Sasuke
– Te Sasuke, mondtam már neked, hogy mekkora idióta is vagy? – kérdezte Shisui.
– Nem, baszd me.... – kezdtem volna kiosztani, de a természetesen ismét békebíró bátyuskám közbeszólt.
– Elég! – emelte meg a hangját Itachi. – Emlékeztetnélek benneteket, hogy a kislány elaludt. Végre. Szóval, mindenki rohadtul bekussol. Világos?
Látszott rajta, hogy pont ugyanolyan ideges, mint mi. Sőt, talán felnőtt fejjel még idegesebb is volt nálunk. A kunoichi közben mozgolódni kezdett a hátamon, így félig elfordítottam a fejem, hogy nagyjából rálássak. Az túlzás, hogy békésen, de aludt. Mély, sötét karikák pihentek a szemei alatt, az ajkai picit elnyíltak egymástól, és megesküdtem volna rá, hogy néha egy apró, annál inkább fájdalmas nyögés szökik ki közülük.
– Arra a döntésre jutottunk – szólalt meg Kakashi –, hogy Sakura a küldetés hátralévő részén nem fog velünk tartani. És bár vitathatatlanul vehemens és erős lány, de úgy gondoltuk, jobb lenne, ha a nemrég lezajlott akciót segítene neki valaki átvészelni. Mivel mindegyikünk férfi és nem igazán empatikus, így jobbnak láttuk a Banyához visszavinni. Holnap indulunk. Ma megpihenünk valahol Homokrejtek közelében, holnap reggel viszont indulunk vissza.
– És erről mégis mikor akartatok megkérdezni engem? – csattantam fel, azonban ahogy megremegett a hátamon szuszogó lány, megpróbáltam visszavenni a hangerőmből. – Szerintetek egy vén, megkeseredett remete több támaszt nyújthat neki, mint bármelyikünk? Szerintem pont, hogy arra lenne szüksége Sakurának, hogy magunkkal vigyük. Mert akkor tudná, hogy megbízunk benne, és hiszünk is benne.
– Igazad van, Sasuke, e felől semmi kétségem sincs – felelte Itachi. – Azonban nincs mód arra, hogy üldözés közben még lelki támaszok is legyünk a kislánynak. Itt most a feladat az első. Az otthonunk, az életünk. Sakura pedig szintén ezekhez a dolgokhoz tartozik. Vagyis meg kell védeni, ami csak akkor sikerül, ha nem velünk van. Hanem ott, ahol jóval nagyobb a védelem, azaz Avartejtekben.
– Nem értek egyet – morogtam.
– Sasuke, mindannyian megkedveltük a kunoichit. De beláthatod, hogy mi nem tudjuk neki mindazt megadni, amire egy éppen, hogy 16 éves lánynak szüksége van – magyarázta Kakashi.
– Oké. De azért megkérdezhettetek volna.
– Én sem tudtam – jegyezte meg Shisui.
– Fasza. Akkor ez megint a kettőtök magánakciója, igaz, bátyuskám? – nevettem fel. – Milyen jó is, hogy egy csapatot képzünk. De van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig. Ugyanis a Washi alakulat összetartója Naruto volt. És vele együtt a csapat lelke is meghalt.
***
Miután a többiek elvonultak egy homokrejteki fogadó többi szobájába, ott hagytak engem a kunoichivel az egyikben, mondván hogyha eddig annyira kiálltam mellette, akkor most is mutassam meg.
Aha. Érett felnőttek.
Fél lábbal belöktem az ajtót, majd belépve a helyiségbe a csípőmmel becsaptam azt. Nem éppen a leghalkabban, de úgy sikerült. Elsétáltam a tőlem nem messze álló ágyhoz, majd a kunoichi combjain lévő kezeimmel megemeltem őt egy picit, és megpróbáltam oldalról rácsúsztatni az ágyra, a nyakam körül pihenő kezei megszorították az ingem.
– Hallottam – suttogta egészen halk és vékony hangján. – Sajnálom. Valóban nem én vagyok a legalkalmasabb arra, amire kijelöltek. Nem én segítettem nektek, hanem ti nekem.
Éreztem, ahogy nedvesedik a gallérom, amiből arra következtettem, hogy ismét eleredtek a kislány könnyei. Nagyobb erőt fejtettem ki, aminek igazából nem volt sok haszna, mert másodjára a kislány elengedte az ingen, és hagyta, hogy lerakjam az ágyra. Egészen picinek tűnt, ahogyan lelógó lábakkal vacogott a matrac szélén. Leguggoltam elé, hogy láthassam az arcát.
– Nézd, ami történt, az egyáltalán nem a te hibád. Én voltam hülye, mert olyanra vállalkoztam, ami mögé tekinthettem volna. Túl hamar döntöttem, nem gondoltam át. Emiatt tényleg ne sírj. – Az egyik kezem akaratlanul is a combjára siklott, míg a másik a könnyeit törölte le az arcáról.
– Nem csak ez a baj – szipogott. – Megöltem valakit. Vér tapad a kezemhez, és nem tudom lemosni. Mindenhol az ő vére van rajtam – szántották végig a körmei a karját, majd bele-bele markolt a ruhájába, és megpróbálta szétszakítani.
– Hé, hé, elég, semmi baj – ragadtam meg a kezeit, de ő ide-oda ficánkolt.
– Már hogyne lenne baj – csuklott el a hangja. – Utálom magam, amiért azt tettem.
Valahogyan sikerült kirántani az egyik kezét a szorításomból, amivel megpróbálta a másikat is kiszabadítani.
– Engedj el, le akarom mosni magamról – zihálta.
– Persze, hogy aztán végezz magaddal – kaptam el ismét a kezeit, majd rátérdeltem az ágyra, a két combom közé szorítottam a lány lábait.
– Akkor csak segíts – próbált ellökni, de semmi erőt nem tudott kifejteni.
– Miben? – kérdeztem.
– Szabadíts meg ezektől – mutatott végig magán nyüszítve. – Minden... mindenhol mocskos vagyok.
Lopva végigpillantottam a lányon, akinek valóban elég méretes foltok, és lyukak díszítették a ruháját. Láttam a kezeit remegni és a tehetetlenséget a szemében, mégsem tudtam, hogy mit csináljak.
– Kérlek.
– Gyere – húztam fel gyengéden az ágyról, és elkísértem az aprócska fürdőig.
Azok után, hogy otthagytam egy városka közepén Shisui hívására, hogy rányitottam zuhanyzás közben (az csak szerencse kérdése, hogy volt rajta ruha), és végezetül, hogy majdnem odaadtam néhány infóért egy elmebetegnek, még képes segítséget kérni tőlem? Vagy teljesen őrült a lány, vagy próbálja meglátni bennem azt, amit a többiek nem létezőnek hisznek. A tisztes távolságot megtartva megálltam az ajtóban, amíg a kislány becsoszogott a helyiségbe. Nem éppen a legudvariasabb módon oldottam meg a helyzetet, de egyedül, zárt ajtóval nem akartam ott hagyni, mert féltem, hogy megcsúszik, elesik, aztán beveri a fejét és egyéb rémképek. Hallottam, ahogyan remegve kifújja a levegőt. A vékonyka karjai a ruhája alját szorították, és felfelé kezdték húzni, azonban megálltak hirtelen. Sakura fájdalmasan felszisszent, és visszaejtette a kezeit maga mellé.
– Nem... – kezdett bele – nem tudom. Nem megy.
Ellöktem magam az ajtófélfától, majd a kislány mögé sétáltam. Kettő lehetőségem volt. Vagy hagyom, hogy szenvedjen, vagy segítek neki leszedni a ruháit. A derekára helyeztem mindkét tenyerem, és magam felé kezdtem fordítani. Mikor már teljes testével velem szemben állt, megmarkoltam a ruha alját, és amilyen lassan csak tudtam, húzni kezdtem fölfelé. Láttam, hogy fájt neki, mikor megemelte a karjait, hogy ki tudjon bújni az anyagból, de legalább valamennyire megkönnyítettem neki. A ruha bizonyos részein még ott vöröslött a meg nem száradt vér, ami az én kezem is beszínezte.
A kislány könnyei eleredtek - az este folyamán már sokadszorra -, és a combjaira feszülő nadrágját letépve lépdelt a mosdókagyló elé, majd sikálta meg a kezeit jó párszor. Csak miután a karjairól lejött minden piszok, mosta meg az arcát is többször. Én készségesen vártam, mialatt felakasztottam a zuhanyzóhoz a már általam átmosott ruháját.
– Ne engedd nekik... nem szeretnék visszamenni – szipogta, és letörölte a könnyei egy részét.
– Nem tudom, hogy mit tehetnék ez ellen.
Lassacskán az utolsó végtagját is áttörölte egy vizes ronggyal, majd felém fordult. Eléggé röstelltem, de gyorsan végigszaladt a tekintetem a vékony alakján. Elcsoszogott mellettem ki, egészen az előszobaszerű helyiségbe, végül pedig leült ugyanoda, ahova korábban. Követtem őt, és megálltam előtte. Lila volt a szája, a karjai a testét ölelték, miközben vacogott. Gondolkodás nélkül rántottam le magamról az ingem, és terítettem a hátára. Valószínűleg nem melegíthetett sokat, és még ráadásul foltos is volt, de a lelkem minimálisan megnyugodott, hogy segíthettem, ha csak ennyivel is. Összehúzta magán a lenge anyagot, oldalra dőlt, majd befordult az ágyon a fal felé, de mindenek előtt a nyakáig húzta a takarót.
– Köszönöm – suttogta álmoskás hangon.
Mintha egy kis mosolyt is láttam volna a szája sarkában. Én is elmosolyodtam, végigsimítottam párszor a rózsaszín hajkoronáján, majd a füléhez hajoltam.
– Ennyi a minimum.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó