Csend járta át Konoha utcáit. A tűző nap sugarai felmelegítették a földet, szinte minden növény kókadóban volt. A nyári meleg miatt, senki nem kockáztatta meg, hogy hőgutát kapjon, mindenki az árnyas házban maradt, kivéve Haruno Sakurát, aki éppen székébe borult bele. Fáradtan hunyta le szemeit egy pillanatra, lassan fújta ki a levegőt. Még csak dél felé járhatott, de ő már túl volt egy operáción, három vizitelésen, és rengeteg papírmunkán. Mindezek mellet még a hőség is belerondított a napjába, mivel rengeteg beteg rosszul reagált a nyári melegre. De ő ezeket nem is bánja, élvezettel segít másokon, hiszen ő azért van itt!
Egyik legnagyobb álma az, hogy ezt a kis, nem túl híres kórházat, egyszer hatalmas gyógyító központtá varázsolja. Az ehhez vezető úton pedig rengeteget kell dolgoznia. Nem sok orvos van itt, de Sakura örömmel vállal plusz munkát. Sőt, sokszor jóval többet is mint kéne, ezért Ino rendszeresen le szokta hordani.
A szőke hajú barátnője nagy élvezettel kotnyeleskedik bele az ő szürke, unalmas életébe. Maga se érti miért, de Ino mindig törekszik kiszabadítani a sok munkából. Pedig neki egy jó ideje nem létezik semmi más, csak a kórház. Küldetésekre régen nem ment már, más dolga meg nincsen. De ő nem is bánja! Ha dolgozik, legalább hasznosnak érzi magát. Mióta elűzte a felesleges gondolatait és érzéseit, rengeteg ideje felszabadult. S ezt mind, mind az orvoslásra fordította.
Íróasztala fiókjából egy kiskanalat vett elő, s kavargatni kezdte a gőzölgő kávét, amit az előbb vett az automatánál. Lassú mozdulatokkal emelte szájához a poharat, amikor berontottak az irodájába.
– Ne mond meg, kitalálom! – sétált beljebb Ino. – Már hajnal óta itt hajtasz, és az a kávé az ebéded! – morgott rá a rózsaszín hajúra.
– Neked is jó reggelt, Ino.
– Reggelt?! Sakura, az Isten szerelmére délután két óra van! Van olyan ember, aki már ilyenkor hazafele tart a munkából, de van egy sanda gyanúm, hogy te még éjfélig itt szándékozol lenni!
– Ino... – nézett rá fáradt tekintettel. – Igen, hajnal óta itt vagyok, és igen, sokáig itt szeretnék még lenni. Szóval, légy oly szíves, és kímélj meg a kiselőadástól.
– Ember, tizenkilenc éves vagy, és semmi szociális életed nincs! Csak a munka, meg a munka és a munka!
– És mi van akkor, ha én ezt élvezem?
– Mazochista vagy?! Ki talál abban élvezetet, hogy megfullad a sok melóban, miközben nem törődik a barátokkal, a normális étkezéssel, vagy a személyes higiéniájával?!
– Nem is vagyok büdös... – szagolta meg felsője ujját.
– Nem az a lényeg! – horkant rá. – Hanem az, hogy ha így folytatod, te abban a székben fogsz megöregedni!
– Igen, majd összeházasodok a sztetoszkópommal, elmegyünk nászútra egy gyógyfű árushoz, és sok-sok gyógyszeres üveg gyerekünk lesz.
– Nem vagy vicces, Sakura – fintorgott a Yamanaka lány.
– Nem értelek, Ino. Szeretem a munkám, és mivel csak ez van nekem, egyértelmű, hogy ez köt le. Én elvégzem azok helyett is, akik már nem ennyire lelkesek, mint én. A karrier van a szemem előtt, na és? Ennek inkább örülni kéne, nemhogy lehordani a földig minden egyes alkalommal, amikor meglátsz.
– Ezt értem én, de mindent csak mértékkel szabad!
– Én úgy is teszek! – válaszolta Sakura.
– Igen? Akkor mikor voltál utoljára otthon? – tette fel a kérdést összefont karokkal.
Sakura az alsó ajkába harapott. Pár másodperces hezitálás után végül kinyögte:
– Három napja.
– Na tessék! – csapta össze tenyerét. – Már megint itt aludtál! Normális ember hol csinál ilyet?!
– Jó, inkább hagyjuk, ez nekem tökéletesen megfelel – magyarázta a Haruno, mire a szőke hajú a fejét rázta. – Nos, csak ezért jöttél, vagy mondani is akartál valamit? – terelte a témát.
– Ja, igaz is, a Hokage hívatott téged.
– Nagyszerű – pattant fel azonnal, otthagyva az érintetlen kávéját. – Még egyszer benézek a betegekhez, és utána megyek – sétált az ajtó felé, amikor Ino megállította.
– Ácsi-ácsi. Neked már az is jót tesz, ha egy percre nem a kórházban vagy! Menj csak a Hokagéhez, és majd megnézem a betegeket.
– Kösz Ino, de... – kezdte, mire csak intett egyet.
– Akkor máshogy fogalmazok. Azonnal indulj meg Tsunade irodája felé, és ne merészelj ellent szegülni, mert esküszöm, kitiltatlak a kórházból! - nézett rá gyilkos pillantással, ami miatt inkább ráhagyta.
– Oké, megyek – adta meg magát, mire a Yamanaka lány szája vigyorra húzódott.
– Helyes döntés! – zúgott még ki Ino hangja az irodából.
Unottan sétált mestere irodája felé. Szemeit összeszűkítette, mivel a tűző nap úgy gondolta, egyenesen az ő arcába fog sütni. Az út még mindig üres volt, senki nem merészkedett ki ilyen időben, és legszívesebben ő is egy hideg pincében rostokolt volna méreg ellenszerekkel kísérletezve. Nos, talán Inónak igaza van, és tényleg mindig csak a munka van az eszébe... Tempóján lassított, amikor egy cipőbolt kirakatát pillantotta meg. De nem a kínálaton akadt meg a tekintete, hanem a tükörképén. Egy fáradt nő nézett vissza rá, karikás szemekkel, felkontyolt rózsaszín hajjal, és egy szánalmas, munkamániás élettel. Nagyot sóhajtva konstatálta, hogy még csak a kórházi köpenyét se vette le. Újra sétálni kezdett.
Unott tekintettel vizslatta a kihalt játszóteret, ahol általában a kisgyerekek csilingelő nevetése felkúszik az irodája nyitott ablakába is. Néha, mikor van egy-két szabad perce onnan nézi a kicsiket, akik pont a kórházzal szemben lévő játszótéren szoktak lenni, szüleikkel együtt. Olyankor átfut rajta a gondolat, hogy neki soha nem lesz gyereke. A kapcsolata a férfiak terén egyenlő a nullával. Miután végleg elfelejtette azt az egyetlen személyt, akit szeretett, már senkit nem tudott megkedvelni. És a kórház miatt nem is lett volna rá alkalma. Na tessék, már megint a munka...
Ráérősen sétált végig az úton, majd bekanyarodott a park bejárata felé. Agyába bekúszott a gondolat, hogy mennyire szánalmasan festhet most. A vele egykorú fiatalok vagy ninják, akik küldetésekre járnak, vagy átlagemberek, akik az egyetemen ülnek, vagy nagyban bulizgatnak. Ő, ehelyett halálra dolgoztatja magát, s évekkel öregebbnek néz ki. Erre csak akkor jött rá, mikor egyik kicsi betege csókolómmal köszönt neki. Szentséges ég, még csak 20 éves sincs! Gondolatait úgy próbálta terelni, hogy szétnézett a már jól ismert környezetben. Senki le sem tagadhatná, hogy pár év alatt Konoha rengeteget változott!
Mikor még ő volt genin, ez a park egy fegyverraktár volt. Kortársai közül sokan otthagyták a ninja életmódot, hogy normális életet élhessenek. És az utánuk következő generációk is így tettek. Napjainkra Konohában, már ritkaságnak számítanak a ninják. Már nincsenek háborúk, nincs chunin vizsga, helyette az emberek moziba vagy plázázni járnak. A technika is fejlődött, rengeteg tinédzser el se tudja képzelni az életét mobil nélkül.
Elpuhányodott mindenki, a ninják pedig feledésbe merültek. Pont ugyanúgy, mint a leghíresebb harcosok, vagy a különleges technikák. Már senkit se ez foglalkoztatott. A régi Konohából egyedül csak a hegy maradt meg, amibe belevésték az összes eddigi Hokagét. Sakura összeszorította száját, amikor belegondolt, ha ők meghalnak már senki se lesz ninja.
Tsunade mester bejárata előtt megállt. Egy pillanatra elgondolkozott, vajon miért is hívhatta ide. Talán egy küldetésre megy? Valakit meg kell menteni? Vagy valamit el kell hozni? Megrázta a fejét. Konoha változásával már a ninják feladatai se a régiek. Bizonyára csak a kórházzal kapcsolatban fog valamit közölni. Két gyors kopogást ejtett meg a fa ajtón, majd óvatosan belökte azt.
Megint egy gyors borzongás járta át, mint mindig, amikor belép a Hokage irodájába. Végül is, ő a legfontosabb ember egész Konohában, az első számú, az irányító. Ahhoz képest, hogy már rengetegszer járt itt, mindig ugyanazt a méltóságot érzi, mint a legelső alkalommal. Pedig a szobában nem volt semmi különleges.
A falak barnára voltak mázolva, az üveg sima felületű csempén pedig mindenkinek kopog a cipője. Középen ott állt a matt színű asztal, melyen rengeteg könyv, pecsét, papírok, íróeszközök, és egy tekercstartó hevert. Az oldalára oda volt tűzdelve avarrejtek jól ismert jelképe, és hogy teljes legyen az összhatás, mögötte egy kék szövetű gurulós szék helyezkedett el. Voltaképp ugyanazok a dolgok lepték el azt a két szekrényt is, amik egymással szimmetrikusan helyezkedtek el a szoba két oldalán. A bejáratnál egy fogas állt, és az egész teret megvilágították azok a hatalmas ablakok, melyek az egész irodát beborították. Bár a tökéletes kilátást kitakarta egy fa, még így is rá lehetett látni valamennyire egész Konohára.
Tsunade-samával találta szembe magát. Mint mindig, most is az íróasztala mögött ült, karjait maga elé kulcsolva gondolkozott valamin. A rózsaszín hajú, felhúzta a szemöldökét, mire a Hokage felnézett a papírjaiból, kizökkenve a gondolkodásból.
– Á, végre, hogy itt vagy! Lépj csak beljebb!
– Jó reggelt Mester. Ino mondta, hogy beszélni akar velem.
– Térjünk is azonnal a tárgyra! Sakura - nézett komolyan a szemeibe. – Lenne egy fontos küldetésem számodra!
– Mégpedig? – komolyodott el, s azonnal felkeltették a kíváncsiságát. Megszámlálhatatlan idő óta nem volt küldetésen, így bármi legyen is az, örömmel fogja vállalni.
– Ne húzódj meg a sarokba, lépj csak előre nyugodtan! – szólalt meg Tsunade.
Sakura nem értette, hogy ez most mit jelent, majd mikor tudatosult benne, hogy valaki másnak szólt a felszólítás azonnal hátrafordult.
Eddig észre se vette, hogy lehet még valaki a szobában, de amikor az a bizonyos valaki kilépett az árnyékból az összes veszélyérzékelője riadózni kezdett. Sakura smaragdzöld szemei hatalmasra nyíltak. Csoda, hogy a száját nem tátotta el, de annyira váratlanul érte a jövevény, hogy szólni is alig tudott.
– M-mi a?! – találta meg a hangját Sakura, s közben egyfolytában farkasszemet nézett az ébenfekete szemekkel.
Semmit sem értett, azt gondolta valami kandi-kamera. Hitetlenkedve megrázta a fejét. Egy dologban viszont biztos volt: Uchiha Sasuke lépett ki az árnyékból, teljes élet nagyságában!
Semmit se változott! Ugyanazzal az érzelemmentes tekintettel bámulta őt, mint mindig. Ugyanaz a flegma testtartás, és ugyanaz az idegesítően jó illat! Érezte, ahogyan a vére a kétszeresénél is gyorsabban száguld ereiben, szíve őrült tempót diktált. Próbált uralkodni magán, s nem a torkának ugrani. Egyértelműen felkavarták a benne szunnyadó gyűlöletet. Ez a lavina megindult, és csak nagyon sokára fog véget érni!
– Amint látod, Sasuke úgy határozott, hogy visszatér Konohába.
– Micsoda? – kérdezte halkan, mintha csak rosszul hallaná. Idegesítette, hogy Tsunade milyen nyugodtsággal ejti ki ezeket a szörnyű szavakat.
– De, mivel egy körözött sorozatgyilkosról beszélünk 24 órás felügyelet alatt kel tartani... –folytatta, mire a rózsaszín hajú bólintott.
– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezte nyugodtan, de belül már tombolt.
Alig várta, hogy elszabadulhasson az irodából, és levezethesse a feszültségét. Kezeit ökölbe szorította, előre félve a választól.
– Neked kell vigyáznod, hogy semmi törvénybe ütközőt ne csináljon.
– Nem – ejtette ki a szavakat meglepően könnyedén.
– Tudom Sakura, hogy mit érzel, de....
– Nem érzek semmit! Megmondtam, hogy nem – túlságosan is higgadtan beszélt.
– Kérlek Sakura! Más nincs, aki elvállalná! – vette könyörgőre a figurát.
– Hah! Nem meglepő! – mondta, mire az Uchiha felhorkant.
Mintha nem is Sakurát látta volna! Meg volt győződve, hogy amikor meglátja, a nyakába ugrik, és majd' belehalna a boldogságba, hogy a "szerelmét" kell dajkálnia! Ehelyett! Kunaiként hasított az elméjébe, hogy már semmi sem a régi! Azt viszont nem gondolta volna, hogy még Sakura is elfordul tőle. Valami keserű íz mardosta a torkát, de mint mindig, fenntartotta az érzelemmentes ábrázatát. Egyre a lány arcát fürkészte, de az övéről se lehetett kimérni semmilyen érzelmet. Legfeljebb undort.
– Könyörgöm Sakura, legalább gondolj Konohára!
– Tsunade, ilyet nem kérhetsz tőlem!
– A te lakásodban van elég hely kérlek, Sakura egész Konoha nevében!
A lány felnevetett. Túlságosan is felgyülemlett benne a feszültség, máshogy nem tudta levezetni. Ez túl abszurd volt. Pont neki kéne Sasukére figyelni? Nevetséges!
– Sakura...
– Ha belemennék, amit teljesen biztosan nem fogok, mennyi időre szólna? – kérdezte, mire Tsunade szeme felcsillant.
– Csak pár hét! Esetleg hónap... vagy fél év.. – mondta egyre halkabban – talán egy...
– Kizárt! Lakjon Narutónál, vagy mit bánom én! – csattant fel. – Egyáltalán minek jött vissza?! – kérdezte mérgesen, és úgy tett mintha a fiú ott se lenne.
– Menjek vissza? – szólalt meg először Sasuke.
Sakura még dühösebb lett, ahogyan újabb tényezőt konstatál: a hangja mélyebb lett. Ökölbe szorított kezét elengedte, s a leghidegebb arcát elővéve, lassan hátrafordult a fiú felé.
– Engem az se érdekelne, ha itt helyben megdöglenél! – címezte neki a szavakat, s mintha csak az is megerőltető lenne, hogy ránézzen azonnal vissza is fordította fejét a Hokage felé.
Sasuke arcvonásai mit sem változtak. Azonban nem tudott egyhamar túllépni a szavakon. Tudta, hogy rengeteg szörnyűséget csinált, de a lány mindig kitartott mellette. Egyszerűen nem értette, mivel vívhatta ki ennyire Sakura ellenszenvét.
– Ha ennyire nem érdekellek, akkor simán élhetek nálad, nem fog zavarni – mondta hideg hangon.
– Tch. Csináljatok, amit akartok! – csapott az asztalra, és kiviharzott az irodából.
– Én ezt egy igennek veszem – bólintott Tsunade. – Menj utána, máskülönben nem mehetsz el innen – küldte ki Sasukét is a nő, és visszatért a sok-sok papírmunkához.
Teljesen nyugodtan engedte el tudta, hogy ANBU tagok figyelik az Uchiha fiú minden mozdulatát, míg meg nem érkezik Sakura házához.
Sasuke zsebre vágott kézzel sétált végig a folyosón, és még éppen elcsípte a dühöngő lányt. Tartva a távolságot ment utána, ezzel még jobban hergelve Sakurát.
Egy szempillantás alatt a fiú előtt termett, smaragd szemeit újra az éjfeketeségbe emelte.
– Nem tudom, mit keresel itt, vagy hogy mik a szándékaid, de engem semmibe se keverj bele! Uchiha... – annyira fintorogva ejtette ki az utolsó szót, mintha már csak az megtisztelő lenne neki, hogy a szájára vette a nevét.
Sasuke még mindig szokatlannak találta a volt csapattársa viselkedését. Sosem hívta "Uchihának", állandóan"Sasuke-kun"-nak szólította. Bármennyire is meg volt lepődve, még mindig jól palástolta az érzelmeit, így szenvtelen, rideg arckifejezéssel nézte Sakurát.
– Idegesítő vagy – mondta, mert azt gondolta, hogy ezzel a szóval biztosan kivált valamilyen érzelmet a lányból. Tévedett.
– Te meg irritáló – nézett rá még mindig hidegen, és Sasuke terve visszafele sült el.
Teljesen váratlanul érte ez. Sakura ilyet, de még ehhez hasonló szót se mondott neki sosem, így teljesen kizökkentette a szerepéből. Őszintén megdöbbenve nézett a rózsaszín hajúra, aki ugyan észrevette ezt, de nem nagyon érdekelte.
Sakura büszke volt magára, hogy nem ingott meg. Nem tudta eldönteni, hogy Sasukét, vagy saját múltbeli énjét utálja jobban. Minek is szeretett bele abba a baromba? Minek kötődött hozzá ennyire? Az elmúlt két évben csak ezek a kérdések kavarogtak a fejében. Minden tette ellenére szerette Sasukét, és ebbe szépen lassan beleőrült. A szívét felemésztette a tehetetlen düh, a végére már mindenért az Uchihát okolta. Bűnbakot keresett, s talán a végére már saját magával is elhitette, hogy mindenért ő a hibás! Ez rásegítette arra, hogy a szerelmet, és a megfogalmazhatatlan kötődést elhagyva, az üres helyet felemésztette a gyűlölet. Három kínkeserve év után, végre továbblépett a szíve, elfelejtette, erre csak úgy kilép a sarokból, és felkavarna mindent?! Még mit nem! Megfogatta magában, hogy még egyszer nem fogja hagyni, hogy felzúzzák a lelki békéjét!
– Megmutatnád végre, hogy hol fogok lakni? – vett magán erőt Sasuke.
– A pokolban – válaszolta ridegen, majd kézjeleket formált és egy pukkanással eltűnt.
Rengeteg gondolat kavargott a fejében. Remélte, hogy ennyivel megússza a dolgot, és felfogják, hogy másra kell sózniuk az Uchihát! Sürgősen le kellett nyugtatnia magát! Valósággal berúgta a bejárati ajtaját, és azonnal elsötétített mindent, hogy hűvösebb legyen bent. Hideg vizet engedett fürdőkádjába, leöltötte ruháit, s egy hatalmas sóhajtás közepette belefeküdt. Lehunyta a szemét, és csak lebegett. Hátravetette a fejét, s megpróbálta kikapcsolni az agyát. Miután végzett, lassú mozdulatokkal magára tekerte a törülközőjét, és kilépett a fürdőből. Azonnal megérezte a jól ismert chakrát.
– Mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy nem kérek belőled? – kérdezte maga elé meredve, mert jól tudta, hogy a háta mögött az Uchiha áll.
– Sakura... – suttogta a fülébe, mire mindene libabőrös lett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Hajj! NIncs is jobb,mint felkelés után egy ilyen jó sztorit olvasni! Kérlek folytasd, mert nagyon király. Bejön ez a Sakura. Hajrá, csak így tovább!