Sasuke:
Az ingem majdnem beleakadt az egyik ágba, mikor Suigetsu lendületesen arréblökött engem és a legközelebbi nagy pocsolya felé igyekezett. Meztelen fenekének látványától még a gyomrom is felfordult, szerencse, hogy csupán addig kellett őt bámulnom ameddig bele nem csobbant a vízbe és eggyé nem vált a kéken derengő folyadékkal.
- Szóval minek is megyünk most Konohába? - érdeklődött, aznap már vagy a hatodik alkalommal. Alig indulhattunk el egy fél napja Orochimaru rejtekhelyéről, ez a kérdés úgy kísérte minden léptemet mint a fürge szellemalak. Egyetlen szemforgatással válaszoltam a kérdésre és chakrát irányítottam a talpamba, hogy átlépdelhessek a széles vízfelületen, amely a korábbi zivatar után maradt majdhogynem egyetlen tárgyi bizonyíték volt. Az ég a fejünk fölött rikítóan kék volt, egyetlen felhő sem rontott bele a csodálatos látványba. Az utak porosak és szárazak voltak, a zöld fűszálak megadóan ringatták magukat a szél parancsára. Minden tökéletesnek és idillinek tűnt. Kivéve, hogy még jó darab út állt előttünk és Suigetsu már az agyamra akart menni a folyamatos kérdezősködésével. Legszívesebben megkértem volna őt - cseppet sem kedves hangnemben - hogy fogja be a pofáját egy időre mert így képtelenség arra koncentrálni hogy az utat tervezgessem.
Na meg persze a viszontlátást. Négy hete, azaz egy hónapja nem találkoztunk már, elhúzódtak a dolgok, Suigetsut sem sikerült még teljes egészében meggyőznöm arról hogy velem jöjjön, minden, mintha minden csak azért lett volna körülöttem hogy engem idegesítsen, hogy elromoljon és késlekedjen. Mindent megtettem annak érdekében hogy a terveim tökélesen haladjanak lépésről-lépésre, mégis két napos csúszással álltam ott ahol álltam akkor, felnéztem az égre és besaccoltam mennyire lehet még messze Konoha.
- Öltözz fel. - adtam meg a választ a srác kérdésére.
- Ez nem volt valami jó válasz. - kötekedett velem tovább, majd felegyenesedett a vízben. Rá sem akartam nézni, nem is igazán érdekelt engem fedetlen testének látványa. Olyan sok ideig lubickolt Orochimaru kísérleti alanyaként egy akváriumban egy komor terem centrumában, hogy már egyáltalán nem zavarta ha az emberek ruházat nélkül látják, hozzászokott már a naturalista életvitelhez. Csak hogy nem tudtam úgy rá nézni hogy ne kapjam el onnan rögtön a tekintetemet, annyira gusztustalan volt nézni a sápadt, sovány testet. Öltözzön fel és kész!
- Csapattársakat szerzünk. Te is a csapatomban vagy. - adtam egy kissé kielégítőbb választ a mitugrász fehér hajúnak, aki egy elégedett, bárgyú mosollyal bólintott.
- Még nem vagyok a csapatodban. - tette hozzá, visszaereszkedve a hűs vízbe, melynek felületét már órák óta sütötte a nap, így biztos volt hogy nem fázik - Először még mindenképpen meg kell szereznünk valamit. - tette hozzá titokzatoskodva.
- Ha felöltözöl lehet róla szó. - utáltam bevallani magamnak, de szükségem volt rá. A különleges képességek, melyekről tanúbizonyságot tett a korábbi edzések alkalmával tagadhatatlanul előrébb vihették volna a terveimet és akár még az elveszített időt is visszanyerhettem volna, ehhez azonban muszáj voltam hozzá igazodni. Gyűlöltem ezt a felállást, hiszen könyörgöm, az én bátyámról volt szó, és én akartam megölni, ez a szerencsétlenül összeverbuválódott bagázs pedig akkor is az én csapatom ha törik, vagy ha szakad!
Három órával később, immáron teljes ruházatban caplatott mellettem, kifelé az egyik félreeső apró falu főkapuján, ahol egy öreg szabótól szerzett magának egy lila felsőt meg egy kék farmert. Borsos áron adta a bácsi a portákáját, nekünk viszont nem volt vesztegetni való időnk, még arra is hajlandó voltam hogy csillagászati összegeket pengessek ki neki a rohadt ruházatára, csak legyen rajta valami! A falusiak így is elszörnyedve mérték végig a szemérmetlenül kihúzott mellkassal és büszkén merev vállakkal, egymagában vonuló parádés srácon, mikor mindenféle szégyenérzet nélkül meztelenül tette be a lábát a faluba. Némelyekből kinéztem volna hogy ingyen is adtak volna neki ruhát a sajátjukból, csak vegyen magára valamit! Nekem kimondottan erős gyomrom volt és van is, na de ami túlzás az túlzás, és ezzel szerintem a falusiak is így voltak, mert sokkal nyugodtabban néztek végig kettőnkön, mikor kifelé meneteltünk.
- Mi kellene neked? - tértem vissza az előző kijelentésére, melyben valamiféle megszereznivalóra hivatkozott.
- Nos, milyen jó hogy kérdezed! - csettintett egyes - Tudod, van egy rokonom, Zabuza-sempai. - kezdett bele a meséjébe - Azt hiszem egészen jó arc volt, nem tudom, már régóta nem láttam őt, mindenesetre ha jól tudom azóta már meg is halt szerencsétlen, néhány konohai patkány ölte meg! - fújtatótt mérgesen - Semmit ellened! - tette hozzá rögtön, mikor rájött hogy milyen jelzővel illette a lakókat. Nem szóltam egy szót sem. Ismertem néhány tényleg patkányszámba vehető konohait, viszont voltak olyanok is, akiket kimondottan kedveltem. Rózsaszín haj, zöld szemek, rózsás ajkak, finom domborulatok, heves természet, törékeny és gondoskodó... - Volt egy kardja, az egyik nagy Kardforgató kardja. Kell nekem. - jelenetette ki, lila szemeit rám függesztve.
- Minek az neked? - vontam fel a szemöldökömet.
- Mire lehet jó egy kard, kedves Sasuke? - sóhajtott fel letörten - Természetesen forgatni akarom, használni, harcolni vele! Vagy felcsípni vele néhány csajt, az sem lenne túl rossz ötlet, a csajok buknak a kardokra, főleg a nagyokra! - rám kacsintott - Neked is ki kellene próbálnod!
Még a gondolattól is undorodtam. Akármerre néztem, nem láttam olyan nőt vagy lányt aki csupán egyetlen pillantásomat megérdemelte volna. Sőt, már nagyon régóta nem láttam olyat, egyetlen egy nőszemély kivételével, akinek valahogyan sikerült elérnie hogy megváltozzon a véleményem az egész női nemről. Addig mindegyik csak idegesített engem, rajtam lovagoltak, mintha azt hinnék hogy érdekelnek engem egyáltalán és ha rámenősen nyomulnak, akkor majd sikerül valahogyan a szívembe zárnom őket. Hát, egyetlen egy kivételével mindenki tévedett! Suigetsu nem is érthette és nem is akartam hogy megértse, szó nélkül hagytam a dolgot.
- Tehát Ködrejtekbe akarsz menni. - nyugtáztam. Jól emlékeztem még erre a Zabuzára, akivel először kellett Hetes Csapatként megküzdenünk. Furcsa volt visszaemlékezni olyan régre, mintha akkor még dinoszauruszok lépkedtek volna el mellettünk, a föld pedig csak egy golyó lett volna, mindenféle modern emberi lakosság nélkül. Különös volt visszagondolni mindarra, amit ott éltem át a csapatommal.
- Igen. Megszerezzük a kardot aztán felőlem oda viszel engem ahová csak akarsz. - bólintott a fehér hajú. Elhúztam a számat, majd felgyorsítottam a lépteimet és átléptem a falu végét jelző kaput, ahonnan kifelé egy földút vezetett az ismeretlen erdő szélén, a bal karom felé rizsföldekkel. Suigetsu szó nélkül követett engem, megragadta a nyelvével a faluban vásárolt itókáját és a másik kezét a zsebébe mélyesztve mellém szegődött. Rettentő idegesítő utitárs volt, az egyszer szent, bár ahogyan arra a másik kettőre gondoltam akiket még Sakurán és Suigetsun kívül a csapatomba szántam, csak rosszabb lett a kedvem. Karint nem ismertem jól de nagyon is értettem azokat a vibrálásokat, amelyeket küldött felém mikor azt hitte hogy nem figyelek, Juugo pedig csak egy fokkal volt jobb, őt meg folyamatosan zabolázni kellett valahogyan.
A déli nap égette a bőrömet, miközben megfeszített tempóban próbáltam minél előbb Ködrejtek felé venni az utamat. Messze voltunk, még mindig túlságosan messze, én pedig egyre inkább kifogytam az időből. A felesleges kitérő minden megtett méterrel egyre inkább bosszantott engem, holott mindenképpen fenn akartam tartani a hideg szépfiú látszatát, amilyennek Suigetsu megismert engem. Szerettem volna ha a látszat fent is marad, legalább is addig, ameddig én akarom. Márpedig rettentően szerettem volna ha ugyan az a tekintélyt parancsoló, törhetetlen személyiség maradok, mint amilyen addig is voltam.
- Tudod Sasuke... - hozott be engem egy hirtelen mozdulattal, elvégre addig pontosan mögöttem kullogott, az italát szürcsölgetve. Egy mély sóhajjal felé fordultam, majd vissza az útra, ezáltal tudtára adtam hogy ha nagyon akar akkor beszélhet de csak röviden és tömören - Hogy ugye Orochimaru felvett maga mellé valami új tanítványt... - fogott bele. Testem minden izma megfeszült erre a kijelentésre, de nem mutattam jelét annak hogy egyáltalán érdekelne hogy miről pampog - És lány volt... Hogy-hogy nem csípted fel mikor együtt edzettetek?
Le kellett hunynom a szemeimet hogy elszámolhassak háromig és ne fejezzem le a kardom egyetlen biztos mozdulatával ezt a szerencsétlent, amiért megpróbál itt nekem életvezetési jótanácsokkal szolgálni. Utáltam mikor ezt csinálja, pontosan ilyen volt akkor is, mikor Orochimaruhoz kerülésem után néhány héttel együtt edzettünk hónapokon keresztül. A szája folyamatosan járt, privátabbnál-privátabb kérdésekkel bombázott engem és képtelen volt akár csak egyetlen percre is észrevenni, hogy ez mennyire nincs ínyére a másik félnek. Az egyetlen reményem az volt ha valamivel be fogom tudni tömni a száját, méghozzá gyorsan!
Ködrejteket még a megfeszített tempó ellenére is három nap múltán értük el, ami számomra milyen nap elteltével olyan volt, mintha a fogamat húznák közben. Vagy még annál is roszabb. Suigetsu végigdumálta az utat, hol a szeszélyes időjárást firtatta, hol azt, mennyire unalmas éveket élt át, ameddig egy átlátszó üvegtartályban kelett lebegnie víz formájában. Hogy Orochimaru milyen kegyetlen volt vele és hogy az volt az egyetlen szerencséje hogy őt nem annyira könnyű megölni, elvégre bármikor felveheti a víz formáját ha arra van szüksége.
Az érkeztünket rögtön egy széles híd jelezte, mely mindkét végén hatalmas boltívben végződött, amelynek tetejébe a "Nagy Naruto-Híd" feliratot karcolták. Oh, hát csak nem ez volt az a híd, amely az első küldetésünk alkalmával épült a nagy Tazuna ács segítségével? Itt küzdöttünk meg Zabuzával és Hakuval is. A régi emlékek elfoglalták az agyamat, mint valamiféle méhraj, amely a virágpor körül gyülekezik.
- A Nagy Naruto-Híd? - pillantott fel fehér hajú kísérőm a táblára a fejünk fölött - Elég különös név ez egy hídnak, nem, Sasuke? - fordult felém egy széles cápavigyorral. Na jó, ennyi volt, nem bírtam tovább, ez a srác a sírba vitt engem!
- Együnk valamit. - indítványoztam, majd elindultam a hídon az első útba eső vendéglő felé véve az utamat ahol kaphatunk valami nassolnivalót ennek a szerencsétlennek, hogy addig se jártassa a nagy pofáját! Három napon keresztül kellett eltűrnöm az üres locsogást, a célegyenesben pedig nem szándékoztam beleőrülni abba, hogy nem kaphatok öt perc csendet sem!
- Oh, na ez a beszéd! - rikkantotta önfeledten, seperc alatt beelőzött engem és futólépésben indult el az első házak felé. Még ha idegesített is engem, egészen lenyűgöző volt hogy mennyire fel lehet őt vidítani olyan végtelenül jelentéktelen és apró dolgokkal mint mondjuk az étel. Engem ezzel egészen biztosan nem vettek volna meg, még akkor sem ha hat hétig étlen-szomjan bukdácsoltam volna a sivatagi dűnék között.
Végül egy kis barátságos helyre tértünk be, ahol a felszolgálólányok egyenruhában serénykedtek, mi pedig a leghátsó, legfélreesőbb helyet tettük magunkévá. Nem voltak ott sokan, csupán néhány idős ember szürcsölgette ott a zöld teát, vagy az utazók ittak meg egy kevés szakét és ettek valami kiadósat, még mielőtt ismét útnak eredtek volna. Suigetsu sietően intette le az egyik éppen arra sétáló pincérnőt, aki habár nagyon szeretett volna odafigyelni a fehér hajú rendelésére, a tekintete mégis vissza-visszavándorolt rám. Inkább úgy tettem mint aki észre sem vette az áhítattal átitatott pillantásokat, melyeket felém lövellt. Nem szerettem volna letörni őt azzal a ténnyel hogy ez érzéketlen bunkó vagyok, valamint mintha mikor ránéztem volna akkor is csak a rózsaszín haj és a zöld szemek hiányoztak volna. Borzalmasan hiányoltam magam mellől a kis démont, még akkor is ha szerettem volna elnyomni magamban ezt a hiányérzetet. De mégis... mintha egy lapot téptek volna ki a lelkem helyére képzelt könyvből és az a hely most fájdalmasan lüktetne ott. Nem szabad megrongálni a könyveket! - még a konohai könyvtár bejáratánál is ez a felirat volt kiplakátolva, az én könyvemből vajon hány lapot szakítottak már ki csak úgy?
Suigetsu pedig csak tömte magába az édes joghurtot a megannyi ízletes gyümölccsel. Én nagy nehezen rávettem magamat hogy igyak valamit, így hát rendeltem teát, szigorúan feketén, se cukor, se semmi másféle felesleges kiegészítő. A víz mellett amúgy is az egyetlen olyan dolog volt, amit még el tudtam viselni a számban...
- Hmmm, ez valami mennyei! - majdhogynem két volt elalélni attól, hogy valami édeset forgat a szájában, amitől nekem lett volna kevem megforgatni a szemeimet, mégsem tettem - Te nem kérsz? - tolta oda felém a második kelyhet, ami előtte állt mint valami áldozatra kész sakkbábu, a nagy király árnyékában várva a végzetére.
- Nem szeretem az édességet. - válaszoltam, kipillantva közben az ablakon. Valahol ott a távolban végre meglesz majd a kard, én pedig végre elindulhatok Konoha felé. Na de vajon kész velem jönni? Képes lennék őt rávenni hogy megint hagyja ott Konohát a kedvemért? Mi történt vele azóta hogy nem láttam, visszatalált a barátai körébe és többé ki sem akar onnan mozdulni, lehet hogy már talált is magának valaki mást? Boldogan éli a mindennapi életét és alig-alig jutok közben eszébe?
Miért kellett hogy ilyen hamar elszakadjunk egymástól? Annyira próbáltam eltalálni a megfelelő pillanatot mikor egészen biztosan nem hozom majd rá a frászt a hirtelen viselkedésemmel és biztosan nem akasztom őt ki teljesen, mikor nem lát minket senki és mikor lehet, hogy nem lesz következő alkalom és nyomni fog majd engem a kényszer, hogy végre megtegyem azt, amiről olyan sok ábrándot szőttem a lelkem legmélyén, ahová reméltem hogy nem fog majd lelátni soha! Azt gondoltam hogy ha majd minél inkább kitolom, és tudom hogy már nem lesz második esélyem, mert ha elmegy egy jó ideig nem látom majd, egy kicsit több önbizalmat fog belém súlykolni, de úgy tűnik hogy rettenetesen tévedtem. Lehet hogy ettől még meg mertem tenni, csupán nem számoltam azzal hogy egyetlen csókkal így magamhoz tudom majd őt láncolni, és nem tudok majd olyan lenni mint a régi Sasuke, akinek nem esett nehezére elengedni a mozgó dolgokat. Mint például az embereket, akik csak jönnek és mennek. Barátok, ellenségek, csapattársak, mentorok, szerelmes és vezetők... de nem, Sakura gondolatát nem tudtam olyan könnyen repülni hagyni a szél szárnyán mint a többieket. Még ha el is ment és élni tudtam a valósággal, az még nem változtatott a tényen hogy minden nőben akit láttam az utcán az ő zöld szemeit és rózsaszín tincseit kerestem, hogy bárkit, akit elképzeltem magam mellé nem csak külsőleg, de belsőleg is olyannak láttam mint maga Sakura. Egy rettenetesen könnyen zavarba hozható harcias kiscica, aki szereti keménynek mutatni magát, holott a valóságban rettentő törékeny és sebezhető. Gondoskodó és rettentő aranyos, és óh, ha tudná hogy azzal, hogy nem tud arról hogy lenne benne bármi vonzó mennyire kívánatos lesz!
De nem! - parancsoltam magamra rögtön, mikor éreztem hogy a gondolataim túl messzire kalandoznak. Túlságosan is sokat gondolok rá, nem lesz ez így jó! Mi van a régi Sasukéval, akinek nem volt más célja csak hogy megölje azt, aki megkeserítette az életét? Egyedül a világ iránti keserű életkedvtelenségem és görcsös életuntságom tett engem azzá aki voltam, anélkül, hogy érezném mit tett velem Itachi valahogyan az egész dolog szánalmasnak és értelmetlennek tűnik, mintha nem is ez lett volna az ami miatt ninja akartam lenni, mintha nem is ez lenne az ami egészen eddig éltetett engem! De akkor mi az, mi másom van ami fontosabb nála, és úgy teszek mint aki észre sem veszi azt? Azt hiszem tudtam a választ...
Egy mély sóhaj hagyta el a torkomat, majd szó nélkül a Suigetsu előtt álldogáló második kehely után nyúltam és megragadtam a beléállított kanalat. Egy nagy agad epres joghurt erdei gyümölccsel, bőségesen megfejelve egy jó adag tejszínhabbal és sok-sok színes drazséval, melyek között keveredtek az apróra vágott eperszemek és a csokigolyócskák is. Undorodva néztem le az édességre az orrom előtt, de egyrészt le akartam valamivel foglalni magamat hogy addig se Rá gondoljak, valamint az sem volt utolsó szempont hogy bármennyire is utáltam az édeset, de valamit a hasamban kellett tudnom, különben elkönyvelhettem az utazásunk további részét egy kínszenvedésnek, ameddig próbálok nem arra figyelni hogy mennyire magára akarja vonni a figyelmet korgó gyomrom.
- Na, mégis megjött az étvágyad? villantott rám egy ezer vattos cápavigyort az előttem ücsörgő srác, a kanalával összekaparva magának még néhány csepp cukorédes förmedvényt. Nem válaszoltam, fél szemmel még mindig az ablakon túli dolgokra összpontosítva elkezdtem magamba lapátolni a joghurtot.
Az utunk további része szerencsétlenségemre nem telt csendben, bár legalább nem ő kérdezősködött és kíváncsiskodott, hanem inkább magáról beszélt, a kisgyerekkori emlékeiről meg hasonló értetlmetlen dolgokról, amelyek engem aztán teljesen hidegen hagytak. Nem mondom hogy nem voltam hálás amiért egyáltalán el tudott engem viselni utitársként és belement, hogy eljöjjön vele Orochimaru rejtekhelyéről, de attól még nem igazán érdekelt engem az élete és nem is terveztem megjátszani magamat, mint aki oda meg vissza van azért hogy ilyen részleteket hallhat. Nem, én el akartam jutni végre a kardig, aztán menni akartam Konohába hogy megint a karjaimba zárhassam a kis démonomat!
Még jól emlékeztem rá hogy hol van a sírhely, ahová Zabuzát temettük anno annak idején. Nem igazán hatott ez meg engem már akkor sem, hát még akkor miközben felfelé kaptattunk a meredek domboldalon. Minden semlegesnek tűnt már akkor is, ő is csak egy olyan szélhámos volt mint például Suigetsu is, aki nem is egy gaztettet tud már a háta mögött. Na persze melyik nagyképű Uchiha is pofázik éppen?
Mikor felértünk a fehér hajú első dolga volt hogy izgatottan rohanjon oda a már messziről feltűnően magasra törő kereszthez, ahová Zabuzát is temettük. Minden emlékem szerint a kardot pedig annak elejébe, a fölbe szúrtuk hogy ott nyugodjon eredeti tulajdonosának feje fölött, mint egy jeleként annak hogy még ha sok bűnt is követett el, akkor is tiszteletbeli Ködrejteki Kardforgató volt.
Mikor viszont nehéz lépteimet arrafelé vettem, csupán a korhadt keresztet láttam, melyet sok évvel azelőtt hagytunk ott. Majdnem úgy éreztem magamat mint a kicsi Uchiha kölyök fent a hegyen, talán még éreztem is magam mellett Narutot, ahogyan széles vigyorral és elégedett képpel nézi végig ahogyan mindenki megadja a végső tiszteletet Zabuzának, még éreztem az orromban a Sakurát mindig erősen körbelengő cseresznye-illatot, láttam még magam előtt Kakashit, aki a könyvét olvasgatja mint mindig, valamint azt a rengeteg másik szinte ismeretlen arcot is, akik úgyszintén jelen voltam ott aznap.
- Sasuke... - fordult meg a srác egy ölni vágyó mosollyal a szája szegletében - ... Azt mondtad hogy itt van a kard. - úgy vont engem felelősségre mintha egyenesen az én hibám lenne hogy már nem volt ott. Nemtörődömül néztem végig a sír területén.
- Mikor legutóbb itt voltam még itt volt. - biztosítottam őt hanglejtéstelen beszédstílusommal, ahogyan mindig, ha nem érdekelt engem valami. Ahogyan ez sem. Nem is értettem hogy miért koslat ennyire egy szaros kard után mintha létszükségletű lenne az számára! Meg tudna lenni nélküle vagy nem, akkor meg mit bomlik ennyire?!
- Aham... - bólogatott a cápasrác - ... nos tudod kedves Uchiha, a volt és a van között nagyon nagy a különbség. - ettől sem érdekelt még engem jobban a kard, viszont azt éreztem ahogyan szépen lassan felkúszik bennem a pumpa - Akkor itt volt most nincs itt!
- Nincs közöm a béna kardodhoz. - sziszegtem, még mindig az indulataimmal küzdve, elvégre bármennyire is szerettem volna, és minden tagom érte sírt, nem üthettem le a fehér hajút, hiszen én magam kértem a segítségét, nem tehettem meg hogy egyszerűen csak elteszem őt az útból. Az ő hülye fejére is nagy szükségem volt a küldetés sikerének érdekében, na persze nem mintha ezt képes lett volna felfogni ésszel, mintha direkt azért produkált volna engem hogy ilyen gondolatok és bűnös vágyak foganjanak meg az agyamban, először csak mélyen, minden eltelt perccel viszont egyre jobban és jobban mozgatva a fantáziámat - De ha ennyire szükséged van rá, mi lenne ha megnéznénk a városban? - szűrtem ki összeszorított fogaim között, enyhe gúnyt csempészve a hangomba.
Sugietsu hirtelen elnevette magát, a korábbi idegességének már nyoma sem volt, színtiszta örömöt és szórakozottságot láttam az arcán. Lila szemeit egyenesen az enyéimbe fúrta.
- Te aztán rendesen megváltoztál Orochimaru kezei között. - hahotázott fojtottan - Ki hitte volna hogy egyszer még hallak téged gúnyolódni? - kérdezte meg, sokkal inkább csak úgy magának intézve a kérdést - Brilliáns ötlet, irány a város! - majd mintha ő lenne ott a parancsnok, futólépésben elindult a város felé, mely ott terült el egyenesen a sziklaszirtek lábánál.
A falu amibe kisvártatva megérkeztünk túlságosan is ismerős volt. Nem véletlen, elvégre ez volt az a falu ahol a Hetes Csapattal laktam, mikor Kakashi fára mászni tanított minket. Még annak ellenére is hogy akkor úgy éreztem magamat mint aki szívesebben lenne éppen a föld mélyén és ott főne a saját levében mint ott, a két másik idegesítő csapattársammal, egy őrült senseiel, egy durcás kisfiúval meg egy vén trottyal, egy halovány mosoly kúszott az arcomra, miközben körülnéztem. A házak magas cölöpökre épültek, fahidak kötötték össze az épületek egy részét, azokon pedig megannyi szorgos ember - főleg ácsok - serénykedtek.
- Hé öreg... - ütögette meg fehér hajú utitársam az egyik éppen ott dolgozó ács hátát, mire az nagy vehemenciával hátrafordult.
- Mi kellene? - először Suigetsut mérte alaposan végig, majd hátrapillantott a srác válla fölött és engem is megnézett magának. Biztos voltam benne hogy nem mi voltunk a legbizalomgerjesztőbb páros széles e világon, mindenesetre pont nem ez érdekelt engem a legjobban.
- Tudsz valamit Zabuza-senpai régen eltűnt kardjáról? - kérdezte kíváncsiskodva, ügyet sem vetve arra hogy a férfi mennyire baljósan méri őt végig.
- Zabuza? - elgondolkodó tekintetét a távoli hegyek vonulata felé vezette, majd néhány másodperc múlva zöld szemeit visszaterelte ránk. Nem, nem olyan szép tiszta zöld, de akkor is zöld... Miért gondolok én erre?! - Oh igen, a hegyen temették el még mikor meghalt. A kardját pedig odarakták a sírja fölé, nem?
Láttam, ahogyan cápabarátom szeme alatt rángatózni kezd egy ideg a fékezhetetlen dühétől, amit valahogyan el akart fojtani magában. Noha jó ideje nem járt már a külvilágban, ráadásul minden eszköze meg lett volna hozzá hogy ott helyben kettéhasítsa a férfit, aki úgy tenyerelt a megmunkált fadarab fölött mint egy kocsmában, mégsem ölhetett meg csak úgy néhány ártatlan civilt, még akkor sem ha a hőn szeretett kardjáról van éppen szó.
- Eltűnt. - feleltem én helyette, hogy biztos legyek benne, még a kósza ötlet sem fogan meg a fejében, kést meríteni az értetlen tekintettel bámuló férfi mellkasába. Nem lenne helyes, nem bizony, jobb inkább ha elsimítom ezt az egészet. - gondoltam kelletlenül. Nem szívesen beszéltem itt a helyiekkel, bármennyit is változtam, volt bennem valamiféle fura fóbia, hogy mi lesz ha felismernek engem még régebbről.
- Oh, akkor azt biztos a banditák vitték magukkal! - csapott a homlokára drámaian, olyan hirtelen mozdulva hogy Suigetsu óvatlanul is a derekára erősített oldaltáska patentja után nyúlt, hogy vészhelyzetben elő tudjon magának venni egy kunai kést. A férfi elrettenve tett egy fél lépést hátrafelé - Talán maguk is közéjük tartoznak? - kérdezte. Az arcáról hirtelen eltűnt minden szín, ahol addig napbarnította, a munkától izzadtságcseppekkel pöttyözött bőrszín virított, ott csak a falfehért, végletekig rémült ábrázata maradt.
- Nem. - ráztam meg a fejemet jeges nyugalommal - Hol vannak ezek a banditák? - tudakoltam, miközben hátranyúltam és Suigetsu háta mögött megragadtam a csuklóját, hogy eszébe se jusson megpróbálni még egyszer ilyen kétértelműen cselekedni. Minél előbb szabadulni akartam onnan, ezt pedig csak úgy érhettem el, ha végre beszédre tudtam ösztönözni az ácsot.
Zöld szemeivel még egy utolsó alkalommal végigmért minket, végül visszalépett a munkadarabja mellé, a kezébe vette az egyik kalapácsot a biztonság kedvéért - noha nem gondoltam hogy ha egyszer a haverom begurul, lenne esélye egy kicsi kalapáccsal kárt tenni benne - és ismét megtámaszkodott a vastag falapon.
- Azok mögött a hegyek mögött van a vezérüknek egy palotája. - mutatott el a távoli hegyvonulatok fölött. A nap sugarai citromsárgára festették az elérhetetlen távolságban a földből kitüremkedő hegyoldalakat - Viszont kétlem hogy tudnának vele beszélni, soha sem beszél senkivel. - figyelmeztetett minket - Jobban tennék ha elfelejtenék azt a kardot. - tette hozzá, aggodalmas oldalpillantást vetve a hegyek felé.
- Ki mondta hogy beszélgetni akarunk? - Suigetsu vékony nevetése végigvisszhangzott a faházak között. Egy hirtelen mozdulattal előrehajolt és még mielőtt bármit tehettem volna az ellen, hogy kárt tegyen az ijedt falusiban, a gondosan lecsiszolt és megmunkált falapba fúrta az egyik kunai-kését. A férfi ijedten hőkölt hátra a fenyegető mosollyal őt vizslató srác elől - További szép munkát. - egy kacsintás kíséretében teátrálisan elfordult és elindult a főutcán.
Nem tehettem mást, még egy bocsánatkérő pillantásra sem futotta tőlem, mélyet sóhajtottam, elfojtottam az ordításomat, amivel ki akartam magamból adni a haragomat. Nem csak rá voltam mérges, magamra is, amiért nem döntöttem helyesen és nem hagytam ki őt magasztos terveim soraiból, így nem kellett volna egy ijedt férfi társaságában, félúton Konoha felé Ködrejtekben lébecolni.
- Kik maguk?! - kérdezte a férfi felháborodottan. A korábbi riodalma mérges számonkérésbe váltott át. Túlságosan is jól ismertem ezt a gyáva magatartást, Orochimaru megannyi kísérleti alanya váltott át egyik percről a másikra ebbe az állapotba, miután nem halt meg rögtön, miután felfektették őt a vizsgáló asztalra.
Lusta mozdulatokkal fordultam felé, arra sem véve a fáradtságot hogy bármiféle érzelmet közvetítsek felé. Azok csak lefárasztottak engem, elfáradni pedig csak bizonyos emberekért érdemes.
- Hebi. - válaszoltam semlegesen, majd elindultam Suigetsu után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Nagyon jó a történeted, folytasd gyorsan, már olvasni akarom, mi lesz a folytatásban!!!!!! :))