Az ajtót kinyitotta előttem, majd előre is engedett, ahogy a kis Karint is. Hevesen dobogó szívvel léptem be az általam választott kis kávézóba. Egyszerűen annyira furcsa, már több mint másfél éve nem is randiztam, nem gondoltam volna, hogy majd pont ő fog meghívni. Egy asztalhoz mentünk, majd kihúzta a széket, és a fejével biccentett, hogy üljek le. Hálásan rámosolyogtam, miközben azt figyeltem, ahogy Karinnal is megteszi ugyanezt, majd ő is helyet foglal.
A fejemet ide-oda forgattam, és meg kellett állapítanom, hogy egy elég… öhm furcsa kávéházban üldögéltünk. Kezdjük ott, hogy az asztalt piros kockás terítő takarta, amin egy bocis vázában művirágok díszelegtek. Azt hiszem, valami tulipánszerűségek akart lenni. A falak sárgásbarnák voltak, helyenként a tapéta lekopófélben volt, és a rajta lévő dőlt betűs Dolche Vita felirat is elmosódott. Egy-egy sarokban meg különböző bárdok, katanák, kardok, kaszák, és egyéb kínzóeszközök sorakoztak, a velem szemben lévő falon pedig egy kaloda lógott. Már itt tudtam, hogy különleges a hely, nagyon különleges. Akkor arra mit mondjak, hogy, a pincérnők szobalányruhában, görkorcsolyával a lábukon, cicafüles hajráffal felszerelkezve, szélsebesen gurultak az egyik asztaltól a másikhoz?
Velem szemben Itachi-san ült, látszólag halálosan elgondolkodott, miközben szívott még egy slukkot az időközben meggyújtott cigijéből. Mellettem Karin üldögélt, akit különösen zavart a füst, így folytonosan az orrát fogta. Egyetértek, kellemetlen, engem is zavar az a rohadt rúd, ami a szájában lóg – használhatná azt a testrészét valami másra is. Persze azonnal pirultam is erre a gondolatra… Amíg én megpróbáltam valahogy lehűteni magamat, egy pincérnő száguldott oda hozzánk, majd egy hirtelen mozdulattal le is fékezett előttünk, ezzel megóvva a kisasztal testi épségét.
A nőnek skarlátvörös haja, barna szeme volt, az arca mondhatni mozdulatlan, de szép. A kezeiben forgatta a tollat, miközben a lapon kopogva várta a rendelést. Nagyon elegáns volt, biztos voltam benne, hogy nem a szegényebb környékről származik. Az arca szép volt, arányos, és az alakja sem volt átlagos, ez a ruha meg még jobban kiemelte a testi bájait. Rápillantottam a kitűzőjére, melyen a Titánia név virított.
Itachi-san elnyomta a cigijét, és mielőtt bármit is mondott volna, végignézett a nőn. Valószínűleg éppen azt nyugtázta magában, hogy mennyire csinos. A tekintetük egy pillanatra összeforrt, egyikük sem zavartatta magát. Elvégre én miért is lennék fontos? – kezdtem felkapni a vizet. A fenébe is! Elvégre velem randizik!
Kínomban élesen megköszörültem a torkom, mint valami hangulatgyilkos, megszakítva ezzel a kontaktusukat. Itachi-san teljesen nyugodtan fordult felém, mintha az előbb nem éppen egy másik hölgyet bámult volna tökre feltűnően, az első randevúnkon. A nő sem reagált másképp, viszont az arca kissé kipirult – gondolom nem az október végi időjárás miatt.
A fekete szempár semmiféle megbánást nem mutatott, mikor belenéztem. Minek is, egy senkivel úgysem foglalkozna… - a saját gondolatomtól támadt kedvem sírni.
- Egy eperturmixot kérnék. – A hangom határozott volt, legalábbis annak tűnt, és mindezt elfordított fejjel közöltem a pincérnővel. Igazából, arra ügyeltem, hogy semmiképpen ne látszanak rajtam az érzelmek, hiszen a könnyeim is majdnem kibuggyantak az előző jelenet miatt.
Itachi-san döbbent arckifejezését látva, a könnyeim mintha elpárologni látszódtak volna... Keserűen gondoltam arra, hogy végre feltűnt neki, élek. Eddig csak a mondhatni Titániával foglalkozott, most meg rám nézett. Mintha csak a válaszomat várta volna, miért tettem ezt? Őszintén szólva, magam sem tudom...
- Még kérnek esetleg valamit? – kérdezte a vörös, felszegett fejjel.
- Almás pitét! – sikított fel Karin. Titánia rám nézett, hogy felírja-e, mire én bólintottam – miután elfordítottam a tekintetemet attól az égető, fekete szempártól. Talán nem is olyan szörnyű nőszemély, tud normálisan is viselkedni.
- És az úrnak mit hozhatok? – csengett hideg hangja. Na, igen. Az előző gondolatomat itt vontam vissza. A düh szinte szétáradt a testemben, az arcom bizonyára nagyon piros lehetett, legszívesebben elcsattogtam volna haza, mindenegyes utamba kerülő kukát fellökve, miközben a skarláthajú Titániát átkozom.
- Feketekávé, jéggel – mondta Itachi-san, majd jelentőségteljesen felém fordult. A nő közben elszáguldott, de még így is láttam, ahogy Itachi felé sandít, és a rövid ruha alól ki-kivillanó fenekét nézi. A jó életbe, alig háromnegyed órával ezelőtt dőltünk be az öcséd és a legjobb barátnőm ágyába, ahol le akartál smárolni! – persze a helyzet korántsem volt ennyire… khöm, szenvedélyes.
Az agyam csak úgy füstölgött, komolyan mondom, éreztem, ahogy a fülemen keresztül távozik a meleg levegő, és azt is, hogy hajam is elkezd csáppá alakulni, attól a belőlem áramló sötét aurától, ahogyan az arcom elsötétül, és a kezemmel már nyúltam is a bocis vázához, hogy minimum fejbe dobjam vele Itachit.
Amint rám emelte a tekintetét, megváltozott a hangulatom, már nem volt kedvem gyilkolászni. Elvesztem a sötét szemekben, és azt kívántam, bárcsak ne lennék ennyire kétszínű. Adom a jót előtte, közben pedig egyáltalán nem vagyok egy angyalka, glóriával a fejemen – mint aminek a legtöbb ember gondol. A bűntudta befészkelte magát a fejembe, és fonattal való pofozkodásomat is minimum tízszer megbántam, hát még az előzőt.
Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet, miközben a ruhám szélét gyűrögettem, természetesen teljesen pirosan. Semmi kedvem a szempárba tekinteni, a végén még valami olyat tennék, amit még nem lenne szabad. Nem fogok a karjaiba omlani – mert biztosra vettem, hogy ez a célja mindavval, amit eddig, a mai nap folyamán tett.
Éreztem, ahogy egyre jobban fixíroz, mondhatni felkarcolja a bőröm csupán a tekintetével, tudtam, hogy fel akar falni, mint valami csinos kis tortaszeletet. Csak tovább erősödött bennem a tudat, hogy még véletlen se nézzek fel. Félek tőle… azt hiszem.
Az arcomat egy meleg kéz simította meg, amit még élveztem volna is, ha nem nyúlna durván az állam alá, ezzel maga felé fordítva a fejemet. Kényszeredetten, meggyötörten emeltem rá fehéres szemeimet, és próbáltam elnézni a vállai felett. Ő észrevette, hogy még véletlen sem akarok – sőt, nem is fogok – ránézni, ezért kissé erősebben szorította meg az államat, ezzel eltorzítva az arcomat, egyfajta csücsörítő kiskacsához hasonló fejet vágtam – merthogy az egyik bárd élében láttam magamat.
Csak fáradtan nyögtem, majd végül megadva magamat, felé néztem. Az arca rezzenéstelen volt, mintha megdermedt volna, az orra mellett húzódó barázdák pedig úgy néznek ki, mintha filctollal rajzolták volna. Csak a keze forróságából tudtam, hogy nem jégből van.
- Nem hittem volna, hogy féltékenykedni is tudsz, pedig emberből vagy – mondta félre billentett fejjel. Kicsit úgy éreztem, mintha magában beszélne, és az előző mondata sem illet rám, nem vagyok senkire sem féltékeny. A szememmel kissé oldalra sandítottam, az egyiken csak Karin csodálkozó tekintetével találkoztam, a másikon pedig az üres asztallappal. Biztos nekem beszél, de ez nem igaz. – Kész meglepetés vagy! – A hangja valahogy olyan földöntúli volt, tele megvetéssel és gúnnyal. – Nem gondoltam, hogy ennyire érdekes tudsz lenni. Eleinte csak a kis szentecskét láttam benned. – Ezúttal egy kis elismerés játszadozott a hangszínében, az arcára pedig egy csintalan mosoly kúszott.
Elengedte az állam, én pedig kissé felháborodottan néztem rá. Ember vagyok, nem pedig holmi játékszer! És egyébként is, csak alapjáraton vagyok kedves, szerény, vagy inkább „szentecske”. Mérgesen néztem rá, és kipirult arccal átkoztam el mindennek.
- Még mindig nem egy tárgy vagyok! – emeltem meg a hangom. A szemeiben újra feltűnt az a bizonyos felüdülés, az élet. Másban lelje az örömét, ne pedig a bosszantásomban! – Karin, indulunk! – adtam ki a parancsot. Hülyeség volt igent mondanom erre az randiajánlatra, tudhattam volna, hogy csak rosszul jövök ki belőle.
Az adrenalin erős löketet adott, és már pattantam is fel a székről. Hátat fordítottam a férfinak, és már indultam is volna, de történt valami, ami megakadályozott. Érdeklődve pillantottam vissza a vállam felett, és időm sem volt felfogni, máris egy izmos mellkasnak csapódott a testem.
Eme meglepetés okozója, egy meleg, erős, és férfias tenyér volt, ami úgy markolta meg a csuklóm, mintha valamiféle bilincs lenne. Éreztem a mellemnek feszülő kockákat, a dobogó szívét, és mindenegyes levegővételét. Lassan emeltem fel a tekintetemet, és a fojtogató, fekete ösvény nem engedte azt. A szívem egyre hevesebben vert, zavaromban másra sem vágytam, csak szabadulni. Azonban hiába rángattam a kezemet, semmi esélyem is volt. A ficánkolásommal is csak azt értem el, hogy a kezei felcsúsztak a hátamra, látszólag lassan simogatva nyugtatgattak, de igazából teljességgel mozgásképtelenné tették a felsőtestemet. Beletörődően néztem újra a szemeibe, de az arcom – már csak ennyitől is – pipacs piros lett, és hogy elrejtsem zavaromat, a pólójába fúrtam a fejemet.Közben teljesen megfeledkeztem a mérgemről, és az a férfias illatú, kissé csokoládés beütésű parfümje pedig csak tovább kábította az érzékszerveimet. Végül én is lassan átöleltem, ezzel már szinte minden testrészünk érintkezett, és csak még kínosabbá, de ugyanakkor kellemesebbé tettem ezt a pillanatot a számunkra.
„Ez a pasi rosszabb, mint a drog” – fogalmazódott meg bennem a gondolat.
A szemeimet lehunytam, és így élveztem tovább ezt a pillanatot. Az egész testemet felmelegítette, teljesen megnyugodtam, egyszerűen ezzel mindent elfelejtetett velem, ami eddig a randevúnkon történt.
Öt perc múlva már az asztalnál ültünk, mind a ketten egy kissé pirultan. Én a turmixomat szürcsölgettem, amit Titánia hozott ki az előbb. Itachi-san a kávéját kevergette, amiben még ott úszkált pár jégkocka, amíg Karin a sütijéből falatozgatott. A pár perccel ezelőtti kis jelenetünk nagyon kínosra sikeredett, addig ölelkeztünk, amíg az egyik alkalmazott ránk nem kiabált, hogy menjünk szobára, vagy valami, mert elriasztjuk a vendégeket. Csodálatos.
Az előző gondolatomból egy párbeszédfoszlány vert fel.
- …cserkészd be! – hangzott fel egy női hang, egy szép csengésű, könnyed, vidám. Honnan is ilyen ismerős ez? – a gondolatra széles mosoly terült szét az arcomon.
„Hát akkor meg, Babukám? Menj, és cserkészd be az idősebb Uchihát!”
Ino indított el ezen az irányon, majd a többi madárka is a segítségemre volt. Merthogy hülye azért nem vagyok, biztos vagyok benne, hogy Mikoto-san és Sakura keze is benne van, nem csak szőkéé.
A fülemet elkezdtem hegyezni, kíváncsi lettem. Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de ezt muszáj hallanom!
- De nővel van! – Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Titánia szólalt meg. Viszont a hangja már egyáltalán nem volt rideg, inkább olyan kislányosan ideges volt.
A mondatra enyhén szólva is felkaptam a fejemet. Szóval, valaki, aki nővel van. A szememet körbejárattam a helyiségen, egy-két öltönyös fickón, egy kosztümös nőn és egy elég hát… duci párocskán kívül csak mi voltunk ott. Akkor ezek most Itachi-sanról beszélnek?
- Szard már le! – szólt mérgesen a másik.
- De..de Lucy-san, van udvarlóm. – A zavart hang csak arra tudott késztetni, hogy feléjük forduljak. Egy piros Titánián, és egy szőke, enyhén szólva is Barbiebaba stílusú lányon állapodott meg a tekintetem. Ezek szerint, nem csak nálunk buggyantak a szőkék.
A kezemet a székem támlájára támasztottam, majd feléjük fordulva, a turmixomat szürcsölve néztem rájuk. Nem igazán érdekelt, hogy észreveszik, de azért éreztem a rosszalló pillantást a tarkómon.
- Arra a papra gondolsz? – pufogott. - Csak a szeretője lehetnél, nem fog feleségül venni azaz idióta! – dobbantott egyet a szőke. Azt hittem, hogy a kezében lévő tálcát is a földhöz vágja.
Csak nagyot sóhajtottam, majd visszafordultam a még mindig a koffeines löttyét kevergető Itachi-sanhoz, aki most érdekes mód, engem is figyelembe vett. Éppen a melleimet bámulta. Amint rájöttem először elpirosodtam, majd kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ő is férfi. Egy nagy sóhajtás kíséretében elkezdtem vizsgálni az arcát – amíg ő egy teljesen másik testrészem vizslatásával foglalatoskodott. De nézzük a jó oldalát, legalább nem másét bámulja – már ha ez jónak nevezhető.
Rezzenéstelen, színtiszta hófehér arc, amit körvonalazott egy-egy fekete tincs két oldalról. A hosszú haja, amit összekötve hordott, most is valahogy előrecsúszott a vállai felett, és a felsőtestére omlott. Hm, úgy befonnám. A tekintetem visszavándorolt az arcára – továbbra sem látszott rajta semmi. Mit valami jóvágású, sötéthajú Ken baba. Azt sem tudom, mennyi idős lehet, biztosan nem több harmincnál.
Tényleg, hány éves is? Mondjuk ilyenekről még nem is beszélgettük, ideje lenne kissé jobban megismerni. A kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, és végül szólásra nyitottam a számat. A hangom halk volt, de érdeklődő. Miközben beszéltem, egyenesen a szemeibe néztem – és valahogy sikerült dadogás nélkül is kinyögnöm a szavakat.
- Hány éves vagy? – Sejtésem szerint, nem erre számított. Az ajkain megjelent egy féloldalas mosoly, a csészében lévő lötyi kavargatásával felhagyott, majd a kezeit a tarkójára helyezve, hátradőlt a széken. A két gyémánt kajánul, élettel telve csillogott, és úgy nézett velem farkasszemet. Én csak megszeppenten bámultam rá, nem gondoltam volna, hogy így fog reagálni. Maximum azt vártam volna tőle, hogy morogva eldünnyögi a bajsza alatt az életkorát.
- Huszonhat. Öt évvel vagyok idősebb nálad – mondta. – Amikor ti mentetek a Tokiói Gimnáziumba, az azelőtti tanévben érettségiztem – mosolygott rám fesztelenül. Gyorsan kortyolt egyet a kávéjából, majd folytatta a monológját. – Az Akatsuki tagja voltam, így talán ismerős. Máig találkozgatok a haverokkal.
A döbbenet felmászott a kislábujjamon, belekerült a vérkeringésembe, oda-vissza szaladgált az ereimben, miközben az állam egyre jobban közelített a földhöz.
- A-An-nak az Aka-Akatsukin-nak? – A hangom csupán cincogás volt, ezt nem gondoltam volna. Ráadásul a dadogás is előmerészkedett. A szemeim teljesen kinyíltak, és kissé hátrébb is húzódtam a férfitől. Most már tudom, miért is volt ez a pasi annyira félelmetes. Korántsem a ridegség, az érzéketlenség… áh, kispályás dolgok ezek az Akatsuki híréhez képest!
- Á, szóval hallottad a legendákat! – mosolygott rám megértően. – Azoknak fele csak kitaláció – próbált nyugtatgatni, miközben még egyet húzott a csészéjéből. Azonban a terve nem ment valami jól, csak még jobban paráztam az előbbi kijelentése miatt.
- Melyik fele az igaz? – Egy picit hallgatott. Jaj, ez már rosszul kezd, biztos, hogy a rosszabb fele az igaz! Ne, inkább nem is akarom hallani a válaszát!
Ha nem egy ilyen helyen lettünk volna, minden bizonnyal a fülemre szorítom a kezeimet, és bőszen lálálázni kezdek, hogy még véletlenül se halljam a választ. Mivel nem szándékoztam leégetni magam, éppen elég volt a mai napra belőle, így csak egy nagyot nyeltem. Vettem egy nagy levegőt, és visszatartott lélegzettel vártam, hogy mit fog felelni.
Először végig mért – bár, fogalmam sincs, mi célja lehetett ezzel –, majd újra kavargatni kezdte a kávéját. Nem vigyorgott, semmi reakciót nem mutatott a külvilág felé. Csakis színtelenül nézett a csészére, és unottan forgatta ide-oda a fejét.
Feladtam, hogy erre még valaha is választ kaphatok, inkább elfordultam, és a falon lógó kínzóeszközöket tanulmányoztam. Volt néhány egész fura, amit fel sem ismertem. Jó, mondjuk nálam a kard fogalma egyenlő volt akár egy vasrúddal is, nem vagyok az a nagy fegyvermániás. Így is egyetlen nőről tudok, aki odáig van ezért, ő pedig Tenten. Azt hiszem, hogyha idekeveredne, mindenegyes szúró-vágó cuccot levetetne, megvizsgálna, kipróbálna – aminek a kávézó látná kárát. Biztos, hogy pár asztalka ripityára törne a kezei alatt.
A turmixom nagyon finom volt, alig bírtam megállni, hogy ne rendeljek még egyet. Kiérződött rajta a kellemes, édeskés eper íze, tutira vettem, hogy frissen csinálják. Miközben azt iszogattam, egyre jobban látszott Karinon, hogy unatkozik. Szerintem már nem igazán volt ehhez kedve, meg amúgy is, biztosan elfáradt, elvégre még csak négy éves. A szemei már le-lecsukódtak, alig volt már észen.
- Mikoj megünk, Hina-can? – kérdezte álmosan. Érdekes, én akkor nézek így ki, ha minimum két előadásom van egymás után.
- Hamarosan, Karin – mondtam neki mosolyogva.
Valószínűleg Itachi-san is észrevette, hogy Karin fél percen belül leájul a székről, szóval le is intett egy pincért, jelezve, hogy fizetni kíván. Egy perc sem telt bele, a szőke Barbie szambázott oda elénk, és nagy mosollyal az arcán Itachinak adta a számlát.
A férfi arca kissé eltorzult, amikor meglátta az összeget, és a száját kissé meg is rándította. Ahogy láttam, nem szívesen csúszatja azt összeget a kistányérra – amit pont úgy sikerült ráraknia, hogy nem tudtam kivenni a számokat a papírpénzen. Gondolom, nem éppen tíz jen volt a fizetett összeg. Éppen kaptam volna elő a pénztárcám, hogy odaadjam a fogyasztásunk árát, mikor is, egy egyszerű mozdulattal leintett.
- Nem szükséges, meghívtalak – szólalt meg. – Egy randin amúgy is mindig a férfi fizet. – Ezt a mondatot már csak suttogta, miközben egy kissé gúnyos mosoly játszott az ajkain, tudta, hogy zavarban hoz ezzel. Az arcom pillanatok alatt átváltott vörös színűre, majd kissé mérgesen ráztam meg a fejemet, hogy lenyugodjak.
Amikor felnéztem rá, még mindig mosolygott. Ahogy járattam az agyam, hogy mivel tudnám megbosszulni a tetteit, egyre csak a turmixom szipóztam. Pár perc sem kellett hozzá, azonnal az eszembe jutott egy remek ötlet. A turmixomról levettem a tetejét, majd a szívószálat is kiszedtem belőle. A tetőt felfordítva helyeztem rá az asztalra, míg a szívószálat a kezembe tartottam.
Lassan bekaptam a műanyag rudat, és elkezdtem lenyalni róla a maradék epres folyadékot. Élvezettel nyámmogtam rajta, miközben fél szemmel Itachi-sanra sandítottam. Egy nagyon hangosat nyelt, miközben engem nézett, és nem igazán értette ezt, hogy mire volt jó. Őszintén szólva, én sem. Igazából csak ízlett.
Amint a szívószálról lenyaltam mindent, és miután Itachi már vagy a tízediket nyelte, úgy döntöttem, hogy ideje a bosszúnak. A poharat a kezembe vettem, és nagyon gyorsan lehajtottam a maradék italom, majd hagytam, hogy egy pici maradjon az ajkaimon. Gyorsan felhúztam Itachit és Karint a helyéről, majd egy csomó, csodálkozó pillantással a hátamban, elhagytuk a kis helyiséget.
A kávéház ajtaja előtt megálltam, és csak ekkor tűnt fel, hogy végig a férfi kezeit szorongattam. Kissé zavarban voltam, de egyre csak a kis csínytevésemen járt az eszem, meg kellett tennem. A karján felcsúsztattam a kezeimet, ezzel kissé lehúztam magamhoz, hogy felérjem az arcát. Az ajkaimmal lassan közelítettem felé, és azt vettem észre, hogy egyre jobban fordítja felém az ajkait, és a szemeit is lehunyta már. Egy halk kuncogást folytottam el, miközben kissé el is pirultam – elvégre csókolózni akart. Nem az fog következni, amire gondolsz.
Mosolyogva pusziltam arcon, éppen csak annyira, hogy a bőrére kenjem a turmixmaradékot. Amint megérezte, hogy a puszi nem ott landolt, ahova ő szerette volna, rögtön kinyitotta a szemeit. Én csak elmosolyodtam, és tovább hagytam rajta az ajkaimat az arcán. Közben az egyik lábam is felemeltem, mint ahogy a filmekben szokták, és úgy pózoltam.
Egy-egy járókelő érdeklődve figyelt minket, de én – kivételesen – nem foglalkoztam velük. Végül nevetve leváltam az arcáról, ezzel egy még nagyobb foltot hagyva a területen. Kuncogva ugrottam ki a karmai közül, és szaladtam el Karinnal a nyomomban. Még hátrakukucskáltam a vállam felett, és láttam, ahogyan a hüvelykujjával letörli a kis foltot, majd lenyalja azt a kezéről. Egy furcsa mosollyal nézett felém, én pedig intettem neki.
- Hina-can! Mi az a szejelem? – kérdezte Karin, ma már másodszorra. Éppen egy padon üldögéltünk a főtéren, mert még nem akartam hazamenni. Mit csinálnánk? Maximum sütni tudnánk, de azt hiszem, nincs otthon liszt, szóval ez esélytelen.
- Ezt már egyszer megbeszéltük – mondtam neki félvállról, miközben a szökőkutat néztem. – Miért érdekel? – néztem végül rá. Az arca legalább olyan piros lehetett, mint a haj, úgy néz ki, hogy ez nálunk valami családi öröklet. Bár, így belegondolva, Hanabit meg Nejit még soha nem láttam elpirulni…
- Mert! – vágta rá. A kezeivel a kis ruhácskája szélét birizgálta, miközben a szemeit erőszakosan lecsukta. Mintha csak magamat látnám…
Visszafordítottam a tekintetemet a fák lehulló lombjaira, miközben a mai randin tűnődtem. Csak az jutott az eszembe, hogy meg akarom ismételni – lehetőleg csak kettesben, nézőközönség nélkül. Talán ez volt életem legjobb randevúja, bár, az is benne van a pakliban, hogy eddig nem is igazán randiztam. Egy savanyú fintort vágva nézelődtem tovább a téren.
Arra eszméltem ré, hogy valaki meghúzza a ruhám ujját, majd egy érdeklődő, pirosas szempárral nézhettem farkasszemet.
- Jól van, elmonydom – tolta fel a szemüvegét Karin, miközben a felállt a padon. Nagy levegőt vett, majd látszólag határozottan, de még mindig tiszta vörösen kijelentette. – Igaszából az oviba jáj, minydig megvéd a nyagyobbaktól, és sokszoj játszik vejem papás-mamásat, és minydig japtojnak csúfolják. A neve pedig, Tuigetu! – mondta az egészet szinte már robotszerűen, és láttam, ahogy még jobban kipirul. Na, ő biztos nem Nejire ütött!
Csak mosolyogva ráztam meg a fejem, majd gyorsan felálltam, és őt is kézen fogva indultam el az egyik vegyesbolt felé. Úgy döntöttem, hogy mégiscsak kéne valamit sütni, szóval ideje lenne bevásárolni.
Egy kosárral a kezemben jártuk végig az üzletet, és miután mindent megvettünk, ami egy adag dangóhoz kell – és miután Karin rávett, hogy vegyek egy zacskó gumicukrot – miközben levettem, a kezem pedig úgy remegett, hogy majdnem levertem vagy félpolcnyit – elindultunk hazafelé.
Otthon mind a ketten felvettük a kis köténykénket, majd az egész konyhát elúsztatva csináltuk meg a nyúlós édességet. És miután vagy ötödszörre töröltem meg az arcom – merthogy tiszta liszt volt – sikerült feltűznünk a pálcikákra a golyócskákat.
Az estét pedig egy Disney-mesével zártuk, majd a kanapén aludtunk el, egymásnak dőlve, a paplannal bebugyolálva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó