Verőfényes reggelre ébredtem. A meleg napsugár pont rám vetült. Nagyon jólesett ilyenre kelnie egy olyan hideg embernek, mint amilyen én vagyok. Ma nem volt különösebb tennivalóm, és úgy döntöttem, kitakarítom a házat. Sasukét már nem láttam sehol a házban. Furcsálltam, mert mindig úgy ment el itthonról, hogy elköszönt tőlem. Képes volt akár fel is kelteni, csakhogy adjon búcsúzóul egy puszit vagy csókot.
- Majd kérdőre vonom este. Vagy, amikor hazaér – mondtam magamnak. Nem is emlékeztem, hogy mondott volna bármit arról, hogy lenne mára terve.
Ahogy kikeltem az ágyból, sehol se láttam a holmiját. Se egy póló, se egy saját törölköző, se egy pár cipő. Semmi. Az összes közös képünk is eltűnt minden polcról, asztalról, mintha soha nem is lettünk volna együtt. Az eljegyzési gyűrűm se volt rajtam. Nem rémlett, hogy levettem volna. Itt valami nagyon nem stimmelt.
- Na, mindegy, vissza a takarításhoz. – Beraktam a gépbe egy adag ruhát mosni. - Remélem, nem fogják összefogni egymást a ruhák. - Amíg ment a mosás, addig elmosogattam, ugyanis Szendvicsevő úr nem volt képes eltakarítani maga után. - Szépen vagyunk, máskor mindig megcsinálja. - Teregetés, felseprés, felmosás és pakolás után fáradtan rogytam le a kanapéra. Már emlékszem, miért is nem szerettem én ezt csinálni.
Már majdnem delet ütött az óra, ezért elmentem ebédhez valót vásárolni. Azt se tudtam, hogy mit akarok enni. Talán a rizsgolyó tökéletes lesz.
- Nincs kedvem azzal bajlódni, veszek inkább instant rament, az lesz a legjobb – válaszoltam meg magamnak a kérdést.
Az előszobában megláttam a fogas tetejére felrakott baseballsapkát. Eszembe jutottak az első napok. Életem legszörnyűbb napjai voltak. Akkor még féltem az emberek reakcióitól ma már tudtam, hogy nem rettegtek a közelemben, és elfogadták a dolgot.
Kiléptem az utcára. Éppen egy kutyát sétáltató férfi ment el a házunk előtt. Meglepetten ismertem fel Kibát és Akamarut. Mosollyal az arcomon intettem feléjük.
Vissza viszont nem azt kaptam, amit vártam. Kiba még épp időben kapta el Akamaru grabancát, és akadályozta meg, hogy gyilkos szándékkal nekem ugorjon. Ijedtemben hátraugrottam, majdnem el is estem. Nem értettem, hogy mi lelte Akamarut. Bármikor találkoztunk, mindig a hátát a földnek vetve követelte, hogy megsimogassam, vagy éppen adjak neki valami jutalomfalatot, esetleg ennivalót. Kiba még nála is jobban meglepett.
- Gyilkos – mordult, majd a lábam elé köpött.
- Gyilkos? Miről beszélsz?– kérdeztem vissza értetlenül.
- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! Ribanc. – Nehezen bár, de elrángatta nagy kedvencét a közelemből, és elmentek.
Azt aláírom, hogy öltem embereket, de csupán azokat, akiknek meg kellett halniuk, akik megérdemelték. Például azok a jég-ninják két évvel ezelőtt, de bármelyik küldetés során elhunyt banditát, vagy bűnözőt is mondhattam volna. Teljes homályban mentem tovább a bolt felé, próbáltam felkészíteni magam az újabb meglepetésekre.
Nem is kellett sokáig várni. Minden egyes ember amint meglátott, az vagy összerezzent, és eltávolodott tőlem, vagy csak szemrehányóan odaköptek valamilyen sértő dolgot. Ahhoz hasonlókat, amiket Kiba is mondott. Nem tudtam hová tenni őket, kezdtem megőrülni ettől a teljes tudatlanságtól.
A boltban is - most már nem meglepő módon -, mindenki elment az utamból. Olyan voltam, mint Mózes, csak víz helyett az emberek tengere nyílt meg előttem. Volt, aki ki is szaladt az üzletből csak azért, mert ránéztem. Gyorsan felkaptam az első ramenes dobozt, és mentem fizetni. Az eladó a lehető legtávolabb ugrott tőlem, és csak ennyit mondott:
- A-A h-ház ve-vendége. Cs-Csak kérem, ne-ne b-bántson. – Szinte könyörgött.
- Miért bántanám, uram? – hajoltam közelebb, mire majdnem a falon felmászott, csakhogy tartsa tőlem a távolságot.
- Meg-Megkérem, hogy tá-távozzon a boltomból, szé-szépen me-megkérem – folytatta az össze-vissza dadogást.
- Rendben… - Valamennyi aprót leraktam a pultra, majd értetlenül hagytam el a helyiséget, és siettem hazafelé.
Nem azt az útvonalat választottam, amit egyébként szoktam. Rossz lebujok, lepukkant motelek és részegektől teli kocsmák mellett haladtam el. Az egyik ilyen olcsó, koszfészek sörözőben vettem észre Sasukét. Éppen a sárga földig itta le magát. Odamentem hozzá, hogy nagyon gyorsan elregéltessem vele, hogy mi folyik itt.
- Szervusz, Sasuke. Mondd, mit csinálsz te itt? – vontam kérdőre.
- Mihnek látszik? – csuklott, miközben próbált válaszolni.
- Azt kérdeztem, miért ülsz itt ahelyett, hogy hazajönnél ebédelni? Azt is tudni szeretném, hogy miért nem voltál otthon reggel? Miért nem köszöntél el, mielőtt elindultál? Hová tűntek a cuccaid a lakásból? – özönlöttek a kérdéseim, és csak remélni tudtam, hogy legalább a szófoszlányokból kitalálja, hogy mit akarok, és válaszol is.
- Neked mih közöd hozzá, hogy én mit csinálokh? Nincs is nekem közömh semmidhez se, deh hogy én a közeledbe nem mennékh, az is biztos. Takarodjh innen, rontod a légkörth! – üvöltött le mindenki előtt, mire mindenki felénk fordult.
– Igazam van, fiúk?! – A sakés üveget a magasba emelve, majd azzal körbemutatva a helyen folytatta a kiabálást.
- Isten-isten! – üvöltötték kórusban, majd szintén folytatva a nagy egyetértést, egyszerre köpték ki a szeszesitalukat. Egyenesen rám.
A levegő is belém szorult, ahogy átázott a ruhám a más emberek szájából kikerült szeszesitaltól. Majdnem kiosztottam mindenkinek egy-egy pofont, amikor a pultos ismét lesokkolt.
- Te, szeszes kurva! A hónap elején már ki lettél innen tiltva, ne szóljak még egyszer, hogy azonnal sétálj ki innen, vagy mi fogunk kikísérni, de abból nem lesz köszönet! – közölte velem durván.
Az ajtó irányába indultam, és ezzel egy időben törtek utat maguknak a könnyeim is. Azok a padlóra hullás után jéghullámként száguldottak végig a helyiségen, majd az egész hely padlóját megfagyasztotta. Halálfélelemmel ugrott fel mindenki a helyéről, és néztek Sasuke felé. Várták, hogy csináljon valamit. Csinált is.
Egy kígyót küldött rám, ami a nyakamra tekeredve próbált megfojtani. A levegőtlen hápogás közben kifelé lépkedtem a kocsmából, és mire elértem a küszöböt, az a dög is lekúszott rólam, majd meg is harapta a bokámat. Éles fájdalomhullám cikázott végig az egész testemen attól a ponttól, ahol megharapott.
Egyik kezemmel a kocsma falának támaszkodva, a másikkal a nyakamat fogva próbáltam levegőhöz jutni. Kellett pár másodperc, mire láttam a könnyektől, és némi oxigénnel is feltöltődött a tüdőm. Mire sikerült lenyugodnom, kijött két nagydarab, kétajtós szekrény a kocsmából. Lenéztek rám, majd az egyikük egy gyomorrúgással arrébb tessékelt. A másik, eszembe juttatva Kibát, szintén leköpött, majd mindketten átléptek rajtam.
- Eltakarodhatnál már innen. – Azonnal köhögőroham tört rám.
Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Amint meg bírtam mozdulni, lélekszakadva rohantam haza. Ott legalább biztonságban vagyok. Legalábbis reméltem, hogy ott már nem fognak hasonló meglepetések érni.
Szerencsére hamar hazaértem, magamra is zártam az ajtót. A fürdőben próbáltam rendbe szedni magam. A kígyómarást vizsgáltam a bal lábamon. Befeketedett a marás helye, és sötét színű erek hálózták körbe. Elkezdtem gyógyítani, de az ujjaim végétől egy égető érzés kezdett felkúszni a kézfejemen keresztül az alkaromon át. Rögtön abba is hagytam. Semmit sem értettem. Az égvilágon semmit. Mintha minden kifordult volna önmagából.
Később álruhában besunnyogtam a kórházba. Senki se látott meg, így fel tudtam szökni az öltözőbe. Ott az orvosi uniformisomat felkapva elindultam a folyosón. Az irodám felé vettem az irányt. Szerencsémre nem találkoztam senkivel se, így észrevétlenül be tudtam surranni.
Átöltöztem, majd leültem az asztalomhoz. A fiókomból elővettem egy kígyómarásokkal foglalkozó jegyzetgyűjteményt, amit még egy régebbi küldetésen hoztam el Orochimaru rejtekhelyéről. Gyorsan átfutottam a sorokat, de semmi érdemlegeset nem találtam. Ez volt az egyetlen öltetem, de úgy látszott, csak Sasuke segíthet, viszont az előbbi incidens után nem hinném, hogy szándékozna nekem segíteni.
Hirtelen hangos üvöltést hallottam. Nem tudtam, kié, de ismerősnek tűnt. Kiléptem az irodámból, és követtem a zajforrást. A szülőszobák felé vittek a lábaim. Egy szobában égett a villany, így oda néztem be az ablakon keresztül. Hinata feküdt az ágyon. Senki nem volt bent nála. Gondolom, még nincs kész a szülésre, de az már beindult. Aggódni kezdtem, ugyanis még bő két hónapja volt hátra. Nem láttam bekészített inkubátort se a folyosón, se a szobában. Azonnal elrohantam egyért, hogy amint megszületik, rögtön bele tudjuk rakni.
Amikor visszaértem, betoltam a kis üvegkalitkát a szobába. Az ajtó nyitódására Hinata odakapta a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Amint meglátott, annyira megijedt, hogy majdnem leesett az ágyról.
- Hinata, semmi baj. Én vagyok az – próbáltam nyugtatni.
- Azonnal hagyd el a szobát! – parancsolt rám. – Most azonnal! – nyomatékosította.
- De hát én vagyok a keresztanyja, én vagyok az orvosod – jelentettem ki.
- Te? Te nem vagy keresztanyának való. Azok után, amit tettél, biztosan nem – vágta hozzám egyre mérgesebben.
- Miért? Mit tettem? – Már folytak a könnyeim az arcomon. – Mit tettem, amivel ezt érdemeltem ki?
- Attól, hogy nem akarod beismerni, és elfogadni, nem lesz jobb – folytatta.
- Azt sem tudom, miről beszélsz! Miről beszél mindenki, miért kapom a sok bántást! Miért?! – kérdeztem szinte őrjöngve.
Nem tudott válaszolni, mivel egy hatalmas fájást követően, kínkeservesen felüvöltött. Orvosi reflexből ugrottam az ágy végéhez.
- Ne merj semmit se… - folytatta volna, ha nem kellett volna ismét ordítania a fájdalom enyhítése reményében.
- Már látom a fejét. Nyomj, Hinata!
- Azonnal takarodj a gyerekem közelé… – Ismét sírásos üvöltésbe torkollott a mondanivalója. Ekkor lépett be Naruto teljesen steril öltözetben.
- Te meg mit keresel itt?! Menj innen, ne is lássalak! – indult meg felém gyűlölettől szikrázó szemekkel. Egy kis, levél alakú chakrát fújtam el a kezemről. Pont a homloka közepére hullott, ennek következtében elájult.
- Mit tettél vele, te szörnyeteg?! – Hinata ismét ordítani kezdett, de akaratlanul is nyomott.
Lassan bár, de végül megszületett a kis poronty. Felsírt, én pedig a körülményekhez képest felhőtlenül boldog voltam. Épp egy lepedőbe próbáltam betekerni, amikor majdnem, ott helyben millió darabra tört a szívem.
A kis csöppség bőre egyre fehérebb, majd kékesebb lett, a szája színe is lilába ment át, és a kis ökölbeszorított kezei is mozdulatlanná váltak. A világos hajának minden egyes hajszála megfagyott. Minden porcikája jéggé változott.
Hinata először sírt, majd bőgött. Próbált leszállni az ágyról, a kimerültségtől viszont alig bírt mozdulni. A byakugan miatt az arcán kidagadtak az erek, és egy pokoli tekintet kíséretében egyre több helyen éreztem szúró fájdalmat a testemben. Hatalmas traumát okoztam neki, és ezt az én kínzásomban véltem felfedezni. Nem is hibáztattam miatta. A fájdalom ellenére folyó, meleg víz alá raktam a pici testet, de nem olvadt meg. Sőt a víz is odafagyott a bőréhez. Sípolt a tüdőm, a szívem egyenetlenül vert. Egy világ omlott össze bennem. A csöppséget beletettem a kádba, és ott hagytam. Nem tudtam, mit teszek, mit gondoltam, egyszerűen elkezdtem kihátrálni a szobából.
Naruto pont akkor kapta el a lábam, amikor a feje mellé léptem. Lerántott a földre, majd a fejemet a kezei közé szorítva verte a padlóba. Éreztem, ahogy a koponyám kezd megrepedni, majd éreztem, ahogy a hideg vérem lassan folyt, majd meg is fagyott. Közben meleg könnycseppek áztatták az arcom. Nem az én könnyeim. Narutóé voltak. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. Meg is értettem, miért.
Meg akartam halni. Ott és akkor a saját halálomat kívántam. Szerencsétlenségemre egy őr lerángatta rólam Narutót, és a félholt testemet felrángatta a földről, majd kidobott a szobából.
Ezt követően, amennyire lehetséges volt, elrohantam a hokagéhoz, hogy magyarázzon el mindent. Az utcán egyre több dühös ember kiáltozta, hogy „Gyilkos!”, „Nem vagy ide való!”, „Csak ártani tudsz!”, „Takarodj innen!”, „Téged mindenki utál!”. Soha életemben nem beszélt velem így senki. Nem volt elég, hogy minden felfordult körülöttem, most halt meg a keresztfiam a kezemben, ráadásul én öltem meg, ezek után még így beszéltek rólam, amikor azt se tudtam, miért ilyen dühösek rám. Válaszolni viszont senki se válaszolt a kérdésemre. Arra az egyetlen egyre, hogy „Miért?”.
Kínok közepette értem oda a palotához. Az iroda elé is nagyon nehezen jutottam el. Halasztást nem tűrően, szinte feltéptem az ajtót, és berontottam. Mindenhol mocskos voltam. Könny, vér, kosz terített be, és a szagom is borzasztó volt.
- Tsunade-sama, kérem, magyarázza el, hogy miért fél mindenki tőlem, miért utasítanak el, miért akarja mindenki a halálom, hogy eltűnjek?! Mivel érdemeltem ki?! Kérem, válaszoljon, mert megőrülök! Meg fogok őrülni! – üvöltöttem a hokage képébe minden kérdésemet.
- Megtiltottam, hogy bárki is beszéljen erről – közölte a rideg igazságot. - Óriási szégyen, hogy pont az én tanítványom volt képes ilyesmit tenni, ezért senkitől sem akarom hallani. Még magamnak is megfogadtam, hogy soha többé nem hozom szóba… Most menj ki az irodámból – nézett rám dühösen.
- Legalább valami bizonyítékot kérnék arra, hogy mit tettem – könyörögtem.
- A temetőben megtalálod.
- Temetőben? – Nem kaptam viszont választ. – Köszönöm, mester.
- Ne merj engem a te mesterednek nevezni! – Majdnem üvöltött velem. Félve meghajoltam, és kirohantam az irodából.
Futva mentem a temetőbe. Először semmi szokatlant nem vettem észre a hatalmas temetőben. Bentebb sétálva valami csillogót vettem észre. Közelebb mentem, és akkor telt be az a bizonyos pohár, amibe víz formájában öntögettem a sokk okozta cseppeket.
Kakashi sensei jégszobra egy emelvényre volt kiállítva. A lába alatt egy fémtáblába volt vésve valami. „Itt nyugszik Hatake Kakashi, a világon Másoló Ninjaként ismert, hős jounin, ki élt 35 évet. Életét adta falujáért és annak lakóiért. Nyugodjon Békében”
Erőtlenül rogytam le a sír előtt, és utat engedtem a könnyeimnek, ezen a napon ki tudja, hányadjára. A sírás is fájdalmat okozott a mellkasomban, annál is inkább a szívemben. Már egy jó órája ott görnyedhettem, amikor valaki elkezdte a hátamat simogatni. Összerezzenve kúsztam arrébb. Kakashi sensei mosolygott le rám.
- Sensei! Maga mit keres itt? – ijedtem meg.
- Hallottam, hogy valaki sír. Eljöttem megnézni, ki itatja az egereket.
- És honnan jött? Ne vegye sértésnek, de maga nem halott? – Miután feltettem a kérdést, nem kicsit éreztem magam elmebajosnak.
- Onnan fentről – mutatott az ég felé.
- Szóval csak ideképzelem? Már nem csak a megőrülés határán vagyok, de már tényleg megbolondultam – mosolyogtam keserűen.
- Gondolom, kíváncsi vagy a részletekre.
- Ha valaki meghallja, hogy magamban beszélek, nem csak megpróbálnak megölni, de sikerülni is fog nekik.
Körbenézett a temetőben. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott itt.
- Ha senki se hallja, akkor nem fáj senkinek.
- Így van. Senki vagyok… mégis fáj.
- Nem minden úgy történt, ahogy azt mindenki tudja. Vagyis azt hiszi, hogy tudja. – Csendben vártam a folytatást.
– Egy pár hete felajánlottam a segítségemet, hogy edzek veled. El is fogadtad. Nehezen, de sikerült találni egy időpontot. Egy ideje már gyakoroltunk, amikor mind a ketten eléggé kifáradtunk, de te csak nem akartad feladni. Próbálkoztál tovább, de nem úgy sikerült, ahogy te azt akartad. Fel is ment benned a pumpa, és akaratlanul, de eltaláltál. Azonnal megfagytam. Persze senki nem tudta, hogy véletlen volt, neked pedig nem hittek. Azt állították, hogy akarattal végeztél velem, mert a falut akartad megtámadni, és ebben pedig én akadályoztalak meg.
- De hát én nem is emlékszem ilyesmire. Nem tudom, mi történik velem – folytattam a sírást.
- Sakura… Sakura!
Verítékben fürödve ébredtem. Nagyon szaporán vettem a levegőt, a pulzusom ezerrel vágtatott az ereimben. Kint sötét volt, az idő nem lehetett több hajnali két óránál. Sasuke fáradtan támasztotta magát a könyökével, és arra várt, hogy lenyugodjak.
- Rosszat álmodtál? – kérdezte.
- Még annál is rosszabbat. Ez maga volt a pokol! Te nem szerettél engem, sőt mindenki utált a faluban, a keresztfiamat és Kakashit én magam öltem meg, szörnyű volt! – Átölelt, miközben őrjöngtem.
- Nagyon valóságos volt!
- Semmi baj, már vége van. – Finoman ringatott, mint egy gyereket. – Kérsz valamit? Hozzak vizet, esetleg teát?
- Teát biztos nem. Lehet, a kései ivászat miatt álmodtam rosszat. Vizet viszont kérek.
- Hozom. – Fáradtan mászott ki a meleg ágyból, és kicsoszogott a konyhába.
A hátamon fekve bámultam a plafont. Hallottam Sasuke tevékenykedésének zajait, ahogy előveszi a poharat a szekrényből. Később ismét mellettem ült az ágyban, amíg én kortyoltam a hűsítő vizet. Minden cseppjét megittam. Elemeltem a számtól a poharat, majd jobban megnéztem, milyen pohár is ez valójában.
- Ezt a poharat a polc jobb oldaláról vetted le? – kérdeztem értetlenül.
- Azt hiszem, nem tudom. Miért? – Ő se értette e kérdés lényegét.
- Semmi. – Kirajzolódott a szemem előtt, ahogy azt a poharat, amit a kezemben tartottam, pontosan öt nappal, tizenegy órával és három perccel ezelőtt tettem a mosogató feletti szekrénybe egy átlátszó, alacsonyabb pohár mellé.
- Ahogy gondolod. Kérsz még, vagy kivihetem?
- Köszönöm, elég volt. – Értetlenül figyeltem, ahogy ismét kimászott a szobából, kiért a konyhába, lerakta a pultra a poharat, lekapcsolta a villanyt, majd ismét bekúszott a takaró alá.
Tudtam, hogy a megfigyelőképességem magas szinten van, ahogyan az egy ninjához illik, de ez már ijesztően pontos emlék volt. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkodjak, inkább visszaaludtam. Az éjszaka folyamán - szerencsére - nem is gyötört több rémálom.
Másnap nem a legkipihentebben, de azért energiával telve ébredtem. Első megmozdulásom az ágy másik felére pillantás volt. Egy hatalmas, hófehér hátat láttam, feljebb kócos, hollófekete fürtöket. Reméltem, hogy nem álmodom. Lassan és csöndben kimásztam a rendezetlenül hagyott ágyneműk közül, és becéloztam a fürdőt. A reggeli zuhany után a konyhában próbáltam összeütni valami ételnek nevezhető izét. Volt otthon tojás. Rántotta tökéletes lesz.
Már a használt serpenyőt, törött tojáshéjat takarítottam el, amikor hatalmas ásítás közepette betoppant Sasuke. Nem is volt az toppanás, inkább zombi imitálás.
- A kezed? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Neked is jó reggelt, én is szeretlek – válaszolt flegmán.
- Tudni kellene az illemet, hogy mit csinálunk, ha ásítunk – oktattam ki.
- Akkor azt is tudnod kellene, hogy amikor valaki felkel, akkor nem kezdünk el vele rögtön kötözködni, hanem egy „Ohayou!”-val kellene indítani a beszélgetést – próbálta felvenni velem a versenyt.
- Elég lett volna egy „Igenis, asszonyom!” is.
- Azt lesheted. – Mellé léptem a kezemben a rántottával, és vártam.
- Igen, itt vagyok, most már ideadhatod a reggelimet.
- Khm – köszörültem meg a torkom.
- Jaj, majdnem elfelejtettem! – fordult felém, és összecsapta a két tenyerét. – Taps!
- Tessék? – sértődtem meg.
- Nem tapsra vártál? – Be kell vallanom, elég magas labdát adtam fel neki, amit rendesen le is csapott.
- Mekkora Humor Herold itt valaki – raktam le elé a tányért. – Szívesen.
- Nagyon szépen köszönöm – mosolygott rám.
Miután leültem vele szemben, lassan megettük a reggelit, mindketten készülődtünk: én a kórházba, Sasuke pedig a hokagéhoz. Egy óra múlva már a kórház ajtaján léptem be, és üdvözölt a recepciós lány.
- Ohayou, Sakura – köszöntött.
- Ohayou, Ayumi – köszöntem vissza. Ohayou, mi?
Gyorsan átöltöztem, és az irodám felé indultam. Beléptem, és ott hevert az asztalomon a kesztyűm. Milliméterre pontosan ott, ahol hagytam. Ki is járhatott volna itt az engedélyem nélkül? Első dolgom volt, hogy felvegyem. Nem akartam több jégembert látni. Átfutottam a kórlapokat, és elindultam a vizitre. A kezem alatt megfordult több kisgyerek, idősebb néni, bácsi és még több várandós kismama is. A nap végeztével elmentem a mesterhez, hogy jelentsek a mai vizsgálatok eredményeiről, a kórházi eseményekről. Útközben azonban összefutottam valakivel.
***
Hinata kicsit nehézkesen bár, de végül sikeresen kikelt az ágyból. A párja már nem feküdt mellette, viszont finom illatok terjengtek a levegőben. Követte is az illatokat, és egy napbarnított, izmos hát takarta el a gáztűzhelyt.
- ’Reggelt – motyogta kótyagosan a kismama.
- ’Reggelt. Hogy aludtatok? – kérdezte Naruto.
- Kivételesen most nem mozgolódott annyira. Legalább tudtam aludni.
- Nincs vele semmi baj? Nem történt vele semmi se? Nem csináltál semmi megerőltetőt? – Kérdések sokaságát zúdította rá.
- Nem, nem csináltam semmit, nem, nincs semmi baja.
- Azért megkérem Sakurát, hogy nézzen rátok. Az a biztos, ha tőle hallom – erősködött.
- Így is sokat dolgozik, ne zargassuk feleslegesen.
- Az is igaz. – Még idegesebb lett. – Ha nagyon szépen megkérdezzük, hogy nem baj-e, biztos megnézne titeket. – Csak nem hagyta a dolgot.
- Úgy is azt fogja mondani, hogy „Ugyan, persze, hogy megvizsgálom”. Ismerem már annyira. Ami azt illeti, te is, sőt még jobban, mint én – dorgálta meg.
Ahogy azt Hinata gondolta, Naruto csak nem bírt a fenekén maradni. Estefelé kijelentette, hogy elmegy „sétálni”. Természetesen füllentett, de ezt ő maga is tudta, hogy felesleges hazugsággal traktálnia a feleségét, nem válik be. A „séta” közben a lábai a kórház felé vitték őt, majd megvárta, amíg Sakura végez a kórházban.
- Szervusz, Sakura! – üdvözölt a szőke hatalmas mosollyal az arcán.
- Szia, Naruto. Mit csinálsz errefelé? – kérdeztem.
- Csak erre jártam. Ha már így összefutottunk, nem ülünk be Ichirakuhoz? Meghívlak.
- Rendben, elfogadom. Úgyse akartam vacsorát csinálni magamnak.
- Akkor indulás. – Egymás mellett gyalogolva közelítettünk a célunk felé.
Elfoglalva a helyünket megrendeltük a leveseket. Naruto először csak érdeklődött, hogy mi volt Sasukéval meg velem, minden jól ment-e a kórházban. Sejtettem, hogy szeretne valamit. Szinte biztosra tudtam, hogy valójában mi a célja. Ahhoz, hogy elérjem, tudtam, milyen kérdést kell feltennem.
- Hinatáék jól vannak? – Nem sokkal később meg is érkezett a válasz, amit már a kérdés előtt tudtam.
- Megvannak, bár Hinata reggel mesélte, hogy szokatlanul nyugodt volt. – Tudtam.
- Ha itt végeztünk, elszaladok hozzátok, megnézem, minden rendben van-e. – Szinte beleláttam a mellkasába, ahogyan a hatalmas kő legördül róla. Ezt akarta elérni, csak azt nem értem, miért kertelt ennyit? A sok munkám. Azt hitték, hogy nincs elég időm és energiám rájuk. Szeretem, mikor mások jobban tudják nálam, hogy mit bírok és mit nem. Persze nem hibáztattam őket, csak aggódtak.
- Megtennéd? Nagyon köszönöm – ölelt át, szinte össze is roppantott.
Ahogy azt terveztük, el is mentünk hozzájuk. Hinata szemforgatva nézett a férjére, aki egy puszival zárta le a dolgot. Én csak mosolyogva követtem őket a hálóba. A leegyszerűsített vizsgálat közben Naruto az ájulás szélén állt.
- Makkegészséges – mondtam. Nem is Hinatának, hanem inkább Narutónak.
- Hála Istennek – fújta ki megkönnyebbülten az eddig benntartott levegőt.
- Megmondtam, vagy megmondtam? – kérdezte Hinata.
- Biztos, ami biztos! – tartott ki Naruto az állítása mellett.
- Igaza van, ha valami szokatlant veszel észre, azonnal szólj –védtem Narutót.
- Ahogy parancsolja, doktornő – mosolygott rám.
Eszembe jutott a rémálmom. Inkább nem meséltem el, amilyennek ismerem őket, rögtön kétségbeesnének. Arra pedig nincs szükségük pont a vége előtt. Felpillantottam a falon lévő órára.
- Hét óra?! – ijedtem meg. A hokage várt rám, én pedig elfelejtettem elmenni.
- Ugye, nem valami fontos dolgod volt, amit Narutónak köszönhetően nem tudtál elintézni? – érdeklődött lelkiismeretesen Hinatát.
- Nem, nem fontos. Ráér holnapig – nyugtattam meg.
- Biztos vagy benne? – Éreztem Hinata hangján, hogy nem győztem meg.
- Hazudnék én nektek?
- Ha rólunk van szó, természetesen nem. Ha viszont rólad, szemrebbenés nélkül.
- Hazudsz. – Igen, szoktam füllenteni, de ha egyszer nincs más megoldás?
- Összetévesztesz magaddal – húzta fel az egyik szemöldökét.
Egy gyors köszönés után hazamentem a drága uramhoz. A nappaliban olvasta a papírjait, amikor beléptem az ajtón. Lerúgtam a cipőmet, és a háta mögé sétálva megöleltem.
- Mi újság? – kérdezte továbbra is a papírjait bújva.
- Semmi különös… Csak jobban ismerem Narutót, mint ő saját magát.
- Annál az idiótánál ez nem nehéz. – A kávézóasztal lapjának ütögetve rendezte el a lapjait, majd berakta őket a kikészített mappába.
Fáradt voltam, ezért gyorsan be is mentem a fürdőbe. A ruháimat a szennyestartóba dobtam, ezután pedig beálltam a zuhany alá. Már egy jó ideje, mélyen a gondolataimba merülve folyattam magamra a vizet.
Észre se vettem, hogy Sasuke besurrant mögém, és a kezeit összefonta a hasam előtt. Enyhén tátva maradt a szám a meglepetéstől, mivel elég régóta nem voltunk úgy együtt. A sóhajomat hallva még bátrabb lett. Belecsókolt a nyakamba, én pedig készségesen fordítottam oldalra a fejem, hogy utat engedjek a követelőző ajkaknak. Vágytól felfűtve megéreztem Sasuke kezét a fenekem alatt, a csípőjét a lábaim között, és a talajtól elszakadva passzírozott a falnak. A számba erőltette a nyelvét. Felnyögtem, megöleltem, magamhoz szorítottam. Határozottan csókoltam vissza. Nyelve és az én nyelvem összefonódtak, kavarogtak, élvezték egymást. Isteni íze van. Hirtelen hátrahúzódott, egyenetlenül lélegeztünk. Heves csókcsatánk közben éreztem a meredező férfiasságát. Kezeimet végigjárattam minden porcikáján, éreztem, ahogy minden egyes izma megfeszül. A nyakamon éreztem a forró leheletét, ami egyre fokozta bennem a szeretkezés utáni vágyat. Gyorsan el is zárta a csapot, és majdhogynem futólépésben rohant velem a hálószobáig.
Finoman lerakott az ágyra, és felém tornyosulva folytatta ott, ahol a fürdőben abbahagytuk. Egy kezével mindkét csuklómat lefogta a fejem fölött, míg a másikkal a testem többi részét ingerelte. Régóta nem voltunk együtt, ezért sóvárogtam a kielégítő simogatások után. Továbbra is csókokkal jutalmazott. Először a számat, majd a nyakamat, végül a melleimet is. Nem volt még alkalmam mással kipróbálni az ágytornát, nem mintha szándékoztam volna bárkivel is, de Sasuke mesterien bánt mindenével. A hidegrázás hullámai miatt a hátam ívben megfeszülve próbált közelebb kerülni a tökéletes izomkolosszushoz. Idegtépő lassúsággal játszott a bordáimon, és ezután is csak a combomat gyúrta. A bilincsként fogva tartó kezével a lapockám mögé nyúlt, majd fentebb emelt, ezzel is közelebb húzva magához. Illedelmesen szétválasztotta az egymás mellé zárt combjaimat, majd kis köröket leírva közelített a kincsem felé.
Hosszú ujjaival finoman dörzsölte a csiklómat, lassan körözött, ezzel kellemes nyögéseket felszakítva belőlem. Szabálytalan lélegzetvételét hallva arra következtettem, hogy nem bírja sokáig. Meglepve engem, a számtól elválva egyre lentebb csúszott. Nyelvét szintén végigtáncoltatta a bőrömön, végül ismét elért a céljához. A már ismerős nyelvmozdulatoktól megint önkívületi állapotba kerültem, rendszertelenül nyögtem, és lihegtem. A nyelve dörzsölt, és körözött. A csípőm reflexszerűen körözni kezdett a nyelvét utánozva, és a kínzó gyönyör öntötte el véremet, akár az adrenalin. A férfiasságának mozdulatait utánozva nedvesítette be a bejáratomat. Már nem hallottam, és nem láttam semmit se, csak Őt akartam.
Lenyúltam, megfogtam a vállait, és magamra húztam őt, így ösztönözve a szintlépésre. Már éppen belém hatolt volna, amikor villámcsapásszerűen lefagytam.
- Ne! – ijedtem meg.
- Tessék? – Ködös tekintettel fürkészte az arcomat.
- Gumi. – Akármennyire is vágytam már az ellazító gyönyörre, a biztonságra mindenképpen figyelnem kellett.
- Sakura. Ha nem próbáljuk meg, nem lehetünk biztosak benne, hogy tényleg baja lenne-e a kicsinek. Bízz bennem, kérlek – győzködött.
- De… - Éreztem, ahogy a könnyeim előbukkannak a könnycsatornáimból. Sasuke a sós csíkokat lepuszilva belenézett a szemembe, majd megcsókolt. Viszonoztam azt, majd rettegve, de beleegyeztem a kockáztatásba.
Sasuke lehajolt, ismét éreztem magamon a súlyát. Lassan belém hatolt. Kissé fájdalmasan, de megéreztem a feszítő érzést, és össze is rándult a hüvelyemben lévő összes izom. A kellemetlen érzéstől félreérthetően összeszorítottam a szememet, összehúztam a szemöldökömet, és hátrahajtottam a fejemet. Sasuke meg sem mozdult, egy tökéletesen kidolgozott szoborként támaszkodott fölöttem. Pár lélegzetvétel után próbáltam magam ellazítani. Elérve az ellazulást zöld utat adtam a kedvesemnek. Ismét tanúbizonyságot téve az odafigyelésről lassú és apró mozdulatokkal próbált nagyobb helyet csinálni magának. Csípőjével visszahúzódott, egy leheletnyi időre megállt, aztán visszaereszkedett. Amikor már teljesen ellazultam, folyamatosan fokozta tempót. Egyre gyorsabban és gyorsabban döngölt az ágyba. A szeretkezés közben csak a szapora lélegzetvételeinket lehetett hallani, ahogy mind a ketten vágytunk a kielégülésre. Éreztem, hogy mint a vulkánoknál, egészen mélyen elindult bennem egy hullám, később pedig a felszínre is tört. Gerincropogtatóan görbült a hátam, a vér száguldott az ereimben. A régóta vágyott orgazmus után visszaengedtem magam az ágyra, hogy Sasukét is a csúcsra juttassam. Neki sem kellett sok. Még egy pár csípőlendítés, és éreztem, ahogy a fehér folyadék végigcsorog bennem.
Sasuke mélyeket lélegezve, rángatózó testtel, remegő kézzel támaszkodott a fejem mellett. Amikor már úgy érezte, hogy vége, kicsúszott belőlem, majd megcsókolt.
- Köszönöm – hálálkodott. – A világon mindenkinél jobban szeretlek. – Válasz nélkül megcsókoltam, majd egymást ölelve elaludtunk.
Reggel ugyanúgy meztelenül ébredtem. Lustán nyújtóztam, megmozgattam a csigolyáimat, jóleső ropogást előidézve ezzel. A szabadnap tudatától mosolyogva keltem ki az ágyból. Szatén köntösömet magamra kapva kicsoszogtam a konyhába, ahol villásreggeli várt. Tányérnagyságú lett a szemem, amikor megláttam az ennivalótól roskadó asztalt. A hercegem egy szál boxerben mászkált a konyhában fel-alá. Fel sem ébredtem rendesen, de ő már leültetett a kihúzott székre.
- Gyere csak ide – intettem aggódva magam elé.
- Van valami baj? – Kissé ideges lett, de leguggolt mellém. Ráraktam a kezemet a homlokára, tettetve az aggódást.
- Beteg vagy? Mi történt veled? – Azonnal leesett neki, hogy csak vicceltem.
- Ne ijesztgess! – bökött oldalba, melyre fájdalmasan összerándultam.
- Én pedig örülnék, ha nem lyukasztanál ki kora reggel.
- Igazad van. A végén még nem lesz örökösöm. – Homlokon puszilt, majd visszament a pulthoz.
Lassacskán jutottak eszembe az emlékek a múlt éjszakáról. Hatalmas kockázatot vállaltunk ezzel, hogy mégis bevállaltuk a dolgot. Nem élném túl, ha valami baja esne a babának. Mivel ilyenkor még nem mutatható ki sehogy sem a terhesség, így pár hétig maradt a rettegett várakozás.
Legszívesebben mindent megettem volna, ami az asztalon volt, de több már nem fért belém. A szétpukkadás határán hátradőltem a széken. Amint a hátam hozzáért a támlához, abban a pillanatban valaki majdnem betörte az ajtót, úgy dübörgött rajta.
- Nyitom! – álltam fel, mert Sasuke még nem végzett a reggelijével.
Addig nem hagyta abba a püfölést, amíg oda nem értem. Kinyitottam az ajtót, és egy eddig soha ilyen dühösnek nem látott Narutóval találtam szemben magam. Halálfélelmem lett. Megint álmodom, és megint meg akar engem ölni? A másik lehetőség, hogy a való életben történt valami, amit viszont jó indulattal sem lehetett remeknek nevezni.
- Naruto, szia! Mi történt? - kérdeztem tőle értetlenül.
- Hinatát elrabolták – jelentette ki visszafojtott dühvel.
Lemerevedtem. Hirtelen azt se tudtam ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok, és hogy mi is történik… S közben a szívemen ült a jég.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Az egész sorozat annyira tetszett
, bár néhány résznél könnyeztem
de ne hagy abba. További sok sikert.
Sok sikert kíván: SasuSaku #OWTCC