Idegesen botorkáltam be a konyhába, és ügyetlenül bukdácsoltam felfelé jövet, mentségemre legyen, hogy a lábaimat szinte emelni is alig tudtam izgalmamban. A barátságos, ismerős helyiség valamelyest ugyan megnyugtatott, majd a nyomomban jövő Itachi újra az ájulásig kergette a pulzusom. Miközben lazán nekidőlt az ajtófélfának, a szemei szórakozottan villogtak, én pedig esetlenül lépkedtem a saját birodalmam egy kisebb szegletében – a jelenet szinte már a komikusság határát súrolta. Szégyenlősen igazgattam meg a szoknyám szélét, majd a monstrum hűtőmben beleájulva, szóltam újra hozzá. Attól féltem, ha szemébe néznék, vagy csak kacsintana egyet, azonnal vízszintesben lennék.
- Vörös, vagy fehér?
- Vörös, az sokkal zamatosabb – válaszolta félvállról. Éreztem kutató szemeit a frigóból kilógó felemen. Már a gondolatba is belepirultam – és majdnem ki is feküdtem tőle.
- Dangót kérsz? – Esetlen hangom szinte szánalmas volt, még saját magamnak is. - Tegnap, vagyis ö… két napja csináltuk Karinnal – javítottam gyorsan.
- Ühm, a kedvencem. – Ugyan nem láthattam, de szinte biztosra veszem, hogy bólintott egyet.
Előkerestem egy szebb, lótuszvirágokkal kipingált tálcát, egy kistányérra raktam hármat-hármat a pálcikákkal átdöfött gombóckákból, majd még az otthonról elcsórt borospoharakat is előkotortam, és végül a sötétzöldes üveget is melléhelyeztem, amelyben az alkohol lötyögött. Hülyén éreztem magam, nem volt egy szokványos ez az étel-italpárosítás. A nappaliba vezettem Itachit, ahol kényelmesen le is ültünk. A puha huzatba szinte belelapultam. Itachi a kanapé egyik felén, én meg jó messze tőle, a másikon csöveltem.
- Honnan van? – kérdezte, miután valahogy kioperálta a dugót a helyéről. Elismerően szippantotta be az ital édeskés aromáját.
- Neji mellékállásban borász. Szinte mindig hoz kóstolót, csak sajnos általában a fele a kukában landol. Nem vagyok alkesz, de egyedül szánalmas felönteni a garatra – közöltem vele. A hangom egyáltalán nem is remegett.
- Érdekes – lötyögtette az édes nedűt. – Nem félsz – mondta, a szemeit pedig rám emelte. Egy csábító félmosoly játszadozott az arcán. Ha a hangom nem is, a testem minden bizonnyal reszketett.
- Megszoktam – mondtam ki nyíltan –, hogy itt vagy. Az utóbbi pár nap olyan volt, mintha hónapok teltek volna el. – Kissé zavarban éreztem magam, szóval inkább ittam egy kortyot és azt ízlelgetve, a tévém sötét képernyőjét kezdtem vizslatni. – Talán nem hiszed, de olyan, mintha már ezer éve ismernélek – fordultam mégis felé.
- Ezzel egyedül vagy, az utóbbi időben annyi emberrel – és lánnyal – találkozgattam, hogy már a neveket sem tudom megjegyezni; nemhogy az arcokat!
- Erre nem voltam kíváncsi – húztam el a számat. A szívem elkeseredetten dobbant – és a belső, gonosz énem arra próbált rávenni, hogy a poharam tartalmával mossam meg a fekete tincseit. Tudtam, hogy csak cukkolni akar, de akkor is – meg a fehér kanapét is felesleges lett volna beáldozni. Még a csak poénkodni se poénkodjon ezzel.
Itachi-san valószínűleg rájöhetett, hogy éppen mi zajlik le bennem. A kezét lassan emelte felém, és az arcomra csúsztatta az ujjait. Megadóan simultam bele a meleg érintésbe.
- Köszönöm – leheltem. A szempilláim alól pont láttam, ahogyan felhúzza a szemöldökét.
- Azt sem tudod, mennyivel is tartozol – szólt oda fanyarul, és a kezét is elhúzta. Azonnal észhez tértem. A kissé bódult állapot eltűnt, és vagy ezer kérdés körvonalazódott a fejemben.
- Ezt… ezt hogy érted? – A hangom egy pillanatra meghanyatlott a döbbenettől. A poharat letettem a dohányzóasztalra, és fel is ugrottam.
- Ahogy mondtam. Sokkal tartozol. – Követte a példám, és immár ő is talpon volt. Egy kissé dühös volt a mimikája, és kezdtem megijedni a sötét aurájától, ami felém vetült, ráadásul a magasságbeli különbség sem segített a helyzetemen. Félelmetes volt, a gerincemen éppen futóbajnokságot rendezett a félelem bizsergető érzése.
Amikor előre lépett, én ugyanakkor hátra. Így tangóztunk hátrafelé egészen a falig, ahonnan nem tudtam már tovább menekülni. A kezeimet összekulcsoltam a mellem előtt, a térdemet behajlítottam, és szinte fel sem mertem nézni. Az alkarjával megtámaszkodott kétoldalt mellettem, ezzel teljességgel felkent a falra – és egérutak híján, feladtam a gondolkozás és a menekülés lehetőségét is. Az ágyéka keményen préselődött a combomnak. A leheletét pedig a fejem fölött éreztem, ráadásul a parfümjének csábító aromája sem segített a helyzetemen. Aligha tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy pedig a vágytól remegek-e.
- Emlékszel még, mikor az az retardált balfasz megtámadott a kocsmánál? – A szépséges megnevezést figyelmen kívül hagyva, némán bólintottam, és az egyik szememmel kilestem, hátha látok valamiforma érzelmet az arcán. A tekintetében kéjes villanások sorozata ismétlődött, az arca feszült volt. Az alhasamnál meg, bármennyire nem akartam észrevenni, mégis ott volt, valami kellemetlen. Kicsit megpróbáltam arrébb húzódni. – Én mentettelek meg akkor is – motyogta, majd, hogy nyomatékosítsa, még közelebb hajolt. – Sokkal tartozol. És nem leszek rest behajtani.
A szemeimet hatalmasra nyitottam. Kétségbeesetten kapaszkodtam meg a zakójába, miközben a fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok. Végig ő volt. Ő volt, aki megmentett, és nem is egyszer – és még csak fel sem tűnt. A kocsmánál, utána a kövesúton. és végül, még az álmomban is ott volt. Ott is kimentett a gonosz, képzeletem-szült Uzumakitól.
Az arcomat gyengéden megsimogatta, miközben az én torkomban egyre csak nőtt a gombóc. Itachi volt, aki végig vigyázott rám, és csak most jöttem rá – és ezt még tudat alatt is éreztem. Hiszen ott voltak a jelek, és nekem még akkor sem tűnt fel.
Ez az információmennyiség kezdett kifogni a befogadó-képességemen – és a fantáziámon. Hiszen, itt volt az orrom előtt, és nem ismertem meg – mármint a kocsmás eset után – és még csak egy köszönömöt sem bírtam hozzávágni! Az akkori sokkhatás, amit a Naruto-Ino gerlepár okozott szinte elvette az öntudatomat. Iszonyúan mart belülről, hogy ennyire nem voltam képes. Csupán tisztán látni kellett volna. Ennyire egyszerű…
Mégis, hány ember tudná kibogozni ezeket a szálakat? Heh, rajtam kívül bárki más. Még ehhez is túl szerencsétlen vagyok. Egy megtört, hülye kislány, aki még a nyilvánvalót sem látja. Komolyan, SZTK-s szódásszemüveg kéne, akkor talán a nyitott lapokkal való játszmát észrevenném. Talán.
Erős késztetést éreztem arra, hogy prüszkölve felnevessek. Röhejesen szerencsétlen vagyok! Másnak simán feltűnt volna, hogy Itachi volt az, aki annak idején – keményen két hete – megmentett. Nem is egyszer.
A következő gondolatláncolatot már inkább a „behajtani” szócska ragadta meg. A számtalan és perverz lehetőség képzeletbeli prezentálása során, eddig még soha nem látott piros színt öltött az arcom. Ha nem tartott volna, biztosan ájultan rogyok össze.
A gondolataimból a heves ölelés szakított ki, és azonnal vissza is tértem. Az illata, és az újfent megérzett valami, ami ott lent működött, elég kijózanító volt a számomra. Finoman szólva, életre kelt a teste. A kezeimmel erőtlenül kezdtem ellenkezni, próbáltam eltolni magamtól. Izgultam és rettegtem. Hallgatnom kellett volna rá, még a kocsiban visszafordulhattunk volna. De innen, egyszerűen képtelenségnek tűnt…
- Hinata, ne légy ideges – szorította meg a vállaimat. – Gyönyörű nő vagy – suttogta a nyakamba, és ahogy kifújta a levegőt, nem egy hajtincsem lebbent meg –, és ez a testem reakciója. Ne szégyelld el magad, én nem tudok parancsolni saját magamnak – sóhajtotta.
A mondata végére nyeltem egy nagyot – a szívem pedig őrült ütemben, szabálytalanul kalapált. Mint egy ritmusérzék nélküli rockbanda dobosa.
Jól vette észre, a szégyen vörös pírja mázolta az arcomat, és csakis miatta megpróbáltam lenyugtatni magam. Mély levegő, majd reszketeg, mamika-mozgású végtagjaimmal visszaöleltem. Lassan lélegeztem, és sok percig így álltunk. Nem volt köztünk egy centiméter – sőt, megkockáztatom, egy milliméter – távolság sem. Ez első sorban csak arról szólt, hogy megszokjuk egymás közelségét, a másik testének melegét, bőrének puhaságát. A legjobb szó az egészre az ismerkedés volt.
Szép lassan a légzésem és a szívverésem is a normális, megszokott ütemében folytatódott. Belefúrtam a fejem a nyakhajlatába, és az ujjaimmal a tarkóját simogattam.
- Mit szeretnél a magánakcióidért cserébe? – kérdeztem rá halkan. Nem akartam szétrombolni a pillanatot – mint, ahogy egyes nyálas lányregényekben említik. Ugyanakkor féltem, mint fog válaszolni, talán csak annyit, hogy „téged”, bár ezt abszolúte nem az ő stílusa. Az ereimben lüktető félelem-vérsejtek – ami egyéni sejt transzformációnak számít – éppen jégkockákkal hűsített, a naphosszat a fagyasztóban pihenő kolához hasonlítható hőmérséklettel száguldottak végig az ereimen.
A szavaim hatására kissé lazított a szorításon, majd élettől sugárzó szemekkel, kisimult ábrázattal belenézett a szemembe.
- Egy táncot. – A szemöldököm a frufrumig szaladt.
- De… de hát, a lagzin szinte végig lassúztunk! – tettem meg az erőtlen próbálkozást. – Jelenleg lépkedni is csak nagy erőfeszítések árán tudnék, hát még táncolni!
- Tudom, hidd el, nem esett ki – és egy ideig nem is fogom tudni elfelejteni. Konkrétan egy balettelőadásra vágyom.
A szemei iszonyatosan élesek voltak, úgy sértették fel az arcom, mintha valamiféle tövisbokrot csókoltam volna le. Ugyan csak érzéki kis csalódás, de a kézfejemet odaszorítottam, majd csodálkozva tapasztalhattam – nem vérzik a felület.
Bele kell mennem az alkuba! Vagyis, inkább a kérésébe – magyarul a parancsába. Hiába próbáltam volna tiltakozni, úgysem lett volna értelme. Nem lehet vele ellenkezni, hiszen Uchiha. A büszkesége nagyobb, mint a vagyona! – pedig abból is van, nem is kevés.
- Rendben – sóhajtottam. – Hozom a maszkom, és...
- Nem! – szólalt fel azonnal, félbeszakítva engem. – Nem Nebáncsvirágot akarom, a felszínes lánykát már túl sokszor láttam. A burokban lévő pillangóra, Hinatára vágyom! – mondta kissé hangosabban, mint normálhangerő. Kezdtem megijedni, hogy a vérmes szomszédasszony – aki amúgy a volt gimink igazgatója – felébred.
Csak fél perc múlva fogtam fel, mint is mondott. A szemem minimum egy bowling golyó méreteivel büszkélkedhetett. Normális esetben fennakadtam volna a „felszínes lányka” megnevezésen, de ezt most elmaradt. A mondat második fele sokkal jobban izgatott.„Hinatára vágyom” – ismételgette egy hang a fejemben. A csodálkozástól az ajkaim elváltak, és megrökönyödve pislogtam fel a nálam minimum egy fejjel magasabb pasira. Még a nyakam is lúdbőrözött, ahogy újra lejátszódott a szemeim előtt a szituáció.
Csak később fogtam fel, hogy a válaszomat várja. Egy nagy nyelésroham után bólintottam. A fejembe szállt a vér, és miután Itachitól kaptam egy arcra puszit – és alélt állapotba kerültem – bekísértem őt a próbatermembe.
A csupa-tükör szobába ezúttal még egy puha szőnyeget is hozattam – még pár napja -, mivel mostanság elkezdtem az akrobatikára gyúrni. A helyiségben lévő egyetlen székért indultam, de Itachi, amint meglátta, hova készülök, lovagiasan elém sietett, és ő maga intézte el az ülőalkalmatosság eltelepítését.
- Hamarosan jövök – nyögtem. Itachi a homlokomra hintett egy csókot, majd pedig helyet is foglalt. A lábát lazán keresztbe fonta, az öltönyét a szék háttámlájára terítette.
A kezében lévő borospohárból – ami gőzöm sincsen, hogyan hozta magával – ivott egy nagy kortyot, majd még mindig az üveg takarásából nézett a szemembe. Néhány, az arcát keresztező tincs érzékien hullott azokba a sötéten örvénylő szemekbe. Mintha csak olvasott volna bennem. Hihetetlenül furcsa érzés tört rám, azt éreztem, hogy Itachi ismer. Mármint, úgy teljesen, belülről. Kitapasztalt…
Tudja, hogy mikor, mit fogok csinálni, tudja, mire, hogyan reagálok, és az észjárásával olyan észrevehetetlen módon logikázza ki, hogy mikor, milyen infót, vagy gesztust kell kiingerelnie belőlem, hogy azt még egy profi üzletember is megirigyelhetné. Biztos volt tapasztalata – például más nőknél. A torkom összeszorult a gondolatra.
Tutira Mardekáros lenne! – állapítottam meg, miután egy utolsó pillantást vetve rá, kiléptem a kétszárnyas üvegajtón. Még a vastag felületen keresztül is éreztem karcos pillantását a hátamon.
A szobámba szinte félájultan léptem be. Az ágyam szélébe kellett megkapaszkodnom, nehogy a lábaim felmondják az amúgy is túlteljesített szolgálatukat. Csak most kezdtem igazán felfogni, mit is műveltem.
Felhívtam Itachit, ő pedig arra kért – lefordítva: parancsolt –, hogy táncoljak neki. De nem Nebáncsvirágként. A fogaskerekek forogtak a fejemben – azonban semmi használhatót nem tudtak kinyögni. Bár, én azt is isteni csodatévésnek nevezném, hogy még képes voltam koncentrálni bármire is.
Hogy érthette? – a gondolataim közepette a ruhásszekrényembe süllyesztettem a kezem. Az világos volt, hogy a maszkomat látni sem akarja, de további ötletem nem igen volt, mit kéne hanyagolni, és mire van feltétlen szükség, az Igazi Hinatához.
Heh, érdekes így kimondani. Igazi… E szó miatt egy jeges verejtékcsepp szánkázott le a gerincemen. Felszínre kell hoznom önmagam. Furcsa, ő az elejétől kezdve tudta, hogy nem vagyok az, aki. Csak egy előteremtett szerep, ennyi. Lényegében, a pirulás és az ájuldozás nem is a személyiségem része, csak a magas pulzusomnak köszönhetem, ami egy pillanat alatt az egekben lehet – amennyiben olyan helyzetbe kerülök. Van egy keményebb oldalam is, ami csípős, és határozott. Ezt az oldalam utálom, és mélyen el is temettem magamban, az apám miatt.
Amikor először megütött, pofáztam neki, mint mindig, legalábbis abban az időszakban. Kicsiként is éreztem, hogy veszélyes, de így sokkal kijózanítóbb volt tapasztalni, mint csak érezni. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek. Elegem volt az egészből, és mélyen eldugtam magamba a lázadást. Aztán el is felejtkeztem róla. Nem vágytam még egy pofonra, és a józanabbik felem meg is győzte a bennem élő – vagy inkább élősködő – ördögfajzatot.
Egy szép kis burokba burkolóztam – nem akartam tudomásul venni, hogy létezem. Védekezési mechanikaként hitettem el magammal, hogy a lázadás nem én vagyok. A rebellis természet igen – hiszen, mivel lennék különb, mint a többi Hyuuga? –, de a velejáró beteg következményeke elől inkább menekülnék. Csendesen is lehet ellenkezni, nem de?
Ennél a variációnál maradtam, és Itachi észrevette mindezt. És már régebb óta tudta. Én viszont, nem vagyok egy géniusz, nincsen fondorlatos észjárásom, csak a józan paraszti eszem, így a körülötte lévő szálakat még mindig nem tudtam kibogozni teljesen. Elvégre először magamon kéne kiigazodnom. Mi tagadás, a pasi maga a Sherlock-féle rejtély! – a gondolatra egy gúnyos vigyor szaladt át az arcomon.
Közben meg is találtam a legjobb ruhát, eme alkalomra. Egy egyszerű, rövid, sárga egybe ruha volt, kék masnis övvel. Az övet kihúztam, és a vékony, szinte áttetsző réteg alatti fehér selyemanyagot pedig kipatentoltam belőle. A ruha nagyjából készen volt.
Úgy döntöttem, hogy az elején kezdem. Lebontogattam a tojáshéjam. A türkiz ruha cipzárát csak nehéz küzdelem után tudtam elérni, a tükörből szemrevételeztem a műveletet. A szaténruha halk suhogással landolt a földön. Kiléptem belőle, majd lassan, az ágyamra felpakolt lábakkal szabadultam meg a harisnyámtól. Az arcomról a sminket egy babapopsi törlőkendővel könnyedén eltüntettem, és laza mozdulattal a kukába hajítottam azt.
Előkerestem a sportmelltartóm, és egy kényelmes, fehér francia bugyit. Teljesen tisztának éreztem magam, amikor felöltöttem a lenge, nyári ruhát. Tökéletes volt egy ilyen alkalomhoz az a gönc.
Végül pedig, az utolsó lépés. Az íróasztalomon nyugvó, gúnyosan mosolygó, eltorzult, piros macskaképű maszkhoz léptem. Az ujjaim finoman futottak végig a kerámián, gúnyosan kunkorodó szájon, a fölötte lévő, rajzolt bajszokon, és a lenéző tekintet körül. Az én arcomon is hasonló mimika lehetett jelen. Nosztalgiáztam, és a vágy egyre erősebb lett bennem. A kezem erősen szorította meg a maszk szélét. Hirtelen felkaptam, majd már vágtam is volna le a földre, hogy az hatalmas darabokban végezze, de valami megállított.
Csodálkozva nyúltam az arcomhoz, amin végigfolytak a meleg könnycseppek. Gyors mozdulattal letöröltem azokat, szipogtam egyet, majd megkegyelmeztem a maszknak.
Egy sóhajtás közepette belehelyeztem a porcelántárgyat az íróasztalom egyik fiókjába, majd az ajtó felé fordultam. A remegő végtagokkal léptem át a küszöböt, és indultam el a próbatermem felé. Hiszen ott várt ő, Itachi.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó