Rózsaszín tincseimet csendesen ringó táncra invitálta a szél, miközben egy teli bögre kávé társaságában álltam a teraszon és pillantottam el a régi házunk irányába. Könnyeimet visszanyeltem mind egy szálig, nem akartam bőgni, még akkor sem ha teljesen egyedül voltam. Az új bérlakás, ami alig egy háztömbre volt Tsunade és Shizune ideiglenes lakásától, kicsi volt, poros és kényelmetlen, kevés bútoromnak pedig, amit még el tudtam hozni a házból, mintha nem tudtam volna olyan helyet találni, ahol jól mutatnak. A kanapét hiába toltam a nappali bármelyik sarkába, ugyan olyan komornak, kopárnak és értelmetlennek tűnt, mintha teljesen máshol lenne a helye, mintha nem kellene hogy éppen ott legyen. Lehet hogy valami roncstelepen, vagy Sunagakure egyik homokdűnéjének mélyén lett volna a helye, de nem ott, az én lakásomban. Az ágyam is magányosan állt a háló közepén, a fürdő hideg fehér lámpafényben fürdött, mintha valami steril hullaházban éltem volna a mindennapjaimat.
Hogy eltereljem a figyelmemet a történtekről, megpróbáltam visszakéredzkedni a korábbi munkahelyemre, és önkéntesként dolgozni a kórházban. Tekintve azonban hogy annak csak néhány kórterme állt még nyitva a súlyosan sérültek előtt, a többi pedig mind Danzou személyes tulajdonában állt, nem volt annyi belém vetett bizalmuk hogy ismét felvegyenek engem mint orvost. A legmagasabb rang, ahová valaha fölküzdöttem magamat a ranglistán az a főorvosi rang volt néhány éve, mikor Tsunade egy kiküldetésen volt a Raikage oldalán, nekem pedig helyettesítenem kellett őt, azt hittem az, hogy volt régen egy ilyen magas rangú és elismerő munkám, elég lesz majd nekik ahhoz hogy visszavegyenek engem, ha más nem egyszerű nővérként. Még azt sem bántam volna ha éjszakás nővér leszek, ha segíthetek valahogyan Konohának és elterelhetem a figyelmemet, nekem az is jó lett volna! De nem, mivel titkos kísérletek színterévé lett az egész, fehérre mázolt épület, ezért mindenkinek, aki ott dolgozott, titoktartási szerződést kellett aláírnia, hogy nem fecsegi ki a belsős infókat.
Nekem pedig hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt kapcsolatba kerülni a sötét titkokkal, amelyek Konohát övezték. Nem érdekeltek engem Danzou sötét ügyei, nem érdekelt már hogy esetleg háborúba tudná taszítani az összes nemzetet, ha akarta volna, de az sem érdekelt hogy az életem a sivár olyan magaslataiba emelkedett, amit már nem lehetett volna fokozni. Erre még megfelelő szinonímát sem találtam. Üres, jelentéktelen, értéktelen, kopár, érzelemmentes, monoton... ilyen szavakkal tudtam volna jellemezni. Hajnal négykor felkelés, mivel tovább nem tudtam aludni, tizenegy előtt pedig lefeküdni sem tudtam. Reggeli séta a hűvös utcákon, szlalomozva az állomásozó ANBU emberek között. Nem akartam kockáztatni hogy bármelyikkel is szemtől-szembe kerüljek, ha magam előtt láttam volna egyet, fellángolt volna bennem a hirtelen düh és biztos lettem volna benne hogy szétcincáltam volna megannyit közülük apró kis darabkákra. Hogy azokat aztán még kisebb darabokra tudjam cincálni! Ha nyolckor hazaértem kávét főztem magamnak, kimentem az erkélyre és tízig-tizenegyig csak bámultam ki a fejemből, elnézve arra, amerre régen laktam, körülkémlelve onnan az egész környéket. Konoha egyik legmagasabb épületének legfölső szintjén kaptam egy kiadó lakást, ami azt jelentette hogy hét emelet magasból nézhettem le a városra. Nézhettem azokat a helyeket, ahol régen edzettünk a Hetes Csapattal, nézhettem a helyeket, amik olyan kedvesek voltam számomra, több különböző okból.
Utána pedig nem igazán voltak terveim. Nem volt munkám, Naruton kívül a barátaim soha sem tartózkodtak a faluban, vagy ha mégis, beszélni sem tudtam velük, hiszen mindannyian fáradtak, levertek és egyszerűen csak szomorúak voltak, kilátástalannak tűnt számukra az egész élet. A lányokkal sem volt ez másképpen. Ino beszélt velem, de egy hideg, kimért és merev ninjanő képét láttam, valahányszor ránéztem. Az utolsó együtt véghezvitt küldetésünkre kellett visszaemlékeznem, mikor látszólag még minden rendben volt vele is és velem is, együtt bámultuk az éjszakai égen a csillagokat, beszélgettünk a múltról és a jövőről, és olyanok voltunk mint mindig. Ino viszont megváltozott, a kék szemekben nyomát sem láttam már annak a régi lánynak, akivel anno gyerekként virágkoszorút fontam az udvaron, vagy akivel az akadémián versengtem. Akivel alaposan kitoltam, mikor Sasukéval kerültem egy csapatba, akivel folyamatosan küzdöttem a kegyeiért, akivel együtt tanultam meg mindent, aki ellen a chounin vizsgán küzdöttem. Minden egyes emlék, minden egyes pillanat, amit együtt töltöttünk el fakónak, távolinak és elérhetetlennek tűnt már, mintha csak egy álomkép lett volna megannyi.
Tenten a városi fegyverraktárban kapott munkát, folyamatosan szállította a fegyvereket a kovácsműhelyekből, ellenőrzéseket tartott, segített a kovácsműhelyekben is, valamint őszinte lelkesedéssel rajongott minden egyes dolog iránt, amivel egyszerre élhette ki a harci fegyverek iránti bűnös szeretetét és a falu kedvében is járhatott. A falu pedig maga Danzou volt, akivel nem szívesen húzott volna ujjat, de sajnos vagy nem sajnos, a többiek is ugyan ezen a véleményen voltak.
Hinata pedig... Hinata jelenleg szabad volt, már ha lehet szabadságnak nevezni azt, ami ott folyt a faluban. Eredetileg úgy volt, hogy a Hyuuga klán majdnem minden tagjának valamilyen közjó érdekében álló elfoglaltságot kell találnia a faluban. Danzou eléggé bizalmatlan volt a nagy klán irányába, akik szintén Konoha egyik alappillérét képezték és a társadalmi felépülés egyik fontos tartóállványa volt. Ha őket kiírtotta volna ahogyan az én jelentéktelen, apró-cseplő számlákkal és pénzügyekkel foglalkozó klánomat, egészen biztosan önmagában dőlt volna össze Konoha. Az igazságszolgáltatás, a gyűlések, a katonai bizottság, de még maga a Hokage is lebénult volna egy időre. Éppen ezért sokkal alantasabb módszert választott magának, kémeket szivárogtatott a klán soraiba, majd megparancsolta nekik, hogy szóródjanak szét Konoha felosztott szektoraiban és tegyék magukat hasznossá.
A főház legtöbb tagját az ANBU alakulatban és a hadseregben kezdték el kiképezni, azért került oda Neji, a nagybátyja, az unokatestvérei szegről-végről, sőt, még sokan mások is, mind-mind levendulaszemekkel és fekete hajjal megáldott férfiak. Nőket csak ritkán vettek fel az ANBU-alakulatokba, Danzou hatalomra lépésével pedig még a maradék nőt is kitiltották az alakulatból. Egyre hierarchikusabb lett a helyzet, a lakosság fellázadása soha sem állt még ennyire a küszöbön mint abban a percben. Mi lesz majd a következő lépést, nem lesznek majd női ninják, nem lesznek majd női Hokagék, nem oktathatnak az akadémián nők és a férjeik fognak majd parancsolni fölöttük?! - kérdezgették ilyenkor a felháborodott tömegek, teljesen jogosan is.
A többi Hyuugát a pénzügyi szektorokban, a háborús tanácsban fogták munkára, vagy egyéb cselédmunkát kellett végezniük. Mosodában, asszisztensként a vendéglőkben, mosogatni, takarítani, őrjáratokat vezetni, vagy pedig a kórházban kaptak munkát, bár azt is csak kevesen. Danzou csak olyanokat engedett be oda, akikben maximálisan megbízott, a Hyuuga klán pedig éppen nem volt egyike azoknak, akiknek bizalmat szentelt volna.
Csendesen fordultam el Konohától és botorkáltam vissza a nappaliba, ahol ledobtam magamat a kanapéra. Üres tekintetemmel kerestem egy pontot a szobában, ami nem mozgott, ami nem volt zajos és ami eléggé állandó volt ahhoz, hogy bámulni kezdjem, majd pontosan azt tettem, amihez elég erőm volt. Bambultam. Bambultam ki a fejemből, miközben azon morfondíroztam, hogy mégis mi a jó fenét kellene csinálnom. Hinata felajánlotta nekem előző nap hogy szívesen lát engem náluk odahaza. A Hyuuga birtok már nem állt a tulajdonukban, mivel elég nagy volt ahhoz, hogy használják, valamint mert a város központjában állt, katonai létesítményt alakítottak ki belőle, Hinata, Neji és Hanabi pedig, a szüleik nélkül, kénytelenek voltak egy apró lakásba költözni, onnan néhány saroknyira. Az apja, az anyja, valamint néhány unokatestvérük a katonai létesítményben laktak, elvégre mind hivatásbeli ninják voltak, Nejinek pedig állítólag csak hosszas huza-vona után engedték meg, hogy a két lánnyal cuccoljon össze, hiszen ő még mindig ANBU tag volt, akinek az ANBU központjában kellett volna laknia, mint egy kollégiumban. Valahogyan mégis összejött neki a dolog, hiszen Hinatának nem kellett egyedül maradnia Hanaibal, vamiért nagyon hálás is volt, hiszen bármennyire is felnőttes és felelősségteljes is volt, nem szerette volna az anyukát játszani, amit teljesen meg is tudtam érteni. Én sem szívesen dajkáltam volna a húgomat, annak ellenére hogy vannak szüleim. Haha, mintha persze lennének szüleim!
Savanyúan elhúztam a számat, végül mivel amúgy sem volt más dolgom, és mivel nem szerettem volna megbántani Hinatát sem azzal, hogy nem megyek el, ezért a beépített szekrényhez sétáltam a hálószobában, és kirángattam magamnak néhány normális göncöt, amit felvehetek. Azaz csak a szokásos dolgokat, nem gondoltam hogy ki kellene öltöznöm, nem volt ez semmiféle különleges alkalom, csak két barátnő, akik együtt ebédelnek. Ha szerencsém van nem is fog elhúzódni, korán lefeküdhetek, aztán holnap... kezdhetem elölről a bambulást, nem igaz?
Akármennyire is magam alatt voltam, szerettem volna megint küldetéseket. Szerettem volna megint a barátaim oldalán harcolni, szerettem volna orvosi ninjákkal a kórházból gyógynövényeket keresni, missziókra menni, embereket gyógyítani és életeket menteni. Szerettem volna csupa olyan dolgot csinálni, amit azelőtt is csináltam hogy el kellett volna mennünk Orochimaru ellen küzdeni, és még mielőtt meg lettem volna harapva. A nyom a nyakamon néhány napja még ott virított, viszont hirtelen egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy teljesen kifakult, aznap este pedig teljesen el is tűnt. Különös volt, főleg, mert rögtön rossz dolgokon kezdtem gondolkodni. Sasuke terveire kellett gondolnom, azokra a dolgokra, amiket mondott nekem. Meg akarta ölni Orochimarut, lehet hogy sikerült neki, lehet hogy hamarosan már csapatot fog gyűjteni? Bármennyire is elleneztem a gondolatot, hogy vele menjek, nem tehettem mást, még mindig jobb volt mint ott ülni. A barátimra kellett volna gondolnom, de csak az fordult meg a fejemben, ha maradok, előbb vagy utóbb be kell majd hogy hódoljunk Danzounak, aki pedig egyenes úton a vesztébe taszítja a várost.
Mikor elkészültem és mindenem megvolt, kedvetlenül ugyan, de bezártam magam mögött az ajtót, lerobogtam a lépcsőház meredek lépcsőjén és kiléptem a bágyadt napsütésben úszó utcára. Az utak teljesen elhagyatottak voltak, még a vásárlóutcában is alig voltam páran, mindenki a házában tartózkodott és inkább elbújt, ahelyett, hogy azt kockáztassa hogy valaki rátámadjon.
Nem foglalkoztam a sarkokon járőröző ANBU osztagosokkal, nem érdekeltek a katonák, akiket időnként megpillantottam a háztetőkön ugrálni, nem foglalkoztam semmivel sem, töretlenül haladtam a célom felé. Volt egy amolyan furcsa félelmem, miszerint ha bármiféle figyelmet szentelnék azoknak, akik elvettek tőlem mindent, akkor csak nekikugranék, és noha valószínűleg nem ők voltak azok, akik a családtagjaim életére törtek, akkor is megfojtanám őket. Azért pedig vagy a konohai földalatti tömlöcök egyikébe kerülnék, vagy pedig kivégeztetne engem Danzou az osztagával.
- Oh istenem, olyan jó hogy látlak téged! - ugrott a nyakamba Hinata. Mióta a város kissé súlyos helyzetben van hogy úgy mondja az ember, azóta kinyílt a csipája és sokkal magabiztosabban állt a talpán.
Szélesre tárta előttem az ajtót és beinvitált engem, miután megérkeztem. Illemtudóan leküzdöttem magamról a szandálomat, majd követtem őt a már megterített asztalhoz a konyhában, ahol Neji és Hanabi várták a testvérüket, hogy megérkezzen. Neji a szokásos egyenruhájában volt, a zöld mellényben, alatta a fekete hosszúujjúval. A szemei alatt hatalmas, sötét karikákat pillantottam meg, pupilla nélküli szemei kifejezéstelenül bámulták az ételt, mintha emberi érzelmeket, mint az éhség, vagy a vágy, hogy egyen egy jót, már nem is élnének benne, mintha mindezek teljesen hiányoztak volna belőle. Hanabi mellette ha lehet még rosszabbul festett. A családjukban öröklődő volt a világos bőr és a sápadt kinézet, de a kislány nem úgy nézett ki mint általában. A szemei alatti mély szarkalábak konsztrasztot alkottak izzadtságtól csillogó, falfehér bőrével. A kezei remegtek, mikor felemelte az evőpálcikáit, úgy tűnt, alig tudja megtartani magát, miközben a lábait maga alá húzva ül a helyén, és egyetlen pillantást sem vesztegetve rám enni kezdi az elé rakott ételt, mikor Hinata és én leültünk.
Az étvágyam teljesen elment, már pusztán attól is, ahogyan látnom kellett, mennyire megtörték az utolsó büszke klánt is Konohában. A Hyuugákat ismertem már annyira Hinata révén hogy tudjam, a gyengeség mutatása nem az ő reszortjuk, és e szerint az elv szerint vannak nevelve a gyerekeik is. Éppen ezért ült le velünk Hanabi is enni, ahelyett, hogy inkább kiheverte volna magát az ágyban, ezért nem láttam érzelmeket Neji arcán, elfojtott mindent, ami benne volt, mert ami benne volt az gyengeség volt. Így tartották fenn a látszatot az elöljárói évszázadokon keresztül. Bizonytalanul fogtam az ujjaim között a pálcikákat, a szemeim bizonytalanul ugráltak a két velem szemben ülőn, végül oldalra pillantottam Hinata irányába. A lány normál esetben biztosan viszonozta volna a tekintetemet, ha más nem hát illemből, de ezúttal a rizsét tanulmányozta, mintha az lenne a legeskegérdekesebb dolog az egész földön.
Csendben ettünk, noha az én torkomon alig csúszott le pár falat. Eleve nem volt sok étvágyam azóta, hogy... AZ történt. De mikor láttam ezt az olyannyira szép, erős és büszke klánt, ahogyan a legfiatalabb generációja megtörik a szemeim láttára és robotokként kezdenek el viselkedni, végleg úgy éreztem hogy semmi értelme bármiféle tápanyaggal jutalmazni a szervezetemet, mikor még arra is alig voltam képes hogy lenyeljem a számban forgatott falatokat.
Alig hogy végeztünk, Nejinek máris mennie kellett bevetésre - pontosabban ezt állította, ki tudja merrefelé ment utána -, Hanabi pedig szótlanul fordult ki a konyhából és tűnt el a kicsiny lakás valamelyik pontjában. Így rám és Hinára maradt az összepakolás.
- Oh, bocsáss meg nekik, csak... - szabadkozott volna rögtön a lány, sietősen felpattantva. Kecses mozdulatokkal kezdte el összeszedni az evőeszközöket és a tányérokat, míg én az alacsony asztal másik végében álltam, és félretoltam az asztalfőről egy ülőpárnát. Az asztalfőről, ahol nem ült senki, és volt egy olyan gyanúm, hogy sok ilyen néma étkezésen vannak már túl.
Hinata percek alatt kapkodott össze minden edényt, és nem is számolva a segítségemmel átvitte őket a konyhába. Úgy döntöttem faggatózni később is ráér, megfogtam a maradékot ami még az asztalon volt és Hinata után vittem őket, aki ekkorra már a mosogató mellett állt és a mosogatószert öntötte bele a mosogatóvízbe. Letettem az edényeket a többi mellé, amit ő egy hálás mosollyal köszönt meg nekem, majd megfogta az elsőt, ami a kezébe akadt, valamint a szivacsot, és mosogatni kezdett. Egy ideig elnéztem fehér kezeit, melyek időről-időre eltűnnek a szintén fehér habok között, végül megtámasztottam magamat a csípőmmel a pult szélén és karba tett kézzel nekifogtam a faggatózásnak:
- Mi történt? - kérdeztem meg végül, mikor már nem tudtam elviselni a szótlanságot. Hinata levendulaszemei egyenesen felém irányultak.
- Nem tudom mire gondolsz. - villantott meg felém egy félénk mosolyt.
- Dehogynem tudod. - fogtattam meg a szemeimet lazán - Nagyon jól tudod hogy mire gondolok, Hina. - nem úgy tűnt mint akinek tetszik hogy becézem őt, ezelőtt nem is nagyon beszéltünk sokat vagy egy hónapon keresztül, éppen ezért becézni is akkor életemben először becéztem.
- Hanabi beteg. - sóhajtott fel végül. Bármennyire is próbált előttem erősnek maradni, láttam a szeme sarkában megcsillanó könnyeket - Nincs orvos a kórházban, hiába vittem őt be. - mesélte - Tsunadehoz nem mertem őt elvinni mert nem tudtam hogy mennyire akar engem ott látni. Ő már nem orvos és nem is Hokage...
- Akkor mégis mi a francért nem szóltál? - kérdeztem szinte már felháborodottan. Hinata zavarodottan felpillantott rám, majd lesütötte a tekintetét és a kavargó mosogatóvízbe bámult.
- Én... én nem akartalak a családod halála után még ezzel is zaklatni. - nyökdécselte szégyenlősen. A régi Hinata állt ott előttem félénken, a kezeit még mindig a mosogatóban nyugtatva a víz takarában. Mélyet sóhajtottam és bólintottam. Úgy tűnt nem volt túl rossz ötlet aznap elvinni magammal a táskámat a derekamra csatolva, ahelyett hogy otthonhagytam volna, gondolva, egy olyan szerencsétlen orvospótlékra mint rám, senkinek sincsen szüksége a faluban.
- És Neji? Mi van vele? - utaltam korai eltávozására.
- Danzou sokszor rendeli be őket. De van olyan is hogy inkább.... Tsunade kedvenc helyeit keresi fel. - az ajkaimmal egy "o"-t formálva bólintottam. Aha, tehát Neji is kezdi felfedezni hogy mennyi problémát elfelejthet az ember, ha alkohol van a vérében. - méláztam.
- Miért hagyod ezt? - tudakoltam, elkeseredetten körülnézve a helységben, mintha még az is csak egy elcseszett mása lenne egy igazi, vérbeli konyhának - Miért nem próbálsz meg beszélni vele, gyakorlatilag egyedül maradtál a húgoddal. - az ujjammal abba az irányba mutattam, amerre Hanabi eltűnt.
- Azt hiszed nem próbáltam még?! - kérdezte indulatosan, miközben kirántotta a kezeit a habok közül, ezáltal pedig telefröcskölt engem vízzel - Nem gondolod hogy megpróbáltam vele beszélni, hogy hagyja abba, hogy legyen itthon egy kicsit többet?! - a karjaival úgy hadonászott mint egy veszett polip, olyannyira váratlanul ért engem a felcsattanása, hogy még egy fél lépést is hátráltam hirtelenjében - Amióta nincs se apa se anya úgy érzem magam mint egy anyuka, mintha Neji lenne a férjem, komolyan! - ingerülten felhorkantott - Világ életemben azt hittem hogy később leszek majd felelős bárkiért is. Végig kell néznem ahogy Neji alkoholista lesz, Hanabi meg leesik lábról! És én mit tudok csinálni?! - horkant fel ironikusan - Semmit, az égvilágon semmit. Csak ülök itthon és megpróbálom összetartani ezt a szemétdombot. - a hangja a végére annyira elhalkult, hogy alig értettem a szavát.
Olyannyira szokatlan volt Hinatától egy ilyen szintű kirobbanás, hogy kezdtem felfogni mennyire nagy is volt a baj valójában. Hinata mindig is meghúzódott a sarokban és szótlanul tűrte hogy az élet, az emberek vezessék őt, elfogadta hogy nem veheti a döntéseit a saját kezébe, és a családjára kell hagyatkoznia. Hogy Neji alsóbbrendű volt, holott testvéreknek kellett volna lenniük, hogy Hanabi mindig is sokkal jobb volt nála mindenben, hogy az apja soha sem akarta őt elismerni, mégis ott volt mindkét megmaradt családtagjával. És nekem mindaddig úgy tűnt, hogy ahogyan Hinata addig is tette, ezúttal is szótlanul túléli ezt az egészet, mindenféle panaszkodás nélkül. De nagyon úgy tűnt hogy már ő is belefáradt abba az állapotba, ami a faluban uralkodott, ami mindkettőnktől elvette a szüleinket és a hozzátartozóinkat.
- Sajnálom. - fordítottam el a fejemet.
- Az mondja akinek megölték az egész családját? - nevetett fel szarkasztikusan - Belefáradtam Sakura. - sóhajtott fel gondterhelten. Láttam, ahogyan egy kósza könnycsepp üstökösként húzza maga után farkát az arcán - Nem akarom végignézni ahogyan szépen lassan kihalunk.
Erre nem igazán tudtam mit mondani. Természetesen értettem őt, megértettem, hogy nem tudja tétlenül nézni, ahogyan elfogynak a Hyuugák és azoknak minden méltósága, de akkor sem tudtam erre mit kellene mondanom. Sajnáltam őt, erről szó sem volt, na de tényleg... mégis mi a francot lehetne mondani erre az egészre?
- Megnézem Hanabit. - suttogtam végül. Hinata néhám bólintott, éreztem a tekintetét, egészen addig míg bizonytalan léptekkel át nem nyargaltam a konyhába, onnan pedig tovább a szűk folyosón, ahonnan három ajtó nyílt. Mivel beleszámoltam a fürdőt is, ezért két szoba volt összesen a piciny lakásban, én pedig balra indultam el, megpróbálva elsőre eltalálni a lányok szobáját.
Nem csalódtam, alig kellett résnyire húznom a tolóajtót, hogy megpillantsam a rózsaszín falakat. Két magányos ágy állt két magányos szigetként a szoba két sarkában. Az egyik bevetetten, pedánsan összehajtogatott ruhákkal a takarón álldogált a tulajdonosára várva egész nap, a másikon pedig egy vékony takaró alatt egyetlen, törékeny alak zihált teljesen rendszertelenül. A függönyök el voltak húzva, mögöttük az erőtlen napfények alig tudtak utat találni maguknak a sűrű szöveten túlra. A falakon képeket fedeztem fel, fekete-fehér képeket színes keretekben, csoportképeket, családi fotókat, olyasmiket, amiket az ember szívesen tesz ki a falára. Hanabi oldalán néhány posztert is felfedeztem, utcai muzsikosok plakátjait, saját maga által rajzolt képeket. Minden beleillett a képbe, egyedül Hanabi nem, aki hátközépig érő, sötét fürtjei mögött bújt el, mikor benyitottam és ismét eltoltam az ajtót magam mögött.
- Hanabi? - suttogtam. Nem tudhattam hogy félálomban van-e, vagy hogy egyáltalán észreveszi-e a jelenlétemet a szobában.
A lány nem szólt egy szót sem, mocorgott egy sort, de ennél több életjelet nem adott. Közelebb osontam hozzá, és a tenyeremet izzadt homlokára tapasztottam. Szerencsétlen tűzforró volt!
Sietősen a kistáskámhoz kaptam a combomon, és ameddig előhúztam egy rongyot későbbre, máris megformáltam egy chakragömböt a kezemben, hogy levigyem a testhőmérsékletét. Még emlékeztem rá, mikor korábban ugyan ezt csináltam Sasukéval, miközben ő ónixszemeivel végig engem nézett, és tüzetesen figyelte minden egyes mozdulatomat. A gondolattól az arcom vörösbe borult, a kezeim pedig megremegtek egy pillanatra.
Hinata toppant be, megállt az ajtóban, és érdeklődőnek felvonta a szemöldökét. A vállam fölött küldtem felé egy biztató tekintetet, ami valami olyasmit akart jelenteni, hogy minden rendben lesz majd. Még ha ez egy rettenetes hazugság is volt, nem, természetesen semmi sem jön majd rendbe attól, ha Hanabi felgyógyul, de le akartam venni ezt a terhet Hina válláról. Olyan sokat dolgozott hogy összetartsa a szűk családot, és ne veszítse el a reményt, hogy nem lehettem én az a valaki, aki elkeseredetten kuporog a sarokban.
Abban a percben, ahogyan levendulaszemű barátnőm az ajtóban állt, a húga pedig összeszorított szemekkel, nehéz lélegzetvételek közepette fúrta a fél arcát a párnájába, egy dolog szöget vert a fejemben, az elhatározás ereje pedig olyan gyorsan élesztett fel addig elhaltnak tűnt testemet, mint egy elektrosokk. Ha azt akartam hogy a dolgok tényleg rendbe jöjjenek, ha azt akartam hogy a "Minden rendben van és rendben is lesz! " kijelentés ne csak egy szép hazugság legyen, akkor tennem kellett érte. Tennem kellett az elnyomás és a zsarnokság ellen, tennem kellett, és nem csak magam miatt, nem csak a barátaim miatt, vagy a családom emléke miatt. Ezt mindenkiért meg kellett tennem, aki Konohában élt, meg kellett tennem azért, hogy ne készülődjön háború, hogy ne történjen még több nagy baj, a már amúgy is rettenetesen ingatag lábakon álló világunkban!
Később, mikor a naplemente vörösre festette a házfalakat, az első csillagok pedig a horizonton gyülekeztek, kiültem a naptól átforrósodott tetőre, és végignéztem a lenyugvó nap fényében fürdő Konohát. Még abban a percben is csak eltorzult mása volt az egy igazi falunak, annak a biztonságos madárfészeknek, amiben felnőttem, mindenesetre ennek ellenére sem tudtam megállni, hogy egy fakó mosoly díszítse az arcomat, miközben eltekintek a távolba, és mustrálom a háztetőket. Nem volt tervem, nem volt ötletem hogy hogyan kellene mindezt egyes egyedül véghez vinnem. Narutot és a többi barátomat nem lett volna szívem belerángatni a veszélybe, annak érdekében, hogy biztonságban legyenek, kénytelen voltam eltekinteni attól, hogy meghalnánk egymásért, ha kellene. Ezen nekem kellett egyedül változtatnom, no de mégis hogyan? - kérdeztem meg magamat újra és újra, a kérdésre viszont választ soha sem kaptam. Mindig csak egy eldugott lehetőség maradt az agyam egyik eldugott szegletében, és az is maradt.
Kikészített a gyász, a folyamatos küzdelem, hogy megpróbáljak fapofával végigmenni az egészen, és úgy végignézni, ahogyan egy roncshalmazzá válik az engem felnevelő falu, ami belőlem ninját nevelt, ami lehetővé tette, hogy nap mint nap küldetésekre menjek, és a barátaim hátát védjem. Ami lehetővé tette nekem hogy élhessem egy orvosi ninja életét, és független legyek. Mindezek mellett... hiányoltam valakit. Valakit, akinek nagyon ott kellett volna lennie mellettem, ott kellett volna ülnie, és velem együtt letekinteni a falumra. De ő nem volt ott.
Vagy...?
Olyan hirtelen kaptam balra a fejemet, hogy minden izületem felsikított fájdalmában. A másodperc tört része alatt, még azelőtt, hogy egyáltalán rájöttem volna, hogy ki landolt mellettem a nagy semmiből, előkaptam egy kunaikést, és a támadó torkának szegeztem.
- Nyugi Sakura-chan, csak én vagyok! - nevetett fel hirtelen az a személy, akinek a jelenlétére a legkevésbé számítottam volna. Meglepetten rántottam el onnan a fegyveremet, és tettem azt vissza a táskámba. Habár volt bennem egy cseppnyi csalódottság is, hiszen mit meg nem adtam volna egy bizonyos valakiért...! Viszont ettől csak bűntudatom lett.
- A frászt hoztad rám, baka! - förmedtem rá indulatosan - Mi történt? - kérdeztem.
- Semmi különös. - vonta meg a vállát, majd egy laza mozdulattal lehuppant mellém a cseréptetőre - Csak gondoltam meglátogatom a kedvenc csapattársnőmet. - vigyorodott el, azon a különös rókafej módon, amitől mindig jobb kedvre derültem, lehettem bármilyen rossz passzban. Én is elmosolyodtam, átkaroltam őt a vállánál, és magamhoz húztam őt. Megszeppenten tűrte, hogy egy rövid percre a vállába fúrjam az arcomat, és belélegezzem a kellemes öblítőillatot, amit árasztott magábül - Sa-Sakura chan...?
- Voltam Hinatáéknál. - informáltam őt, ezzel egy időben elengedve őt. Valahogyan jól esett egy baráti ölelés. Még ha azt nem is tudtam pontosan, hogy ő mit képzelt bele ebbe az egészbe, én csak azt tudtam, hogy az után a nap után muszáj voltam ezt tenni. Naruto mellett minden olyan lehetségesnek és elérhetőnek tűnt, az örök pozitivítása, és a "Soha nem adom majd fel!" mentalitása, amivel általában csak az agyamra ment volna, soha sem mulasztott el engem is fellelkesíteni.
- Mi történt? - ezttal rajta volt a sor, hogy ezt kérdezze tőlem. Tengerkék szemei aggodalommal teltek meg, mikor rám nézett. Valószínűleg savanyú arckifejezésem sok mindent elárult - Történt valami Hinata-val? - kérdezte, még inkább aggodalmaskodva. Muszáj voltam megmosolyogni, hogy mennyire érdekli őt hirtelen a fekete hajú Hyuuga-lány - Mi-mi olyan vicces Sakura-chan, mondtam már hogy mi nem... szóval én nem...
- Persze-persze Naruto, hogyne... - intettem le egy szemforgatással. Naruto felnevetett - Most mi vicces volt ebben? - pillantottam rá értetlenül.
- Jó hogy újra a régi vagy, Sakura-chan. - mosolyodott el lágyan. Erre nem igazán tudtam mit mondani. Egyáltalán nem voltam olyan, mint régen. Még mindig éreztem a fájdalmat, még mindig éreztem, hogy ha valaki, hát nekem valahogyan meg kell oldanom ezeket az ügyeket, amelyek úgy tűntek, az én vállamon nyugszanak. Általában Naruto volt az, aki mindig túl sokat vállalt magára. Úgy tűnt, ezúttal én vállaltam túl magamat, én akartam túl sok mindent megoldani, és magamat terhelni a gondokkal. Keserű mosolyomat inkább elfojtottam magamban, nem kellett hogy lássa, ez a megjegyzés mennyire fájt.
- Hinata jól van. - tértem le a témáról - Neji rettenetesen néz ki. - Naruto egy puszta horkantással válaszolt - Hanabi pedig beteg. - inkább ez volt az, ami igazán aggasztott engem. Ugyan levittem a lázát és adtam neki néhány pirulát, hogy megint erőre kapjon, mégis kritikus volt az állapota, és nem tudtam volna Hinata szemébe nézni többé, ha az én lelkemen száradt volna a kishúga halála - De ő sincs túl jól. - vallottam be neki végül - Úgy értem... csak belefáradt ebbe az egészbe.
- Mind belefáradtunk már. - bólintott Naruto mindent értően, elpillantva a lemenő nap irányába - Holnap meglátogatom majd. - ajánlotta fel, hősiesen kidüllesztve a mellkasát.
- Kisírhatja magát a válladon. - húztam fel a szemöldökömet. Még a gyér fények között is láttam, ahogyan Naruto barátom fülig pirul.
- Sakura-chan, kérlek! - mind a ketten egyszerre kezdtünk el hangosan nevetni. És ez a két apró, elenyésző nevetés végigviszhangzott az egész falun. Reméltem, hogy ezt más emberek is hallják, mások is hallják majd az egyetlen örömszikrát a komor dolgok tengerének közepén.
És értik majd, hogy van még remény.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia! Tetszik a történeted, egyből a szívembe loptamagát. Nagyon jó az alapsztori, kimondottan a Sasuke szemszöges fejezeteket szeretem a legjobban. Türelmetlenül várom a folytatást!