,,Érzem, ahogy alám nyúl, majd óvatosan felemel és elindul velem valahová.”
Puha.
Meleg.
Kényelmes.
Ezek az első gondolataim, amikor ébredezem. Mi ez? Megpróbálom kinyitni a szememet, de még csak homályosan látok vele. Hirtelen tisztul a kép. Ami elsőként szemet szúr, az a szoba. Hogy kerültem én ide? Hirtelen beugrik, hogy valószínűleg Sasuke hozott ide. Megnyugodok, ez biztosan nem a kórház, tehát Sasuke megtette, amit kértem.
De mégis, hol vagyok? Egy ágyban fekszem, ami nem az enyém ráadásul. Valakinek a házában vagyok, az biztos. Mi van ha Sasuke eltévesztette a házamat?! Fúú, az nagyon ciki lenne, kezdek el nevetgélni, pedig ha tényleg így van, akkor bizonyosan nagyon hamar jön valaki, aki tájékoztat erről.
Hirtelen nyílik az ajtó, és Sasuke lép be rajta. A kezében hoz valami reggelifélét.
– Azt hittem hazaviszel – kezdem még mindig nevetve –, de így is jó.
– Nem vihettelek haza – valahogy úgy érzem, sokat gyakorolhatta ezt a mondatot –, mert akkor chakrát kellett volna használnom, és megláttak volna.
– Igaz.
– De ha nem vittél haza, akkor mégis hol vagyunk? – kérdezek rá a dologra, ami a legjobban érdekel jelen pillanatban.
– Nálam, az én régi házamban.
Megdöbbenek, és ez valószínűleg meg is látszik rajtam, mert érzem, ahogy vörösödöm. Nem nagyon tulajdonítottam jelentőséget a sok-sok legyezőnek a falon és a bútorokon. Hiba volt.
– Té-tényleg? – még mindig nem hiszem el.
– Igen, tényleg – válaszol higgadtan.
– Hát jó – mondom megsemmisülten.
Mintha egy kicsit elmosolyodna, de a következő pillanatban már elém tolja a tálcát.
– Egyél! – közli hűvösen.
– És ha le akarsz tusolni – teszi hozzá – a fürdő jobbra van.
Közben kezével rámutat az említett helyiségre.
– Köszönöm – többet nem tudok kinyögni?!
Még egyszer hátranéz, biccent egyet a fejével, majd kimegy.
Én közben nekilátok a reggelinek, hiszen farkaséhes vagyok. Egy ilyen küzdelem után ki ne lenne az? Miután megittam a teát, elmegyek a fürdőszobába letusolni. Jólesik, ahogy a langyos víz lemossa rólam a harc véres sebeit, horzsolásait. Még egy jó ideig áztatom magam, amikor eszembe jut, hogy nincs nálam váltóruha. Pánikba esem, hiszen ha nincs nálam, akkor mégis kitől kérjek. Kinézek a függöny mögül, és oltári nagy szerencsémre van egy uchiha címeres köntös a fogason. Nem tudom, hogy Sasuke fog-e örülni annak, hogy nagy valószínűséggel az anyja ruhadarabjában fogok mászkálni a házában, de még mindig jobb, mint egy szál törülközőben a szeme elé kerülni. Hát jó, mondom ki félhangosan, és felveszem a puha anyagot.
Mit fogok mondani Sasukénak? Megkérem, hogy szaladjon el a házamig, és hozzon nekem ruhát, mert voltam olyan béna, hogy elfelejtkeztem róla? Hát, ez tényleg nehéz helyzet. Már megint jól megcsináltam magamnak.
Kimegyek a fürdőből és a szobából. Az ajtó egy tágas nappaliba nyílik, aminek közepén Sasuke ül egy kanapén. Ahogy nyílik az ajtó, rögtön felém fordul, és a tekintetén látszik, hogy rendesen megleptem az anyja köntösével. De hamar rendezi vonásait és feltűnik, hogy mondani akar valamit.
– Ha akarod, felveheted anyám régi ruháit – mondja, és látszik rajta, hogy zavarban van. Várjunk csak. Sasuke zavarban?! Ez a két szó valahogy nagyon nem illik össze.
De nincs időm ezen agyalni. Mégiscsak itt állok előtte az anyja régi holmijában. Valahogy nagyon furcsán viselkedik az utóbbi időben. Miközben én ezzel foglalkozom, ő már rég kisétált a szobából.
– Jössz már? – szól vissza az ajtóból gorombán.
Áh, biztos csak képzelődtem, mikor arra gondoltam, hogy érdeklem. Elmélkedem, miközben követem egy folyosón. Befordul az egyik saroknál, és besétál egy helyiségbe, miközben int a fejével, hogy kövessem. Belépek a szobába, ahol enyhe fahéj illat lengi be a teret. Közben Sasuke odasétál az egyik szekrényhez, és kinyitja, jelezve, hogy innen válogathatok. Mivel nem reagálok semmit, becsukja az ajtaját, és a legkevésbé sem zavartatva magát kimegy.
Én még mindig a szobát nézem. Nagyon szépen kidolgozott bútorok vannak itt. Kecses ékszerek a polcokon. Virágminta a szőnyegen. Az egész látványt kiemeli a ruhásszekrénnyel szembeni fiókos szekrény, rajta egy tükörrel. Az Uchiha család tényleg borzasztóan gazdag lehetett. Gyönyörű szép. Ez a jelző jut először az eszembe. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy nézhetett ki Sasuke édesanyja, az ízléséből ítélve elképesztően szépséges lehetett, akárcsak a fia. Itt elmosolyodom. Még elmélkedhetnék erről egy sort, de inkább úgy döntök, felöltözöm. Lassan odasétálok ahhoz a szekrényhez, amiben Sasuke a ruhákat mutatta. Kinyitom, és egyszerűen eláll a szavam. A szekrény tele van méregdrága, szebbnél szebb kimonokkal ( japán viselet). Az összesnek a hátulján felfedezhető az általam már olyan régről ismert Uchiha címer. Nem való nekem ilyen holmi, tehát eldöntöm, miután eljutok hazáig, rögtön visszaadom Sasukénak.
Ahogy nézem a ruhákat, hirtelen szemet szúr egy piros, egybe kimono, rajta cseresznyevirágokkal. Már rögtön látom, ez lesz a kiválasztott ruha.
Óvatosan kiveszem a szekrényből, majd a köntöst erre cserélem. Visszasétálok a tükörhöz, megnézni magamat. Hmm, egész jól áll, vonom le a következtetést. Bár, az Uchiha címer nem nagyon illik hozzám, véleményem szerint. A köntössel a kezemben elhagyom az édesanyja szobáját, és a nappali felé veszem az irányt, ahol Sasukét sejtem. Nem kell csalódnom, valóban ott van. Átsétálok a szobán, de nem nézek felé. Érzem, hogy engem néz. Gyorsan visszaviszem a fürdőbe a köntöst, és visszamegyek hozzá.
– Mi történt, amíg nem voltam magamnál? – szegezem neki a kérdést. – Ja, és köszönöm szépen, hogy megengedted, hogy hordjam édesanyád kimonoját.
– Nincs mit, jól áll – mondja flegmán, mire érzem, hogy piros rózsák kezdik beteríteni az arcomat –, úgysem tudok velük kezdeni semmit.
– De visszatérve a kérdésedre – fordítja komolyra a szót –, nem tudom, hogy emlékszel-e, de egy genjutsuval (illúziót létrehozó technika) leterítettem mindet, egyet kivéve.
– Azzal az eggyel mi lett? – kérdezek vissza aggódva. – Elkaptad?
– Nem tudtam utána menni, mert elég rosszul néztél ki, nem hagyhattalak ott – itt félrenéz, mintha nem is akarna látni.
– Oh – csak ennyit bírok kinyögni –, sajnálom.
– Nem a te hibád volt – mondja, de ő is tudja, hogy nincs igaza. Az egész az én hibám, hiszen ha nem vág meg az a kunai a bénaságom miatt, nem mérgeztek volna meg. Furdal a lelkiismeret, hogy miattam nem tudta elkapni azt az egy túlélőt, de most már úgyis mindegy.
– Utána, mivel megkértél, hogy ne vigyelek kórházba, és ne szóljak senkinek – itt egy kicsit látom rajta, hogy bosszantja a tény – idehoztalak.
Ezen a ponton eluralkodnak rajtam az érzéseim, nem bírom tovább. Miért nem lehetek egy kicsit szerencsésebb? Mindig csak hátráltatom őt, akit a legjobban szeretek. Nagyon elszomorodom egy fél perc alatt, és ekkor eszembe jut a legfontosabb, és egyben legfájdalmasabb kérdésem.
– Sasuke - kezdem, és itt rám néz –, miért nem szóltál, hogy hazajöttél?
Közben kitartóan bámulom a földet. Nem lepem meg a kérdéssel, valószínűleg számított rá.
– Nem akartalak zavarni titeket.
Ennyi? Emiatt nem szólt? Még ennyire sem vagyunk fontosak neki? Érzem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon.
– Ennyire nem számítunk neked? – kérdezem elkeseredve.
Feláll és közelebb sétál, míg végül olyan közel ér hozzám, hogy beleborzongok. Végigsimít az arcomon, és elmaszatolja a könnyeket rajta. Felemeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Alig látom az arcát a könnyeimen keresztül. Még mindig rajta tartja kezét az arcomon.
– Sakura – mondja ki a nevemet –, nagyon is fontosak vagytok nekem.
– De akkor meg mié..
De nem hagyja, hogy befejezzem. Hirtelen lehajol, és szájával betapasztja az enyémet. Olyannyira meglepődöm, hogy még sírni is elfelejtek. Végigfut rajtam a hideg. Végül is mindig azt akartam, hogy megcsókoljon. Nem pont így képzeltem, de legalább most megtörtént. Viszont, legnagyobb sajnálatomra elhajol, és továbbra is azzal a furcsa csillogással a szemében néz rám. Csak ennyit mond.
– Ezért.
Elveszi a kezét, és búcsúzóul még kérni akar valamit.
– A ruhát tartsd meg, és kérlek, viseld gondját a háznak, amíg nem jövök megint. Majd elmosolyodik és hirtelen eltűnik.
Még mindig a történtek hatása alatt állok. Ez nem lehet! Sasuke először megcsókolt, utána pedig megkért arra, hogy tartsam rendben az otthonát! Elmosolyodom, de hirtelen eszembe jut egy gondolat.
Már megint elment. Belém hasít a fájdalom, de legalább most arra is tudok gondolni, mennyire várom már, hogy visszajöjjön.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó