágyultja jön utánam, aztán fejcsóválva megtámasztja magát az ajtóban. Mintha helytelenítené, hogy haza akarok menni. Márpedig kérem szépen, attól még, hogy egyszer lefeküdtünk, nem lesz itt semmiféle ismétlés, egyrészt azért, mert így is pokolian fájok altájon, másrészt semmi kedvem sincs fizikai kontaktust létesíteni egy másik férfival, harmadrészt pedig barátnője van. Szerintem ezek éppen elég nyomós indokok ahhoz, hogy miért lesz nekem a legjobb otthon kipihenni ezt a szörnyű esetet.
– Sajnálom – szólal meg, amikor elindulok kifelé, és találkozik a tekintetünk.
Mert emiatt az este miatt csak úgy bocsánatot lehet kérni, mi? Olyan dolgot tettünk, amit normális, hetero férfiak sosem, főleg nem azok, akiknek barátnőjük van.
– Csak nyugodtan. Nehogy véletlenül a barátnőd fülébe jusson – szúrok oda, aztán megindulok az előszobán át a kijárat felé, és rutinmozdulattal fordítom el a kulcsot.
Ugyanúgy működik, akárcsak otthon, szóval semmi probléma nincs azzal, hogy a távozásom nem sikerül elég hatásosra. Mert bizony maradandó nyomokat okozok vele meN-meN piciny lelkében.
– Úgyse mered – röhög utánam, mire megfordulok, és hitetlen tekintetével találom szembe magam. Gúnyosan mosolyogva vonok vállat, majd becsapom magam után az ajtót.
Higgyen, amit akar, előbb-utóbb úgyis a nő fülébe fog jutni, hogy megcsalta. Az már részletkérdés, miszerint egy másik pasival, de szerintem úgysem ez a tény lesz a mérvadó a dologban. Meg különben is, ha szakítanak, már nem lesz annyira feltűnő a szingliségem. Na, nem mintha kárörvendenék egy ilyen ,,katasztrófa” végbemenetele után, sőt, csak legalább a többiek felváltva akarnának ránk barátnőket meg randikat tukmálni, és nem ömlesztenék rám az összes ilyen lehetőséget. Ó, hogy Kana még mekkorát fog kapni ezért!
Az utcán sétálva kotrom elő a mobilomat a tegnap esti, átizzadt pulóverem zsebéből, majd tárcsázom drága gitárosunk számát. Ajkaimat harapdálva várom, mikor veszi fel, majd hosszú másodpercek után vidáman csivitel bele a készülékbe. Ez komolyan ennyire idióta, vagy még nem fogta fel, hogy velem beszél?
– Halló, tessék? Hayato, hát te vagy az! Hogy sikerült a randitok? – lelkendezik, mire döbbenten elsápadok.
Kana átkozottul jól színészkedik, akár egy doramába is elmehetett volna, talán a Codomo Dragon, meg az én lelkivilágom is jobban járt volna nélküle.
– Ki nem fogod találni! – Kezdek bele tetettet lelkesedéssel, mire izgatottan szuszog a készülékbe. – A húgod, drága el sem jött – fejezem be szemrehányó hangon, szavaim szúrnak, akár a mérgezett tüskék, éppen ezért nem lepődök meg Kana kínos szisszenésén.
– Sajnálom Hayato, nekem egy szóval sem említette, hogy bármi más dolga lenne estére, sőt, lelkesedett is a dologért – magyarázza, nekem pedig elborítja az agyamat a lehető legfehérebb köd, ami ezen az univerzumon létezhet.
Egyrészt, ha Hanabi nem lenne nőből, lekevernék neki egy akkorát, hogy egy életre megmaradna a nyoma, másrészt pedig valami furcsa egybeesés során felvillan az agyamban egy kép az előző estéről. Az emberek az utcán méterekről elkerülnek, mintha valami időzített bomba lennék, úgy vibrálok.
– Rendben Kana, azt hiszem, én most leteszem – préselem ki a fogaim között, aztán így is teszek. A lehető leggyorsabban szedve a lépteimet érek haza, útközben elhaladva a rámenes mellett, amire vetek egy gyilkos pillantást, csak a rend kedvéért.
Feltrappolok a lépcsőházba, miután a lent lévő olajfékes ajtó majdnem orrba vág, kinyitom a lakás ajtaját, és nem törődve a többi lakóval, hangos csattanással bevágom azt. Kezdem remélni, hogy meN-meN nem emlékszik részletekre az estéből, már persze azon kívül, hogyan kezdődött köztünk ez a… dolog. Mert ami az imént visszajátszódott bennem, az az én szemszögemből nézve, nem sok jót sejtet. Az még hagyján, hogy passzív voltam, meg nyunyóka, mert meN-meN-en és rajtam kívül más úgyse tudja meg. Viszont az a tény nem elhanyagolható, milyen éhes szemekkel simított végig a belső combomon, én pedig képes voltam azt suttogni neki, hogy örökké az övé leszek. Az biztos, részegen nem vagyok normális. Mert egy ember még akkor sem mond ilyeneket, ha úgy érzi, élete szerelmével hozta össze a sors, pláne nem az első alkalommal. Márpedig meN nem az életem szerelme, sőt! Ő a bandatársam, az egyik haverom, akivel köztünk barátságnál több sosem lehet. Most aggódhatok azon, emlékszik-e rá, amikor tudom, hogy előbb-utóbb neki is eszébe jut, akkor pedig vége az én igencsak rövid életemnek, mert vagy ő, vagy a barátnője által fogok hősi halált halni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó