Élt egy legenda, egy boszorkányról, aki már évezredek óta, egy hátborzongató kastélyban élt. Elrejtve az emberek kíváncsiskodó tekintete elől.
Hogy tiszta lelkű áldozataiból, kedvére tudjon főzetet készíteni, a rideg kísértet járta falak között. Fiatalsága megőrzése végett volt erre szüksége.
Azt mondják ez a boszorkány még ma is ott bujkált az emberek között és újabb áldozatokat keresett.
Egy tizenhét éves tinédzser lány képében, kinek földig érő haja, rózsaszín színben pompázott.
Na már most. Ezt a „legendát” valamelyik rendkívül intelligens diáktársam költhette, méghozzá rólam.
A suliban már első nap rám ragasztották, a „boszorkány” titulust.
Épp csak útbaigazítást akartam kérni a -mint később kiderült- suli bálványától, akinek persze az ostoba szőke fejével sejtelme sem volt, hogy miféle hely után érdeklődőm. De még szerintem annak a szónak a fogalmával sem, hogy útbaigazítás.
Már kezdte volna összeszedni magát, mikor egy lány csorda hevesen körbezárta, majd eloldalgott vele.
Közben olyan hasonló megjegyzéseket záporoztak rám, mint a :
- Húzzál vissza a hegyekbe, boszorkány!
- Más lelkét hálózd be, banya!
- A kastélyodban haverkodj, szipirtyó!
- Csúf banya, rondaság....blablabla.,
Unottan néztem utánuk, miközben egy ér erősen lüktetett a homlokomon.
Csak, hogy tisztázzuk nem vagyok boszorkány, nem élek évezredek óta, nem szedek áldozatokat és legfőképp nem bujkálok. Ami ebből igaznak mondható, hogy valóban egy kastélyban élek, ami tényleg egy kicsit hátborzongató. És igen tényleg rózsaszín a hajam de közel sem földig érő, legnagyobb jó indulattal is azt mondhatnám, hogy a derekamat súrolja. És végül a kísértet járta falak - ez már egy külön történet.
Az én átkozott életem története.
Mint, mindig órák után, most is kiültem a kedvenc helyemre, a suli előtti kertes részhez. Szerettem ott lenni, általában nyugodt volt, mivel a diákok minél hamarabb az iskola területén kívül akarták tudni magukat.
Elővettem a jegyzetfüzetem és fellapoztam. Szemeimmel követtem az írott sorokat, amiket egy ideig újra és újra elolvastam, végül mérgesen felpillantottam a szemben ülő fiú csoportra.
Az ostoba szőke herceg is köztük volt, valami játékkal szórakoztak. Közben a nagy „izgalomban” el-el kiáltottak valami otrombaságot. Marhák!
Megerőltettem magam és megint a füzetemre koncentráltam. Egész jól leküzdöttem a korábbi idegességemet.
Pusmogás ~
Vihogás ~
Suttogás ~
Szorosan lehunytam, majd fájdalmasan felpillantottam. Egy lány csapat.
- Hé nézd, Hinata! Ott a lovagod! - bökdöste meg az egyik lány, az említettet. Mire az elvörösödve összehúzta magát.
- Neji, annyira menő. - olvadozott a mellette lévő barna, akinek két gombóc volt a fején.
- Ne már csajok ez tök béna. - szólalt meg a szőke négycopfos, de közben ő is epekedve figyelt valakit, a csürhéből.
Vissza fordultam a gyíkokhoz, hátha csak elkerülte a figyelmemet, az a csokiba mártott eper légkör, ami rájuk hatással volt. De én még mindig csak egy csapat marhát láttam.
Unottan követtem az eseményeket -a helyemről- egy kis idő múlva, azonban olyan érzésem támadt, hogy figyelnek. Hátrasandítottam. Arra számítottam, hogy valamelyik csökkent értelmű próbál megijeszteni, de nem volt ott senki. Néztem jobbra, néztem balra, de az udvar üres volt. Minden mozdulatlan , csak az előttem ülök neszezése keltett hangzavart. Egy pillanatig belefeledkezve néztem őket, aztán visszafordultam a füzetemhez.
Néhány perc után elkapott ugyanaz az érzés.
Feszülten figyeltem, alaposan körülnéztem mindkét irányban. Jobboldalt a periférián észrevettem valamit, amitől felszökött a pulzusom. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és visszafordultam.
Ekkor megláttam valamit a fiú csoport mögött. Egy sötét jelenés alakja kezdett körvonalazódni a sűrű növényzetben. A sziluett lassan áttetsző formát öltött. Követtem tekintetemmel mozdulatait, görbe ujjaival megkapaszkodott a betonkő szélében és kikúszott a bokorból. Felemelte és lassan felém fordította fejét.
Megdermedt a levegő. Egy zsákmánya erejét felmérő vad tétovázik így. Lélegzet- visszafojtva, mozdulatlanná dermedve ültem.
Közeledett. De moccanni sem bírtam.
A szívem majd kiugrott a helyéről. Elöntött az adrenalin. Felpattantam. Az iskola kijárata felé fordultam és futásnak eredtem.
Nem hallottam semmit, de mégis tudtam, hogy ott ólálkodik mögöttem.
Hogyan?
.
.
.
Hogyan jöhetett elő napnyugta előtt!??
Rémülten robogtam ki az iskola kapuján.
Nem lesz ez így jó, Sakura le kell nyugodnod!
Táskámat szorosan fogtam, miközben átvágtam a parkon. Össze voltam zavarodva, milliónyi kérdés keringett a fejemben. A nagy kavalkád miatt, majdnem rossz irányba fordultam, futás közben, de szerencsére időben észbe kaptam.
Rohanás közben kihúztam a táskám, hevesen beletúrtam.
Csak találjam meg!
Amikor messziről megláttam a rozsdás vaskerítést, megdobbant a szívem. A remény sugarai, újult erővel ruháztak fel és szinte átszökkentem a biztonságot adó otthonba. Lihegve fordultam vissza, hogy lássam elmegy-e de, ..
Követett.
Átjutott a kapun.
Megszentelt földre lépett.
Képes volt megszentelt földre lépni.
A remény csírájában elfojtódott. Torkomat szorongatta a lehetetlen valóság.
Hogy történhetett ez?
Mindeközben az nem állt meg.
A kezem még mindig a táskámban volt és egyre kétségbeesettebben kutatott. Már hiába próbáltam volna futni, a házat nem értem volna el. Hátat fordítani ostobaság lett volna. Túl sok időt vesztegettem. Muszáj volt megtalálnom azt a nyamvadt fecnit.
Szinte az utolsó utáni pillanatban akadt a kezembe az a három darab, amit mindig magamnál hordok. A kísértet arcán lévő mosoly, ijesztő vicsorgásba torzult, miközben felágaskodott, hogy szembenézzen áldozatával.
Vagyis velem.
Másodperc tört része alatt rántottam ki a táskámból az egyik shinto talizmánt és a homlokába nyomtam. A yurei vinnyogva kapott fejéhez, majd köddé vált. Egy pillanatig lihegve néztem a helyet, ahonnan eltűnt.
A kastély ajtaján és ablakain még mindig ott voltak az ofuda talizmánok. A ház védett volt.
Na de mi történhetett a kapun lévővel?
Még csak négy óra múlt. Hogy lehet, hogy ez itt kajtat utánam. Sőt, sajnos ez is azok közé a kellemetlen kísértetek közé tartozott, akik nagyon is tisztában voltak azzal, hogy látom őket. Hiába a színjáték. Idegességemben, rágni kezdtem a körmöm. Ha ez így megy tovább, lassan az utcára se mehetek ki fényes nappal. Francba! Mérgesen belerúgtam a komódba.
Két perccel később mirelit gyümölcsös zacsival hűtöttem a lábam. És savanyú képpel vizslattam a telefont.
Fel kell hínom.
- Na jó...
- Az iskoládnál?
- Igen. -bólintottam.
- És hazáig követett?
- Igen.
- Biztos vagy benne, hogy kísértet volt? - vonta fel szemöldökét. Mire mérgesen az asztalra csaptam.
- Mi van már? Mindent elmondtam, ne kérdezz hülyeségeket. - pufogtam. Nénikém szeme se rebbent, miközben barna szemeivel engem nézett. Még egy ideig egybefonódott tekintetünk.
- Nem tudom, Sakura. Először valahogy megsejtik a titkod, kísérteni kezdenek esténként, és most már nappal is. Félek valamit nagyon rosszul csinálunk. - kimondva még rosszabbul hangzott, mint a fejemben.
A beszélgetésünk és a történtek után, valami kevésbé rejtélyes dologgal akartam foglalkozni. Ami le is kötötte a figyelmemet egy ideig, aztán elaludtam. Éjjel keltem csak fel. Nagyon hideg lett a szobámban, amíg aludtam. A kastély egyébként, sem volt egy meleg hely. De most úgy kihűlt a szoba, hogy még az ablak is bepárásodott. Nem is láttam ki az ablakon, éppen ez miatt, de tudtam, hogy ő odakinn van.
Magamra húztam a takarót, és csak vacogtam a sötétben.
Az ofuda talizmán ezek szerint nem volt hatásos. Viszont a házba még így se tud bejönni.
..Mondogasd.. ezt csak ...magadnak
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
szia.
Örülök! Borzongjál csak ;)
Oh, csak nem a Dengeki Daisy-t? :D (Mert ha igen akkor nem csodálom, hogy a kedvenced én is behódoltam a készítőjének. Szerintem egyszerűen zseniális műremek.)
Köszönöm