Az odakozmált mézeskalács illata és a fekete füst betöltötte a konyhát. Köhécselve nyitottam ki az ablakot, hogy legalább levegőt kapjak, ha már a kajának annyi. Gyanítom, az egyik konténer macskájának lesz ez a karácsonyi ajándéka. A konyharonggyal hajtottam kifelé a szagokat, miközben próbáltam egy újabb adaghoz keresni a hozzávalókat. A sütik valamilyen okból mindig a kukában landolnak, hiába jártam a gimnáziumban főző szakkörre, nem lettem sokkal okosabb a témából. Akkor is inkább azt a flúgos európai ének tanárt kellett volna választanom, aki mindig megpróbált letapizni.
A rakoncátlan tincseimet feltűztem az uchiajeles hajtűvel, miközben egy cseppet fesztültebben, de dúdolgatva, sőt, táncikálva kezdtem el a valószínűleg megint a kukába landoló remekművemet. Szégyenszemre csak sushit tudok úgy elkészíteni, hogy nem sózom el, borítom ki, égetem oda, főzöm túl. Ezt kellett a legtöbbet csinálni a szakkörön, így is csak tizenegyedik végére sikerült jól megcsinálnom.
A telefonomon gyorsan beindítottam egy Ed Sheeran számot, amit még Sakura tett rá jó pár évvel ezelőtt, majd immár hangosabban dalolásztam az ismerős dallamra. Ugyan filmet nem láttam, aminek a zenéje volt, de határozottan tetszett.
„Oh, misty eye of the mountain below
Keep careful watch of my brothers' souls
And should the sky be filled with fire and smoke
Keep watching over Durin's son
If this is to end in fire
Then we should all burn together
Watch the flames climb high into the night
Calling out father, stand by and we will
Watch the flames burn auburn on the mountain side”
Miközben könyékig vájkáltam a ragadós tésztában, nem egy üdvözlő emailt kaptam ismerősöktől, és később, mikor megnéztem őket, nagy döbbenetemre Gaara és Kiba, nem utolsósorban Ino és Naruto is küldött egyet-egyet. Bemásoltam egy hasonló sablont, majd viszonoztam a köszöntést.
Óvatosan szaggattam ki a csillag-, fenyő-, angyalkaformákkal a tésztát, és közben tovább táncikáltam. Aztán pedig egy elegáns mozdulattal becsaptam a sütő ajtaját, és tárcsáztam is Sakurát, hogy legyen kit fárasztanom. Barátnőm hasa még nem volt gömb alakú, de a terhesség meglepő jelei jelentkeztek nála: rendszerint a serpenyővel hadonászott, vagy az uborkái miatt ordibált Sasukéval. Már én is sajnáltam szerencsétlen apajelöltet.
- Hinata! – sikkantotta, amivel majdnem elérte nálam a dobhártyaszakadást.
- Szia, tehénke! – nevettem bele a készülékbe. Elég volt elképzelni, ahogy elhúzza a száját, a szemöldökét ráncolja, miközben azon töpreng, mi is lenne erre a legjobb válasz. Mióta kiderült, hogy jön az Uchiha-örökös, így hívtam Sakurát.
- Ha te leszel terhes, nyakamat rá, hogy bálnácskának foglak becézni!
- Hallom morcos vagy! Hogy halad az ünnepély nálatok? Te főzöl, vagy valamelyik bejárónő? – Morgása egyértelmű válasz volt.
- Persze, hogy én! A végén még nem ehetnék a saját ízlésemnek megfelelő ételeket.
- A múltkori sonkás vaníliapuding után nem akarom a főztödet enni, minimum addig, amíg kezembe nem lesz a keresztfiam.
- Ha így haladsz, egy keresztgyerek sem lesz a kezedbe – mormogta oda. – Amúgy te mit csinálsz? Nem akarsz egy kis sushit összedobni, azzal tudtommal még boldogulsz.
- Azért mert te konyhatündér vagy, még a karmaiddal is, nem kell kritizálni. Viszont a jelenlegi kerek állapotodban ennyit csak megtehetek érted. – A konyharongyot dobálgatva néztem be a sütő ajtaját, az egyelőre még lapos mézeskalácsokhoz, míg barátnőm osztotta az észt. Egy szót sem fogtam fel belőle.
- …rohadtul megváltoztál, drágám! ’Tachi rossz hatással van rád, szörnyű a mostani személyiséged! Néha visszafoghatnád magad – csengett elégedetlen hangja.
- Inkább falj be még egy zacskó ubit. Amúgy meg, volt kitől tanulnom, és az sem mellékes, hogy a véremben van.
- Bár ne lenne! Mindegy, azért holnap gyertek. Szia! – köszönt el kissé sértődötten. Majd kiheveri.
Gyorsan kinyomtam a telefont, majd újra a falánkság felé fordultam, ami szerencsére csak aranybarna színt vett fel, a szénfekete helyett. Gyorsan lekapcsoltam a sütőt, és egy rénszarvasos kesztyűvel kiegyensúlyoztam a forró tálcát, majd a pultra téve azt, leoperáltam az alufóliáról a kalácskákat.
A mézeskalácsokkal teli tányérkákkal bukdácsoltam át a lakásomon, majd a nappaliba érve megszabadultam a feleslegtől. Úgy döntöttem, az üres fára is illene valami giccsparádét aggatni. Így miután kipakoltam a lakásban fellelhető összes szekrényt, ezzel megtalálva a dobozkát, amiben egyfajta karácsonyi kincsesbarlang működött, elkezdtem a fát is díszíteni.
Óvatosan nyújtózkodtam a legfelsőbb ágakig, hogy felhelyezzem az egyik vörös díszt a fenyőfára, amikor mérges, dühödt bikára emlékeztető trappolás hallatszott át az ajtómon. Először azt gondoltam, hogy biztosan csak Tsunade nyomott be, de az utána következő állatias üvöltés meggyőzött róla: ez biztosan nem a volt gimink igazgatója.
Úgy gondoltam, bezárt ajtó mögött nem érhet gond, de ebben egyetlen hiba volt: a bejárati ajtó nem volt bezárva. Amikor feltűnt, hogy lakásomban betolakodó lépett, felé fordultam.
Az ereimben megdermedtek még a vérsejtek is, a tüdőm vészesen zsugorodni kezdett az oxigénhiánytól, a szemeim baseball labda méretűre tágultak döbbenetemben, egyszerűen nem akartam elhinni azt, amit láttam. Az agyam lefagyott, a gondolataimat is betöltötte a belső riasztórendszerem nyivákolása. Újfent farkasszemet nézhettem életem megkeserítőjével: az apámmal.
A kezeim közül kicsúszott a piros üveggömb, majd nagy csattanással szilánkokra tört – és ez volt a végszó. Dübörgő léptekkel közeledett felém, a szemei szinte vörösnek tűntek abban a pillanatban, de lehet, hogy csak a képzeletem játszadozott velem. És én hülye módon még meg is vártam, hogy ideérjen hozzám, holott lehetőségem lett volna menekülni is. A lábaim viszont finoman szólva is a fapadlóba eresztettek gyökereket.
A testével elsodort, a fejem nagyot koppant a földön, éreztem a nyomást az agyamban, és a tenyeremen végigcsorgó égető vért, valószínűleg megvágtak a szilánkok. A lábát átvetette a csípőmön, ezzel lefogva, majd az ökle megtalálta az arcomat. Az orromból a számba szivárgó vér fémes íze valamelyest észhez térített. Szerencsémre a feljebbvalók megszántak egy kis plusz adrenalinnal, és az elég gyér izmaim sem most hagytak cserben. A lábaim edzettek voltak a balettozás miatt, így addig vergődtem, amíg el nem találtam jóapám nemesbik felét. Amíg ő a megrúgott felét babusgatta, könnyedén ki bírtam alóla csusszanni, ittas állapotában szerintem ez az apró változás fel sem tűnt neki.
- Te rohadt kurva… nem elég, hogy Hanabi vőlegényét is elvetted...
A többit már nem hallottam, és nem is akartam. A véres kezemmel az orromat szorítottam, hiszen az niagaramód folyt. A testem remegett, és igen, pár másodperc múlva rájöttem, menekülni is kéne, mert a veszély nem múlt el. Erősen ittas apukám nem elégedett meg ennyivel, bosszút akart. Azt viszont nem tudtam, hogy mire fel.
Kocsonyás lábakkal, a szabad kezemmel a falra támaszkodva siettem az ajtó felé, hogy legalább Tsunadénak tudjak szólni. Szenvedtem, az adrenalin elmúlt, az agyam csak a túlélésre tudott koncentrálni, egy értelmes gondolatom sem volt. Ösztönből kellett cselekednem, és gyorsan egy megoldást kisajtolni a hasznavehetetlen agysejtjeimből.
A kezeimet ökölbe szorítva dörömböltem az ajtón, és reménykedtem, hogy az öreglány tényleg nem részeg. A szemeimet lehunyva rimánkodtam az isteneknek, de annyi eszem nem volt, hogy a bejárati ajtómat becsukjam, netalán bezárjam, hiszen apám gyorsan felpattant, és most még nagyobb dühvel kapott el. Éles reccsenés hallatszott, és az én kiabálásom. A kezében maradt egy csomó fekete tincs, és a kedvenc, lila felsőm egy nagyobb darabkája. A fájdalomtól sikítottam egyet, majd az apám megragadta a karom, és visszahurcolt a lakásomba. A bőrömön már most is látszódtak a véraláfutások, és a kék-zöld foltok.
Az idegrendszerem csütörtököt mondott, az arcomon folyt végig a fekete tus és szempillaspirál édes keveréke. Az torz arckifejezéssel üvöltöttem, rimánkodtam, már semmi esélyt nem éreztem a menekülésre. Amikor három hónapja azt gondoltam, hogy mindenki sokkal jobban járt volna, ha még gimis koromban Hiashi az intenzívig ver, tévedtem. Csak én jártam volna szarul, és mostanra lettem olyan önző, hogy ezt nem fogom engedni.
Szabályosan a falnak vágott, és én megpróbáltam megtartani magam, kicsit pipiskedtem is, hátha nagyobbnak tűnök, és békén hagy. Naiv gondolat – nem ilyen könnyű megtéveszteni egy részeget, megtudhattam ezt a felém lendülő ökölből. Éppen csak sikerült elhajolnom, de pontosan a kezei alá kerültem, így letaszított a padlóra.
- Szánalmas – nyögtem könnyek közt, vöröslő szemeibe nézve.
Úgy néz ki, nem hallotta meg, így inkább feladtam a próbálkozást is. A térdeimet felhúztam, és átkarolva azokat, a fejemet lehajtva – de még látva az alakját – sünit színleltem, hátha azt hiszi, hogy egy kisebb berendezési tárgy vagyok. Sajnos nem tudtam átejteni ennyivel.
A dohányzóasztalomról elemelt vázával dobott meg, ami a lábaimmal való ütközés következtében tört szilánkokra. Felordítottam fájdalmamba, majd segítségért, többször is, viszont nem mertem megnézni az újabb sebet. Tudtam, hogy néhány szilánk benne maradt a vádlimba, de jelenleg nem érdekelt. Tovább színleltem a bútort.
Tudtam, hogy valahol matat, hallottam, hogy arrébb ment, így megint megkockáztattam a menekülést. Viszont a lábujjaimat sem igazán éreztem, hiába próbáltam mozgatni őket. Katasztrófális volt a helyzet, és képtelen voltam bármit is tenni ellene. A beszéddel pedig, nem mennék sokra.
A sziréna hangját hallottam, és egy pillanatig azt hittem, hogy csak az agyam szórakozik velem. De mikor hangos lépteket, és egy ismerős hangot hallhattam, tudtam, hogy nem tévedek. A rendőrség ideért, és ezek szerint Tsunade sem volt részeg – annyira.
A szívem egyből a ritmusának kétszeresével dobogott, amikor megláttam, ki is jött el értem. Itachi! Immár az örömkönnyek záporoztak a szemeimből, és amíg Itachi kollégái lekapcsolták apámat, ő egyből engem kezdette el keresni. Próbáltam valahogy még kisebbre zsugorodni, de gyorsan kiszúrt, így csak annyi maradt, hogy a megcsúfított arcomat takargattam előle.
Leguggolt hozzám, de nem szólalt meg – a szemei sokkal beszédesebbek voltak nála. Az aggodalom, kétségbeesés, a sajnálkozás, és a megkönnyebbülés egyvelegét láttam az íriszeiben. A kesztyűs kezével óvatosan simította végig a fel-felpüffedt arcomat, majd egy sóhajt hallatott.
Amíg ő a sebeimet vizsgálta, addig én nem restelltem végignézni rajta. A fekete bakancs, és a sötétkékes egyenruha, meg persze a mellény igen jól ment a stílusához, és a hajszínéhez is persze. Ha nem lett volna rajta a durvatapintású kesztyű, minden bizonnyal világított volna a bőre a sötét árnyalatok között.
- Köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel.
Apámat már három teljes órája elvitték, mi pedig a lakásomban maradtunk. Ugyan felajánlották, hogy elvisznek a kórházba, de én csak Itachit akartam. Őt átölelve nem engedtem el, és sírva, szinte görcsösen kapaszkodtam belé, ezért maradt itt velem. Jelenleg a lábamon lévő vágásokat vizsgálgatta, és kötötte be egy vastag gézcsíkkal.
Hangom szinte nem is maradt, ráadásul a sok bömbölés miatt a kiszáradás szélén álltam. Menni ugyan nem tudtam – csak nagy fájdalmak árán –, hála a szilánkoknak, de többet nem akartam ugráltatni Itachit sem. Így is ő vigyáz rám – és ennyi jelenleg pont elég.
Nem mertem a fekete szemeibe nézni, féltem, hogy kiolvashatom a gondolatait. Egyébként sem rejtette véka alá őket – legalábbis mostanság –, és amíg én a vállait áztattam, mesélt nekem, ébren tartott, és segített, hogy elterelje a figyelmem a történtekről.
Összeszorított szemekkel, egy nyögés vagy sikítás nélkül tűrtem, ahogy a húsomból szaggatja ki a vastag szilánkokat a szemöldökcsipeszemmel – pedig üvölteni lett volna kedvem. Hihetetlen, remek ajándék volt ez így karácsonyra az égiektől, de tényleg. Az apám valószínűleg a börtönbe kerül – mint megtudhattam, Neji az előző esetnél is feljelentette az öreget, így ez már csak a cseresznye volt a habos tortára. Vagy éppen ez volt a torta, maga.
Egy újabb darabot húzott ki a lábamból – és szerencsére ez volt az utolsó is. Meleg tenyerével végigsimított a seben, amitől bizseregni kezdett a testem. Majd az egész csodának vége is lett, amit az ereimet elszorítva bekötötte a gézzel a felületet.
Elpakolt mindent, és utána a térdhajlatom és a hátam alá csúsztatta a kezeit, hogy a karjába vehessen, mint egy túlméretezett csecsemőt. Amikor először nyalábolt fel, még tiltakoztam, de mivel szinte nem is bírtam megmozdítani az alsó végtagjaimat, így muszáj volt ehhez a módszerhez folyamodnunk. Kellemes volt izmos, meleg mellkasának dőlni, majdnem elszenderedtem addig, amíg az ágyamhoz nem cipelt.
Letett az ágyra, majd betakart, és még egy jóéjt puszit is nyomott a homlokomra. Tudtam, hogy távozni készül, vagy legalább itt hagyni. Autómatikusan, már félálomban nyúltam felé, és sikeresen még el is bírtam kapni az ingje ujját.
- Maradj – nyögtem.
- Hinata, most nem lehet – kezdte lágy hangon. – Itt maradok, csak előtte lefürdenék.
- Ne! Maradj! Jó illatod van így is – könyörögtem.
- Huuh, rendben – sóhajtotta.
Egy gyerekes mosoly telepedett az arcomra, majd szinte azonnal sikerült is felülnöm. Furcsamód egyáltalán nem fájtak most már a sebeim – talán a gondoskodás, talán Itachi jelenléte miatt.
- Hé, hé! Mit csinálsz? – kiáltotta meglepetten.
- Én? Semmit – szórakoztam vele. – Csak maradj itt! – Már éppen készültem elmászni az éjjeli szekrényig, hogy kivegyek belőle egy bizonyos dolgot, amikor elkapta a csuklóm.
- Tudtommal te vagy a beteg, feküdj vissza. Csak mondd, hogy mi kell! – kérte a szemeimbe nézve. Kicsit megijedtem tőle, hiszen a sötéttől furcsa árnyékok vetültek az arcára, ráadásul az arckifejezése is kétkedő volt, mintha csak azt gondolta volna: ez bolond!
- Óvszer – jelentettem ki egy bájvigyorral – érdekes, tíz perccel ezelőtt még bömbölni akartam. A csuklóm körüli ujjak eleresztettek, Itachi kistányérnyi szemei néztek vissza rám.
- Nem hallottam tisztán – felelte félredöntött fejjel.
- Óv-szer – artikuláltam. Csak egy még bugyutább kifejezést kaptam válaszul, mire én magam másztam el – négykézláb – az éjjeli szekrényig.
Büszkén mutattam fel a kis, narancssárgás dobozt, és dobtam neki a mellkasának.
- Te ezt most… tényleg? Vagy izé… komolyan gondolod? – kérdezte kissé pirosan, zavarában, hebegve-habogva. Erre nem számítottam tőle.
A lábaim azonnal aktivizálták magukat, még a fájdalom ellenében is, így átvetettem azokat a csípőjén, majd incselkedő csókot nyomtam az ajkaira.
- Te nem vagy komplett – hangzott a válasz.
- Csak olyat akarok tenni, amit veled még soha nem csináltam – mosolyogtam rá.
Az események hamar felgyorsultak. A homályos szobát betöltötte a hálóingem reccsenése, amikor feladta a harcot Itachi erős kezeivel szemben. Úgy döntöttem, kölcsön kenyér alapon, hogy én is tökreteszem az egyik ingjét. Türelmetlenül simítottam végig a nyakán, majd a kulcscsontjánál egy pillanatra megállva, egyetlen mozdulattal téptem szét az inget a gombolkozás mentén. Elégedetten mustráltam a művemet, míg ő megpróbált megszabadítani a melltartómtól. Nem járt sikerrel.
Amíg ő azzal a szerencsétlen ruhadarabbal hadakozott, én a hátán karmolásztam, és a nyakán lévő bőrt vadmacskamód szívogattam. Igazán jólesett.
- Segíthetnél – nyögte nehezen.
A nyakát végignyalva a kezeimmel a vonalat követve löktem le magamról, és lendületből ültem rá a mellkasára. A tenyerével szorosan tartott, nehogy előre bucskázzam, míg én egyetlen mozdulattal kipattintottam a kapcsot a ruhadarabon. Nem akartam túl sokáig mutogatni magamat, így inkább ráhajtottam a felsőtestem fedetlen mellkasára. Itachi érintései még hevesebbek lettek, hirtelen mindenhol ott voltak a kezei, remegtem az izgalomtól. Hamarosan minden ruha lekerült rólunk…
Reggel zsibbadt végtagokkal, az alfelemben nem kellemetlen, de valós fájdalommal ébredtem. A szemeim jojóztak, és jó sokáig nem is tudtam, mi történhetett az éjszaka. A lepedő gyűrött, a párna a földön, a paplan pedig begyömöszölve a sarokba. Az orrom megtelt kellemes illatokkal, és egyből mentem is utánuk – és ebből sikeresen ki is következtettem, mi történt és kivel. Gyorsan felkaptam egy zsákruhaszerűséget, majd rögtön szaladtam is a konyhatündér pasimhoz.
Meg akartam lepni, de majdnem elnevettem magam. Piros, rénszarvasos alsónadrágban feszített előttem, miközben erősen koncentrált, hogy ne égesse oda a bepácolt húst és a zöldségeket.
- Jól nézel ki – suttogtam a nyakhajlatába, majd átöleltem. Itachi-san döbbenetében ugrott egyet.
- Ne ijesztgess – szidott le. – Látom, már jobban vagy.
- Ühm. – Gyorsan helyet is foglaltam az ebédlőasztalnál, és vártam az íncsiklandozó reggelit. – Miért ne lennék jól?
- Hinata – lerakta a serpenyőt és lentebb vette a gázt, majd ingerülten felém fordult –, akárhogy is, de tegnap este a saját apád erőszakoskodott veled. – Éreztem, ahogy az arcom megrándul, csak most kezdtem felfogni igazán. – Természetes, hogy nem vagy teljesen jól, sőt, a kényszermosolyt se erőltesd, még most sem áll jól. Te biztos nem vetted észre, de szeretkezés közben, meg még álmodban is sírtál. Tessék, nézd meg magad! – Elém tolta a telefonját, majd a galériából kikeresve megmutatta a képet, amin a párnát átölelve itatom az egereket álmomban. – Szerencséd, hogy nem ezekkel az élményekkel aludtál.
Halkan sóhajtottam, ezek a tények arculcsapásként értek. A feszült hangulatot egy kopogtatási sorozat szakította meg, először azt hittem, Sakura az, így úgy ahogy voltam kicsattogtam az előszobába kinyitni az ajtót. Azonban Tsunade volt a korai látogató.
- Ööö… jó napot? – kérdeztem félre billentett fejjel.
- Szia, Hinatácska! Hát jól vagy? Hallottam, hogy tegnap mi történt, szerencséd, hogy még csak egy pohár brandyt sikerült lehúznom! Tessék-tessék, ezt neked csináltam! Gondoltam, megint sikerült odaégetned. Bejöhetek, drágám?
Egyszerre ennyi rizsát fel sem tudtam fogni. Megrökönyödötten bólintottam, elfeledve azt a tényt, hogy Itachi a konyhában süt egy szál alsónadrágban, majd az igazgató elegánsan félretolva, a kezembe nyomva a sütis tálat, utat tört magának.
- Igazgató nő? – hallottam a cérnavékony férfihangot.
- Oh, az idősebb Uchiha-majom! – hallottam az őszinte nevetést. – Rég láttalak, te kölök! Másrészről, hogy merted becserkészni ezt a gyámoltalan kislányt, ha? – váltott házisárkány módra kedvenc iszákos szomszédom. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy közbelépjek, mielőtt Itachi nyelve előbb jár, mint az esze.
- Ugyan, nem is látta a tetoválást a lapockáján. Igazán sze… jól áll neki! – kacsintott rám a drága, és én eldöntöttem, ezt még csúnyán vissza fogja kapni.
Másfél óra bájcsevej után Tsunade lelépett. Azt hiszem, az egész társalgásban én voltam a legfeszültebb. De legalább ők jól érezték magukat. Igazán jó volt azt hallgatni, ahogy előttem beszélik ki az életemet.
- Mi a baj, Hinatácska? – kérdezte játékosan, de idegesítően vékony hangon. Inkább meghúztam a haját, ami már majdnem hosszabb volt, mint az enyém. – Figyelj, tudom, hogy nem lehetett kellemes, de ha valamivel esetleg kiengesztelhetlek…?
- Nem kell semmi! – vágtam hozzá a párnámat.
- Jó! Akkor viszont velem jössz a családi karácsonyra! Pont, nincsen vita. – Köpni nyelni nem tudtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó