|
- És ez lenne itt a szobád. - a rövid túravezetés után végül egy szűk, egyetlen gyertya ingatag lángjával bevilágított sötét és személytelen szobába kerültünk. Idegenkedve néztem végig a falakon és a már ránézésre acélkemény ágyon, majd alig észrevehetően Kabutora sandítottam. Egyetlen percig sem gondoltam, hogy hercegnőhöz illő körülmények között fognak engem elszállásolni, elvégre csak rá kell nézni Orochimaru rejtekhelyeire, hogy az embernek tiszta legyen, a férfi nem éppen a kényelmet részesíti előnyben. Viszont tekintve hogy havonta legalább egyszer tartózkodási helyet vált, valahogyan nem is lep meg engem a tény - Holnap reggel hétkor eljövök érted és elviszlek a Főcsarokba, ott lesz edzésed. - tájékoztatott engem - Addig is sajnálom, de Orochimaru parancsára be kell, hogy zárjalak téged. - akárhogyan is próbálta volna sem biztos, hogy el tudta volna fojtani a gonosz és kárörvendő vigyort, ami az arcára kúszott, miközben kiejtette a száján a szavait. De nem is próbálta elrejteni, mintha csak direkt fel akarná húzni az agyamat azzal, hogy a képembe mondja, hogy sem ő, sem pedig Orochimaru nem bízik meg bennem. Bár ezt meg is tudtam érteni. Egy ismeretlen konohai ninja lány, akit Orochimaru csupán egyszer harapott meg, de a lány rögtön ott terem. Biztos voltam benne, hogy nem fognak bennem azonnal megbízni, de ez így rendben is volt. Ameddig nem bíznak bennem, addig biztonságban vagyok.
Megpróbáltam megértő lenni és alig észrevehetően bólintottam, majd hagytam, hogy Kabuto jó éjszakát kívánjon nekem, kioldalogjon az ajtón és kulcsra zárja maga mögött az ajtót. Egy mély sóhajjal karöltve fordultam meg, az utazótáskámat pedig az ágyra raktam. Nem voltam róla meggyőződve hogy pontosan hogyan is működik a dolog errefelé, például hogy kapok-e majd egyáltalán enni, vagy, hogy el leszek-e látva, ha megsérülök. Az edzések után mindig csak egy bajom volt. Nem maradt chakrám, hogy magammal foglalkozzak. Azt sem tudtam, hogy vajon hány harci tabletta lesz elég ahhoz, hogy túléljem mindenféle étel nélkül, elvégre két levéllel volt a táskámban, és a többi mind otthon volt a szobámban, a kényelmes ágyam melletti íróasztalon. Visszasírtam magamnak a szobámat, minden személyes holmimmal együtt, elvégre Orochimaru rejtekhelyén minden szoba ugyan olyan jellemtelen, üres és színtelen volt, nem lett volna értelme bárhová máshova menni. Mégis hogyan volt képes Sasuke ezt közel négy éven keresztül elviselni? - gondolkodtam el magamban.
Hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy éppen hol vagyok és kinek a markában kell, hogy vergődjek, mint egy csapdába esett állat, inkább három-négy nagy lépéssel körbejártam a parányi szobát. A bejárattól balra egy íróasztal állt, tele papírokkal és hasonlókkal, jobbra pedig egy öltözőszekrény volt. Tekintve hogy alig hoztam magammal ruhát, erre nem hittem volna, hogy szükségem lesz. Jobbra a szekrénytől balra egy szűk nyíláson keresztül lehetett eljutni a fürdőbe, amely nem volt más csak egy ósdi zuhanytálca fölé felszerelt zuhanyfej és egy vécé. Több nem volt ott, még a tükör helye is sötéten tátongott a mosdókagyló felett, amely csak egy rozsdás lavórnak tűnt a falra szerelve, fölötte pedig még csap sem volt. Undorodtam a helytől, pedig még alig érkeztem meg. Visszamentem az ágyhoz és elkezdtem átnézni a cuccaimat, amiket magammal hoztam. Meglehetősen gyér volt a felhozatal, csak abban reménykedtem, hogy Orochimaru lesz majd olyan kedves és el fog engem látni néhány ruhával, elvégre annak voltam leginkább szűkében.
Így hát már nem maradt más hátra, letettem a táskámat az ágyam mellé és a lábaimat továbbra is a földön hagyva elterültem az ágyon. Hm, még kényelmesebb, is mint gondoltam. - nyugtáztam magamban, kipróbálva a matracot a testem alatt - Persze nem olyan kellemes a rugózása, mint az enyémnek, de egészen szokható… A plafonon ugráló árnyékokat kezdtem bámulni. Mibe is keverted bele magadat, Haruno Sakura? - kérdeztem meg a plafonon lógó árnyékomtól némán. Mibe keveredtem? Úgy tettem mintha elárulnám Konohát, idejöttem a falu első számú ellensége tanítványaként készültem kiadni magamat, arra várva, hogy mikor öl meg engem. Orochimaru nem azért képezte ki az embereket, hogy átadja nekik a tudását, sem pedig azért mert azt akarta, hogy erősebbek legyenek a tanítványai. Sasuke teste fölött akarta átvenni az irányítást. De akkor én miért vagyok itt? - gondolkodtam tovább magamban. Vissza akartam vinni Sasukét, meg akartam menteni őt attól a sorstól, ami rá várt. Úgy tűnt egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik vele, csak a bosszújával volt elfoglalva és azon kívül semmi mással. Olyan volt az egész mintha meg akarna halni. Hiszen halottam nem tudná beteljesíteni a bosszúját, nem igaz? - poénkodtam. Sötét gondolatvilágomhoz és hangulatomhoz egyaránt illett ez a gondolat, csakúgy, mint minden más is, ami megfogant a fejemben. Hogy mi van, ha itt lelem halálomat? Ha nem leszek képes végrehajtani a küldetést, ha elbukok, és ezért halok meg? Ha elgyengülök, és nem tudom véghezvinni azt a szerepet, amit szerettem volna, holott minden porcikámban éreztem, hogy ezúttal nem hibázhatok. Nem lehetek a jól megszokott Sakura. Ha szembekerülök vele, el fogok gyengülni, ezt nagyon jól tudtam. Akkor, ha azt a Sakurát adom neki, akit ismert. De az új Sakura egészen biztosan nem lenne képes elgyengülni attól, hogy ott van vele, hogy megpróbál engem megölni pusztán egy edzés alkalmával. Furcsa gondolatok voltak ezek, mind telis-tele félelemmel és kételyekkel, amelyek a fejemben fogantak meg sorra, mint a kiskacsák, ahogyan az anyjuk után totyognak.
Lerugdostam magamról a szandáljaimat és eloltottam a gyertyát, ami az ágyam melletti kisasztalon lobogott. Magamra húztam a vékony, poros takarót és befordultam a fal felé. Odakint a folyosón még mindig lobogtak a gyertyák, az ajtó alatti apró résen beszűrődött hozzám a fény. Féltem. Remegtem a félelemtől és akármennyire is szerettem volna, de nem tudtam aludni. Arra a körbevezetésre kellett gondolnom, amit Kabuto nyújtott nekem miután Orochimaru a gondjaira bízott engem, mondván, neki dolga van. Nem is szerettem volna vele lenni, ha választanom kellett kettejük között, akkor én még mindig Kabutot "szerettem" jobban, Orochimarutól folyamatosan kirázott engem a hideg. Nem mellesleg habár már nem szorult rá hogy az átokpecséten keresztül húzzon engem maga után, mint egy kutyát a pórázán, de még mindig fájt a nyakam, ha a közelében voltam. Amikor Kabuto oldalán sétáltam végig a megannyi apró és nagy termen, melyek egész labirintust alkottak a föld alatti rejtekhelyen, legalább csillapodtak a fájdalmaim.
Aztán Naruto arca villant fel előttem. Shikamarué, Kakashié, Yamatoé, Hinataé, mindenkié, akivel egy csapatban voltam a három nappal azelőtti küldetésen. Mintha máris ezer meg ezer év telt volna el azóta, hogy velük voltam bevetésen, mintha a világ egy 360 fokos fordulatot vett volna hirtelenjében. Az arcok fele mintha csak ismeretlen emberek arca lett volna, akiket még csak nem is tudtam egymástól megkülönböztetni. Bár lehet, hogy ez csak azért volt, mert az álmok birodalma egyre közelebb és közelebb furakodott hozzám, úgy húzta le a szemhéjaimat, mint ahogyan én húztam el a függönyt az ablakom előtt minden éjszaka lefekvés előtt. Szívesen gondoltam arra, hogy mi vár majd engem otthon, ha az egész borzalomnak vége lesz majd. Miért is vállalkoztam erre? De már a saját hangomat sem voltam képes meghallani, végleg lehunytam a szemeimet és átadtam magamat a kellemes vagy kellemetlen álmok kiszámíthatatlan rengetegének.
- Kelj fel, kislány. - rázott meg engem egy ismeretlen kar. Ijedten pattantak fel a szemeim és ölni vágyó tekintettel meredtem a fölöttem tornyosuló alakra, aki csak egy hirtelen kirobbanó nevetéssel reagált rám - Te jó isten, pontosan olyan vagy, mint Sasuke. - csóválta meg a fejét - Kissé morcos szokott lenni mikor fel kell, hogy keljen. - informált engem röviden.
- Ne hasonlíts engem hozzá. - dörrentem rá halk és fenyegető hangon, remélve, hogy ezzel el tudom érni, hogy megrémüljön tőlem. Elvégre egy egészséges távolság soha sem árt meg senkinek, két ember között, főleg ha az egyik egy beépített ember, a másik pedig egy hidegvérű gyilkos.
- Öt perced van elkészülni, utána elviszlek teljesen mindegy, hogy hogyan állsz. - morogva bólintottam, lerúgtam magamról a takarót, ami az éjszaka nem sokat használt, hiszen még mindig éreztem elgémberedett tagjaimon az éjszaka hidegét, és kiküldtem Kabutot hogy ruhát tudjak cserélni. Sajnos csak egy öltözéket hoztam magammal, ugyan olyan inget és ugyan azt az alsórészt. Hm, tényleg szólnom kellene nekik, hogy szükségem van némi ruhára. - morfondíroztam magamban. Pontosan letelt az öt perc, mire Kabuto ismét benyitott, én pedig becipzároztam a felsőmet. Kabuto szó nélkül ragadott meg engem a csuklómnál fogva és ráncigált el engem a szobából, ismét bezárva maga mögött az ajtót. Természetesen kulcsot, azt nem kaptam, így számíthattam rá, hogy az edzés befejeztével ismét vissza kell, hogy vigyen engem oda. Remek, kapok kíséretet. - morogtam - Orochimaru tényleg nem az a fajta, aki megbízna az emberekben!
A Főcsarnok a búvóhely legnagyobb terme volt, ami ugyan a csarnok megnevezésre még mindig nem volt alkalmas, viszont legalább nem tudtunk lerombolni semmit. A falak védőpecsétekkel voltak ellátva, az erőtér bármiféle technika becsapódásának képes volt ellenállni, talán még a kyuubi chakrájának elképesztő erejét is képes lett volna visszaverni, ha úgy alakul a dolog. Mondjuk ezt is csak Kabutotól hallottam, franc se tudja, hogy mi az igazság!
- Időben, pont, ahogyan szeretem. - sziszegte egy hang a terem egyik távoli sarkából. Mint mondtam a csarnok közel sem volt olyan nagy, mint egy csarnok, sokkal inkább hasonlított ez ahhoz a teremhez, ami a konohai kórház legfelső emeletén terül el, és ahol olyan embereknek nyújtottunk gyógytornát, akiknek ízületi problémáik voltak. Nem egyszer kellett ott Leet is kezelni, mikor megsérült. Orochimaru látványa, mint mindig, ezúttal is felkavart engem, viszont cseppet sem annyira, mint a mellette álló személy. Magas, kidolgozott alakjára abban a félreeső sarokban árnyék vetült, egyedül vörösen izzó szemei árulták el őt. Sharingan. - emlékeztettem magamat a gyilkos technikára. Mind őt, mind pedig Kakashit volt már szerencsém nézni, ahogyan használják a technikát, és biztos voltam benne hogy nem járnék jól vele, ha a hatása alá kerülnék. Sasuke olyan mozdulatlanul és mereven állt ott, a kezeit hetykén a teste mellé ejtve, hogy akár azt is hihettem volna, csak egy szoborral van dolgom. Orochimaru végignyalta az alsó ajkát és kígyószemeivel egyenesen felém pillantott - Itt az ellenfeled, Sasuke-kun. - mutatott felém hosszú karjával. Az izzó Sharingan a semmiből hirtelen rám pillantott. Még a vér is megfagyott az ereimben, hiába próbáltam nem mutatni a gyengeségemet. Az új Sakura, az új Sakura, az új Sakura, az új Sakura! - hajtogattam magamban. Igen, sikerülni fog, megígérted magadnak, nem igaz? - bizonygattam magamnak.
- Hm. - ez volt minden válasza, pontosan az a szűkszavú, magába zárkózott, modortalan és depressziós idióta maradt, mint azelőtt is volt. Akkor te mégis miért szereted még őt mindig? - kételkedni támadt kedvem magamban, de én annak csak örültem volna, ha nem inog meg az akaratom a kérdésben és rávágja az agyam hogy már semmiért, hiszen ezek pontosan nem azok a jellemvonások, amik miatt szerettem őt. Csak azt nem tudtam, hogy akkor, melyek azok amik miatt mégis imádom őt, minden hibájával és bűnével együtt. Utáltam az érzéseimet.
- Az első órán a taijutsut fogjuk végigvenni. - noha volt egy olyan érzésem hogy ő és Orochimaru már régen végigvették ezeket a dolgokat, és kizárólag az én kedvemért van ez az egész, hogy felmérhesse a képességeimet, valahogyan meglepődtem, amikor Sasuke felállt a helyéről, majd hallhatóan megszabadult a fegyvereitől. Már ennyire hozzászoktam volna Naruto temperamentumához, hogy egy percig azt hittem Sasuke is elkezd majd reklamálni? - gondolkodtam el magamban röviden - Elvégre Sasuke-kun még soha, egyetlen egyszer sem kezdett el replikázni a mestereivel, amikor valami olyan történt, ami nem tetszett neki...
Az ellenfelem egyetlen szó nélkül lépett ki a sötétség takarásából és állt meg, közvetlenül velem szemben úgy tíz méterre tőlem. Ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan a legutolsó küldetésünk alkalmával láttam őt, talán egyedül az öltözéke volt az, amely megváltozott egy cseppet. Minden más ugyan olyan maradt. A szemei még mindig hidegek és kifejezéstelenek voltak, arca ezúttal sem mutatott semmiféle érzelmet. A testtartása egyenes volt és tiszteletet parancsoló, de közel sem úgy nézett ki, mint aki éppen egy harcra készülne. Éppen ellenkezőleg, mintha egyenesen annyira biztos lett volna magában, hogy harcolni sem akart elkezdeni egészen addig, ameddig én meg nem támadom. Arrogánst seggfej! - átkozódtam csendben. De hát mi mást is vártam Jégcsap Uraságtól, akinek semmiféle érzéke a gyengédséghez vagy az érzelmei kimutatásához? Furcsa volt ott állni vele szemben, ez is csak arra az alkalomra emlékeztetett mikor vele harcoltunk, én pedig, mint mindig, majdhogynem sírtam és felidéztem magamban minden rohadt, vele kapcsolatos emléket, ami megmaradt a fejemben az évek során, amelyek a többivel ellentétben nem akartak a feledés homályába merülni és erőszakosan kapaszkodtak az agytekervényeimbe.
- Kezdhetitek. - jelentette ki Orochimaru. Még lehet ki sem ejtette a száján az utolsó szót, mikor Sasuke rám rontott. Mindenféle előzőleges figyelmeztetés nélkül történt az egész, nagyon kevésen múlott, hogy nem végeztem a földön. A magasba ugrottam és nem messze tőle, háttal neki értem földet, talán pontosan ott ahol ő állt még nem is olyan régen. Ezúttal én kellett, hogy támadjak. Minden ismeretemet összeszedtem, amit akkor szereztem róla mikor még egy csapatban voltunk, mikor láttam hogyan harcol Naruto, Yamato és Sai ellen. De ezek nem segítettek sokat, egyedül annyit tudtam, hogy Sasuke minden tekintetben fölöttem áll, gyorsabb és erősebb is nálam. Éppen ezért nem lankadhatott a figyelmem egyetlen percre sem. Félretettem a felesleges ötletet, miszerint az eddigi tapasztalataimra kell, hogy támaszkodjak és inkább a harcra koncentráltam. Sasuke megfordult, ónix szemeit rám szegezte, majd ismét támadott. Ezúttal nem menekültem el, oldalra hajoltam a következő ütés elől és kitértem a lábai elől, melyek ki akarták söpörni alólam a talajt. Sajnos, mint azt már sikerült megállapítanom, erősebb volt nálam, éppen ezért ő is könnyűszerrel hajolt el mind a két ütésem elől, amit megpróbáltam rá mérni.
- Fene. - morogtam magam elé, mikor ismét kénytelen voltam hátrálni minimum két métert, nehogy eltaláljon engem a következő ütés. A dühöm még nagyobb lett. Ezúttal lehet, hogy mást kellett volna éreznem, félelmet vagy esetleg meghatottságot, hogy ismét látom, de az egyetlen érzelem, ami hatalmába kerített engem az a düh volt. Dühös voltam rá, amiért ennyi éven keresztül nem láttuk egymást, nem beszéltünk egyetlen szót sem, és én mégis ott vagyok és vele harcolok éppen. Dühös voltam rá amiért ennyire érzéketlen volt, amiért ennyire komolytalanul vett engem.
Elugrottam volna a következő ütés elől, ekkor azonban egy rúgást mért az oldalamba, én pedig legalább másfél métert repültem, majd nekicsapódtam az oldalsó falnak. Hallottam Kabuto fojtott nevetését, sikerült elkapnom Orochimaru szakmai tekintetét, ahogyan engem néz. Dögölj meg ott ahol vagy! - ez nem csak Orochimarunak vagy Kabutonak, de Sasukénak is szólt, egyszóval mindenkinek, aki gúnyt akart belőlem űzni. Senki sem vett engem komolyan, éppen ezért kénytelen voltam belehúzni.
Összeszedtem hát minden erőmet, talpra álltam és a maréknyi bátorságomat magamba erőszakolva ezúttal én voltam az, aki támadott. Alig volt időm arra, hogy kiterveljem, egyáltalán mit fogok csinálni, de Sasuke máris sokkal gyorsabb volt nálam és elugrott előlem. Nagy lépéssel megpördültem, ismét egy újabb ütéssel próbálkoztam, azzal azonban nem számoltam, hogy el fogja kapni az öklömet. Tudtam, hogy mi következik, láttam már, ahogyan más ninják csinálják, biztos voltam benne hogy el fogja törni a csuklómat. A szemeibe néztem. Mit tegyek? - kérdeztem magamtól. Ismét olyan ártatlannak tűnhettem, mint nem is olyan régen voltam, mint amilyen néhány éve lehettem, mikor még egy hajóban eveztünk és együtt oldottuk meg a küldetéseket. És egészen biztos voltam benne hogy még a Sharinganja nélkül is tökéletesen képes kiolvasni mindezt a fejemből. A bal lábamat mozdítottam, kihasználtam a figyelmetlenségét és egy egyszerű mozdulattal kisöpörtem a lábait a teste alól, kirántottam a kezemet az övéből és habár nem voltam hozzászokva hogy chakra nélkül a végtagjaimban verekedjek, de a tőlem telhető legnagyobb ütést mértem rá, mikor a földre zuhant.
- Meg kell mondanom, még engem is meglepett. - hallottam meg Kabuto hangját a terem egyik sarkából.
- Éppen ezért választottam. - hangzott a válasz Orochimaru részéről. Megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem a szívem mélyén, miközben a földön heverő fiúra pillantottam. Visszakapta volna? Csupán egyetlen töredékét is annak a fájdalomnak, amit nekem kellett átélnem, ami felemésztett engem belülről, amely egyszerűen élettelenné tett engem? Aligha. De megígértem Inonak hogy visszafizetek neki minden fájdalmat, ami valaha ért engem. Sasuke szemei felém irányultak, tele dühvel és indulattal. Egyetlen mozdulattal felpattant a kemény földről és egy hatalmas mozdulattal ismét felém suhintott, ezúttal a jobb lábával. Éppen csak súrolta a felkaromat szandáljának sarka, félreugrottam balra és hátrálni kezdtem. Mi legyen a következő? - gondolkodtam el magamban. Sasuke hirtelen fölöttem termett, hatalmas öklével egyenesen felém célozva. Muszáj voltam hát kitalálni valamit. Sok dolog jutott eszembe, ellenben ezek közül nem sokat lehetett véghezvinni, elvégre taijutsuról volt szó. Éppen ezért a helyettesítő technikát el is felejtettem. Gyakorlott mozdulattal pördültem meg és az utolsó pillanatban ugrottam félre, hogy Sasuke ökle a talajba fúródjon és ne belém. Ameddig ő azzal volt elfoglalva hogy a padlón támadt repedésből húzza ki a kezét, amelyet ő maga okozott, én egy újabb ütést mértem rá, ezúttal a bordái közé. Nagyon remélem, hogy el is törtem párat, te seggfej! - gondoltam magamban.
Sasuke nem repült messzire, éppen csak egy métert sikerült rajta penderítenem. Kifogytam az energiából, a harc túlságosan sok figyelmet és erőt igényelt. Jobbnak láttam, hogy befejezzem az egészet, vagy úgy, hogy beledöngölöm őt a földbe, vagy úgy, hogy hagyom neki, hogy ő tegye meg velem ugyan ezt. De olyan remek érzés volt, amikor megüthettem őt! - ellenkezett bennem az egyik belső hangom. Szadista gondolat volt és gonosznak éreztem magamat tőle, de egyszerűen képtelen voltam nem arra gondolni, hogy ez mennyire mennyei érzés, visszaadni neki minden sérelmemet azáltal, hogy újra és újra a padlóra küldöm. Ezek szerint a nagy Uchiha Sasuke mégsem olyan jó közelharcos, mint én azt hittem? - kuncogtam.
Ismét elindultam az Uchiha felé, helyreigazítva menet köztem a kesztyűmet. Viszont még mielőtt komolyabb kárt is okozhattam volna a srácban néhány bordatörésnél és zúzódásnál, Orochimaru hirtelen utamat állta. Közém és Sasuke közé csusszant sikamlós testét olyan gyorsasággal mozgatva, hogy alig vettem észre belőle valamit. Nekem háttal állt, szemei a földön heverő fiúra szegeződtek.
- Hagyod, hogy legyőzzön téged egy kislány? - sziszegte felé, tele gúnnyal és megvetéssel - Túlságosan gyenge vagy, Sasuke. - hihetetlen volt, hogy milyen nyugodt maradt. Olyan semmitmondó tekintettel mérte végig Orochimarut, mintha nem is látná őt, mintha átnézne rajta. Aztán útját álló mestere válla fölött felém pillantott, ugyan azzal a kifejezéstelen pillantással, mint nem is olyan régen. Miért ennyire nyugodt, éppen most vertem őt péppé, vagy nem? - kérdeztem meg magamtól hitetlenkedve - Esetleg csak álmodok? Sasuke felállt, majd abban a percben össze is görnyedt, amint megpróbált kiegyenesedni. Akaratlanul is egy apró mosoly terült el az arcomon, egy apró, kárörvendő és sokatmondó mosoly. Ezek szerint, mint mindig, ezúttal sem sikerült nagyot tévednem. Egy orvosi ninja figyelmét semmi sem kerülheti el. - hallottam meg Tsunade-sama hangját a fejemben visszhangozni. Milyen igaza is volt a senseinek!
-Tőlem ne várd, hogy összeforrasszam. - nevetett fel Kabuto gunyorosan - Ideje hogy segítségül hívd az új edzőpartneredet. Elvégre ismeritek egymást, vagy nem? - a szája sarkában feltűnő apró kis mosolyt nagyon szívesen lemostam volna az öklömmel, noha már közel sem éreztem magamban annyi erőt, hogy rátámadjak, valamint abban is kételkedtem volna, hogy egyáltalán lett volna-e értelme, elvégre éppen azon voltam, hogy megjátsszam, a csapatuk hű játékosa lettem és készen vagyok bármire, amit csak mondanak.
Viszont éppenséggel pont nem éreztem magamban a vágyat, hogy ezt bebizonyítsam nekik. Nem akartam a bizalmukba férkőzni, legalább is annyira nem, hogy én is egy legyek Orochimaru talpnyalói közül. Én csak Sasukét akartam visszavinni a faluba, hogy ismét velünk lehessen, hogy ismét a falu értékes ninjája lehessen, még ha ő azt is mondja, hogy ő ebből nem kér. Vissza akarod vinni... - hümmögtem magamban - De kezdésnek nyugodt szívvel, lelkesedéssel péppé vered őt, nehogy már kimaradjon a buliból! - tettem hozzá magamban nevetgélve. Orochimaru és Kabuto féloldalas mosolyokkal és érthetetlen pusmogásokkal hagyták el a termet, így már csak én maradtam és... és az Uchiha, aki még mindig a földön térdelt és az oldalát nyomogatta, ahol megütöttem, minden bizonnyal azt akarta felmérni, hogy hány bordáját sikerült megsebesítenem.
- Legalább három biztosan eltört. - tájékoztattam őt semleges, szakmai hangon - De az is lehet, hogy négy. - tettem hozzá - És minimum három megrepedhetett. - folytattam a felsorolást - A helyedben a másik oldalon is megnézném. - tanácsoltam, szakértő szemekkel végigmérve a felsőtestét. Ha azt a régi, idegesítő, fangirl Sakurát akartam volna magamból kihozni, pontosan azt, aki a lelkem mélyén még mindig voltam, egészen biztosan azért legeltettem volna ott a szemeimet, hogy perverz módon meglessem őt. Ezúttal viszont csupán a puszta szakértelem vezérelt engem, az, ami egy orvosi ninja dolga lenne. Na meg persze a végtelen káröröm és a büszkeség magamra, hogy képes voltam a földbe döngölni a nagy Sasukét, aki mindig az akadémia első és legjobb tanulója volt. Akit folyton úgy emlegettek, mint a vérbeli zseni, aki minden egyes technikát el tudott sajátítani, amit valaha megtaníttattak neki, és aki Orochimaru mellé szegődve biztos hogy ezer meg ezer új technikát tanult már, csak az alatt a három év alatt, mióta nem találkoztunk. Az ónixszemek tiszta gyűlölettel kúsztak fel az arcomra, ezt még annak ellenére is éreztem, hogy háttal voltam neki. A legközelebbi szikladarabon foglaltam helyet, ami akkor szakadt fel mikor Sasuke sikeresen belefúródott a földbe. A falakon, a plafonon és minden máson is pecsétek voltak, kivéve a padlón. Az megakadályozta volna az azon közlekedőt a chakra manipulálásban és a chakra áramoltatásában, ami ugye edzés szempontjából nem éppen előnyös.
- Ki vagy te? - fordult felém őszinte megdöbbenéssel az arcán. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, majd nevetve felhúztam a lábaimat magam elé és a kisebb sérüléseimet kezdtem el begyógyítani, amelyeket ő ejtett rajtam, kezdve a zúzódással a bal felkaromon.
- Már meg sem ismered a régi csapattársaidat? - kérdeztem vissza, még mindig keserű mosollyal az arcomon.
- Te nem vagy... Sakura. - rázta meg a fejét, hidegen végigmérve engem. Noha lehet, hogy zavarban kellett volna a lennem a pillantása alatt, és ez valóban így is volt, de nem hinném hogy sok értelme lett volna meggyőzni őt arról hogy én még mindig a régi Sakura vagyok, csupán jobb színész lettem az évek során.
- Akkor szerinted ki vagyok? - sóhajtottam fel szem forgatva. A seb a felkaromon begyógyult, áttértem hát a térdemre. Mikor a falnak csalódtam éreztem, hogy a térdem megrándult, tudni akartam hogy vajon megrepedt-e bármim is, persze azon kívül hogy éreztem, a karomon mindenképpen sérült a csontbőr, még ha nem is repedt meg a felkarcsontom.
- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét, kifejezéstelen arccal - De Sakura nem ilyen. Talán valami árnyékklón vagy imposztor vagy. - húzta el a száját, majd ismét megkísérelt felállni, ismételten csak jó kevés sikerrel. Hiába, nagyon is jól tudtam, hogy milyen érzés a bordatörés. A járás még önmagában nem lenne gond, de bárhogyan is tartod a felsőtestedet, ha nem jársz olyan görnyedtem, hogy az orrod szinte súrolja a talajt, vagy ha nem akarsz úgy megdőlni hátra, hogy egy hidat vághass ott helyben, akkor a gyaloglás, vagy éppen csak az állás egy lehetetlen feladat. Egy ideig még szívesen elnéztem volna, ahogyan ott szerencsétlenkedik a földön és megpróbálja a kemény fiút játszani, viszont nem volt kedvem ennyire gonosznak lenni. Nem akartam olyan érzéketlen lenni, mint ő. Éppen ezért egy nagy sóhaj közepette felálltam a helyemről és megközelítettem őt. Háttal térdelt nekem, mégis felfigyelt a közeledésemre, és hogy megmutassa, nem kíván a társaságomban vagy akár csak a közelemben lenni, a szemei ismét vörösbe fordultak.
- Így akarsz maradni, ameddig összeforr minden egyes bordád, vagy felhagysz ezzel a marhasággal? - magam sem tudom, hogy honnan jöttek az éles szavak a nyelvemre, hogy őszinte legyek úgy éreztem magamat mintha nem is én beszéltem volna, sokkal inkább valamelyik belső hangom, egy ismeretlen Sakura, akinek még csak a létezéséről sem tudtam. De az új Sakura szerepem meglehetősen tetszett.
Válaszra sem vártam, nem akartam annyit álldogálni ott, hogy még a végén tényleg valamelyik genjutsujában találom magamat, esetleg felperzsel engem valamelyik titkos technikájával, vagy megsebesít engem még egy tiltott jutsuval, amelynek sem az erejét sem a gyengéit nem tudom felmérni. Éppen ezért csak mozgásba lendültem, mellette termettem, lehajoltam hozzá és egyenesen a bal oldali bordáira tapasztottam a kezemet. Mint mindig, a chakrabuborékot még azelőtt megformáltam, hogy bevethettem volna. Az Uchiha felszisszent fájdalmában, de nem szólt egy szót sem, körül-belül ennyiben ki is merült nála az, hogy kimutassa a fájdalmát. Nos, mint mindig, most is csak egy érzéketlen pöcs vagy, Sasuke-kun. - magamban máris csóváltam a fejemet a lehetetlen viselkedése miatt. Mit sem változtál az évek alatt!
A bordái gyorsabban gyógyultak, mint vártam, talán én nem ütöttem annyira erősen, mint gondoltam, de az is lehet, hogy a gyors gyógyulási technika is csak Orochimaru egyik turpissága volt, amellyel életben akarta tartani a következő gazdatestét, még mielőtt az kipurcanna. Mikor végeztem, ő pedig már nem érzett fájdalmas szó nélkül felállt a helyéről és egyetlen köszönet kinyögése nélkül távozott a harctérről, még egy utolsó alkalommal visszanézve rám a válla fölött. Felcsóválva álltam fel a előbbi helyemről és ellenőriztem a testemet még egyszer, majd én is elindultam, hogy visszamehessek a szobámba. Reméltem, hogy Kabuto hamarosan meg fog jelenni és odaadja nekem a kulcsokat, vagy legalább is visszakísér engem a szobámba, elvégre nem maradhattam kint, semmi keresnivalóm nem volt ott. Ezt már egyetlen napnyi ottlét után biztosra vettem.
- Ha rájövök, hogy ki vagy valójában... - morogta az orra alatt, sokkal inkább magának szánva a mondandóját, mint nekem, csupán a szerencsémnek köszönhetem, hogy meghallottam ezt a mondatot - Akkor nem lesz kegyelem, teljesen mindegy, hogy ki vagy, vagy ki nem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia nagyon jó rész volt :) Várom a folytatást :D