Sakura
Már minden készen állt. Megraktuk az óriási tisztító tűzet és minden tag ivott a szenttelt vízből. Egytől-egyig mindenki többször is elmondta, hogy hogyan viselkedjek, ha találkozom a teremtő Évával. Kezdem kicsit ideges lenni, félni, mert nem tudtam mi vár rám odaát. De a többiek azt mondták, hogy ha hű maradok Évához, akkor találkozhatok édesanyámmal. Ez egy kicsit megnyugtat. Bár a görcs a gyomromban még nem oldódót fel teljesen.
Már nem volt több időm ezen gondolkodni, mivel elkezdődött az utolsó istentisztelet. Itt mutattuk be az utolsó áldozatot a halandólétünkből. Nálunk, aki megkapta az áldozat szerepét ez annak azt jelentette, hogy ő már eleget tett a közösségért, így pihenni küldjük. Ebben a megtiszteltetésben általában az idősek szoktak részesülni.
- Testvéreim eljött az idő, hogy kiválasszuk azt, aki elsőként juthat a menyek országába Éva istennő mellé. - szólalt fel a vezető a vége felé. – Mivel úgyis mind követjük a kiválasztottat így, ma érje a legfiatalabb testvérünket eme megtiszteltetés. Egyetértek, fivéreim, nővéreim?
A tömeg nagy morajlásba kezdett. Hallani lehetett nemeket is, de kilehetett venni, hogy a nagytöbbség igennel szavazott.
Boldogság töltötte el a szívemet. Hiszen én léphetek át először Éva kapuján a menyek országába. Ez olyan, mintha én vezetném a többieket a megnyugvásba. Ennél nincs is szebb érzés. Bár kicsit félek is. Mi van, ha nem is lesz olyan jó, mint ahogy gondolom és, ha nem Évához kerülök a menybe, hanem Héruszhoz a pokolba? Ott vajon mit tennék? Valószínűleg szenvednék.
Délia térj észhez! Ilyenre még gondolni sem szabad. Ne szabad hagynom, hogy a kétségek eltántorítsanak. Csak biztosan kell előre mennem.
- Szóval Sakura gyermekem, elvállalod?- zökkentett ki a gondolataim közül a vezetőnk.
- Igen. - mondtam magabiztosan.
- Akkor gyere gyermekem. A tisztítótűz már készen áll.
Lassan felálltam. Majd elindultam a vezetőnk felé. Ő beültetett az áldozó székbe. Emlékszem, hogy mikor kicsi voltam mindig féltem istentiszteletre jönni. Mert aki beleült az áldozó székbe az mindig fájdalom teljes hangon üvöltözött addig, amíg a rituálénak vége nem volt. Egyszer rákérdeztem erre Aoi nővérnél (a nevelőmnél). Erre ő azt felelte, hogy azért kiabálnak, mert nehéz elválni az emberi testünktől, de teljesen megéri, mert így Éva jobbjáról figyelhetjük tovább az itt maradt testvéreinket.
Ennek tudatában ültem az áldozó székben és hagytam, hogy bekössék a szemem. Hallottam, hogy a vezető és többiek elmondják az áldozás előtti imát Évához, amiben arra kérik, hogy fogadon be engem a menyek országába. tudtam, hogy nagy fájdalmat fogok átélni, de még így is magabiztosan ültem.
Érzem, ahogy a vezető megsimítja a homlokom.
- Éva vezessen utadon. – mondta, majd még legapróbb zaj is elhallgatott a teremben
Egy kis idő múlva füst szagot kezdtem érezni, ami azt jelentette, hogy a tűz már ég. Mivel én kisebb vagyok ezért később fog elérni a tűz. Bevallom, ez nem nyugtatott meg. Mert minél tovább ültem ott annál több kétségem lett afelől, hogy egyáltalán megéri-e ez az egész. Egyre inkább csak túl akartam lenni rajta. Halálfélelmem lett. De nem tettem semmit.
Már éreztem a talpam alatta meleget mikor már nem bírtam tovább és eszeveszettül köhögni kezdtem. Egyre kevesebb oxigén jutott el hozzám a vastag füst réteg miatt.
Hirtelen hallottam kicsapódni az ajtót. Mindenki kiabálni kezdet, de nem csak a szektánk tagjai, idegen hangokat is ki tudtam venni. De már annyira nem voltam magamnál, hogy értsem is, hogy mit. Csak mondat foszlányok jutottak el a tudatomig. De ahogy egyre több füstöt szívtam úgy már lassan azok se. Majd hirtelen teljes képszakadás.
٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭٭
Lassan kezdtem kinyitottam a szemem, bár hunyorítanom kellet az éles fény miatt. Majd miután kitisztult a látásom jól körül néztem. Először azt se tudtam, hogy hol vagyok. sőt utólag se nagyon.
Talán a menyek országába kerültem volna? Nem, azt nem hiszem. De akkor mégis hol vagyok? Bár ha jobban belegondolok, egy olyan kórházszerűségre hasonlít, mint amiről Aoi nővér mesélt. Itt kezelik a hitetleneket. Akkor engem mégis miért hoztak ide? És mi történt egyáltalán? Hova lettek a többiek? Miért nem léptem még át a menyek kapuján vagy legalább a pokolén (bár ezt annyira nem szeretném)? Miért vagyok én még a földi testemben? Miért? Miért? Miért? Már semmit nem értek.
- El kell innen mennem! - gondoltam magamban.
De ahogy megpróbáltam felülni mindenem iszonyatosan sajogni kezdet. Erőtlenül estem vissza a párnák közé. De nem adtam fel. Próbálkoztam és próbálkoztam. Persze eredménytelenül.
Egy kis idő múlva rájöttem, hogy ez teljesen hasztalan. Felülni sem tudok nem, hogy elmenni. Ráadásul ezzel csak egyre nagyobb fájdalmat okozok saját magamnak. De nem ülhetek itt karba tett kézzel, amíg azt sem tudom, hogy hol vannak a többiek.
Ekkor egy ismerős arc lépett be a terembe.
- Kazuya testvér!- kiáltottam örömteli hangon. - Úgy örülök, hogy látlak! De miért csak te jöttél, hol vannak a többiek? Egyáltalán miért hoztak engem ide? Hisz ez a hitetlenek kórháza.
- Figyelj Sakura!- lassan az ágyam mellé sétált és leült egy székre. - Mindent elmondok, de kezdjük az elején. Rendben?
- Rendben- egyeztem bele, mert igaz, hogy nem rég csatlakozott hozzánk, de még soha nem láttam Kazuya testvért ilyennek.
- Jó akkor van egy dolog, amit tisztáznunk kell. Tudod miben történt az édesanyád? - kérdezte. Meglepet a kérdés.
- Persze. Nem kelletem neki és ezért ott hagyta a közösséget. – mondtam nyugodtan, hisz már hozzá szoktam ahhoz a gondolathoz, hogy édesanyámnak nem kelletem.
- Nehezebb lesz, mint gondoltam. – sóhajtott. Na, ezt nem értem. Mi lesz nehezebb? – Figyelj rám Sakura! Próbálj meg mindent elfelejteni, amit ott mondtak neked. Mert abból semmi nem igaz. – mondta mire nekem elkerekedet a szemem.
- Miért mondod ezt testvér? A vezető sosem hazudna senkinek! – kezdtem kétségbe esni.
- Sakura, most légy erős! Édesanyádnak nem nem kellettél, hanem megölték. Azért, mert beleszeretett édesapádba, aki nem tartózott a szektába ezért szabálysértésnek számított. Ennek a szerelemnek a gyümölcse voltál Te. – nem hittem a fülemnek. Már így is ki voltam készülve a hallottaktól, de itt még nem volt vége. - Majd, hogy még jobban bemocskolják azt mondták neked, hogy nem kellettél neki. Édesapádnak, pedig azt mondták, hogy anyádnak ő csak egy futó kaland volt és, hogy már nem akar vele többet találkozni. Ő pedig naivan hitt nekik. Így a létezésedről sem tudott egészen tegnap estig. Amíg a rendőrség nem értesítette.
- Nem! Az nem lehet! –mondtam magam elé meredve. – És te mégis honnan veszed ezt??? Hisz te még csak fél éve vagy a közösségünk tagja! Nem tudhatsz ilyeneket! Biztos csak hazudsz! Vezető nem hallgatna el előlem ilyesmit!
Már szinte kiabáltam idegességemben. Mert mi van, ha igazat mond? Az egy életem hazugságra épült volna? És ha igen mi van az apámmal? Ne Sakura! Ne inogjon meg a hitted! Nem tudhat ilyesmiket! Igen, biztos kitalálta! De mi haszna származna neki abból?
- Én rendőr vagyok és azért küldtek, hogy megakadályozzam a további öngyilkosságokat. Ezért lettem a közösség tagja. Nagyon sajnálom, hogy átvertem őket, de meg kell értened csak így vethetem véget ennek az egésznek.
Ez volt a kegyelemdöfés. Itt végleg elszakadt bennem valami. Fogalmam sem volt róla mit mondok vagy, hogy mit csinálok. Csak tettem.
Végén már csak arra eszméltem fel, hogy hárman fognak le nehogy kárt tegyek magamban és, hogy egy nővér injekción keresztül beadd nekem valamit. Először nagyon küzdöttem ellene, kétszer majdnem ki is rúgtam a kezéből és akkor nem érdekkelt, hogy az ilyen mozdulattokkal mekkora fájdalmat okozok saját magamnak.
Miután megkaptam az injekciót egyre nehezebbnek éreztem magam és szépen lassan minden sötétedni kezdet. Már szinte alig álltam a lábamon és azok, akik eddig lefogtak most már sokkal inkább tartottak, mint akadályoztak. Majd végül minden teljesen sötétségbe borult.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia!
Ígéretes és izgalmas kezdés lett. Kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy mi lesz Sakuval és hogy vajon sikerült-e új életet kezdenie
Remélem hamar olvashatom a következő részt! Csak így tovább!
Üdv: Jenny-chan