- Hinata? - Felpillantott, s látta, hogy Naruto gyanakodva méregeti őt a nagy, égkék szemeivel.
Szemlátomást csak kóstolgatta a nevét, ezért Hinata nem reagált semmit, s tekintetét újra a másik tenyerén fekvő vágásra fordította. De Naruto hirtelen kirántotta kezét az övéiből, és felpattant. A lila hajú enyhe csodálkozással nézett föl, de rögtön össze is húzta a szemét. Naruto pont a nap elé állt be, ezért sziluettjét körbefonta az erős fény, s arca árnyékban maradt, de így is lehetett látni, ahogy dühösen leporolja a ruháját, majd hátat fordít, és eltrappol. Hinata azonban nem volt hozzászokva, hogy így faképnél hagyják. Főleg azok után, hogy épp most "mentette meg" azt az idiótát.
- Hé! - Kiáltott, miközben felállt, s a hátra sem pillantó szőke után eredt. - Most meg hová mész?
- El. - Felelte szűkszavúan a másik, és dacosan nézett maga elé.
- És mégis hova? - Hinata nem tágított. Eddig a gyerekek, akikkel barátkozni próbált, mind istenítő csodálattal néztek fel rá, amiért ő egy Hyuuga, a másik fele pedig pont emiatt utálta ki. De sosem fordult még elő, hogy valaki keresztülnézzen rajta. Talán pont ezért nem hagyta ennyiben. - Legalább azt megengedhetnéd, hogy bekössem a sebed!
Naruto vetett rá egy szinte gyilkosnak mondható pillantást, aminek szúrósságát csak az oldotta fel, hogy a durcásan lefelé konyuló ajkainak láttán Hinatának erős mosolyoghatnékja támadt. De a szőke ezt szemmel láthatóan félreértette, mert fújtatott egyet, és egy erőteljes rándítással a fején újra a füvet nézte maga előtt.
- Semmi közöd hozzá! - Kiáltotta, és megszaporázta lépteit. De a Hyuuga ugyanígy tett. - Ne tegyél úgy, mintha foglalkoznál velem!
- Tessék? - Hinata csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Hogy érted ezt?
Naruto nyelt egyet, és elfordult, hogy ne kelljen a másik szemébe néznie.
- Nem kell megjátszanod a kedveset. - A hangja furcsamód hirtelen egészen lehalkult, s eltűnt belőle a morcosság. Helyette végtelenül szomorúnak tűnt. - Egyedül is boldogulok.
Hinata megállt két lépés között, és összevont szemöldökkel, kérdőn tekintett Naruto után. A fiú úgy tett, mintha nem vette volna észre hirtelen lemaradását, s kitartóan sétált tovább, de négy-öt lépés után végül ő is megállt. Fejét lehajtotta, ahogy a földre meredt, s Hinatában, ahogy a fiú hátát nézte, akaratlan is sajnálat ébredt. 'Miért mondja ezt?' Gondolta, s már emelte a lábát, hogy hozzá lépjen, de végül a helyén maradt.
- Senkinek nem jó, ha egyedül van.
Halk, nyugodt kijelentése ahelyett, hogy megnyugtatta volna a szőkét, szemlátomást csak még jobban felingerelte. Látta, ahogy a kis, barna kezek ökölbe szorulnak, miközben a fiú felkiáltott.
- Én egyedül vagyok, világos?! - Anélkül, hogy egyszer is Hinatára nézett volna, tett egy negyed fordulatot, és döngő léptekkel megindult visszafelé, a virágos emelkedőre. - Úgyhogy hagyj békén!
- Naruto... - Hívta a nevén halkan Hinata, de a másik vagy nem hallotta, vagy nem foglalkozott vele.
A Hyuuga pár lépés távolságból követte a fiút, aki, miután visszaért az emelkedőhöz, kis nehézséggel feltrappolt, aztán visszasétált oda, ahol elejtette a virágcsokrát. Megállt fölötte, majd lehajolt, s lassan a karjába vette a szálakat. Hinata még mindig nem látta az arcát, de az enyhén remegő kezeit annál inkább. Talán dühös? Vagy...fél? "Az emberek gyakran próbálják dühvel és gorombasággal leplezni a félelmüket, Hinata." Mondta neki sokszor az anyja. A lánynak ugyanis nagyon nehezen ment a barátkozás: jóformán csak a "csodálói" álltak szóba vele, a többiek vagy keresztülnéztek rajta, vagy mindenért kötözködtek. Emiatt ő egészen elzárkózott a társaságtól. "Talán attól félnek, nem fogadod majd el őket. Nem tudják, hogy semmiben nem különbözöl tőlük. Ezért bántanak szavakkal. De kicsim, ez rád is igaz. Ne zárkózz el azért, mert félsz a visszautasítástól. Lásd meg, fogadd el, és oszlasd el a félelmet másokban. Ahogy magadban is." Naruto is félne? Ahogy nem sokkal a fiú háta mögött állt, s látta annak lehajtott fejét, reszkető vállát, egyre inkább ez a gondolat ért benne. De mitől? Végül összeszedte a bátorságát, s egy lépéssel közelebb ment hozzá. Csak eggyel.
- A bátyám szerint... - Kezdte halkan, s nem foglalkozott azzal, hogy hangjára Naruto megrezzen. - Csak az van egyedül, aki egyedüllétbe száműzi magát. Olyan nincs, hogy senki ne legyen körülötted.
- Hát, ezek szerint van! - Fakadt ki keserűen Naruto, miközben lehuppant a fűbe, s térdeit összehúzta maga előtt. - De neked, úgy látszik, van bátyád is, meg biztos szerető családod is. Akkor honnan tudhatnád, milyen egyedül lenni?
Hinata megdermedt, ahogy Naruto hátranézett. A kék szemekből düh áradt, de a Hyuuga érezte a mögöttük megbújó kétségbeesést. A szőke egy percig némán meredt rá, aztán visszafordult, s a fákat kezdte bámulni a mező körül.
- És a te családod? - Kérdezte, miközben tett egy újabb lépést előre. Naruto nem fordult meg. Talán nem is vette észre. Egy végtelenül hosszúnak tűnő percig nem szólalt meg. Lenge szellő borzolta meg a hajukat, miközben könnyedén végigsöpört a tájon, s felkapott egy-egy falevelet, hogy magasan az égbe röpítse.
- Nincsenek testvéreim... - Suttogta Naruto, s hangja szinte teljesen elenyészett a fák susogásában. - Nincsen anyám.
- Hogy érted? - Kérdezte zavartan Hinata, s ismét tett egy bátortalan lépést a magában gubbasztó fiú felé. Igazából maga sem értette, miért nem hagyta már rég magára, de... Sosem látott még olyan gyereket, aki nála magányosabbnak tűnt. De most, hogy belegondolt, a fiúnak talán igaza volt. Mert bár Hinatának nem voltak barátai, de a családja mindig ott volt, rájuk számíthatott. Egészen mostanáig. De ezeket a gondolatokat most inkább félre söpörte.
- Meghalt. Amikor születtem. Érted?! - Naruto kétségbeesése egyre inkább megmutatkozott a hangján is. Hinata nem értette, hogy tudott ez a fiú ilyen rövid időn belül ilyen gyökeres hangulatváltozáson átmenni. - Miattam! - Halál... Hinata tudta, mi az. Anya elmondta. Amikor elalszol, és többé nem ébredsz fel. És többé nem lehetsz azokkal, akiket szeretsz. De neki még nem halt meg senkije... Nem tudja, milyen az.
- Miattad halt meg? Az nem lehet. - Naruto gúnyosan fújt egyet, amit Hinata nem tudott mire vélni. 'Mi van ezzel a fiúval?'
- De igen. Miattam halt meg. Rendou is megmondta. - A lila hajú felvonta a szemöldökét.
- Az ki? - A szőke még összébb húzta a lábait, s keresztülvetette rajta a karjait. A fejét is odahajtotta, ezért Hinata már alig értette, amit mond.
- Egy idősebb fiú ott, ahol lakom. Azt mondta, azért nincs anyukám, mert megöltem, és ezért utál mindenki. Még apa is. - Szaggatottan vett egy nagy levegőt, de aztán szinte már hadarva folytatta, mint aki örül, hogy végre kiadhatja magából. - Megkérdeztem aput, de azt mondta, bolond vagyok, és ne hallgassak Rendoura, mert csak azért beszél így, mert ő nem jön ki jól a szüleivel, és nincsenek rendes haverjai, csak azok, akik félnek tőle, és nem mernek kötözködni vele. De talán csak meg akart nyugtatni, és igazából engem ő is...
- Te tényleg egy idióta vagy! - Szakította felébe Hinata nem túl kedvesen. Naruto meg is döbbent, mert a válla fölött hátralesett. A Hyuuga látta, hogy a nagy kék szemekben apró könnycseppek ülnek. - Az apád szeret téged!
- Honnan tudod azt te? - Vágott vissza rögtön a fiú, és újra előre fordult, miközben ügyetlenül megtörölte a szemét. - Te nem is ismersz.
- Láttalak titeket. Annál a boltnál, ahol a régiségek vannak. - Elégedetten állapította meg, hogy Naruto abbahagyja a szipogást, és megdermed, de nem fordul hátra. - Hidd el, csak úgy sütött róla, hogy szeret.
- Tényleg...?
Hinata tényleg sajnálta a fiút. Annyi keserűség és reménykedés volt a hangjában! Ennyi idősen nem szabadna így éreznie. Hiashi már régen megmondta a gyerekeinek: készüljenek fel rá, hogy sokan nem fogják őket szeretni. A féltékenység és a félelem haragot és megvetést szül. A 'Hyuuga" pedig nagy név, és emiatt sokan fognak így érezni. De Naruto problémája teljesen más volt. Az a Rendou, vagy ki, rajta vezette le a dühét és saját baját, a többi gyerek pedig a nagy sráctól való félelmében biztos bólogatott. Szegény kölyök. Lassan lépett még közelebb hozzá.
- Nem akarom, hogy apa utáljon! - Nyüszített fel Naruto. Hinata ennek örült: anyja mindig azt mondta, sírás után már csak mosolyogni tud az ember. - Csak ő van nekem, egyedül ő. Senki nem akar a barátom lenni, senki nem szeret engem. Csak ő.
- Én szeretnék a barátod lenni.
Néma csend. Egyetlen pisszenés sem hallatszott. Naruto nagyra nyílt szemekkel, lassan fordult hátra, s azok még jobban elkerekedtek, ahogy észrevette, Hinata már ott áll a háta mögött. Megrezzent, ahogy a lány a vállára tette a kezét, s lágyan mosolyogva nézett rá. Hinata nem hitte volna, hogy ma még így fog mosolyogni. De fel akarta vidítani őt. Szemlátomást sokkal rosszabbul viselte, hogy kirekesztették, mint a lila hajú. Emellett... Tényleg a barátja akart lenni. Akkor ő is megtudhatná végre, milyen az.
- Szeretnél... a barátom lenni? - Ismételte hebegve Naruto, miközben szemeit nem vette le a mögötte álló lányról. - Komolyan? - Hinata bólintott. Aztán megfogta a másik kezét, és egy rántással felhúzta. Naruto azonban felkiáltott, és elkapta a kezét.
- Mi az... - Kezdte volna Hinata zavartan, de aztán észrevette, hogy a barna ujjak között újra csorogni kezd a vér. - Jaj, sajnálom! Elfelejtettem, én... sajnálom! - Mentegetőzött gyorsan, s megragadta Naruto csuklóját. Aztán húzni kezdte maga után.
- M-mit csinálsz?! Hova rángatsz? - Kiáltott Naruto, de aztán, vélhetően a fájdalomtól, felszisszent. - Áú!
- Bocsi. - Hinata lehúzta őt az emelvényről, s a fák irányába sétált, ahol a táskáját hagyta. - Most már bekötöm.
- He? - Naruto kitépte a kezét az övéből, de azért tovább sétált mögötte. Viszont egészen más hangon szólalt meg, mint korábban. - Nem kell ezt csinálnod miattam. Majd begyógyul magától. - Hinata az égnek emelte tekintetét. Miért ilyen nehéz vele? Az egyik pillanatban olyan aranyosnak és szeretetéhesnek tűnik, a következőben pedig rideg és elutasító.
- Igen, pont úgy néz ki... - Mondta, akarata ellenére nem túl barátságosan. - Anya már egy kisebb karcolást is betapaszt nekem. Ezt minimum le kell fertőtleníteni, és bekötözni.
- Igen? Te viszont nem vagy az anyám, úgyhogy ne anyáskodj! - Hinata értetlenül nézett hátra. 'Miért kapta fel megint a vizet?' - Nem kérek a sajnálatodból! Ha csak azért mondtad, hogy legyünk barátok, mert megszántál, akkor inkább felejtsük el.
A lila hajú ellenállt a késztetésnek, hogy visszakiáltson, s helyette megragadta Naruto vállait, majd a földre nyomta őt. Mielőtt az felocsúdhatott volna, már a táskával a kezében lépett vissza hozzá, s leült vele szemben a fűbe. Aztán törökülésbe húzta a lábait, és keményen a másikéba fúrta tekintetét.
Az volna a baja, hogy Hinamit említette? Persze, lehet, hiszen neki nincsen anyja... De hát akkor sem kéne így felkapnia a vizet, ő csak jót akart!
- Naruto. - Az említett durcás-mérgesen nézett rá. - Miért nem bízol jobban az emberekben? Az, hogy valaki kedves veled, még nem jeleneti azt, hogy szán téged. És nem, én tényleg a barátod akarok lenni. Bár ha minden mondatomért így lekapod a fejem, talán még át kéne gondolnom. - Naruto lehajtotta a fejét. Hosszú ideig nem szólt semmit, de a Hyuuga ezt jó jelnek tartotta. Ezek szerint elgondolkozik azon, amit mondott.
- Sajnálom... - Suttogta végül, miközben a földet nézte. - Én csak... Nem szoktam hozzá, hogy valaki kedves legyen velem. - Hinata elmosolyodott. De ez a mosoly teljesen más volt, mint amit a buszon villantott az idős nénire, ez a szívéből jött, és őszintén. Kezébe fogta Naruto sérült jobbját, és maga elé húzta. A fiú megrezzent az érintésére, de nem nézett fel.
- Akkor majd én hozzászoktatlak. - Erre viszont már felkapja a fejét, és nagy szemekkel meredt a lányra, majd meghatottan összehúzódtak az ajkai. Hinata már attól tartott, megint sírva fakad, de helyette szélesen elmosolyodott, és bólintott. Aranyos volt. A lila hajú futólag megpaskolta a szőke buksit, aztán előhalászott a táskájából egy darab zsebkendőt, és törölgetni kezdte az újfent véres sebet.
- Elég ronda ez a vágás... - Jegyezte meg rosszallón, ügyet sem vetve a másik fájdalmas felszisszenéseire. - Az a gaz hogy tudta ezt csinálni veled?
- Nem a gaz volt... - Szűrte összeszorított fogai között Naruto. - Mögöttük volt egy éles kő, amit nem vettem észre, és abba kapaszkodtam. De letört belőle egy darab. - Hinata megállt finoman törülgető mozdulata közben. A szőke felpillantott, ugyanabban a pillanatban, ahogy a lila hajú felállt.
- Hinata...? - Kérdezte csodálkozva, de az említett nem válaszolt. Helyette hátat fordított, s a meredek rész felé indult.
'Itt kell lennie!' Gondolta, s keresgélni kezdett alatta a fűben. Tudta, hogy Naruto értetlenül nézi tevékenységét, de nem foglalkozott vele. Ujjaival a puha fű közé túrt, de amit keresett, nem találta.
- Mit csinálsz? - Nyafogta a háta mögött Naruto.
Nem válaszolt. 'Valahol itt kell lennie... Á! Győzelem!' Gondolta örömmel, ahogy kezei közt megérezte a hűvös, érdesen szilárd anyagot. Kezébe fogta, majd felemelkedett, s kihúzta magát. Ahogy ujjait elernyesztve hátrahúzta, tenyerében diónál valamivel nagyobb méretű kődarabot látott. Több oldala szinte papír sima volt, de éles, recés részek jelezték egykori csatlakozási helyét egy még nagyobb kődarabhoz. Hinata maga elé emelte a bal kezét, s közben megszorította a másikban tartott követ. Tudta, mit akar csinálni, s eddig biztos is volt benne, de most, hogy cselekedni kellett volna, habozott. 'Gyerünk már, Hinata!' Bíztatta magát, s összeszorította fogait. 'Csak gyorsan ess túl rajta!' Lehunyta a szemeit, vett egy nagy levegőt, aztán a jobb kezét egy határozott lendítéssel áthúzta másikon. De a legeslegutolsó pillanatban bepánikolt. El akarta rántani balját, de már késő volt. Csak annyit ért el, hogy a tenyere helyett a hüvelykujját hasította keresztbe, de így viszont sokkal mélyebben, mint ahogy azt tervezte. Hangosan felszisszent a pár másodperc késéssel ujjába nyilalló fájdalomra, majd eldobta a követ. Nem túl elégedetten látta, hogy vörös patakocska indul útjára kezén. De végül is, így is megteszi.
Megfordult, és határozott léptekkel indult meg vissza Naruto felé, aki elkerekedett szemekkel nézte vértől csöpögő ujját. Aztán egészen lesápadt.
- Hi... Hinata, mit csináltál?! - Kiáltott fel, és már pattant volna fel ültéből, ha a másik nem inti le. - Mit...
- Add a kezed.
A teljesen nyugodt hangja úgy tűnik, megálljt tudott parancsolni a szőke feltörő indulatainak. A fiú nagyot nyelve küzdötte le kikiabálásra váró szavait, s a félig megtisztogatott kezét Hinata felé nyújtotta. A lány becsúsztatta alá a sajátját, így a két seb egymással párhuzamosan feküdt.
- Nézd... - Súgta Hinata, miközben tekintetét egy pillanata sem vette le a másik kezéről. - Két külön seb. De egyformák, ugye? - Naruto bólintott, aztán Hinatára nézett. De mielőtt még kérdezhetett volna, a lány hirtelen kihúzta kezét a másiké alól, s vörös ujját a másik vágásához szorította.
- Áú! - kiáltott fel Naruto, és egy pillanat múlva elrántotta a kezét. A kis vér elmaszatolódott rajta. - Ezt meg most miért csináltad?! - Hinata azonban csak elmosolyodott.
- Hogy a testvérem legyél.
- Mi? - A kék szemek nagyra nyíltak, és értetlenül meredtek a másikéba. - Hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. - Hinata felvette a földről a nedves zsebkendőt, s előbb megtörölte saját ujját, majd Naruto keze után nyúlt. A fiú bizonytalanul adta oda, hogy azt is megtisztíthassa. - Neji mesélte, hogy ha valakivel ezt csinálod, akkor az a vértestvéred lesz. - Egy pillanatra felnézett, és őszinte mosollyal tekintett a szemlátomást könnyeivel küszködő szőke szemébe. - Most már nemcsak apukád, de barátod, és testvéred is van. Hm? - Naruto meg sem tudott szólalni. A szája nyitva volt, de hangok nem jöttek ki rajta. De a szeme szélében nagy, kövér könnycsepp ragyogott.
- Hinata... - Nyöszörögte végül egészen magas hangon.
Ő azonban értette. A táskából mosolyogva húzta elő a fáslit, amit aztán szépen Naruto kezére tekert. Most jól jött, hogy régen annyit játszott orvososdit Nejivel, és bátyja megtanította ezeket neki. A saját ujjára csak egy kis, fehér tapaszt rakott, aztán felállt, s a kezét nyújtotta Narutónak. A fiú egy perc habozás után elfogadta, így Hinata óvatosan felhúzta a csuklójánál fogva. Kedvesen mosolygott a kék szemekbe, és a nap folyamán először érzett határtalan jókedvet.
- Gyere.
Naruto nem kérdezte, hova. Csak bólintott, majd mellé lépett, szemlátomást készen arra, hogy bárhová kövesse. Hinatának azonban hirtelen erős köhögő rohama támadt. Kezét a szája elé kapta, s még meg is görnyedt, de aztán érezte, ahogy a kaparó, hörgő érzés elmúlik a torkából, s egy nagyot nyelve az érzékei is a helyre állnak. 'Fenébe...' Gondolta.
- Hé, Hinata, minden oké? - Kérdezte ijedten Naruto, s rögtön mellette termett. Óvatosan a hátára tette a kezét. - Beteg vagy? - Hinata végighúzta kétszer tenyerét a nadrágján, aztán belső kényszer miatt újabbat nyelt. Jó lenne hamarosan valami innivalóhoz jutni. Akkor talán le tudná nyelni ezt a kaparó érzést.
- Nincs gond... - Felelte kitérve, s aztán, hogy elterelje a beszélgetést, maga mellett jobbra mutatott. - Menjünk oda, a mezőre.
Naruto vetett még rá egy utolsó aggódó pillantást, de végül szó nélkül hagyta a dolgot, s elindult a mutatott irányba. Hinata ettől valamelyeset megnyugodott. 'Hülye betegség!' Gondolta magában, s megpróbálta kizárni elméjéből a torkában máris újra megjelenő, egyelőre csak finoman kaparászó érzést. 'Talán tényleg hozni kellett volna a gyógyszereket...' De végül kizárta a fejéből ezeket a gondolatokat. A lényeg csak az, hogy most Narutóval lehet. Ő az első barátja... Az első, aki annak ellenére, hogy teljesen különbözik tőle, mégis ugyanolyan, mint ő. Furcsa érzés volt. Szokatlan, de valahol mégis természetes. És ez megmosolyogtatta a lelkét.
- Hé, Hinata.
- Hm?
- Nézd, azt a felhőt ott.
- Melyiket?
- Azt a nagyot. Ott, pont a fejed fölött!
- Mm, igen. Mi van vele?
- Nem olyan, mint egy béka?
- Nem. - A szőke durcásan leeresztette a kezét, és elhallgatott. Hinata világosan érezte, hogy a másik megsértődött. És felfedezése miatt nem tudott elfojtani egy mosolyt.
- Szerintem hajóra jobban hasonlít.
Naruto egy perc késéssel felkuncogott mellette, épp abban a pillanatban, ahogy könnyű szél libbent el fölöttük, megsimítva az arcukat. A kellemesen birizgáló fűben feküdtek, úgy, hogy a fejük pihent egymás mellett, testük pedig ellentétesen, miközben a vakítóan kék égboltot figyelték. A szellő egyszerre édes és kesernyés illatokat hozott magával, majd vad fű illata töltötte meg a mélyet lélegző Hinata orrát. Nagyon jó volt. A szemét is lehunyta, s úgy érezte, ő maga eggyé válik a természettel. Naruto is elhallgatott, valószínűleg ő is hasonlókon gondolkozott. Hosszú, hosszú ideig feküdtek így, s a lila hajú érezte, ahogy érzékszervei felfejlődnek. A madarak csiripeltek, a fák finoman suhogtak a szélben... Minden tökéletes volt. 'Örökké el tudnék itt lenni.' Gondolta. Egyszer csak valami édes hang töltötte be a fülét. Egy olyan hang, ami biztosan nem egy dalos kedvű madárkától származott. Kinyitotta a szemét, s oldalra sandított: Naruto még mindig csukott szemmel feküdt, halványan mosolyogva, de meg-megrezdülő ajkai azt mutatták, hogy bizony ő a hang forrása.
- Mit dúdolsz? - A kék szemek felnyíltak, s Hinatára néztek. A lány úgy érezte, mintha leskelődésen kapták volna, noha erről szó sem volt. Zavarában elfordult, s újra a kék eget kezdte tanulmányozni.
- Tetszik? - Narutónak a hangja is mosolygott. Hinata bólintott, s mozdulata nyomán puhán megzörrent a fű. - Nekem is. Nagyon. - Naruto újra dúdolni kezdett.
Hinata még csak egyszer, egyetlen egyszer hallott dúdolni valakit, és az is csak Neji volt, az ő nem túl mély, de tisztán zengő hangján. De Narutoé teljesen más volt. Magas és puha, édes és fülbemászó. Ráadásul teljesen fesztelenül csinálta, mintha ezzel is közelebb érezné magához a természetet. Hinata nem hazudott. Tényleg nagyon szép dallam volt. Egyszerű, de mégis gyönyörű.
- Mi ez? - Ismételte meg a kérdését, amikor Naruto elhallgatott.
- Szóval láttál annál a boltnál, ugye? A régiségkereskedőnél... - Tette hozzá, mikor Hinata nem válaszolt. - Van ott egy ékszeres doboz, ami nekem nagyon, nagyon tetszik. Már évek óta ott van, mert emlékszem, apa az egyik barátjának vett ott valamit, amikor én megláttam. Kíváncsiságból nyitottam csak ki, de valahogy megmaradt bennem a dallama. Annyira szép! - Hinata megint oldalra pillantott, s látta, hogy Naruto szomorkás mosollyal nézi az eget. - Azóta mindig könyörgöm apának, ha itt járunk, de sose veszi meg nekem. Azt mondja, ékszeres doboz nem kell fiúknak.
'Van benne valami.' Gondolta Hinata, de véleményének nem adott hangot. Különben is, ha Narutónak ekkora örömet okoz, igazán megvehetné neki.
- Hé, megtanítsam neked? - A lelkes hang hallatán Hinata oldalra kapta a fejét, és látta, hogy Naruto csillogó szemekkel mered rá, miközben felkönyököl. - Na? - Erre hogy lehet nemet mondani?
És... különben is szép dallam.
- De nincs jó hangom... - Tette hozzá rögtön, hátha emiatt Naruto meggondolja magát. Hát tévedett.
A fiú angyali türelemmel ismételgette neki a dallamot, s lassan ő is csatlakozott. Eleinte nem nagyon találta a hangokat, de talán az is berondított, hogy zavarban volt. Persze, szokott ő dudorászgatni, de az apja mindig azt mondta: "Egy lány nem énekel. Főleg akkor nem, ha Hyuuga." Ezek után ezt csinálni Narutóval... De, valahol mégis jó volt. Füle hamar beitta a könnyű dallamot, s ahogy lassan felbátorodott, úgy lett hangja is egyre tisztább. Végül már hosszú percek óta ismételgették ezt, mikor Naruto nem bírta tovább, és felkiáltott.
- Hinata, te miről beszéltél?! Olyan szép hangod van! - A lány nem tudott mit reagálni rá. Sosem dúdolgatott még így, szándékosan. Annyira furcsa volt... és mégis odaillő. Mint ahogy minden, amit azóta tett, hogy megismerte Narutót.
- Egyébként miért szedted azokat a virágokat? - Kérdezte a Hyuuga, hogy más felé terelje a beszélgetést. Érezte ugyanis, hogy az arca felmelegedik. Naruto azonban szinte homlokára csapott, ahogy egy kiáltás kíséretében felpattant.
- Jaj, ne! A virágok! - Ijedten nézett Hinatára, aki nem értette a hirtelen változást, de azért felkelt a földről, majd nekilátott leporolni magáról a gyomokat. - Már nincs idő újakat szedni, mert sietni kell hozzá, mert utána apa vissza fog jönni értem, és...
- Tessék? - Kérdezte zavartan Hinata. - A szőke felsóhajtott, aztán a földnek motyogott tovább.
- Anyának akartam vinni. Apa kirakott itt a mezőn, és mondta, hogy szedjek egy csokor virágot, és vigyem el anyunak. Nemsokára visszajön, és akkor pedig együtt elmegyünk a keresztapámhoz, ahogy minden évben. - Az anyukájának? Akkor a temetőbe akar menni?
- Hogy érted, hogy "minden évben?" - Kérdezte ennek ellenére. - Naruto megdermedt, és lassan ráemelte a tekintetét. A kék szemek szomorúan csillogtak.
- Sajnálom, teljesen kiment a fejemből. Pedig... Szólnom kellett volna... - Hinata már sürgetőn szólt volna közbe, de a másik arckifejezése elhallgattatta. - Hinata, mi csak évente egyszer jövünk ide, Konohába. Amikor meglátogatjuk anyut. De utána... hazamegyünk.
- Haza? - Hinata érezte, hogy kiszárad a szája. Hát persze! Most már világos, miért nem látta korábban soha a fiút. - Az messze van?
- Azt hiszem... nem. Szerintem nincs nagyon messze. - Naruto elgondolkodva meredt maga elé, Hinata pedig valahol megkönnyebbült. Nem akarta elveszíteni a legelső barátját, rögtön azután, hogy megismerte.
- Egy év... azt hiszem, sok idő. - Mondta lassan a lila hajú, és látta, hogy Naruto szája összeszorul. - De, ha az otthonod nincs messze, akkor azt hiszem, meglátogathatlak.
- Tényleg? - Naruto szomorkás arca egyből eltűnt, s helyette valósággal felragyogott. - Hinata csak mosolyogva bólintott, de aztán komolyra fordította arcát.
- De most siessünk anyukádhoz! - A szőke fiú megmerevedett, s nagy szemekkel nézett rá. Hinata szinte hallotta, ahogy az agykerekei zötyögnek, és nem tudott mit kezdeni a széles mosolyával.
- Elkísérsz? Tényleg? - A hangja egyszerre nevetett, és reménykedett. Hinata pedig beleborzolt a szőke hajába, úgy, ahogy Neji szokta neki.
- Persze. Erre valók a barátok.
- Főleg, ha testvérek! - Tette hozzá vidám kacajjal Naruto. - Gyere, tudom, merre van! Nem messze innen, a... abban a... Tudod, na, abban az utcában!
Hinata ráhagyta, s követte az elsiető fiút. Nem vágyott rá, hogy temetőbe menjen. Neji épp eleget riogatta a szellemekkel, amik a temetőkből jönnek elő, hogy halálra rémítsék az áldozataikat. De... Fényes nappal volt. 'Ráadásul, Naruto itt van mellettem.' Ha más nem, hát miatta elmegy. Megérdemli, hogy ne legyen egyedül.
Körülbelül tizenöt perc múlva elérték a temetőt. Noha Hinata Konohában nőtt föl, de számos hely volt, ahol még sosem járt, s ez a külvárosi rész ezek közé tartozott. Ám Naruto jól elboldogult a kanyargós utak közt, annak ellenére, hogy nem volt idevalósi. Hinata kissé összébb húzta magát, miközben elsétáltak a hűvösfehér tömbök között. A lány megborzongott a gondolatra, hogy mindegyik alatt egy ember fekszik. Vajon majd ő is egy ilyen kő alatt fog feküdni, ha majd megöregszik, és meghal? Nem tetszett neki a gondolat, nagyon nem. A szőke fiú átvágott a sok robosztus tömb között, és a végén kikanyarodva egy magas fa felé vette az útját. Annak tövében, a többitől különválasztott sírkő feküdt. Megálltak előtte, s Hinata alaposan végigjáratta tekintetét a kőtömbön. Látszott, hogy régen jártak itt, mert a gazok egészen benőtték, hogy a vésett feliratot el sem lehetett olvasni, és beterítették a fölötte lévő fáról ráhulló levelek. Naruto némán lehajtotta a fejét, s kezeit összetette maga előtt. Hinata ezt látván nyelt egyet, és követte példáját. Korábban nem nagyon vitték temetőkbe, de tudta, hogy imádkoznia kell. De mivel egyet sem tudott, így jobb híján beszélni kezdett a nőhöz.
'Naruto mamája néni...' Nevetséges, amit csinál. De... nem állhat itt csak így. 'Sajnálom, hogy meg tetszett halni, és így nem tud Narutóval lenni. Pedig nagyon aranyos gyerek. Persze, tudom, még csak ma ismertem meg, de... Kedves. És barátságos. Azt hiszem, arra termett, hogy szeressék, de ő fél, és emiatt bizalmatlan másokkal. Velem is az volt. De talán most már jobban fog barátkozni. Én... 'Mit mondhatna még?' Örülök, hogy találkoztam vele. Nagyon. Legalább ennyi jó volt abban, hogy elvették tőlem a sárkányom... Tényleg! Esetleg meg tetszene tudni keresni valamelyik rokonomat? Neji mesélte, hogy a jó emberek a Mennyországba mennek, és mivel Naruto nagyon jó gyerek, gondolom, ön is az, és ott van fenn. És biztos van ott nekem is valakim. Szóval meg tetszene tudni keresni, és megkérni, hogy nézzen rá az ügyemre? Én nem akartam elkeseríteni anyát, és... azt sem tudom, miért lett mérges apa. De igazán elmondhatták volna, mi volt a bajuk. Legalább... Legalább azt meg szerettem volna kérdezni, hogy ki az a Kushina. Hiszen, meg szeretném köszönni neki az ajándékot. Tényleg nagyon örültem neki. Ha... Ha esetleg ez a Kushina már odafönn lenne, megtenné, hogy őt is megkeresi, és megmondja neki? Előre is köszönöm. És-és-és, még azt is köszönöm, hogy Narutót ma odavezette hozzám. Ha nem segítek neki, csúnyán járhatott volna, úgyhogy biztosan ön volt, mert vigyázott rá. De megígérem, mostantól én is vigyázni fogok rá!' Halk zörgést hallott maga mellett. Naruto ezek szerint végzett. 'Köszönöm, néni.'
Kezeit leeresztette maga mellé, s kinyitotta a szemeit. Huh. Habár csak magában beszélt, mégis teljesen olyan érzése volt, mintha komoly párbeszédet folytatott volna. És bár nem kapott válaszokat, valahol érezte, hogy Naruto anyukája hallotta minden szavát.
- Anya, ő itt a barátom, Hinata. - Szólalt meg halkan Naruto, miközben odaguggolt a sírkő elé. - Ma nagyon sokat segített nekem. Úgyhogy ne csak rám, de rá is vigyázzál, oké?
- Naruto... - Akart közbeszólni zavartan Hinata, de a másik vetett rá egy sokat mondó pillantást, mire kénytelen-kelletlen elhallgatott.
A fiú halkan suttogott tovább anyjának, Hinata pedig az eget kezdte tanulmányozni. Az még mindig tiszta kék volt, tejfehér felhők úsztak át rajta. A fa levelei üde zöld színben játszottak. Korábban miért nem vette észre soha, milyen szép a természet? Talán, mert a szülei sosem szerették azt? Pedig olyan gyönyörű! Meg kéne örökíteni, hogy egy darabkáját hazavihesse, és bármikor gyönyörködhessen benne.
Még vagy öt percig álltak ott, mikor egy tiszta hang szelte át a levegőt.
- Naruto! - Az említett felkapta a fejét, és vigyorogva nézett a hang irányába.
- Apa!
Hinata is megfordult. A temető bejáratánál ott állt az a kocsi, amit a buszból látott, s a szőke hajú férfi mosolyogva sétált feléjük. Mikor aztán Hinatát meglátta, egy pillanatra megdermedt, de aztán rögtön visszajött a mosoly a szájára, ahogy fia nekirohant.
- Apa! - Kiáltott boldogan Naruto, és átölelte a férfit. Hinata kis szúrást érzett a szívében. Ő sosem volt ilyen jó kapcsolatban az apjával! Irigyelte a szőkét. - Apa, ő a barátom, akit most ismertem meg. Hinata!
- Hinata...? - A lány nem értette, miért ejtette ki a férfi ilyen furán a nevét, de óvatosan felé lépett.
Az alak egy percig nézte őt, aztán mosoly ömlött el az arcán. Olyan igazi. Kedvesen beletúrt Hinata hajába.
- Szia, Hinata. Elvigyünk téged is? - Kérdezte mosolyogva.
- Igen! - Válaszolt a kérdezett helyett Naruto, és belecsimpaszkodott apja ruhájába. - Légyszi!
A férfi Hinatára nézett, aki zavartan megrántotta a vállát, s aztán, mikor nevetve intettek neki, bizonytalan léptekkel követte őket a kocsihoz. De hirtelen meg kellett állnia. A bőrét egyre melegebbnek érezte, s egy hosszú pillanatig nem kapott levegőt. Megszédült, de az érzés gyorsan elmúlt, s már csak felhevült teste mutatta, hogy valami nincs rendben.
- Hinata, jól vagy? - Fordult hátra Naruto, mikor feltűnt neki a lila hajú hirtelen megállása.
- Persze. - Felelte amaz rögtön, s megszaporázta lépteit. - Csak túl sokat voltam a napon.
- Ha visszaértünk, pihenjetek le az árnyékban. - Javasolta Naruto apja, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját a gyerekek előtt. Azok szó nélkül beszálltak, s leültek egymás mellé. Hinatának a torkában dobogott a szíve, de nem tudta volna megmondani, hogy korábbi rosszulléte okozza e, vagy a számára szokatlan családi légkör, amibe hirtelen belecsöppent. A motor pár pillanat múlva beindult, s az autó finoman rugózni kezdett. Az apuka megfogta a szeme előtt lévő tükröcskét, s úgy állította be, hogy pont a kicsik arcára lásson.
- Jól van, porontyok, öveket bekötni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó