Sakura:
A csóknak vége szakadt, csak a boldogság, és az átázott ruhák maradtak utána. Lassan tértem magamhoz, miközben Sasukét követve evickéltem ki a vízből. Nem értettem, hogy minek vetette magát, velem együtt a medencébe. Mikor kiértem, láttam, hogy Sasuke int, menjek vele. Készségesen ültem le mellé ismét.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, mikor mögém tornázta magát, és a karom alatt nyújtotta át nekem a gitárt.
- Azt mondtad, meg akarsz tanulni gitározni. - támasztotta a fejét a vállamra, hogy lássa, hogyan játszom.
Felmerült bennem, hogy nem fog menni, hiszen nem tudok egy nyavalyás akkordot sem, de ezt is rögtön megoldotta. A kezembe adta a kis pengetőt, majd megfogta a két kezemet. Elrendezte az ujjaimat a húrokon, majd irányított. Kissé furcsa volt a helyzet, de nem érdekelt, hisz olyan jó volt. Éreztem a leheletét a nyakamon, az illatát, éreztem, hogy igazán törődik velem.
- Asszem, gerlepár, ideje indulni. - bukkant fel hirtelen Itachi, mire szétrebbentünk.
- Aha. - felelte Sasuke, majd szó nélkül felállt, és várakozva nézett rám.
Kis fáziskéséssel én is felálltam, majd Sasuke mögött elindultam Itachi után, aki a szobámba vezetett, miután Sasukét gyakorlatilag belökte az övébe. Készségesen öltöztem át, hisz még mindig csurom vizes voltam, hála Uchiha Sasukénak, akinek az az eget rengető ötlete támadt, hogy vessük bele magunkat a medencébe. Arra jutottam, hogy a legmerészebb cuccokat kéne felvennem, hogy a szüleim lássák, 16 vagyok, nem három. Egy farmerszoknya mellett döntöttem, de mivel féltem, hogy beégek, mert felcsúszik, ezért felvettem alá egy fekete leggingset, hogy legalább emiatt ne kelljen aggódnom. Egy fekete top, meg egy szintén fekete, nagyon divatos blézer, amelyet nem gomboltam össze, és még az ujját is felhajtottam. Ismét nagyon elégedett lettem az eredménnyel. Befontam a hajamat, hogy ne látszódjon annyira a medencés kaland eredménye, majd kiléptem a szobából.
Odalent Fugaku, felöltve a leghivatalosabb arcát, szmokingban, és egy aktatáskával a kezében várt ránk. Sasuke is megjelent, őt követte Itachi, aki még a szobájában szöszmötölt valamit.
- Indulhatunk? - tette fel a költői kérdést Fugaku, mire egy közös bólintás volt a válasz.
Fugaku elvezetett minket a garázsba, ahol ismét rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. A garázs olyan futurisztikus volt, hogy azt sem tudtam volna megmondani, ez most a földről származik, vagy nem. Fugaku bepattant egy szuper vagány BMW volánja mögé, Itachi az anyósülésre, Sasuke és én pedig hátra. Lassan elkezdett elfogni a félelem. Nem tudtam, mire számítsak. Nem tudtam, hogy mit higgyek, és nem tudom, hogy mit érezzek.
Először a rendőrségnél álltunk meg, ahova csak Fugaku ment be, majd röpke tíz perc múlva két rendőrrel az oldalán tért vissza. Ismét bepattant a kormány mögé, közben egy rendőrautó is elkezdett követni minket. Lassan értünk a lakótelepre, amelyhez jó emlék soha sem fűzött. Fugaku pontosan annál a háznál parkolt le, ahol mi laktunk. Most is ugyan olyan lepukkant, szemetes volt, mint amikor legutoljára láttam, azaz tegnap.
- Gyere. - rángatott ki Sasuke az ülésről, mikor megérkezve nem mertem kiszállni az autóból.
- Nem merek. - suttogtam.
- Merned kell. Ha ezt megteszed, nem kell többet semmi miatt aggódnod. - simított végig a hátamon, majd bátorításképpen még egy csókot is kaptam.
Lassan, bizonytalanul szálltam ki az autóból. Fugaku és a rendőrök már árkon-bokron túl jártak, de mi Sasukéval direkt hátra maradtunk. Bátorítóan simogatta a hátamat, miközben a lakótelepet mérte fel. Gondoltam, hogy nem fog neki tetszeni, de most nyilván meg is vet, hogy egy ilyen helyen lakom.
- Annyira félek. - vallottam be, hogy legalább ne csak én hordozzam ezt a terhet.
- Én is. De bátornak kell lenned. Most. Most kell, vagy nem tudunk mit csinálni. - felelte némi hallgatás után.
Elértük a bejárati ajtót, ahol illedelmes csengetés után, felismertem az apám reszelős, alkoholtól akadozó hangját a kaputelefonban.
- Ki az? - szólt bele.
- Uchiha Fugaku. Engedjen be. - felelte a lehető legnyugodtabban Fugaku.
Apám engedelmesen megnyomta a gombot, majd halk zizzenés adta tudtunkra, hogy felmehetünk. Felmentünk a lépcsőn, mert lift az nem volt, és megálltunk a 121. ajtónál. Fugaku kopogott, miután rájött, hogy olyan csórók vagyunk, még csengőnk sincsen. Már nem állt szándékomban lázadni, ellenszegülni, csak minél előbb vissza akartam térni az Uchiha villába, hogy elfelejthessem életemnek ezen szakaszát. Apám egy üveg sörrel a kezében nyitott ajtót, majd alaposan megvizsgálta a társaságot. Ha lehetett volna, Sasuke mögé bújok, de csak a kezét foghattam meg. Apám legelőször a rendőröket szúrta ki, de ahelyett, hogy legalább a sörösüveget letette volna, bekiabált anyámnak, aki egy kis fáziskéséssel jelent meg, egy üres fecskendővel a kezében. Most már azt akartam, hogy megnyíljon alattam a föld, annyira szégyelltem a szüleimet.
- Bemehetünk? - tért magához az egyik rendőr, majd miután apám egy ideig bámulta, a rendőr előre lépett.
- Jó' van má. - morogta apám, majd utat engedett nekünk.
Eddig valószínűleg nem vettek észre, ezért igen csak nagy felüdülés volt látni, mikor elmentem mellettük, a meglepődött arcukat. Gyorsan elmentem mellettük, nehogy utánam nyúlhassanak, és visszaránthassanak. Lassan araszoltam Sasuke mellett, hisz nem akartam visszajönni ide.
Sasuke:
Amikor először megláttam a lakótelepet, az első, amire gondoltam, az az volt, hogy hogyan tudott Sakura, és még sok más ember, ilyen embertelen körülmények között élni. Ki az, aki ide akar költözni, akinek még annyi pénze sincsen, hogy egy másik helyre költözzön? Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen szerencsés, hiszen, ha apám nem csinálja jól a dolgát, lehet, hogy ma én is egy ilyen borzalmas helyen dekkolnék. Sakura láthatóan inkább az ágy alá bújna, mint hogy itt legyen, de ezen is túl kell esnie.
- Annyira félek. - szólalt meg hirtelen, mikor már az ajtó felé mentünk.
Apámék jó két és fél méterrel jártak előttünk, ezért volt alkalmunk beszélgetni.
- Én is. De bátornak kell lenned. Most. Most kell, vagy nem tudunk mit csinálni. - feleltem bizonytalanul, hiszen a vigasztalás soha sem volt az erősségem.
Hálásan mosolygott rám, amitől ismét jó érzés fogott el, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Elértük a bejárati ajtót, ahol egy "nagyon értelmes" beszélgetés után, végre beengedtek minket. A lépcsőház sem volt éppen bizalomgerjesztő, na meg persze az időnként felbukkanó lakók sem. Májfoltos öregasszonyok, beesett arcú drogosok, részeg alkoholisták. Koszos falak, szemetes padló, és minden csak úgy bűzlött. Sakura nyilván megszokhatta ezt, mert nem volt valami rémült, inkább olyan volt, mint aki végleg beletörődött a sorsába.
Meglepődve konstatáltam, hogy az ő ajtajuk előtt nem olyan nagy a katasztrófa, csak az ajtót nem volt a legjobb állapotban. Apám kopogott, miután csengőt, azt nem talált. Lassan kinyílt az ajtó, de bár ne történt volna meg…
Eddig a percig valahogyan úgy kezeltem magamban a dolgot, hogy kicsit eltúlozzák, ezt az egészet, és Sakurának nem lehetett olyan borzalmasa és elvetemülten rendellenes élete, ahogyan arról Itachi beszámolt. Nem nagyon tudtam sajnálni Sakurát, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg olyan rossz, mint amilyennek leírták. Most viszont igen is megértem, sőt, szinte együtt érzek vele, hiszen, amit az ajtó mögött látni véltem, az maga volt a megtestesült pokol.
Egy koszos, ápolatlan, borostás, karikás szemű, részeg fazonnal találtam szemben magam, akinek egy félig üres sörösüveg volt a kezében, miközben minket alsógatyában mért végig. Vagy nem az a szemérmes típus, vagy annyira be van állva, hogy nem is tud magáról. Láttam, hogy a zsarukat kiszúrta, de persze luxus lett volna letenni a piásüveget, helyette bekiabált egy bizonyos Lilunak, aki nyilvánvalóan Sakura anyja. A nő sem nézett ki jobban, ugyan olyan ápolatlan volt, akár a férje. Vörös, vállig érő haja, zsírosan, rasztásan meredt mindenfelé, arca be volt esve, zöld szemeiben alig csillogott élet. Sovány volt, csak egy lila melltartó és egy fekete szoknya volt rajta. Ami még ennél is jobban megrémisztett, hogy egy teljesen üres, láthatóan használt fecskendő volt a kezében, amelyről még valamilyen sárga lötty maradéka csöpögött.
- Bemehetünk? - tért magához a sokkból az egyik rendőr.
Sakura apja meg sem mozdult, csak állt, és bambult ki a fejéből, egyenesen a rendőrre, akinek nem hiszem, hogy nagyon tetszhetett, mert rögtön előre lépett egy lépést, üzenve, hogy "Engedj be, vagy én engedem be magam!"
- Jó' van má'! - morogta az öreg, majd kelletlenül beengedett minket.
Sakura esetlenül kapott a kezem után, amit készséggel meg is fogtam. Gyorsan elviharzott a szülei mellett, majd amilyen gyorsan csak tudott, ismét mellettem termett, és még erősebben markolta a kezemet.
- Nincs semmi baj. - súgtam a fülébe.
Nem válaszolt, de ha lehet, még közelebb húzódott hozzám. Az apja leült az asztalhoz, majd intett nekünk, hogy menjünk. Borzalmasak voltak a körülmények. A helyiség egy egérlyukra emlékeztetett, és nem azért, mert a mi házunk ennél ezerszer nagyobb. A "lakás" egyetlen helyiségből, meg egy függönnyel fedett gardróbból állt. A rendőrök mindent átnéztek, majd miután végeztek, ők is letelepedtek mellénk.
- Szóval, Mr. Haruno… - kezdte el apám, mire Sakura még görcsösebben kezdte szorítani a kezemet - Önök nagy bajban vannak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó