Naruto Uzumaki:
Csak rá tudtam gondolni, körülötte forgott minden ép gondolatom, miközben Ichiraku gyéren megvilágított bódéjában szürcsöltem a levesemet. Kivételesen még a ramennek sem volt íze, minden fakónak, egyhangúnak és komornak tűnt. Az Öreg a pult mögött egykedvűen főzte a levest, Ayame beesett, sápadt arccal vágta fel a húst, rögtön azután hogy megérkezett a következő vendég, akinek első dolga volt, hogy a vállamra tegye a kezét.
- Bilifejű? - vontam fel a szemöldökömet, mikor megpillantottam az ocsmány zöld dresszbe öltözött srácot, aki mint mindig, még a vészhelyzetben is kicsattant az erőtől. A következő, aki megjelent Shikamaru volt, tőlem jobbra ült le, közvetlenül mellettem, és kért magának is egy adaggal. Kiba lépett be a függöny mögül, szorosan a nyomában Hinatával, aki egy ideig hezitálva toporgott a bejárat előtt, még mielőtt végül rászánta volna magát és helyet foglalt volna.
- No lám, Ayame, sok jó vendég egyszerre! - örvendezett az öreg, elvégre mióta Danzou vette át az irányítást Konohában, nem sok jóra számíthattak a vendéglátók sem, elvégre az emberek inkább elzárták az ajtókat és onnan várták a megváltást, hogy valaki leváltsa ezt a könyörtelen rabszolgahajcsárt.
- Jó szarul nézel ki, Naruto. - jegyezte meg Shikamaru, cseppet sem tapintatosan. Kedvetlen morgással feleltem az észrevételére, hiszen tényleg nem volt kétség, szarul néztem ki. Nem volt kedvem élni sem, folyamatosan Sakurára kellett, hogy gondoljak.
Danzouról mindenki tudta, hogy el akarja tiporni azokat, akik az útjába akarnak állni a hatalomszerzés miatt, de soha sem gondoltam volna, hogy ennyire kegyetlen eszközökhöz fog folyamodni annak érdekében, hogy megszerezze a kormányzást és elsöpörje az ellenségeit az útból. Noha egészen addig azért imádkoztam, hogy találja meg az útját hazafelé az a rózsaszín hajú kis boszorka, hiszen rettenetesen aggódtam miatta, hirtelen inkább azért esedeztem valakinek ott fent a fellegekben, hogy még véletlenül se a közeljövőben térjen vissza, így legalább minél később kell majd látnia a szörnyű helyzetet, ami itt uralkodik, amellyel fenyegetik az embereket.
- Túl sokat problémázol, semmi sem fog történni. - biztatott engem Kiba, egy alapos hátpaskolás közepette, melynek során majdnem félrenyeltem a levet, amint kiszürcsöltem a tányérból.
- Te nem hallottad hogyan beszélt velük, biztos vagyok benne hogy nem csak blöffölt! - vágtam hozzá foghegyről, nem volt hozzá kedvem hogy hosszas érvelésekbe fogjak, mert úgyis tudtam hogy a keserű valóság nyerne az ő gondolkodásmódjuk felett. Kihallgattam egy magánbeszélgetést Danzou és a nő között, de nem gondoltam volna hogy ilyen súlyos dolgokra fogok rájönni, most pedig a legbizalmasabb barátaim az egyetlenek, akikkel meg tudom osztani a félelmeimet.
- Igaz is, mindannyiunkban ott van a Fiatalság Ereje! - bólogatott Lee hevesen - Ha mindannyian összefogunk, nem csak hogy letaszítjuk őt a trónjáról, de megvédjük Sakura-sant is! - már-már tombolt a hevesség tüzében, az egyetlen dolog, ami képes volt lehűteni őt, az az elé tett ramen volt, aminek jókedvűen esett neki.
- Nem kellene ilyen dolgokról beszélned itt, Lee. - figyelmeztette őt Shikamaru, miközben kettétörte az egyik evőpálcikát, hogy ehessen - Mostanában még a falnak is füle van. - bizonytalanul nézett körbe, óvatosan az Öreg és Ayame felé pislantva, akik látszólag ügyet sem vetve ránk végezték a dolgukat a pult mögött.
- Nincs abban semmi rossz, ha bíztat minket. - védte meg bajtársát Choji, kétpofára a tésztának esve, mintha attól félt volna, hogy valaki elveszi az orra elől.
Elgondolkodva néztem végig a barátaimon, de nem igazán tudtam, hogy erre mit kellett volna mondanom. Habár máskor tagadhatatlanul kicsattantam az erőtől, vigyorogtam, mint a vadalma és nem tudtam letenni a hülyéskedésről, hirtelen elveszettnek éreztem magamat, jobban, mint addig valaha. Szerettem volna hinni Lee szavainak, ahogyan abban is, hogy az életünk még vehet majd egy jobb fordulatot, de az eltelt egy hónapban semmi olyan nem történt, ami erre engedett volna következtetni. A helyzet a faluban csak romlott. ANBU alakulatok egész hadseregét képezték ki, voltak közöttük olyanok is, akik még csak nem is konohaiak voltak, hanem más falvak szökött ninjái, vagy pedig rabszolgák, akiket rajtaütések során raboltak el az ANBU tagok. Ők immáron nem a falu védőalakulatai voltak, éppen ellenkezőleg, egyenesen a lakosság ellen fordultak. Kötelező volt az éjjeli járőr, ha valakit éjfél után az utcákon láttak, nagy volt az illető esélye a halálra, ugyan is tűzparancs volt érvényben, altatólövedékkel vagy kunai késekkel. Akik küldetéseken megsebesültek nem kerülhettek rögtön kórházba, sőt, az épületet bezárták a bámészkodók elől. Minden bizonnyal Danzou embereinek egyik főhadiszállása, vagy pedig titkos kísérleteinek színhelyéül szolgált ez a hely, senki sem tudta biztosan hogy mi folyik a falak mögött. Az emberek félni kezdtek Danzou hatalmas katonai erejétől, attól, hogy hamarosan a nagy nemzetek rá fognak döbbenni, Konoha mekkora erőre tett szert, és hány falu lakosságát mészárolták már le addig is, és egészen biztosan nem lesznek restek háborút indítani, annak érdekében, hogy visszaszerezzék a dolgok régi menetelét.
Sajnáltam Tsunade-nagyit, amiért ilyen hosszú betegség áldozata lett. Egy kicsi bérházba költözött Shizunéval, Tontonnal és egy volt ANBU taggal, aki huszonnégy órás védelmet biztosított neki, elvégre soha sem lehetett tudni, hogy Danzou mit vetne be ellene, hogy végleg eltegye őt láb alól. Na nem mintha az Öreglány törekedett volna hatalma visszaszerzésére, még állni is alig volt ereje, bőre pedig csak nagy nehézségek árán volt képes visszaszerezni a fiatalságát. Először igazán megdöbbentem, mikor láttam a ráncos bőrű, sápadt, májfoltos teremtményt, kinek beesett arca csak úgy ragyogott a holdvilágban, mikor egyik este meglátogattam őt. Időközben hozzászoktam már a kinézetéhez, minden nappal ismét egyre fiatalosabban nézett ki, mi több, ha ez lehetséges, csak ezért napról-napra szebbnek is láttam őt, noha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom majd mondani rá. Nevetségesnek találtam őt, amiért képes elmenni idáig és fiatalítja magát, hogy hiú természetével uralkodhasson az öregedés természetes folyamata fölött, de ezúttal csak örültem, hogy regenerálódik a bőre és a lelke is. Mindennek elhordta Danzout és a kis csapatát, az sem érdekelte, hogy ki hallja meg mindezt. Konohában nem is olyan régen röppent fel a pletyka, hogy a Hokage a köznép békéjének megőrzése érdekében kémeket épített be a nép közé és kihallgatták őket, nehogy véletlenül lázadásra készüljenek a falubeliek. Nagyon jól tudta mennyire ingatag a hatalma, és ezt maradéktalanul meg is akarta szüntetni. Ezzel viszont csak azt eredményezte, hogy az emberek elkezdtek bizonytalanok lenni a többiekkel szemben, hamarosan pedig már szóba sem akartak állni egymással.
De ami a legrosszabb volt, hogy egyedül éreztem magamat, félelmetesen egyedül, összetörve és megtörve, elvégre ezúttal már nem mehettem küldetésekre, nem engedtek ki engem a faluból sem. Danzou hallgatott a két tanácsadójára, és könnyűszerrel elérte, hogy tilalom legyen kiróva, azaz nem hagyhattam el a falu területét. Ennek csak a Kyuubi volt az oka, féltek tőle hogy a Kilencfarkú átveheti fölöttem az uralmat. Egy ideig megpróbáltam lázadni, kiszökni, de minden alkalommal megtaláltak engem és visszavittek, hiába küzdöttem, hiába próbálkoztam és kapartam volna ki magamat a borzalmas körülmények tonna nehéz halma alól, nem ment. Elbuktam, mint ninja, mint a volt csapattársaim barátja, és mint minden más is. Nem tudtam már tartani a szavamat, nem követhettem a Ninja Utamat, hiszen nem eredhettem Sasuke nyomába, a másik barátomat pedig, aki az első szerelmem volt, akiért bármit megtettem volna, akit folyamatosan védelmezni akartam, az a személy pedig minden bizonnyal ellenséges ninják áldozata lett, én pedig nem voltam ott, hogy elé álljak, és ha kell, az életem árán védelmezzem meg őt!
A gondolatra, hogy egyedül maradtam könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy a frissen érkezett haverok lássák, mennyire végtelenül kivagyok a helyzet miatt, inkább megettem a tányéromban maradt maradékot, levágtam a pénzt a pultra és köszönés nélkül hagytam ott mindenkit.
- Naruto! - kiabált utánam Chouji, én viszont úgy tettem, mint aki meg sem hallotta a hívását, csak zsebre vágtam a kezemet és elindultam hazafelé.
Még csak nyolc óra volt, de én máris félni kezdtem, mikor megláttam az első ANBU-st az utcán, aki minden nyugalomban járőrözött. Általában egészen biztosan lettem volna olyan illedelmes és köszöntem volna, viszont nem volt hozzá kedvem. Túlságosan dühös voltam, úgy éreztem ha köszönnék, akkor nem tudnám kontrollálni magamat, megölném, utána pedig csak még nagyobb bajba kerülnék, elvégre a sok rangidős, aki árnyékként áll a Hokage gonoszsága fölött, ismét csak a fékezhetetlen gyilkoló gépet látná bennem. Éppen ezért csak lehunytam a szememet és nem ívben kikerültem őt, holott szívem szerint betörtem volna a képét fedő maszkot a francba, hogy addig se kelljen az igazságtalanságra gondolnom, ami körülvesz engem. Nem ő egyedül volt a hibás azért, hogy ez történt, de mégis azt az egy szem, szolgálatban lévő embert hibáztattam minden egyes kudarcomért és bajomért.
A poros úton egy magányos árnyék tűnt fel mögöttem. Nem is voltam annyira éber, hogy meghalljam a közeledtét, csak akkor vettem észre mikor az illető már mellettem ballagott, és egyértelműen a park felé kezdett el engem húzni, afelé a hosszú lépcsősor felé, ami Konoha sétálóutcáját hivatott jelezni, ami felvezetett a nagy hegy tetejére, valamint a dombra, amire részben a falu épült.
- Mit keresel itt? - morogtam az orrom alatt, a copfos srácra sandítva.
- Csak gondoltam megnézem, hogy mi bajod van, ha még a számlát sem tudtad pontosan kifizetni. - válaszolta, mint mindig, közömbösen és fáradtan. Az ég felé emelte a tekintetét, úgy pásztázta a sok úszkáló bárányfelhőt mintha a világ legérdekesebb dolgait figyelné éppen – Hadd találjam ki, még mindig Danzou miatt puffogsz. - találgatott rendületlenül, az sem érdekelte, hogy mennyire rettenetesen érzem magamat.
- Nem puffogok. - vágtam rá rögtön, idegesen elhúzva a számat, elvégre a hevességemmel csak azt sikerült elérnem, hogy Shikamaru igen is meggyőződött róla, hogy tényleg puffogok. Ch, remek!
- Akkor mit csinálsz? Feladod? - rettenetesen bosszantott engem az a közömbös hangnem, amit megütött, noha jól tudtam hogy nem kell őt emiatt okolni, elvégre mindig ilyen. Megszoktam már tőle.
- Mégis mit tehetnék?! - fakadtam ki indulatosan - A barátaim egyik felét megölték, a másik pedig még mindig valahol máshol császkál! A senseiem folyamatosan küldetéseken van, és nem tudok tőle tanácsot kérni, a másik meghalt, nem mehetek ki a faluból sem! Rabigába hajtották az egész lakosságot! - förmedtem rá, kiadva magamból minden érzésemet, feleslegesen, úgy tűnt Shikamarut nem tudom ennyivel megnyugtatni. Keresztbe tette a karjait és a tarkójára tapasztotta őket, miközben folyamatosan a felhőket figyelte.
- Ez igencsak... kellemetlen. - bólintott egyetértően. Valahol mélyen lehet, hogy tényleg értette, viszont az is lehet, hogy csak azért mondta ezt hogy ne álljon be közöttünk a csend, amit annyira utáltam. Amikor mind a két fél csak feszeng és feszeng, és nem tudja, hogy mit mondjon. Így ballagtunk hát tovább felfelé a lépcsőn, noha fogalmam sem volt róla hogy mit csinálunk ott, elvégre nem is arra laktam. Shikamaru viszont törtetően ment előre, nem is nézett hátra, mégis tudtam, hogy tökéletesen tudja, hogy követem. A kíváncsiságom felülkerekedett az egyedüllét vágyán és hiába hogy tudtam, semmi értelme, elvégre tőle nagy meglepetésekre nem számítottam, de mégis követtem őt, abban a reményben, hogy addig sem kell gondolnom a fájdalomra, ami mar engem legbelül.
- Mit keresünk itt? - tudakoltam élettelen szemekkel végigpásztázva a helyet, ahová a Nara gyerek hozott engem. Az egyik lépcsőfordulóban álltunk meg, ahol két pad álldogált, egyenesen a tökéletes kilátás felé fordítva, amely Konohára nyílt. Shikamaru a pad egyik szélére ült és egy szigorú pillantással maga mellé parancsolt engem, habár nagyon jól tudta, hogy semmi kedvem hozzá. Magamban valamiféle átkot dörmögve ültem le mellé, a lehető legnagyobb távolságot megtartva. Barátok voltunk, szó se erről, de mégis különös volt a hirtelen érdeklődés, amivel felém fordult.
- Azt keressük itt, hogy ideje lenne már észhez térned. - válaszolta a másik halálos nyugalomban. Értetlenül néztem rá, elszakítva a tekintetemet a pazar panorámáról, amivel megajándékoztak engem az orrom előtt szétnyíló bokrok, melyek a domboldalon nőttek szaporán. A nap lemenő vörös sugarai befestették az égboltot, a távolban a hegyek között szinte láttam az állatokat, láttam a sok ninja nyomát, amelyet áthaladtak ott, sőt, talán még azokat a helyeket is láttam ahol én magam jártam.
- Észnél vagyok, vagy nem? - kérdeztem vissza flegmán. Egyáltalán nem volt kedvem a hülye, kétértelmű rébuszaihoz, amivel tökéletesen le tudott engem fárasztani. Elvégre nem lehetett mindenkinek olyan nagy agykapacitása, mint neki, és ezt maradéktalanul ki is használta, hiszen előszeretettel hajszolta az embereket a lelki kimerülés szélére. Agyhalál, ahogyan nevezte.
- Naruto mindannyian látjuk, hogy valami nem stimmel veled, és igen, anélkül is tudtuk, hogy mi bajod, hogy elmondtad volna bárkinek. - informált engem fapofával. Noha az ő döntése volt pontosan arra a szent helyre leülni, egyáltalán nem érdekelte őt a kilátás, a fényjátékok vagy a csillogó házak. A mocskossá, gonosszá és biztonságtalanná vált város madártávlatból és a megfelelő szemszögből nézve még mindig csodálatosnak tűnt, mintha soha sem történtek volna meg azok a borzalmak, amelyek sújtottak minket.
- Akkor meg miért vagyunk itt? - tudakoltam, egy mély és megadó sóhajjal megtűzve a kérdésemet. Elvégre nagyon jól tudtam, hogy előle nem fogok tudni egykönnyen menekülni, nem az a fajta aki csak úgy megadná nekem a menekülés lehetőségét és elengedne engem. Nem, biztos voltam benne hogy neki még van mondandója, nem három mondatért koslatott fel velem ilyen magasságokba egy lépcsősoron, amit még az első Hokage építtetett.
- Mert hülyeség amit csinálsz. Mintha nem is ismernélek téged! - a Nara gyerek furcsán indulatos és érzelgős volt aznap, nem tudtam rájönni vajon csak nekem szánja-e a kiselőadást, vagy a Konohában történtek az ő agyára is kihatással voltak-e. Esetleg Danzou mosatta ki az agyát valahogyan? Felháborodottan ráztam meg a fejemet, olyan elszörnyedéssel, amilyen még életemben nem futott végig a testemen. Hullámzott a gyomrom a szomorúságtól, mikor arra a sok borzalomra gondoltam, ami történt velem mostanában. Egyszer már sikerült kilábalnom ebből a lelki nyomorérzetből, mikor az emberek, akiknek az elismeréséért küzdöttem végre felkaroltak engem, és végre úgy éreztem, hogy szeretnek engem. De most, hogy minden ilyen ember elpártolt mellőlem, az életem visszazuhant önmagába. Már túl nagynak éreztem magamat ahhoz, hogy megpróbáljam őket beteges és kicsinyes játékokkal visszaszerezni, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire méltatlan hozzám ez a viselkedés.
- Nem is értheted! - támadtam neki végső elkeseredésemben. Nem akartam belátni, hogy igaz minden szava, hogy tényleg rettenetesen elhagytam magamat az utóbbi időben, és hagytam, hogy az egyébként mindig céltudatos és törhetetlen pozitivitásom kárba vesszen egy olyan semmi alak miatt, aki nem méltó rá. Egy olyan alak miatt, aki nem tudott falukat kormányozni, egy olyan miatt, aki cserbenhagyott engem szükségben, és egy olyan miatt, aki elhagyott engem, pontosan akkor mikor már olyan tökéletesnek tűnt minden. Nem tudtam Sakura gyilkosáról sem, de őt is okoltam. Hittem, hogy Sakura halott, még ha nem is tudtam róla ezt biztosan, csak valamiféle belső megérzés volt az, ami miatt úgy éreztem magamban, hogy képtelen vagyok tovább reménykedni abban, hogy egyszer még önszántából vissza fog térni.
Olyan élénken emlékeztem még a percre, mikor találkoztam vele a főkapunál, és megfogattattam vele, hogy vigyáz magára, bármi történjék is. Csődöt mondtam, mint a barátja, mint a csapattársa, és mint egy olyan ember, aki megvédte volna őt bármi áron is. Nem tudtam volna megmondani miért, de miután a Hetes Csapat végleg széthullott, bennem is széthullott valami. Kettőből szökött ninja lett, az egyik még mindig vígan élt valahol és egyetlen gondolata szánalmas bosszúja lett, a másik valahol halottan meredezett ki a földből, vagy pedig magányosan maradt magára valahol egy sűrű erdő mélyén. A senseiem Danzou osztagába került és éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy ne taszítsák ki őt a faluból. Minden életerős, hasznavehető jouninból vagy ANBU tagot képeztek ki, vagy pedig Konoha új hadseregébe került, amely sokkal rosszabb és kegyetlenebb volt mint bármelyik ANBU kiképzés. Shikamarunak szerencséje volt, fiatalnak és tapasztalatlannak ítélték meg és vártak még néhány évet azzal, hogy bevegyék őt a hadseregbe, a srác azonban máris kellemetlennek könyvelte el az egészet. Sainak már nem volt ekkora szerencséje, éveken keresztül szolgált ANBU-tagként, nem volt hát nehéz dolga Danzounak, mikor döntenie kellett róla. Ráaggatta a maszkot, a tetoválást a bőrébe égettette és beküldte őt ismételt kiképzésre. Szerinte rettenetesen döntés volt berakni őt a Hetes Csapatba, elvégre nem végezte jól a munkáját és nem sikerült kikémlelnie Orochimarut sem. Danzou haragudott ránk, amiért eltérítettük a srácot a küldetéséről, a többieknek volt csak annyi szerencséje hogy nem tartózkodtak a faluban, így nem kellett nézniük a megvető pillantásokat. Bár attól féltem, hogy ha Sakura visszajönne, még anélkül is megkapná őket, méghozzá bőségesen. Yamato Kapitány a lehető leghasznosabbá kellett, hogy tegye magát, építési munkálatokban segédkezett, a küldetései pedig rendszerint olyan sokáig tartottak, hogy soha sem volt alkalmam látni őt. A többiek is mind elfoglaltak voltak, bezárt állatnak éreztem magamat kalitkába zárva.
- Nem, nem érthetem, mert engem Danzou nem zárt be a faluba. - bólintott egyetértően, elvégre igen, ebben igazam volt, ezt ő sem tagadhatta - De az a Naruto, akit én ismerek egészen biztos, hogy nem adná fel ennyire könnyen és kiharcolná magának a jól megérdemelt szabadságot. Danzou sakkban akarja tartani az egész falut, hogy rabigába hajthasson mindenkit, hogy féljék és tiszteljék a Hokagét, ne pedig bizalmat érezzenek iránta. Nem akarja, hogy egyenrangúak legyenek a falusiak, majdnem biztos vagyok benne, hogy hierarchikus felépítést akar elérni, ami felé a legjobb úton halad. Szóval én a te helyedben nem azon problémáznék, hogy veled mi van, hanem azzal hogy a faluval mi van. - nézett a szemembe dacosan. Látszott, hogy nem fog engem békén hagyni. Megkövülten hallgattam a szavait, olyan átéléssel szürcsölve fel őket a fülemmel, mint egy kisgyerek – Tudom, hogy rossz érzés, és elhiszem, hogy szeretnél ismét küldetésekre járni. De ez egészen addig lehetetlen lesz, ameddig meg nem szabadulunk tőle. - direkt nem mondta ki a nevét, elvégre nem tudhattuk, hogy kik leselkednek utánunk az utcán, arra várva, hogy tömlöcbe vetethessenek minket a szemtelen beszédünkért.
Biztos voltam benne hogy nem tétováznának. Ha Danzou tehette volna, biztos, hogy egy ketrecbe zárt volna engem, hogy ne legyen esélyem mozogni sem. Veszélyes fegyvernek tartott engem, egy olyan embernek, akit ki lehet használni a benne rejlő erő miatt. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy hagyott engem szabadon mozogni. Shikamarut pedig biztosan vetették volna az apja után a börtönrács mögé. A Nara klán túlságosan nagy befolyásának és hihetetlen pengeéles eszének köszönhetően nagy köztiszteletre tett szert Konohában. Shimamaru mindig is büszke volt, hogy a zseniális Shikaku fia lehet, aki olyan sokszor bizonyította már, hogy 200 fölötti IQ-val mennyivel könnyebb megoldani néhány küldetést. Hamarosan más falvak is ki akarták vetni a hálójukat a Narákra, azok azonban mindig is hűségesek maradtak Konohához, amiért a Harmadik kitüntetett figyelemben részesítette a klánt és egyenesen tisztelte őket. Danzou nem hagyhatta, hogy külső ellenállásba ütközzön hatalmi tervei megvalósításában, Shikaku az elsők között volt, akit eltett láb alól, és ki tudja mióta Konoha földalatti barlangrendszerében kell sínylődnie, amit börtönnek alakítottak ki még a Második Hokage idején. Félelmetes hely volt az, nem kívántam volna még a legrosszabb ellenségemnek sem. Kivéve Danzounak. Neki kívántam volna.
- Hogy tűrheted ezt ennyire nyugodtan, amikor a szüleidet és a barátaidat tömlöcbe zárták vagy megölték?! - ordítottam a képébe, indulatosan felpattanva a padról. Nem érdekelt, ahogyan a hangom visszapattan a távoli sziklafalról, amelyen ezúttal Danzou képmása rontotta Konoha összképét. Nem értettem, hogy Shikamaru hogyan képes ilyen hidegvérrel átvészelni az egészet, holott ha valaki, hát én tudtam, hogy mennyire borzalmasan magányos dolog az egyedüllét, hogy milyen sok dolgot kell magadban legyűrnöd és átrendezned, hogy méltósággal viselhesd az állapotodat.
Shikamaru türelmetlen sóhajtással reagálta le a hirtelen kirohanásomat, majd halálos nyugalommal lefejtette görcsösen markolászó ujjaimat a felsőjéről. Ijedten néztem, hogy már megint mibe kevertem magamat hirtelen felindulásomban, elvégre nem akartam kárt tenni benne, nem akartam rátámadni sem, én nem akartam neki semmi rosszat. Mi több, hálás voltam neki, amiért megpróbál kihúzni engem a lehetetlen állapotomból, a haragom Danzou iránt viszont egyáltalán nem csillapodott, mi több, csak még inkább fellobbant, a keserűségem pedig egyúttal még mélyebbre és mélyebbre nyomott engem az elkeseredés jeges tengerében. Dermesztő volt a fagy a tagjaimban, nem tudtam mozogni, nem tudtam gondolkodni, nem tudtam magamra parancsolni és azt mondani, hogy nem akarom ezt többé, hogy változtatni akarok mindezen.
- Én... meg akarom próbálni. - sütöttem le végül bűntudatosan a szemeimet – Tudom, hogy nem vagyok egyedül, és azt is tudom hogy neked is nehéz lehet ez az egész. - Shikamaru egy bólintás kíséretében kifújta a bent tartott levegőjét - De mindig arra kell gondolnom, hogy mi fog történni, ha Sakura-chan még életben van és visszajön a faluba. Mi fogja itt várni? Nem elég hogy Danzou lett a Hokage de ráadásul... - túlságosan is fájt volna kimondani a valóságot, de szavak nélkül is értette a másik, hogy mire gondolok. Együtt érzően helyezte a kezét a vállamra és felállt, hogy egy magasságban legyen velem.
- Nem kell aggódnod miatta, Sakura már ennél sokkal rosszabbakat is átvészelt, és mind a ketten tudjuk, hogy nincs nála erősebb lány. - biztatott fel engem egy hirtelen mosollyal, ami egészen szokatlannak tűnt a részéről. Elvégre nem sokszor látni őt mosolyogni, főleg nem azóta, hogy a hataloméhes új Hokage berendezte magának Tsunade-nagyi régi irodáját - Csak legyél megint a régi megszokott Naruto, mert mindannyiunknak erre van szüksége. Nem szabad magadba zuhannod, mert észre sem veszed, de a legtöbbünknek te adsz reményt, hogy folytassuk. Hogyan néz ki az ha a Nagy Naruto Uzumaki feladja? - vonta fel a szemöldökét bohókásan.
- Vágom, dattebayo! – ujjongtam, tapsikolva, körbeugrálva a padok előtti keskeny ösvényt a korlát és a falécek között – Esküszöm, hogy olyan leszek, mint régen, kirúgom azt a félszemű öregembert a seggénél fogva az irodájából és visszaültetem oda Tsunadét ha addig élek is! - ezzel a kijelentéssel pedig hatalmasat ugrottam a levegőbe, hogy megpecsételjem a mondandómat. Shikamaru elégedett mosollyal nyugtázta, hogy helyesen döntöttem.
A semmiből hirtelen emberi hangok egész serege harsant fel. Noha távol volt onnan a főkapu, még onnan is látni lehetett, hogy a súlyos kapuszárnyak hirtelen mozgásba lendülnek. Ott fészkelő, békésen pihengető madarak egész serege rebbent szét, mikor a súlyos kapuszárnyak széttárultak. Egy csapat jounin haladt el a hátunk mögött, sebesen szelve a járdát. Mindegyikük zavarodottnak és ijedtnek tűnt. Shikamaru, hogy megtudja mi a jó bánat történt a sor legvégéről csípett nyakon egy embert, aki ezúttal nem más volt, mint Neji, akinek érettsége és származása miatt kérdés sem férhetett a rangjához, éppen ezért a hadsereg új kiképzőosztagában kapott helyet.
- Mi a fene folyik itt, Neji? - sziszegte a Nara srác értetlenül, megrendülve, követve Neji levendulaszín szemeit, amelyek a főkapu felé irányultak. Egyik percről a másikra az egész falu felbolydult, már nagyon régóta volt, hogy azok a kapuszárnyak utoljára kitárultak bárki előtt is. Rossz előérzet csípős szaga terjengett a levegőben.
- Egy rózsaszín hajú lány érkezését jelentették a toronyból. - informált minket a Hyuuga srác sietően, majd kirántotta mellényének gallérját Shikamaru kezeinek szorításából és ismét futásnak eredt.
Egyszerre repesett a szívem és szorult görcsbe minden tagom, mikor az általam ismert egyetlen rózsaszín hajú egyénre gondoltam, akinek nem mellesleg dolga lehetne Konohában. Shikamaru és én váltottunk egy ijedt pillantást. Az először még annyira nyugodt srác egyetlen pillanat alatt eredt a hadsereg kiképzőosztagában látványosan szereplő újoncok nyomába, én pedig mit tehettem volna, percek alatt beelőztem és eddig nem is ismert sebességgel rohantam a főkapu felé. Ne Sakura, miért kellett visszajönnöd, miért pont most, amikor már azt hittem, hogy megóvtak téged az itt rád váró fájdalomtól, nem lett volna egyszerűbb, ha meghalsz? - kérdezgettem magamtól újra és újra, noha tudtam, hogy a gondolatok nem érik majd el őt.
Nem tudom, hogy csak képzelődtem-e, vagy a kérdéseket ő is hallotta-e, de vékony és kedves hangja, a félelemtől, meglepettségtől és elborzadástól eltorzulva kérdezte a fejemben:
- Mi a fene történt itt?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Alig várom a folytatást!!!!! 
Nagyon jó volt :D
Siess a kövivel is :D :)