Jeges szél tépázta a kunyhót. A rosszul szigetelt ablakon beszökött a csontig hatoló hideg. Fázott, rettenetesen fázott, holott már az összes fát elégette, amit az udvarban talált. Nem volt elég, a tűz már csak pislákolt a kandallóban. Összébb húzta magán a plédet, nem mintha a vékony gyapjúréteg sokat segített volna. A maga alá húzott lábai elgémberedtek és csak nehezen tudta kinyújtóztatni őket. Lassan felállt és odabotorkált a teás kancsóhoz. Egy rozoga, letört fülű bögrébe töltött egy kevés gőzölgő folyadékot. Nem lehetett túl sokat, az erdőről haza érkező apjának és öccsének is kellett valami.
Már kora reggel elindultak tüzelőért, de még mindig nem tértek vissza. Odakint dúlt a hóvihar, de semmi rosszra nem gondolhatott. Apja és testvére épségben fog visszatérni, csak késnek egy keveset. Addig anya hiányában neki kéne vacsorát főznie. Na de mégis miből? Ilyen időben az összes tartalékra szükség volt.
Újra feltápászkodott az itt-ott összevarrt, és megfoltozott kanapéról, majd az ajtóhoz lépett, és résnyire kinyitotta. Azt várta, hogy a tyúk fog befutni az ajtón, azonban ehelyett csak a szél fújt be egy jó nagy maréknyi havat. Kinézett hát, a baromfi után kutatva. Nem kellett sokáig kémlelnie a terepet, a jószág a lábtörlőn hevert összefagyva. Gyorsan megfogta, és behúzta az ajtón túlra.
A jeges állat pucolása közben az ő ujjai is lassan átfagytak. De nem panaszkodhatott, tennie kellett a dolgát, mire hazajön a család. Ha nem lesz meleg vacsora, apja nem fogja kímélni és úgy elveri, mint a múltkor vagy talán még jobban. És most már bátyja sem tud segíteni, aki a múlt hónapig mindig megvédte. De aztán inkább elmenekült apja elől. Ő meg tudta érteni, ő is félt a családfőtől.
Mivel gyújtós már nem volt, ami felett megfőzhette volna a tyúkot, így az ő ágyának lábait kellett lefeszegetnie a keretről. Egy-két szálka az ujjába fúródott, de nem törődött vele. Apja mindig azt mondta, hogy ami nem oda illő, az majd idővel kijön magától, nem kell sajnáltatnia magát. Mindenre azt mondta, hogy ne sajnáltassa magát. Ezért sem sírt soha. Egyszerűen nem sírhatott.
Az öreg tyúknak sok idő kellett, hogy kész legyen, már rég besötétedett. Egy gyertyát gyújtott, hogy ellásson az orránál tovább. Apja ezt sem engedte soha, mindig úgy gondolta, hogy a gyerekeknek olyankor már bőven ágyban van a helye, mikor már besötétedik. A gyertyát szinte csak ő használhatta.
Az étel már bőven tálalásra érett, de az apja és öccse még mindig nem jött. Nem mert egyedül enni, ezért inkább az ágyába feküdt korgó gyomorral. Erősen szorított le a szemét, és halkan imát mormolt, hátha akkor megfelejtkezik a maró éhségről, és el tud aludni.
Másnap a betört ablak keltette. Hirtelen kiugrott az ágyból, de meg is bánta, hogy kiszállt a viszonylag meleg paplan alól. Visszaült az ágyra a szobában kavargó szélben, és elgondolkodott. Ha továbbra is a kunyhóban marad, itt fog meghalni. Ha azonban maga megy fáért és némi friss élelemért, van esélye a túlélésre, legalábbis addig, amíg apja és a testvére vissza nem ér.
Pár perc alatt magába lapátolt egy kis ételt, mely enyhített a rossz kedvén. Nem sokkal, de valamicskét mégis jobb lett. Csak pár kanállal evett a hideg, összedermedt zsíros pörköltszerű, leginkább paprikás vízből. Az összes húst meghagyta a család férfi tagjainak. Apja szerint a nők nem érdemelték meg, hogy húst egyenek. Nem voltak rá méltók. Csak a kicsi gyerekeknek és a komoly fizikai munkát végző férfiaknak szükségeltetett.
Az étkezés után a szekrényben talált apja régi kabátjai közül néhány jobb állapotban levőt magára kapott. Az ő kicsiny lábára - amit amúgy csak vékony zokni fedett - felhúzott egy nagy fekete csizmát, amiben amúgy kétszer elfért volna. A fiókból kikapta a legnagyobb kést, amit csak talált, majd elindult kifelé. Az ajtó felé menet még visszapillantott a fogasra felakasztott puskára, de végül meggondolta magát. Mégis, mit kezdene egy kilenc éves kislány egy olyan nehéz fegyverrel?
Amint kilépett a házból, megborzongott. Odabent is épp elég hideg volt, de a kint levő hőmérséklet bőven túltett rajta. A lábtörlő eredetileg puha kis szőreibe belefagyott a több napja eső hó. Az egész kertet beborította a vastag fehér réteg. Az ajtóval szembeni vékony sáv viszonylag tiszta volt, csupán tíz centi fedte. Itt mentek el tegnap apjáék.
Elindult ő is a nyomon és nem kímélve a csizmát erősen taposta a havat. A szél az arcába fújta a havat, így hát behúzott nyakkal és összeszorított fogakkal menetelt. Nem volt se sál, se sapka, ami megvédhette volna a zord idő ellen. Igazából kabátja sem volt, hiszen ő sosem mozdult ki hidegben. A vadászatokkor mindig neki kellett otthon maradnia. Holott nyáron pont az ellenkezője történt. Ő járt kimosni a néhány ruhájukat, ő gondozta az állatokat és a növényeket a kertben. Ámbár ebben az évszakban ilyen problémáik nem voltak. Ha jobban belegondolt, apja irtó dühös lesz, amiért még az az egyszem tyúk is elpusztult. Tavasszal eggyel több dolgot kell majd megvenni a Vándorló Piacon, mely mindig ugyanabban az időben érkezett a vidékre.
A nyomot követve bő fél óra után az erdő szélére ért. Apjáék nem mentek sokáig, itt kezdték irtani a fák sűrűjét. Megtalálta a fejszét, azonban az az egyik fa tövébe volt levetve. Nem sokkal arrébb, pár méternyire a kis batyut is megtalálta, tele élelemmel. Tudta, hogy valami nincs rendben, és félt, hogy nem fogja megtalálni „szeretteit ”. Pedig öccse most ment el először apjával vadászni. Majdnem elgyengült és nem sok tartotta, hogy egy kósza könnycsepp kicsorduljon a szeméből, de aztán fújt egy jó nagyot és eldöntötte, ha törik, ha szakad, ő megtalálja a családját.
Egy ideig céltalanul bolyongott az erdőben, azonban az egyik kis fenyőfa mellett rátalált apró kis macira, ami az öccséé volt. Még édesanyjuk készítette neki a halála előtti hetekben. A legnagyobb kincs volt a kisfiúnak, ahogy neki is sokat jelentett. Felkapta, és a kabát belső zsebébe süllyesztette.
Nem állhatott meg, így hát újra elindult, azonban egyre rosszabbul érezte magát. A borzasztó hideg mellett a lelke és a szíve is majd’ széthasadt. Fájt, és ő mégsem tudott sírni. Belülről szétfeszült a benne remegő idegtől, és nem tudott segíteni magán.
Kínzó gondolatai közül egy velőt rázó ordítás szakította ki. Határozottan felismerte apja mély, és haragos orgánumát. Egy apró remény csillant fel, és ez több erőt adott, mint akár egy bögre forró leves. Pedig aztán arra is nagy szükség lett volna.
Futva indult az előbbi hang irányába. Kicsi és átfagyott lábai gyorsan tették meg az előtte elterülő métereket. A családját és az őt elválasztó métereket. A fák gyorsan követték egymást, amint az a pici lány elvágtázott mellettük. Kikerült minden útjába állott, ámbár azokon kívül egyáltalán nem figyelt semmit. Csak egy cél vezérelte, és csak egy mondat pörgött folyamatosan a fejében, amit kiskora óta belésulykoltak. ,, Mindig mindenhol a családod, és annak férfi tagjai az elsők. ”
Azonban mikor odaért, nem az várta, amire valóban számított. Egy tó partján álltak ő pedig tisztes távolból figyelt. A befagyott jégpáncél előtt valóban apja és testvére állt, azonban öröm helyett inkább újra félni kezdett. Apja puskát tartott, de nem állatra, hanem saját tulajdon fiára célzott vele, és hangosan ordítozott a kicsivel.
– Te semmirekellő, teee. Mindig is tudtam, hogy semmire sem vagy jó. Anyád mindig védett, mert még kicsi voltál. Aztán tessék, mi lett belőled? Egy semmirekellő szarházi. Még azt a nyulat sem tudtad lelőni. Béna vagy, és mérhetetlenül hangos. Úgy csörtetsz az erdőben, hogy egy kilométeres körzetből elfut minden vad. Nem érdemes élned, semmire sem vagy jó. Csak a kajánkat fogyasztod. Inkább vitt volna el a bátyád, jobban jártam volna. Az a semmit érő anyád is meghalt, ezzel is csak tovább bosszantva, és a dolgomat növelve. Nem értek ti semmit. Legszívesebben elbujdokolnék a szégyentől, hogy milyen gyermekeket nemzettem. Az egyik túl makacs és önfejű, a második egy értéktelen lány, a harmadik meg gyáva kis szar. A legnagyobb legalább észrevette magát és elbujdokolt, az a ribanc megteszi szórakozásnak, de te még lábtörlőnek is szar vagy, így hát a legjobb dolog, ami történhet veled az, a halál. A másvilágon legalább majd találkozol az anyáddal és elmondhatod neki, hogy az ő butasága és kedvessége miatt haltál meg ilyen fiatalon. Most pedig nézz körül utoljára.
Figyelte, amint apja szavaira öccsének kibuggyannak a könnyei. Apja ezért akkora taslit adott, hogy a kis teste a földre csukott. Nem tudta tovább elviselni és amúgy sem akarta a fiú halálát, így hát apja mögé futott. A nagydarab ember nagy sokára hallotta csak meg az új jövevényt.
– Mit keresel te itt? Otthon kéne lenned, ahol egy nőnek helye van télen - egy darabig várt, majd jóízűen felnevetett. – Te szuka, egy pillanatra el is felejtettem, hogy néma vagy. Egy semmirekellő, nyelvnélküli kurva. Csak egy kislány. Emlékszem, mennyit beszéltél, amíg kisebb voltál és anyád élt, aztán miután elvitte végre a halál, és itt hagyott titeket - bárcsak pusztultatok volna el ti is vele - annyit bömböltél, hogy a legjobb lépés ez volt. Kivágni a nyelved. Máris csend lett, mert ez a lány itt – bökött a fiára –, még csak egy hangot se mert kiadni. Egy ügyetlen gyáva kis féreg vagy. Érted? Egy szar.
Emlékezett. Ő is emlékezett ezekre az időkre, amiket apja az imént említett. Pontosan két év három hónap és tizenhárom nap telt el anyja, az utolsó reménysugár halála óta. Azóta eldurvult a helyzet, olyan sokkot kapott, hogy nem emlékezett a családtagjai nevére és azokra az időkre, amikor anyja még élt. Akkor a síráson kívül nem sok dolog ment neki. Apja minden nap kénye-kedvére használta, akár egy szajhát, pedig még csak hét-nyolc éves volt. Azonban mikor már olyan szinten elhatalmasodott rajta a bánat és apja okozta őrület, a nagydarab ember kivágta a nyelvét. Ezután a lelki kínhoz testi kín is párosult.
Elvérezhetett volna vagy elfertőződhetett volna a seb, de túlélte, ezzel olyan üzenetet kapva, hogy élnie kell. Megfogadta, hogy ő fogja megvédeni az öccsét. Attól a naptól mindig feláldozta magát a kis csöppségért és érezte, hogy most is ezt kell tennie. Nem hagyhatja, hogy iszákos, elborult elméjű apja kárt tegyen az egyetlen támaszában, aki maradt neki vagy egyenesen le is lője.
Egy percnél sem gondolkodott tovább. Kirántotta az addig gondosan csizmájába dugott nagykést és apja szívébe szúrta. Olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy termete ellenére sem tudott védekezni az ellenfele. Egy pillanatra megakadt a szeme, kezéből kiesett a puska, a fehér, addig tiszta hóra pedig egy, majd egyre több vércsepp esett alá.
Ahogy az immár áldozat szerepét betöltő férfi a talajra hullott, pillanatok alatt befestette vére a körülötte addig csillogó fehér felszínt. Szívéből továbbra is a kés állt ki, mozdulni már nemigen volt ereje, azonban még szeme ide-oda mozgott, míg végül megtalálta a lányát ködös és bevérzett tekintetével.
– Te ribanc, ezt még meg fogod keserülni. Megtagadtad a család fogadalmát, elárultál. Ráadásul engem, a családfőt. Százszorosan fogod visszakapni. Ne hidd, hogy most jobb lesz. Éhen fogtok halni, vagy egyszerűen csak megfagytok. Nem leszel képes a túlélésre, mert egy senki vagy, ahogy ez a gyáva is itt melletted. Egyikőtök sem érdemel életet, nektek kéne meghalni – már igen a vége felé járt utolsó monológjának. Erősen fogyott az ereje, de az utolsó mondatára még összeszedte a maradékot. – Semmire nem vagytok jók, szarok vagytok mindketten.
A halott apjáról a testvérére nézett, aki csak állt egyedül és magányosan pár lépéssel arrébb. Arcáról vastag sávban patakzott a könny. Ő nem volt olyan erős, de csak idő kérdése lett volna. Apjának nem kritizálni kellett volna, hanem segítenie. És ha ezt nem tette meg ez az alkoholista perverz állat, akkor majd megteszi ő. Segíteni és támogatni fogja mindenben. Együtt legyőzik az akadályokat, együtt túlélnek mindent.
Magában megváltoztatta a család jelmondatát, és apja vérébe nyúlva beleírta a fehér fagyos hóba, majd az öccséhez lépett és szorosan átkarolta. A kisfiú zokogva bújt nővére ölelésébe, majd hosszú percek múlva felnézett, de csak annyi időre, amíg kiolvasta a feliratot.
– E - gyütt min - den si - ke - rül - ni fog.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó