Sasuke:
Itachi még egy ideig gondolkodott, de aztán belekezdett:
- Sakurát azóta ismerem, hogy ideköltöztem. Egy ideig nagyon jó barátok voltunk, de egy nap azt mondta, hogy nem találkozhatunk többet, az apja miatt. Először nem értettem, hogy ezzel mire céloz. Nagyon sokáig tartott, mire ki tudtam belőle húzni annyit, amennyi elegendő lesz ahhoz, hogy összerakjam azt a bizonyos kirakóst. Megeredt a nyelve, mikor bevallottam neki, hogy nagyjából rájöttem, mit is takargat. Elmesélt mindent. Sakurának nagyon rossz sorsa van. Az apja folyamatosan iszik, és veri Sakurát, az anyja pedig drogozik, amivel megint csak rátettek egy lapáttal. Azt mondta, azért nem kerülhetünk soha baráti viszonyba, mert tudja, az apja megverné. Senkiben sem bízik, az a büdös alkoholista, mert tudja, hogy rosszul nevelik Sakurát, de nem tudhatja rajtuk kívül senki. Nem lehetnek barátai, mert ha kikotyogná, ami előbb vagy utóbb úgy is megtörténne, az apja megverné, valamint a "szemetet" is, aki elmondta az igazgatónak. Szólnának a gyámügynek, Sakura pedig árvaházba kerülne. Elég sok ideje megy ez így. Mi lettünk az ő titkos barátai, be is vettük volna az Akatsukiba, mint az első lány tagot, ha nem lenne ilyen szorult helyzetben. Azt mondta, mihelyt rendbe jönnek a dolgai, bevehetjük. Sajnos nem tudunk rajta segíteni, mert nem szólhatunk a gyámügynek. Nem akarjuk, hogy árvaházba kerüljön, na meg Sakura nem bocsájtaná meg sem nekünk, sem magának. Ma arra kért minket, hogy szöktessük meg. Arra gondoltam, hogy egy ideig lehetne nálunk, aztán majd Sakura beleegyezésével bepereljük a szüleit. Erre kellenél te, mert én apámmal kell, hogy összedolgozzak, hogy minél előbb felmérhessük a lehetőségeket, mert a semmiért nem tudunk senkit beperelni.
- Mégis hogyan tervezed ezt? És mi dolgotok lenne apával? - kérdeztem elhűlve.
- Kellenek tanúk. Sakura egymaga, kiválóan megállná a helyét, de nem várhatjuk el tőle, hogy a saját apja ellen tanúskodjon. Erre Karin és Ino lenne a legtökéletesebbek, de ők ki nem állhatják Sakurát. Kellenek a szomszédok, minden ember, akik valaha kapcsolatban álltak Sakura szüleivel. Neked az lesz a dolgod, hogy meggyőzd Sakurát, be kell perelni a faterjét. Ha nem sikerül, akkor felesleges volt megszöknie, viszont azzal, ha nem tudod rávenni, valószínűleg az életét kockáztatod. Az apja brutálisan meg fogja verni. - magyarázta Itachi türelmesen.
- Akkor, ha az apja miatt meghalna, mert én nem tudtam meggyőzni, az egész az én hibám lesz? - néztem rá úgy, mint aki szellemet lát.
- Nézd, ha nem akarod, nem kell. Mindenesetre jó ha tudod, hogy itt most csak te tudsz segíteni. - állt fel mellőlem.
- Vállalom. - jelentettem ki hosszas gondolkodás után.
Még elvigyorodott, majd elindult lefelé. Én még sokáig ültem, bámultam a messziségbe, abban a reményben, hogy megpillantok egy rózsaszín hajzuhatagot.
Sakura:
Megbeszéltük a fiúkkal, hogy este hat körül, mikor nekem elméletileg már aludnom kéne, idejönnek az ablakomhoz, és segítenek megszökni. Lefekvés előtt elcsentem a szobám kulcsát, amit apa szokott használni, ha valami "rosszat" teszek. Lassan, bizonytalanul zártam kulcsra az ajtót. A bőrönd, amibe a cuccaimat pakoltam már ott volt a sarokban, csak a fiúkat kellett várnom.
- Pszt. - hallatszott az ablak alól, 18:23-kor.
- Késtetek. - hajoltam ki az ablakon, ahol egymás nyakában ülve ágaskodtak felfelé. Leadtam a bőröndömet, majd én magam is lemásztam. Vicces volt a szituáció, ahogyan egymásnak adogatva juttattak le. Amikor harmadikos koromban elszöktem, még a földszinten laktunk, így sokkal egyszerűbb volt. Most, ha nincsenek itt a fiúk, nem tudtam volna megmenekülni.
- Basszus emberek! Azonnal toljátok ide a lottyadt seggeteket, mert mindjárt itt van az az alkoholista balfasz, és a kiscsajnak annyi! Nehogy már több éves betörési tapasztalattal, ne tudjatok lejuttatni egy kb. 40 kilós csajt a kibaszott ablakból! Ne álljatok már ott, mint Bálám szamara, hanem húzzatok ide, vagy észrevesznek minket! - rikkantotta egy ismerős hang - történetesen Hidané.
- Megyünk már, de muszáj neked mindig káromkodnod? - szólt vissza Pein a srácnak, aki egy fekete mikrobusz ablakából figyelt minket, ahogyan szerencsétlenkedünk, közben néha beleszippantott a cigijébe.
- Indulás. - eredt futásnak Kisame, mire mindenki követte.
A mikrobuszban mindenkinek lehetett megszokott helye, mert Pein ült az anyósülésre, én Kisame én Itachi között kaptam helyet, mögöttünk pedig Sasori és Deidara.A többiek nyilván elmaradtak, mert nem fértek volna be a buszba. Hidan úgy indult el, mint akit puskából lőttek ki, majd hirtelen akkorát fékezett, hogy Pein felkenődött a szélvédőre, ugyan is nem volt bekötve, jó szokásához híven.
Gyorsan haladtunk, nehogy valaki vagy valami kiszúrjon minket, persze a trafipaxon kívül. Hidan, még a gyorsaság ellenére is, láthatóan teljesen nyugodt volt, nem zavarta, hogy gyakorlatilag nem is gurulunk, hanem repülünk. Villámgyorsan suhant a táj, nem is láttam belőle semmit, pedig még világos volt. Hirtelen egy éles kanyar, majd hirtelen, de tényleg nagyon hirtelen, Hidan beletaposott a fékbe. Pein szerencsére az-óta bekötötte magát, de Deidara felkenődött Itachi ülésére, mire az akkorát röhögött, amekkorát ki sem néznék, a folyton mélabús srácból.
- Na, oké. Akkor te itt fogsz lakni, míg ki nem találunk valamit. Itt van Sasuke is, apám még nincs, anyám csak egy hét múlva lesz. - vázolta fel röviden Itachi a tervet.
Nem szerettem volna itt lakni, és nem tudom, hogy mit értett az alatt, hogy kitalálunk valamit, de nem akartam most ezen agyalni, csak aludni, ugyan is ez a késői túra kiszívta minden energiámat. Lassan kullogtam Itachi mögött, de amint megláttam a házat, rögtön megszaporáztam a lépteimet. A gyönyörű, smaragd színű ház, maga volt a tökély, a gazdagság, a ragyogás. Itachi elmosolyodott, mikor meglátta a reakciómat. Az elámulás nem volt elegendő kifejezés erre. A legnagyobb lakás, amiben én valaha laktam, az egy egyszobás panellakás volt, valahol a harmadikon.
- Hihetetlen. - suttogtam elhűlve, de valamiért az Uchihák nagyon jól hallanak.
- Azt tudom. Majd ha meglátod a kivilágított medencét. - kacsintott rám, ezzel elérve, hogy fülig szaladjon a szám.
Medence? Kivilágított? Milyen medence? Én utoljára az anyaméhben lebeghettem folyadékban. Medencében még soha sem úsztam, és még fürdeni sem volt nagyon lehetőségem. Borzasztó csalogató volt a gondolat is, hogy úszhatok. Úszni? Én nem is tudok úszni! Nem volt időm rágódni, mert kivágódott az ajtó, és Itachi szinte belökött.
- Na, végre. Azt hittem elkaptak. - bukkant elő Sasuke valahonnan, ebben a hatalmas házban.
Nem is tudtam volna megmondani, hogy a nagy csodálkozásban, hogyan jutottam el a helyiségbe, ami nekem palotának tűnt, nekik nappalinak. Balra egy hatalmas konyha, azt sem tudtam, hogy az a rengeteg háztartási gép, amely a pulton sorakozott, mire való. Jobbra egy még annál is hatalmasabb nappali, hatalmas tévével - amely nekünk soha sem adatott meg, valamint barna bőrkanapékkal, rajta mindenféle párnával. Istenem, nekünk még kanapénk sincs!
- Tetszik? - tette a kezét a vállamra Itachi.
- Nagyon. De nem hiszem, hogy van nekem itt helyem. - ráztam meg a fejemet.
- Ez a ház hatalmas. Naná, hogy van. - nevetett fel.
- Nem úgy értem. Itt minden olyan hiper-szuper, meg minden, nekünk meg még kanapénk sincs. Nem ide való vagyok. - hajtottam le a fejemet a sírással küszködve.
- Majd a medence jobb kedvre derít. - vigyorodott el, majd egy kicsit taszított rajtam.
- De nincs semmim. - ráztam meg a fejemet.
- Konan hagyott itt néhány cuccot. Biztosan van ott valami. - mutatott immáron Sasuke a lépcső tetejére, persze szokásához híven, unottan, semmitmondóan.
- Ki az a Konan? - fordultam Itachi felé.
-A nővérem. De előbb menj, pakolj ki, aztán majd meglátod. Ha akarod, fürdeni is elmehetsz. - legyintett Itachi szórakozottan.
Sasuke unottan felkísért, majd megmutatta mi hol van. Valamelyest megjegyeztem, legalább tudtam, hogy hol van a mosdó, meg hol van a szobám. Lassan tártam ki az ajtót, felkészülve rá, hogy el fogok ámulni. Na, ez sem váratott magára sokáig. Odabent egy hatalmas, baldachinos ágy terpeszkedett, tőle balra egy nagy ruhásszekrény, mellette egy öltözködő asztal. A szoba közepén egy aranyos kis asztalkán rengeteg füzet, ceruza, filctoll, vinyetta, meg mindenféle hasznos dolog, ami a suliba kellhet. Új tolltartó, könyvek, még egy új iskolatáskát is odabiggyesztettek. Lassan néztem körül, mindent alaposan megszemlélve. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy ez nem csak a képzeletem szüleménye, nem csak egy múló álomkép. Pedig nem az volt. Minden, amit csak megfogtam ott maradt, nem tűnt el, akár az álmokban. Hihetetlen volt. Nem tudtam visszafogni magam, ugrándozni kezdtem örömömben, hogy ilyen csodás dologgal leptek meg.
- Ezt úgy értelmezem, hogy tetszik. - hallottam magam mögül egy hangot, amelyet ezer közül is felismernék.
- Ezt te csináltad? - kérdeztem háttal neki, mert még mindig a szoba varázsa kötötte le a figyelmemet.
- Én csak berendeztem, Itachi szedte össze a cuccokat. - rándította meg a vállát, én meg legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy annak nem örülne, ezért inkább türtőztettem magam.
- Hihetetlen. - nyögtem a mai nap sokadjára.
Olyan sok volt ez nekem így egyszerre. Megszöktem otthonról. A srácok elhoztak egy mágikus, futurisztikus, mégis otthonos palotába, ahol a hihetetlen kifejezés tudja csak elhagyni a számat. Valamint a vendégszobát berendezték, az én álomszobámnak, amelyre egészen kicsi korom óta vágyom. Mindig egy hercegnős, virágokkal teli szobáról álmodtam, ahol nyugodtan olvashatok, meg táncolhatok. Sajnos soha sem kaphattam meg. Ebben a szobában a virágdíszek játszották a főszerepet. Csak egyszer meséltem Itachinak arról, hogy milyen is lenne, a számomra ideális szoba. Megjegyezte. A szüleim még a szülinapomat sem tudják megjegyezni, Itachi pedig képes volt megalkotni azt, amire én csak a legmerészebb álmaimban gondolhattam. Mondjuk itt nem volt minden rózsaszín, és hercegnők sem ékesítették a falamat, mert hát ahhoz már nagy vagyok, de a virágok, amelyeket mindenhol felfedeztem, szinte beborították a szobát. A baldachinos ágy tetején, egy kis falapon, az én nevem állt, fölötte egy hatalmas, műanyag virággal. A szekrényem telis-tele volt virág matricákkal, a szőnyegem virág alakú volt, a függönyön virágok díszelegtek. Minden virág sárga, kék, piros színekben pompázott. Persze a nevem fölötti nagy műanyag virág kirítt a többi közül, mert az élénk lilában tündökölt.
- Menj el fürdeni, aztán megyünk a medencébe. - taszított rajtam egyet gyengéden.
Engedelmesen pakoltam ki a bőröndömből, amit idő közben Sasuke felhozott. Azt a kevés cuccomat, amim volt, a szekrénybe pakoltam, majd fogtam a "pizsamámat" amely egy régi, tiszta lyuk melegítő, meg egy kinyúlt, borzalmas állapotban lévő, sima fekete póló, ami két számmal nagyobb, mint ami kéne.
- Na, jó, úgy tűnik pizsamát is keríteni kell neked. - kapta ki a kezemből a cuccomat, mikor elmentem mellette, majd a cuccomat egyenesen az ajtó melletti szemetesbe dobta.
Nem is vettem észre, de ott egy takaros, olvasólámpával ellátott íróasztal is állt, ahol gondolom a házimat tudom csinálni, meg olvasni is tudok. Apropó, nincs is könyvem! De ezen sem kellett sokat rágódnom, az íróasztal mellett egy hatalmas könyvespolc állt, roskadásig mindenféle könyvvel. Hihetetlen, hogy ilyen vak vagyok, hisz ki nem szúrná ki, hogy egy komplett olvasósarka van, a könyvespolc előtt. Hát, naná, hogy én! A könyvespolc előtt egy nagy kerek szőnyegen, egy kisasztalon kötelező olvasmányok, valamint két, világoszöld babzsák fotel volt lerakva.
- Mindjárt jövök. - fordult sarkon, majd eltűnt.
Még egy ideig néztem utána, de aztán ismét a szobámra siklott vissza a tekintetem. Nem értettem, hogy miért ilyen kedvesek velem, hisz semmi okuk nincsen rá, nem mellesleg úgy rendezték be a szobám, mintha már itt is laknék. Miért?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó