Sasuke Uchiha:
Ordítani és rombolni támadt volt kedvem, már attól a perctől fogva hogy bemutatták őt nekem. Nem is akartam elhinni hogy ő az, mintha egy teljesen idegen személy állt volna előttem. Olyan régen láttam őt, annyira... más lett. No de ennyire? - kérdezgettem magamtól szüntelen. Mikor lett ilyen nőies, mikor lettek ilyen tökéletesek a domborulatai és a hajlatai, mikor kezdtek el a smaragdok ilyen kihívóan csillogni és mikor kezdett el engem hívogatni az a rózsaszín ajakpár? Mi történik velem?
Egészen addig nem akartam tudomást venni arról, ami lejátszódik a fejemben, ameddig el nem kezdtük az edzésünket, nekem pedig be nem kellett vetnem ellene a Sharingant. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Az első összecsapásunknál nem akartam kemény lenni vele, hogy tudja, kevés erővel is könnyűszerrel a földbe tudom őt döngölni, na meg nem akartam megmutatni neki, hogy mire vagyok képes. Megjegyezném öreg hiba volt ez, hiszen a végére rákényszerültem, hogy többet is mutassak az erőmből, ő mégis fél kézzel elbánt velem. Mikor lett ő ennyire erős, mikor sikerült ennyire sokat edzenie, hogy lenyomott engem a földre, hogy megszégyenültem miatta, az egómon pedig soha ki nem javítható sérelem esett? Legszívesebben olyan messzire repítettem volna magamtól, amennyire ez csak lehetséges, hogy a végén holtan rogyjon össze, én pedig megbosszulhassam rajta hogy megalázott engem Orochimaru előtt. De ami még jobban zavart, hogy Kabuto, a pápaszemes talpnyalója is végignézte ezt, szakértő szemekkel végigkövetve a történéseket és a harcot. Utána napokig hallgattam az elejtett félmondatait, hogy nem vagyok méltó rá hogy Orochimaru-sama új teste legyek. Be kell vallanom rettenetesen hidegen hagyott engem a dolog, elvégre nekem oly' mindegy volt már hogy a gazdateste leszek-e, vagy nem. Már megszereztem az erőmet, továbbfejlesztett tervemen pedig már hónapok óta gondolkodtam.
Az egész terv ott borult fel, mikor Sakura Haruno betette a lábát a bejárattól a főcsarnokig vezető alagútra és aláírta mind a saját, mind az én sorsomat. Hülye liba, csak akkor jön ha nincs rá szükségem, nemde bár?! - morgolódtam akkor magamban heteken keresztül, főttem a saját levemben holott tudtam, hogy nem érdemes rá pazarolnom a drága időmet. Mégis... ezek után, ahogyan ott feküdtem a földön, ő pedig eltörte a bordáimat nem tudtam nem arra gondolni, hogy ő ott van, és éppen ezért már akkor veszítettem magammal szemben. Meggyógyított engem. Új érzés költözött a mellkasomba, mikor hozzám ért puha kezeivel, mikor a chakra gömb érezhetően összeforrasztotta a csontjaimat és elállította a vérzést. Ahogyan a fájdalom miatta múlt el, ő mulasztotta el, és ez a gondolat egyszerre volt számomra rettentően kedves és furcsán melengető.
A fizikai ereje megdöbbentően sokat fejlődött, már nem is az a lány állt előttem, akivel hajdan még egy csapatban kergettünk hülye macskákat meg gyakoroltunk Kakashival valamiféle új csapatformációt. Meglehetősen gyatrán ment az egész, Naruto a saját feje után ment, Sakura egyszerűen csak nem nőtt még fel a feladathoz, én pedig egyedül maradtam a sivár világban, még úgy is, hogy volt mögöttem három ember, akik törődtek velem. Jó érzés volt, és fájdalmas volt megszakítani velük a köteléket. De muszáj voltam megtenni, és nem is terveztem, hogy újra fel fogom építeni, mintha az bármi segíthetne a helyzetemen! De ahogyan Sakura napról-napra a szemem elé került, én úgy lettem egyre bizonytalanabb magamban. Mégis csak arra törekednék, hogy felépítsek egy új köteléket, még ha nem is akarom? - gondolkodtam el magamban.
Mérgesen vetettem le magamat az ágyamra, a fejemet a plafon felé fordítva. Mérges voltam rá, hogy ideette őt a penész. Mérges voltam a bátyámra, amiért még mindig őt akarom hajkurászni, mérges voltam Orochimarura, hogy engem akar a bábjának használni, mérges voltam Kabutora hogy folyamatosan azzal jön nekem, hogy nem vagyok megfelelő a feladatra, és hogy soha sem fogom megszerezni az erőt, amelynek segítségével bosszút állhatnék a bátyámon. De a legjobban mégis magamra haragudtam, hogy képes voltam ennyire figyelmetlen lenni és akaratlanul is csak a rózsaszín hajú boszorka járt a fejemben. Miért, mégis miért, miért nem tudok valami másra gondolni?! Az egészben az volt a furcsa, hogy egészen addig még csak gondolataim sem nagyon voltak. Csak egy üres ember voltam, lyukas mint egy váza, kívülről épnek tűnik, belülről viszont romlott, büdös, poros, elhasznált és hasznavehetetlen.
Befordultam a fal felé és az egyenletes légzésre koncentráltam, ahelyett hogy a plafonra vizionáljam az arcát, mikor megpróbáltam megölni őt. Tényleg meg akartam őt ölni, képes lettem volna rá? Ez volt a nagy találós kérdés számomra. Ezért is mérges voltam, minden, ami egy kicsit is felborította az életem addigi menetrendjét, minden, ami csak egy kicsit is eltért a megszokottól feldühített engem és azt sulykolta belém, hogy védjem meg magamat. De hogyan és mivel? - jött ilyenkor a kérdés, elvégre fogalmam sem volt, hogy mi elől akarom megvédeni magamat és hogy ki az ellenségem, aki elől védenem kellene magamat. Lassan már abban is kételkedtem, hogy van-e egyáltalán ellenség belátható közelségben, vagy csak én vagyok annyira hülye és vizionálom magam elé a beteges képeket, amelyekről azt hiszem meg akarnak támadni engem.
Ismét Sakura arca sejlett fel lelki szemeim előtt. Mikor először ott termett előttem és még annak ellenére is elkezdett gyógyítani engem, hogy megpróbáltam őt megölni, mint azt már olyan sokszor magam elé képzeltem az elmúlt évek során, hogy jeges voltam vele és rideg, pontosan ugyan úgy mint akkoriban. Olyannyira megrendültem és leblokkoltam, mikor még jegességem ellenére is elkezdett gyógyítani engem, hogy akkor egy percre mintha sikerült volna megrepesztenie a jégpáncélt. Később mikor kiugrasztottam a vállát, fogalmam sincs, hogy miért, de nem éreztem jól utána magamat. Mikor a szokásos edzés utáni zuhanyomra készültem, elfogott engem a rossz érzés. Láttam az arcán, mennyire fájt neki, ordítani lett volna kedve, de nem tette, mert időközben neki is lett egója és büszkesége, amit előttem csak még inkább megerősített, mintha attól félne, hogy ezért kevesebbnek nézném. Pontosan az volt a baj hogy nem lett volna igaza, hiszen kételkedtem benne, hogy egy ennyire emberi reakció miatt kevesebbnek tudnám őt nézni. Félelmetes volt az egész! Tudtam, hogy nem kért Kabutotól segítséget, bár hogy őszinte legyek ez valahogyan nem lepett meg engem. Három éve élek folyamatosan együtt a kígyó legnagyobb talpnyalójával, de én sem mertem megbízni benne, talán még Orochimaruban is jobban megbíztam, mint benne. Volt valami gonoszság azokban a szemüvegkeret mögé rejtett cserfes szemekben, amitől kirázott engem a hideg és a belső szirénám ordította nekem, hogy tartsam meg vele a normál tíz méter távolságot. Viszont valahogyan idegessé tett engem a tény, hogy nem kért senkitől segítséget. Nyilvánvaló volt számomra hogy egyetlen ninjutsu sem képes visszarántani egy csontot a helyére, ehhez emberi erő kell és kész, ez így volt rendjén. Ha pedig még mindig úgy van... Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, ha sokáig marad a válla ebben az elfuserált állapotban, amibe én rángattam a csontot, akkor be fog gyulladni, vagy lehetséges, hogy valami még borzalmasabb fog történni vele.
És én hülye pedig éppen kerestem a hülye ürügyeket, hogy átmehessek hozzá és segíthessek rajta, mikor észbe kaptam és magamra kellett hogy parancsoljak hogy állítsam le a fejemet! Nem akartam még gondolkodni sem, ugyan olyan közönyösséggel akartam élvezni a langyos víz csapkodását a bőrömön, mint addig is. Csak az volt a baj hogy nem ment, nem voltam rá képes hogy úgy legyek érzelemmentes, hogy közben tőlem nem is olyan messze egy lány hamarosan miattam fog meghalni, haláltusáját pedig senki sem fogja hallani az elhagyatott folyosókon. Mi van, ha belázasodik és meghal? Vagy elájul, vagy valami még rosszabb történik vele?
Nem értettem magamat, hogy miért akarok törődni vele vagy a helyzetével, mikor tonnaszámra maradtak már el mögöttem a kihűlt holttestek, amelyektől a saját kezemmel vettem el a lelkeket, melyek betöltötték az emberi test amúgy üres porhüvelyét. Miért zavarna hát engem egy szomszédos ország jelentéktelen ninjanőjének a hiánya, miért zavarna engem a tudat, ha meghalna? Akárhogyan is gondolkodtam ezen, csak egyetlen dolgot tudtam tisztán és érthetően leszűrni a viselkedésemből és a fejemben megfogalmazódó gondolatokból, még pedig azt, hogy az a hülye, makacs agyam valamiért összekötötte Sakurát azzal hogy kellemes, és nem is tudtam felfogni, hogy miért. Akármennyiszer is gondoltam bele hogy milyen lenne hirtelen itt nélküle, mikor már éppen kezdtem megszokni, hogy nem vagyok egyedüli tanuló ezen a kopár és elhagyatott helyen, annyiszor jöttem rá hogy nem találnék benne semmiféle pozitívumot, viszont annál több negatív dolgot. Ez pedig csak még inkább felkúrta az agyamat és tudatosan magamra kellett szóljak, hogy ne használjam fel a Chidori továbbfejlesztését és nem romboljam le az egész búvóhelyet úgy ahogyan van. Holott úgy éreztem a világ tökéletesen megérdemelné, elvégre az ő hibája hogy nekem éreznem kell, még ha nem is akarom!
Ekkor érkezett meg Kabuto, kaján, sokat sejtető mosollyal lerakva két könyvet az asztalomra, valamint szólt, hogy másik tanulótársamnak - akit ő csak az én Kedves Edzőpartnerem"-ként tartott számon a kedvemért - hiányolja a tanulókönyvet, ami még mindig nálam van. "Hogyan kezeljük a váratlan harci felállásokat?", olvastam a borítót. Már hetekkel azelőtt kiolvastam azt a reménytelenül unalmas jegyzettömböt, amit Kabuto saját kezűleg írt össze, hol nagymesterek feljegyzéseit, hol pedig a saját tapasztalatait összeirkálva. Miért pont most, miért pont ma?
Éppenséggel inkább szerencsétlennek akartam magamat érezni, hogy szembe kell kerüljek vele, de valamiért mégis úgy tartom számon ezt a helyzetet magamban mind a mai napig, mint életem legszerencsésebb napját. Hogy miért, fene se tudja, talán mert ma már tisztában vagyok vele hogy mi történt velem - vagy velünk. Éppen akkor nem volt sok kedvem, mégis felöltöztem a tusolás után és elindultam Sakura szobája felé. Nem volt nehéz megtalálni őt, a folyamatos chakra áramoltatása, amellyel kiugrott karja okozta fájdalmát próbálta enyhíteni szinte kiszúrta a Sharingan mindenre kiterjedő tapogatózását és se perc alatt ráleltem a lányra.
Nem csalódtam, ott ült az ágyán, jobb kezét a bal felkarjára szorítva, miközben a szeméből potyogtak a könnyek. Megmagyarázhatatlan szánalmat kezdtem érezni iránta, de volt ott még valami más is. Valami, ami szét akarta feszíteni belülről a mellkasomat és majdhogynem fájt is. Nem, neked nem kellene fájdalmat érezned, semmilyet, semmilyet! - hajtogattam magamban újra és újra. Reménytelen esetnek könyveltem el magamat.
Természetesen a könyvet hoztam fel mint ürügyet, de nem akartam tántorítani és csak azért is megengedtem magamnak, hogy jóvá tehessem azt a hibát, amit elkövettem. Talán túl nagy hiba volt hogy kiugrasztottam a vállát, nem kellett volna olyan durvának lenni vele. Elvégre az óvodában is azt tanították nekünk, hogy nem verünk lányokat, még akkor sem, ha később nőnemű ninják ellen kell majd küzdenünk, gyerekek között ez lehetetlen és elfogadhatatlan. Nem akartam vele olyan durva lenni, nem akartam neki fájdalmat okozni, egy még nagyobb csalódást hogy én csak egy hülye, szadista faszfej vagyok, aki mint tudjuk, nem képes elfogadni az érzelmeket, mint olyanokat. Nem tudtam volna ugyan megmondani, hogy miért foglalkoztam azzal hogy mit gondol rólam Sakura, vagy hogy miért van bűntudatom, de hiába volt az agyam minden tekervénye a dolog ellen, a szívem azt súgta nekem hogy muszáj jóvá tennem a dolgokat, hogy megnyugodjon háborgó lelkiismeretem is. Mi a fene, mióta foglalkozok én ilyen hülyeségekkel? - kérdeztem meg magamtól újra és újra, erőszakosan visszafelé véve az utamat a folyosón. De mégis visszanéztem a vállam fölött. A chakra áramoltatása lassan egyenetlen lett. Nem látványosan egyenetlen, de még az áramlásában is tisztán kivehető volt hogy hova nem áramlik elég chakra, pontosan ki lehetett venni az egyre sötétedő területet a vállánál, ahol elkezdett begyulladni a seb. Látszott a testhőmérsékletén hogy kezd felmenni a láza, a lábaim pedig automatikusan szembefordították a testemet az ajtóval és gondolkodás nélkül vettem utamat ismét felé. Hirtelen felindulásomban a harctéren olyasmit tettem, amire életemben először nem úgy gondolok, mint még egy legyőzött emberre, mint még egy csalódott emberre, akinek sikerült elvennem a kedvét tőlem.
Így történt hát hogy fogalmam sincsen, hogy miért, de segítettem neki. Hálás tekintetét még akkor sem tudta volna elrejteni, ha szerette volna, de ő talán még ebben a fokozottan megjátszott helyzetében is sokkal melegebb szívű volt mint én, és nem nyomta el magában minden érzelmét amely a felszínre evickélt benne. Éppen ezért volt olyan furcsa a helyzet, a Sakura akit megismertem egészen biztosan sűrű hálálkodással és szeretetrohammal díjazta volna a tettemet, ez az új lány viszont halvány mosollyal, láztól kipirult arccal és elrejtett csillogással a szemében köszönte meg nekem a jótettemet. Ennyit a rosszfiú imidzsről, hah? - gúnyolódtam saját magammal, hiszen életemben nem gondoltam volna hogy egyszer majd tényleg erre fogom adni a fejemet és jóvá fogom tenni egyik, a többihez képes elhanyagolható bűnömet. Mikor lettem én ilyen puhány?
A történtek után megijedtem saját magamtól, ez a riadalom pedig nem hagyott engem nyugodni. Azt hittem ismerem magamat annyira jól, hogy edzem az önakaratomat és képes legyen lemondani a barátaimról, a megmaradt családtagjaimről és ismerőseimről, megszakítani minden érzelmi szálat ami hozzájuk köt, és elkezdhessem bejárni azt az utat, amelyen csak a gyűlöletet láttam magam előtt, hogy az segítsen megoldani a helyzetemet. Nem akartam lemészárolni senkit, és sok más ninjával ellentétben én nem élveztem, hogy olyan sok lehetetlen ember letét kell elvennem, de mindig egy szükséges rosszként fogtam fel az életemet, egészen addig a pontig ameddig nem sikerült véglegesen bosszút állnom Uchiha Itachin.
Akármerre is fordultam, a vékony takaró alatt sem leltem megnyugvást. Mint mindig, ezúttal is a kellemetlen, nyirkos hideg uralta a szobámat, amely nem volt meglepő, tekintve hogy mélyen a föld alatt tartózkodtam. Hiányzott már nekem a meleg, hogy ha csupán egy pillanatra is, de érezhessem a nap simogatását az arcomon, a szelet a ruháim alatt, a hűsítő vizet a forróságban, vagy a forró zuhany élvezetét, melyre olyan kevés alkalommal van alkalmam. Hiányzott a melegség a testemben, a szívemben, hiányzott, hogy úgy aludhassak el hogy tudom, minden rendben van. De erre csak áhítozhattam, tudtam, hogy addig, míg ki nem elégítem makacs fejem igényeit képtelen leszek megnyugvást érezni a szívemben. A lelkem mást súgott volna nekem, egyre többet kérte az agyamat arra, hogy gondolkozzak a korábbi életemen, melyet én mindig előtörő pánikkal fogadtam és inkább magamra ordítottam, hogy azonnal tereljem el a gondolataimat mert ennek rettenetes vége lesz Próbáltam, de nem ment. Nem tudtam parancsolni magamnak ha az igazak álmát aludtam, hülye képzeletem pedig kellemesebbnél-kellemesebb képeket vetített elém. Mikor Narutoval karöltve tanultuk, hogyan kell a chakránkat a talpunkba irányítani hogy fára mászhassunk, mikor Sakurával edzettem és a célzást gyakoroltam, mikor Kakashi megtanította nekem a Chidorit. Újra és újra a régi szép időket idéztem fel magamban, még úgy is hogy tudtam, rossz amit teszek.
Életem egyik sarkallatos pontja volt, mikor megéreztem dermedt szívem helyén a melegséget, mely tagadhatatlanul három hihetetlenül fontos ember miatt alakult ki ott bent valahogyan. Naruto, aki a legelső barátom lett már abban a pillanatban, hogy összefonódott a sorsunk egy csapatként. Vele edzettem, ő volt az, aki megtanította nekem hogy mennyire fontosak a barátok az életemben, mert velük lehetek az aki csak akarok lenni. Megtanított nekem olyan sok jó és szép dolgot, hogy milyen jó falánknak lenni, hogy nem a rend a lelke mindennek, hogy ha keményen dolgozol, bármit el tudsz érni. Csak egy nagypofájú, érzéketlen taplónak hittem, aki túlságosan stréberlelkű ahhoz hogy tudja, hol van a határ, de valahogyan ez a mérhetetlen szánalom átalakult valami névtelen csodálatba, amely arra ösztönzött hogy elfogadjam, sőt, tiszteljem barátom képességeit.
Ott volt még Kakashi is, aki első és addig egyetlen mentoromként viselkedett. Addig hiába voltam jó tanuló és az osztály csajainak a kedvence, a tanárok rendszeresen csesztettek engem azzal, hogy nem jelentkezem eleget, magamba zárkózok és nem mutatom ki az érzéseimet. Nem szerettek engem, mert nem lehetett velem beszélni, nem volt rajtam mit fegyelmezni. Én voltam a problémamentes, magába fordult jógyerek, akiről mindig azt szajkózták hogy példát kellene vennie a többieknek, pedig óva intettem őket ettől. Nem lett volna jó ha mind úgy végzi majd mint én. Kakashi viszont más volt, képes volt engem elfogadni ezzel az apró szépséghibával együtt, és noha másik két csapattársamban sem akarta meglátni a nyilvánvaló hibákat, de zavartalan küzdött hogy beilleszkedjek a többiek közé és teljes értékű ninját neveljen belőlem. Őt is tiszteltem és csodáltam, persze csak amennyire ezt a magam módján ki tudtam mutatni, elvégre az érzelmekkel mindig is hadilábon álltam.
És ott volt még életem gyökeres felforgatója is, Sakura, akiről életemben nem tudtam hogy mit kellene gondolnom. Hogy könnyű legyen a dolog, az akadémián és az első a csapatomban eltöltött napok alatt inkább csak annak az idegesítő csitrinek könyveltem el, akinek hittem, és ehhez mérten beállítottam a sorba azok mellé, akik az akadémián is meg akartak engem fojtani a szeretetükkel meg a végtelen hülyeségeikkel. Csak az volt a baj, hogy ez megváltozott, és őt is úgy kezdtem el csodálni mint a többieket, akik körülvettek engem, mikor rájöttem hogy ő mennyivel másabb mint a többi. Azok szépen lassan lekoptak rólam, mikor rájöttek hogy már nem vagyunk egy légtérben minden nap és hamarosan annyira megcsappant a korábbi rajongótáborom, hogy hirtelen Sakurára szűkült az egész látóköröm, ez pedig nagyon nem tetszett, mert így már nem volt hová beállítanom egy elképzelt sorba és elkönyvelnem őt valakinek, aki ő valójában nem is volt. Addig könnyebbnek tűnt nem tudomást venni róla, elvégre a korábbi rajongókról sem vettem tudomást, de ez utána már nem sikerült. Sakura ha nem is fizikailag, de lelkileg mindig is nagyon erős volt, és tudtam, hogy noha nem akadt rá sok lehetősége, de benne is rejlik annyi erő hogy sikerüljön túlszárnyalnia engem. A remek chakra irányító képességével könnyűszerrel legyőzött minket a fáramászásban vagy hasonlókban. Minél több pozitív tulajdonságot fedeztem fel benne és minél inkább kezdtem őt elfogadni, mint csapatom egyik értékes tagját, sivár életem fényhozóját és erős ninjanőt, annál inkább utálni akartam őt, csak az volt a baj hogy ez onnantól fogva már nem ment, én képzeltem el azt az érzést gyűlöletnek, holott rá kellett volna jönnöm hogy ez már régen nem a gyűlölet fogalma alá tartozik. Meg akartam őt védeni, segíteni akartam, ahol tudom, hiszen ezeket ő is mindig megtette értem, ha nem többet. Eleinte idegesített, utána már a világért sem vallottam volna be, de szabályosan imponált nekem a folyamatos törődése és oktalan ideje, amit rám fordít, holott nem voltam rá méltó.
Életem gyökeres felforgatója pedig velem egy légtérben van, ez pedig megint az a rég elfeledett érzést hozta el a szívem helyén, amitől bőgni lett volna kedvem. Talán ezért vetemedtem arra a bűnös és meglehetősen beteg ötletre, hogy átmegyek a szobájába, mikor tudom hogy nincs ott. Magam sem tudtam hogy mit akarok ott, magam sem tudtam hogy mit keresek, hogy van-e valami konkrét célom, vagy csak perverzkedni akarok, mint azt annak idején Naruto mesélte mindig az újdonsült mesterével kapcsolatban. Meg nem tudtam volna mondani hogy mire ment ki a játék, ürügynek megint egy könyvet hoztam fel, bár lehet hogy kétszer zsinórban közel sem volt olyan hatásos ez a trükk mint elsőre. De igen, tényleg sikerült meglepnem vele, és annyira jól esett hogy láthattam őt feldúltnak és mérgesnek és ingerültnek, hogy tudat alatt visszaadhattam neki azt az agybajt, amit ő okozott bennem a feltűnésével. Olyan sok érzelmet tudtam már belőle kicsiholni az évek során, de talán a düh volt az egyetlen amit még nem sikerült megtapasztalnia, és amit miattam érzett. Szóval meg is van a teljes repertoár? - nevettem fel magamban.
És aztán ott volt még a megállapítása, amivel végleg a fölbe döngölt engem és az egómat. Azzal, hogy tudta hogy nem öltem meg addig, holott volt rá lehetőségem, tiszta lett számára hogy tényleg csak blöffölök és fenyegetésként, de nem tényként kezelem azt hogy megölöm őt. Mert valószínűleg képtelen lennék rá hogy megtegyem, ebben igaza volt. Nem éreztem már magamban azt a lelki ürességet és jeges páncélt, amellyel útnak indultam Konohából, már régen megtörte valami, valami, ami sokkal erősebb volt bármelyik hülye fegyvernél. A felismerés olyan erősen és gyorsan vágott engem arcba, hogy időm sem volt feleszmélni a pofonból, már a küszöbön várakozott a következő.
Amint visszaértem a szobámba, két és fél nappal azután, hogy utoljára beszéltem Sakurával lerogytam a földre az ajtóm mellé és a tenyerembe temettem az arcomat. Férfiatlan és számomra teljesen elfogadhatatlan volt beismernem, de kész voltam, lelkileg és fizikailag is. Képtelen voltam tovább tartani magamat és a gondolataimat, egyszerre jött ki belőlem az összes. Meredtem a távolba és az addig visszafojtott gondolatoknak mind egyszerre tártam ki elmém kapuját. Mint amikor valaki éveken keresztül önmegtürtőztető, aztán hirtelen átadja magát a gyönyörnek.
Mi a fene folyik a fejemben hogy nem tudom kezelni ezt a lehetetlen helyzetet, és úgy érzem hogy a szívem a fejemmel együtt lassan fel fog robbanni, ha folyamatosan ennyi gondolkodnivaló fog felmerülni körülöttem?!
Aztán hirtelen kopogtak...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Remélem mihamarabb lesz folyti :)