Eltelt négy év. Sasuke visszatért a faluba, miután súlyosan megsérült, egy harc közben, majd Konoha Anbu-i visszavitték a faluba. Sakura, aki még mindig a kórházban volt önkéntes, ellátta. Naruto hamarosan feleségül szeretné venni Hinatát. Sasuke három hónapja tartózkodik Konohában, és még mindig rideg, visszahúzódó. Narutoval rengeteget edztettek, hogy a baleset után visszanyerje az erejét, valamint Sakura folyamatosan megvizsgálja, ápolja.
Sasuke:
Mióta visszajöttem a faluba, nem találom a helyem. Az emberek még mindig a vadállatot, gyilkoló gépet látják bennem, és még így, három hónap elteltével sem jöttek rá, hogy már nem az vagyok, akinek gondolnak. Rengeteg küldetésen voltam már az-óta, az erőm nem fogyatkozott.
Az egyetlen bajom, az az, hogy Orochimarutól nem sikerült szabadulnom. Hiába hittem, a belsőmben maradt, majd egy félresikerült gyógyszeres kezelés után, ismét visszajött. Az átokpecséttel járó erő, még mindig az enyém, kígyókat még mindig tudok használni, és lassacskán még az elveszett erőm is visszatért.
Lassan ballagok a kórház felé, ahol mostanában a legtöbb időt töltöm. Sakura mániája, hogy mivel Orochimaru még bennem van, és a sérüléseim is súlyosak voltak, folyamatos megfigyelésre szorulok. Nem mintha ez így lenne, de mióta visszajöttem, már nem olyan, mint volt, ezért jobban megbízom benne, és már hallgatni is tudok rá. Nem tudom, hogy abból a Sakurából, aki szívecske alakú szemmel követ mindenhová, és aki bármit csinálok, istenít, mennyi maradhatott. Hála az égnek, már nem koslat folyamatosan a nyomomban, megtartja a normál távolságot, ami barátok között illik, és már nem hebeg, pironkodik. Normális lett.
Sakura már a pultnál vár, éppen egy másik nővérrel cseveg. Nők! Odaballagok, nem hinném, hogy valami fontosat zavarok meg, és még közbeszólni is bátorkodnék - még ha a női traccspartikba nem is illik - ha Sakura nem venne észre azonnal, és magával nem rángat.
- Közérzeted? - vizsgálta a papírokat, amiket a felírótáblára tűzött.
- Jól. - feleltem tömören.
Bár megváltoztam annyira, hogy képes legyek a szép dolgokat is nézni, és ne idegesítsen minden ember körülöttem, azt nem mondanám, hogy a modorom is változott, a tömör, mégis kielégítő válaszokat még mindig nem hagytam el.
- Oké. Bárhol fájdalom, átokpecsét körül, végtagzsibbadás, a hátadon lévő seb? - kérdezget körültekintően.
A harc alatt, amit egy kristályelemű ninjával vívtam, igen csak csúnya sérüléseket szenvedtem. Vele volt még egy igen csak furcsa némber is, aki kivárta, míg a kristályos fickó legyengít, majd ő támadott.
- Minden rendben. Az átokpecsét ma viszont fájt. - feleltem flegmán.
- Hadd nézzem. - mostanában már nem kér, hanem parancsol.
Valószínűleg rájött, hogy ezzel többet ér el nálam, mintha szégyenlősen megkérne. A színtelen hang, amelyet az orvosok megütnek a betegekkel szemben, és amit persze ő is megüt velem szemben, számomra kissé furcsa, szokatlan, Sakura eddig mindig kedvesen beszélt velem, ami még köszönő viszonyban sincsen ezzel.
- Megváltoztál. - böktem ki, mikor már a nyakamat vizsgálta.
- Ezt meg hogy érted? - hajolt el tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
- Régebben oda voltál értem. - vigyorodtam el kajánul, mire megjelent egy olyan tipikus Sakurás pír az arcán.
Tehát még mindig megvan a régi Sakura, még ha nem is teljes egészében!
- Régebben. Tudod, attól még nem változtam meg, hogy már nem rajongalak téged körül, és nem koslatok a nyomodban. Na meg, kissé régen volt az, nem gondolod? - tette csípőre a kezét, a pírnek már nyoma sem volt.
- De. De számomra már az is változás, hogy nem kezdesz el pirulni, valahányszor hozzád szólok. Vagy, hogy nem kezdesz megint vallomásba. - nevettem el magam egy kicsit a végére, mire elkomorodott.
- Amit azon az éjszakán mondtam, azt komolyan gondoltam. Ne hidd azt, hogy te büntetlenül játszhatsz valakivel, aki soha sem érdemelte meg. - nézett dacosan a szemembe. Megütköztem.
Most nyoma sem volt a régi Sakurának, amit az elmúlt három hónapban tapasztalhattam. Megint az a rideg, új Sakura nézett rám, akiért a régi időkben annyit könyörögtem, ott fent, valakinek. De most, jobb lett volna a régi, akivel még beszélni sem lehetett, hiszen nem szoktam hozzá, hogy Sakurával komolyabb társalgást tudok folytatni, hiszen akár hányszor megszólítottam, mindig zavarba jött, és csak makogott, meg hebegett.
- Sajnálom. - nyögtem ki először a szót, amire az elmúlt három hónapban képtelen voltam, de most mintha magától csúszott volna ki a számon.
- Mi? - kapta fel a fejét hirtelen.
- Én… sajnálom. - motyogtam teljesen zavarban, még talán el is pirultam, ezért le is hajtottam a fejem, hogy legalább azt ne lássa.
- Mit? - értetlenkedett, mire megengedtem magamnak egy kis mosolyt.
- Mindent. Hogy többször megpróbáltalak megölni, hogy mindig bántottalak, hogy elmentem, és… szóval mindent.
A következő pillanatban a karját a nyakam köré fonta, majd olyat csinált, amit én soha sem mertem volna kezdeményezni, ha még szerelmes is lettem volna. Megölelt. Először azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül arra nem szánta rá magát.
Én visszaöleltem, nem tagadhattam, hogy jól esik az ölelés, de ezt a világért sem vallottam volna be, még magamnak sem. Csak pár pillanatig tartott, de ez is elég volt ahhoz, hogy olyan folyamatok menjenek bennem végbe, amelyeknek a létezéséről még csak nem is tudtam.
- Végeztünk. - hajolt el tőlem, mikor mindenemet megvizsgálta.
- Izé… köszi. - motyogtam, nem is voltam benne biztos, hogy meghallotta.
Úgy indultam hazafelé, hogy nem értettem magamat. Folyamatosan Sakurára gondoltam, pedig eddig ilyesmi soha sem történt. Mikor a falu ellen dolgoztam, vagy máshol voltam, sokszor eszembe jutott Sakura, és hogy vajon hiányzom-e neki. Kémkedni nem tudtam, ismertem Konoha elővigyázatossági intézkedéseit, a rengeteg őrszemet, és azt, hogy egy újabb háborútól tartva csak még több lesz az őrszem, még több lesz a ninja, akivel meg kell küzdeni. Ugyan gondot nem okozott volna, de tudtam, hogy kockázatos lenne, és akkor, mikor az Itachival való harcra készültem, nem volt erre időm. Miközben hazafelé ballagtam, folyamatosan az ölelésen járt az eszem. Mi történt velem? Miért érzem úgy, hogy találkoznom kéne még vele, a közelében kéne még lennem?
Naruto:
Egész nap edzettem, ezért kissé fáradtan indultam haza, ahol Hinata már biztosan finom meleg étellel vár. Mióta összeköltöztünk, az életem sokkal több értelmet nyert, sokkal színesebb. Sokkal jobb úgy hazaindulni, hogy tudom, otthon az én kis Konyhatündérem vár. Mióta Hinata serénykedik, sokkal több értelme van felkelni reggelente. Persze nem csak emiatt, jó tudni, hogy otthon vár az én kis jegyesem, akit hamarosan törvényesen is a felségemnek nyilváníthatok, és akkor aztán már betervezhetjük a közös lurkót is, aki majd egy idővel átveszi tőlem a Hokage posztot. Sajnos ott még nem tartok, és nem is tartunk, de remélem hamarosan ez az időszak is eljön, hogy igazán teljes legyen a család, az életem.
Nem csalódtam. Hinata már az asztalnál vár, mindenféle finomság mellett. Bableves, zöldséges rizs, sült hús, minden, amit csak kérhetek. Jóízűen belapátoltam, aztán leültünk Hinatával a tévé elé, hogy megnézzük, mi megy. Ő a horrorfilmre szavazott, én inkább a vígjátékot néztem volna, de addig könyörgött, hogy végül beraktuk a filmet. Hihetetlen, hogy csupán egy év alatt, ilyen fejlődésen ment keresztül. Régebben egy aranyos kis nyuszi volt, ma már sokkal érettebb, bátrabb, igazi rockercsaj lett belőle. És egyre merészebb cuccokat is felmer húzni.
- Azt a rohadt! Azt a rohadt! Hinata, kapcsold ki a filmet! - kérleltem a tündéremet, aki jókat kacagott azon, hogy rémüldöztem a tévé előtt.
- Naruto, ez csak egy film. - nevetett tovább.
Hirtelen a távirányító után nyúltam, és egy határozott mozdulattal kikapcsoltam a filmet. Odasétáltam a kapcsolóhoz, és lámpát gyújtottam.
- Na, most nem fogom megtudni, hogy a csajszi kinyírja-e a fickót, vagy nem. – durcizott Hinata.
- Van annál érdekesebb is. - hajoltam fölé kaján mosollyal.
A kis tündérke a nyakam köré fonta a karjait, és forró csókot nyomott a számra. Ezt folytattuk még egy ideig, aztán sodort magával az ár, és mire észbe kaptam, Hinata már ruha nélkül feküdt alattam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó