Ino megtörten rogy térdre, nem hisz a fülének. Nem… Az ő apja nem halhatott meg! Nem és nem! Zokogásban tör ki, nem érdekli, hogy a jövendőbeli beosztottjai látják őt sírni. Az előtte álló férfi megfogja a vállát.
- Asszonyom, kérem – kérleli, mire a nő hirtelen hagyja abba a sírást és tenyerét bámulva suttog.
- Ki tette? – kérdezi halkan.
- Elnézést, nem érettem – értetlenkedik a férfi, mire a Yamanaka lány felpattan, és olyan magasra emeli a férfit a gallérjánál fogva, amennyire csak tudja.
- Azt kérdeztem, hogy ki volt az a fattyú, aki megölte az apámat! Ki? – kiabálja teli torokból. Az eddig lenézően bámuló férfiak, most megrettenve hátrálnak egy lépést, míg a sakkban tartott férfi nyöszörögve próbálja kiejteni a szavakat.
- A Shiori Hebi… asszonyom – válaszolja a férfi, mire a nő elhajítja és idegesen az új irodájába veszi az irányt.
- Azonnal keressétek meg azt a kígyót, hogy a saját kezemmel belezhessem ki – üvölti a lépcső tetejéről. – Jamashiro!
- Igenis, asszonyom – rohan a nő elé a férfi.
- Húsz perc múlva legyen itt tíz csapat keresésre készen, vagy te leszel az első, akinek kitekerem a nyakát – utasítja, mire a férfi azonnal elrohan a parancsot teljesíteni. A nő érzéketlen, félelmet keltő arccal néz végig a teremben maradt emberein, majd ismét elkiáltja magát.
- Nincsen nektek dolgotok? – dörren rájuk, mire mindenki eliszkol a helyszínről.
Sakura
Ismét többen öltöztünk feketébe, ezzel gyarapodva a kis társaságunk. Ino kivételes módon, majdnem elkésve jött be az órára, talpig feketében. Mi akkor már tudtuk mi történt, így nem kellett semmit mondania, mivel csapatunk új tagjával, Aburame Shinóval már mindent megtárgyaltunk. Szünetben a kis csapatunk a szokásos helyén ácsorgott, és a lehetőségeket latolgatta. Shikamarun és Sasukén kívül nem mondtam el senkinek, hogy mi is történt tegnap, mivel szerintük a többiek keresztbe akarnának tenni, hiába, a klánok még nem jönnek ki jól egymással. Ma reggel csapatokat küldtem mindenfele, hogy találják meg Utakatát, élve vagy holtan. Nem szökhet meg egy értékes lelet sem! Azonban egy órája semmi hírem felőlük. Elgondolkozva dőlök neki a falnak és a megtudott információkon agyalok.
Szóval ennél a gyilkosságnál is ugyan azt a forgatókönyvet követte. Valahonnan tudja, hogy mikor találkoznak egymással a fejesek, de honnan? Egy belső kém? Nálunk biztos nincsen, hisz mindenkit alaposan átkutatunk minden nap, és a saját poloskáink csak szagot fogtak volna. De akkor hogyan? És hogy juthatott be abba a rejtett terembe, amikor azt köztudottan az Aburame védelmi rendszere védi. Egyáltalán mit akarhat? Mit ér el azzal, hogy a csak a vezetőt öli meg? Hisz tudja jól, hogy mi még itt vagyunk. Mi lehet ezzel a célja. Simán kiirthatna mindünket, hisz’ a Shiorisok létszáma a többszöröse a miénknek. De nem, ő ahelyett, hogy lemészárolna minket, inkább kínoz, és az őrületbe taszít minket, nem értem, miért csinálja ezt?
- Sakura, gyere, menjünk vissza a terembe, már vége van a szünetnek – lengeti meg a tenyerét az orrom előtt az Uzumaki, mire én nagyokat pislogva bámulok rá.
- Máris? – kérdezem.
- Igen, eléggé elgondolkozhattál, ha észre sem vetted a csengőt, pedig feltűnően hosszan szólt – mondja Hinata, mire én rá kapom a tekintetem.
- Hosszan? – kérdezem érdeklődve, mire értetlenkedve bámul rám vissza.
- Igen, de miért… - már nem tudja befejezni mondatát, mert én egy - A teremben találkozunk - mondattal elrohanok. Gyorsan kapkodom a lépcsőfokokat, egészen az igazgatói irodáig rohanok, ahova berontok és lihegve nézek a rám váró Tsunadéra.
- Mi van? – kérdezem még egy kicsit lihegve, mire ő rám emeli a tekintetét. Én becsukom az ajtót és beljebb lépek.
- Nos?
- Meghaltak – mondja ki kerek perec.
- Mind?
- Mind. Csak egy tudta még bekapcsolni a nyomkövetőjét, így megtaláltuk a hullákat, azonban van néhány furcsaság. Ezek nem olyanok, mint az eddigiek.
- Nem olyanok? A hullák miben különbözhetnek?
- Nem a hullák, hanem a gyilkolási módok különböznek. Eddig a gyilkos nem pazarolt kínzásra, és kicicomázásra időt, sőt, eddig egy hullának sem voltak szilánkosra törve a csontjai – mondja Tsunade, mire kikerekedik a szemem.
- Hogy mi?
- Pontosan, az egyik hullának minden csontja szilánkosra volt törve, a hátába pedig egy hatalmas kígyó volt belevésve.
- Csak egynek? – kérdezem.
- Igen, csak annak az egynek.
- Szóval szerinted az elkövető nem más, mint…
- Pontosan…
Sasuke
Amikor ennek az órának is vége lett, egy hívást kaptam. Gyorsan intettem a többieknek, hogy arrébb szaladva felvegyem a telefont.
- Mondd! – szólítom fel a túloldalon lévőt.
- „Sasuke-sama, rossz hírek” – mondja.
- Micsoda? – kérdezem idegesen.
- „A szállítmányért kiküldött embereket lemészárolták, az árut pedig ellopták.”
- Kicsoda? – kérdezem a fejemet fogva, majd amint meghallom a neveket, kikerekedik a szemem és hatalmas düh lesz rajtam úrrá.
Sakura
Némán ülök a teremben, és a Tsunadéval beszélteken agyalok. Nem tudom elhinni, amit mondott, így most már végképp össze vagyok zavarodva. Mit akarhat? Mit?
A gondolataimból az ajtó csapása zökkent ki. Amikor oda kapom a fejem, egy vészesen közeledő és fújtató Sasukéval találom szembe magam. Reflexszerűen pattanok védő állásba, és jól teszem, mivel az Uchiha egy hatalmas jobb egyenessel kezd, amit nagy nehezen kivédek. Aztán egyből adna egy bal horgost, amit szintén kivédek, majd mind a kettőnknél előkerülnek a rejtett kunaik. A két fegyver szikrákat szórva ütközik össze. A nagy harcban több padot és széket is feldöntöttünk, ami nekem pont kapóra jön. Ahogy beugrok az egyik mögé, sikeresen rá tudom rúgni az Uchihára, aki egy másodpercre meghátrál, majd újra kezdődik az egész. A nagy hangzavarra az osztálytársaink is megérkeztek a teremhez, azonban jól tudják, hogy nem szabad köbe avatkozniuk. Egy pillanat alatt történt az egész. A két kunai egymással szembe repül, kivédve ezzel a másikat, majd egy pisztolycsövet érzek fejemnél, miközben egy nem épp pihe súlyú férfi nyom teljes erejéből a falnak.
- Neked meg mi a fene bajod van? – kérdezem dühös riválisom.
- Minek kellett? Mire volt jó? – kérdez vissza Sasuke.
- Mi van? – értetlenkedek.
- Ne játszd itt a hülye libát – üvölti a képembe. – Tudom, hogy te voltál, tudom, hogy te tetted!
- De mégis mi a fenét? – kérdezem most már én is üvöltve.
- Szövetkeztél azzal a kígyóval, hogy szépen lassan mindenkit kiiktathass! Tudom! Tudom, hogy te tetted!
- Mégis honnan veszel ekkora baromságot? – kérdezem összehúzott szemekkel.
- Az állítólagosan eltűnt embered, ma a Shiorival karöltve ellopta a legértékesebb szállítmányomat, és lemészárolta húsz remek emberem! – üvölti a képembe, mire nekem kikerekedik a szemem. Hirtelen szabadulok ki a szorításából és egy hatalmas ütéssel húzom vissza a felhőkből, majd a két fegyverem elővéve neki szegezem, és teljesen bedühödve üvölteni kezdek.
- Mégis hogy lehetsz ekkora barom?! Hogy képzeled, hogy ezt meg tudnám tenni?! Mit gondolsz te rólam, ha? Utakata elárult engem! Megölte a keresésére kiküldött embereim, és a társát, Sasorit, csak mert tudták, hogy álszent módon átállt a Shiori Hebibe! És te azt hiszed, hogy ÉN szövetkeznék vele, hogy kiiktassalak TÉGED? Komolyan ennyire nem bízol bennem? Komolyan ennyit jelent neked tízévnyi barátság? Azt hiszed, hogy képes lennék téged elárulni? Fogadjunk azt hitted, hogy a szüleimet, és a bátyámat is én ölettem meg, igaz? Szerinted képes lettem volna rá? Komolyan azt hitted, hogy képes lettem volna rá?! - kiabálom a végét inkább sírva, mint idegesen. Most hatalmasat csalódtam Sasukéban. Hogy nem képes bennem megbízni nyolc év után? Hogy?! Most legszívesebben tombolnék, annyira fáj, hogy akár egy pillanatig is ezt hitte rólam. Nem bírom. Remegő kézzel tartom rá a két fegyvert, miközben zokogok. Az ő arcára kiül a felismerés, majd a tudat, hogy mit is tett az előbb. Hogy miket is mondott. Azonban engem az már nem érdekel. Gyorsan elrakom a két fegyverem, majd kirohanok a teremből a többieket magukra hagyva. Nem érdekel, csináljanak az Uchihával, amit csak akarnak, tőlem fel is köthetik, én végeztem vele!
Gyors léptekkel haladok a tető felé, és ahogy kiérek egyből zokogásban török ki. A földre rogyva, hangosan zokogok. Annyira fáj, hogy ki tudnám tépni a szívem maradványait a helyükről. Mégis hogy hihette egy pillanatig is, hogy meg tudnám tenni? Hogy? Hirtelen hagyom abba a sírást. Igen, végeztem vele. Végeztem azzal a Sasukéval, akit a barátomnak tartottam. Most már nem több, csak egy szálka a Yangok szemében. Némán letörlöm könnyeim maradványait, majd a tető széléhez sétálok. Hanyagul támaszkodok rá a korlátra, majd a lenti világot kezdem el szemlélni. Négy emelet magasból kiszúrom Hayatét, aki kérdőn széttárja a karjait, a szemben lévő kávézó egyik asztalánál. Én csak intek neki egyet, majd elindulok a tűzlépcső felé. Gyorsan lejutok a szilárd talajra, majd teljesen nyugodtan elindulok, ki a suliból. Ahogy haladok, érzem néhány ember tekintetét a hátamon, ahogy az osztályteremből bámulnak engem, majd mielőtt elhagynám az intézmény területét, még egyszer visszanézek. Az egyik ablakban Tsunadét pillantom meg, aki szintén értetlenül nézi, hogy mit csinálok, míg a másikban Shikamarut és Narutót pillantom meg. Némán nézek Shikamaruval farkasszemet, majd arrébb vándorol a tekintetem, az akkor oda érkező Sasukéra. Érzéketlenül nézek az ónixszemekbe, aztán eszembe jut, amit hozzám vágott, és érzéketlenségem, megvetésbe megy át. Amikor megcsördül a telefonom, azzal a lendülettel lépek ki az iskola kapuján.
- Igen? – szólok bele.
- Hová tart, asszonyom? – kérdezi kissé idegesen a túloldalon lévő Tsunade.
- Haza megyek. Mára elegem volt a Yingekből, és úgy mindenkiből, aki nem a „családom” része – válaszolok érzéketlenül, és, habár nem látom, tudom, hogy Tsunade elkomorodik. – Majd hozd haza a cuccom – fejezem be az értelmetlen pénzköltést, és elteszem a készüléket, mélyen a blézerem zsebébe. Egy gyors terepszemle után, átkelek az úttesten, egészen a rám váró Hayatéhoz és Idatéhoz ballagok.
- Asszonyom? – néz rám értetlenül Hayate.
- Menjünk haza – mondom, inkább fáradtan, mint szomorúan, mire ők bólintanak, és a kocsihoz megyünk. Amikor beszállunk, rossz érzésem támad.
- Állj! – állítom meg az éppen a kocsit beindító Hayatét – Kifele a kocsiból! – mondom idegesen. Mind gyorsan kipattanunk a kocsiból, majd kiveszem Hayate kezéből a kulcscsomót. – Menjünk távolabb – mondom. Körülbelül ötven méterre megyünk a kocsitól, majd megnézem a slusszkulcsot. Egyből megtalálom a spéci gombot, ami távolról beindítja a kocsit - jól jön a szökéseknél -, és megnyomom. Ahogy megteszem, a kocsim atomjaira robban szét. Hayate és Idate hátrálnak egy lépést, és elszörnyedve néznek rám.
- Honnan tudta? – kérdezi Idate, de én csak megvonom a vállam.
- Csak egy megérzés volt – vallom be, mire Hayate nagyot nyel, majd felocsúdva előveszi a telefonját és tárcsázni kezd. Csak tíz percet kell várnunk, és egy másik emberem, Izumo hajt be kocsijával elénk.
- Ki hívott taxit? – kérdezi, míg mi beszállunk a kocsiba.
- Gyorsan ideértél – mondom.
- Épp a környéken jártam – vonja meg a vállát, és végre elindulhatok haza.
Már az irodámban ülök, és a jelentéseket olvasom, hisz’ nincs jobb dolgom. A telefonom szinte megállás nélkül csörög - vagy csipog – azt jelezve nekem, hogy valaki – pontosabban Sasuke – minden létező telefonos alkalmazással megpróbál elérni, de persze nekem eszem ágában sincs felvenni a telefont vagy akár rápillantani, inkább úgy teszek, mintha érdekelne a legújabb drog piaci ára. Amikor annak az átolvasásával is végzek, összepakolom az iratokat, aláírom őket, majd összekapcsozom és az eredeti mappájába rakom, majd az asztalomon elhelyezett kis rádiószerű szerkezeten megnyomom a piros gombot, majd pár perc után Shizune jön be az ajtón.
- Hívott, asszonyom? - lép elém.
- Igen. Végeztem a papírokkal, ti hogy álltok?
- Már majdnem készen vagyunk. A papírokat elküldjem?
- Igen. És, ha már a cégnél vagy, kérlek, hozd el a céges cuccokat is. Nem akarom, hogy csak Tsunadéra maradjon a cég.
- Unatkozik?
- Igen, de azért ne hozz túl sokat! Pihenni is akarok – mondom hátradőlve a székemben. Ő mosolyogva bólint és a nagy kupaccal a kezében kimegy az ajtón. Ahogy az ajtó becsukódik, ráborulok az asztalra.
Nincsen kedvem dolgozni, most akármi mást inkább csinálnék, de csak ez tudja lefoglalni az agyam, hogy ne gondoljak az Uchihára. Akármit is teszek, mindig visszaemlékszek a régi időkre, amikor még csak barátok voltunk. Kiskorunkban rengeteget játszottunk, amikor felsőbe kerültünk, és serdülni kezdtünk, már nem voltak olyan birkózósak a játékok, hisz abban a korban, úgy játszani az ellenkező nemmel, kicsit… hogy is mondjam? Furcsa volt. Akkor már éreztük, hogy nem kéne. Így elkezdtünk eltávolodni egymástól, de mégis tudtam, hogy mindig számíthatok rá. Minden nap, ha csak titokban is, de számíthattam rá. Beszélgettünk, találkozgattunk. Mindent elmondhattam neki, és azt hittem ő is így érez, de gondolom, mióta mindketten vezetők vagyunk… nem. Mióta megtettük azokat az ígéreteket, Sasuke velem is ugyan úgy, hidegen bánik, mint a többiekkel. Tudtam, hogy lassan minden meg fog változni, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Nem hittem volna, hogy idáig süllyed a kapcsolatunk.
Akaratlanul is, az emlékképekre, előtörnek könnyeim, hisz most vesztettem el egy szerelmet és egy legjobb barátot, két nap leforgása alatt, ugyan azon személy hibájából. Ha Utakata nem lenne áruló, nem halt volna meg Sasori, és nem hinne árulónak Sasuke. Nem tudom miért, most Sasuke gondolatára nagyobb fájdalmat érzek, mint ha a volt szerelmemre gondolok. Lehet azért, mert ez frissebb… mégsem omlottam annyira össze Sasori halálakor, mint amikor Sasuke árulónak nevezett. Lehet, azért, mert akkor az már túl sok volt? Nem tudom…
Gondolataimból ismételten az ajtó nyitódása zökkent ki. Ez már kezd unalmas lenni, nem tudnám egyszer csak úgy kiverni a fejemből a dolgokat? Mindig valakinek kell megzavarnia, hogy visszatérjek ebbe a világba, eléggé zavaró…
Shizune kissé félve nyitja ki az ajtót. Én feltápászkodok az asztalról, és intek neki, hogy rakja oda a papírokat. Amikor lerakja a mappákat, én egyből a kezembe veszem az egyiket, de a mozdulatban meg is állok, amikor egy zsebkendőt nyújt nekem. Kissé kérdőn nézek rá, mire ő csak némán a szemére mutat. Én ijedten nézek a falon lévő tükörre, majd megpillantom, az elgyötört szemeim, amikből nem akar megszűnni a könnyzápor. Egy halovány mosollyal veszem el a zsebkendőt, majd megpróbálok lenyugodni. Megtörlöm a szemem, majd ismét Shizunéhoz fordulok.
- Tsunade hogy bírja? – kérdezem terelve a témát, mire ő egy nagyot sóhajt.
- Gyűlöli azt a munkát – válaszolja.
- Értem, akkor szerezz neki valami segítséget, rendben? – utasítom, mire ő bólint és távozik.
Ismét a papírhalomnak szentelem minden figyelmem.
Fél óra után végzek mindennel. Nem tudom, hogy Tsunade miért is utálja ezt a munkát. Könnyebb, mint a nagykutyákkal és a fegyvercsempészekkel tárgyalni, vagy ügyelni, hogy a szállítás megfelelő legyen. Apropó…
Miközben felállok az asztaltól, megnyomom Shizune hívógombját, és a papírokat is a kezembe veszem, majd az ajtó felé indulok. Shizune gyorsan nyitja ki az ajtót nekem, majd mögöttem haladva követni kezd.
- Eszébe jutott valami, asszonyom? – kérdezi, miközben elveszi tőlem a papírokat.
- Ugye ma egy fontos szállítmány érkezik Kubából? – kérdezek vissza.
- Igen, ma egész nap erre készültünk. Háromnegyed óra múlva kell kikötnie a hajónak. Ötszáz kiló K4-est szállítanak narancsokban, hogy a rendőrkutyák ne kapjanak szagot. A szállítók is azt hiszik, hogy narancsot szállítanak. A felvevők civil feketemunkásoknak vannak öltözve. Továbbá a Kitsune no Mével kötött megállapodás miatt ezen a hajón van az ő szállítmányuk is. Ők négyszáz darab RPD típusú fegyvert és negyven darab M202-es aknavetőt szállítanak – sorolja, miközben a pince felé vesszük az irányt, de én megállok.
- Negyven darab M202-est?! Háborúra készül? – kérdezem, csak úgy magamtól. Majd tovább indulunk. – Védelem?
- A lehető legerősebb. A Kitsune és a mi embereink is lesben állnak, többen is, mint kéne.
- Mennyivel többen?
- Maradjunk annyiban, hogy mindenhol ott vagyunk.
- Az sohasem baj. És a mi fegyvereink?
- Azok holnapra várhatóak.
- Remek, te vidd ezeket Tsunadéhoz, én lent leszek, és személyesen felügyelem az átadást.
- Igenis – engedelmeskedik. Én lemegyek a kommunikációs részlegre.
Amikor bemegyek a terembe, minden szem rám szegeződik. Hiába, nem sokszor felügyelek személyesen átadásokat.
- Gyerünk, ellenőrizzetek le mindent még egyszer, nem akarok semmi ziccert.
- Igenis, asszonyom! – bólintanak és mind visszafordul a saját gépéhez. A falakon óriási képernyők vannak, amik közvetítik a képet a helyszínről, a térfigyelő kamerák segítségével. Az embereim hatalmas asztaloknál ülnek és állandóan pötyögnek a billentyűzeten. Az egész olyan, mint egy szuperzseni kémfilm, vagy nemzetbiztonsági akciófilm. Minden képzeletet felülmúl az a berendezés, ami itt van. Minden kis monitoron különféle képet, nézőpontot mutatnak, és így látom azt is, hogy rengeteg emberem van kinn ügyelni a biztonságra.
- Fel a fejhallgatókat, kommunikációs próbát szeretnék - mondom és elveszem a felém nyújtott fejhallgatót. – Mindenki kapcsolja be.
- Minden csapatnak! Minden csapatnak! Az Alpha figyel minket. Ismétlem: Az Alpha figyel minket. A Sas tizenöt perc múlva leszáll. Kérem minden csapat jelezze, hogy készen áll-e. Ismétlem: Minden csapat, jelentést! – mondogatja a kommunikációs vezetőm. A teremben halk moraj hangzik fel, mikor minden kommunikátor próbálja elérni a számára kijelölt csapatot. Amint minden sikerül, a moraj elhallgat.
- Egyes rendben – mondja az egyik kommunikátor.
- Kettes is.
- Hármas kész.
- Négyes figyel – mondogatják sorba, majd én az éppen belépő Shizunéhoz fordulok.
- Minden rendben volt? – kérdezem.
- Igen, nagyon hálás volt, és fáradt, úgyhogy a nevedben elküldtem aludni, ha nem gond – válaszolja, miközben ő is elveszi a faját adóvevőjét és bekapcsolja.
- Semmi gond, kibírjuk nélküle – válaszolom, majd ismét a munkára figyelek.
- És a tizenkettes csapat is készen áll. A Sas tíz perc múlva leszáll. A kamerák látnak valamit? – mondja a vezető, Anko.
- Kettes semmi – válaszolja valaki.
- Messzebb?
- A négyes látja a Sast. Egyenesen száll, védi a tojásokat – válaszolja egy másik.
- Remek. Tízes csapat ti vagytok a legközelebb. Ügyeljetek arra, hogy a Sas a fészekhez érjen.
- Értettem. Tízes csapat, védjétek a tojásokat. A Sasnak a fészekhez kell érnie. Ügyeljetek rá – mondja az embereinek Saigo, a tízes csapat kommunikációs vezetője.
Remek a csapatunka, ha nem ütnek rajtunk, akkor minden rendben lesz. Az egyik képernyőn meglátom Narutót a helyszínen. Ő gondlom, a fészekből irányít.
- Anko, kapcsolj engem össze a Kistune no Me vezetőjével – szólítom fel a nőt, mire ő megdöbben, de teljesíti a parancsot. A képernyőn látom, ahogyan az egyik emberem Naruto felé igyekszik, persze feltűnés mentesen, mintha régi haverok lennének, beszélnek egy kicsit majd, egy kézfogás alkalmával Naruto átveszi az adóvevőt, majd az emberem visszamegy a helyére.
- Az adóvevőt átadtuk. A kapcsolatot megkezdjük.
- Remek. Összedolgozunk, értve? A mindkettőnk szállítmányát ez a hajó szállítja. Én felelek a Rókákért. Adjátok át az információt a csapatoknak – szólítom fel embereim, mire mindenki bólint és elvégzi a feladatát. – Naruto, hallasz? – kérdezem a túloldalon lévőt.
- Igen, mit akarsz? Csapatmunkát?
- Igen. Zökkenőmentes átvételt akarok. Értesítsd az embereid. A Sas öt perc múlva a fészekben van a tojásokkal.
- Értettem – válaszolja, majd a képernyőn látom, hogy az egyik emberének mond valamit, mire az bólint és elmegy. – Az egyik hajónk csatlakozik a csapatodhoz, ami a Sast figyeli.
- Rendben. Tízes csapat, a Rókák hajója segít nektek.
- Értettem – mondja Saigo, és közli az infót a többivel.
- Honnan figyelsz? Nem látlak – hallom Narutót a túloldalt.
- Az egyik hekkerünk felkapcsolódott a térfigyelő hálózatra, így biztonságból tudok mindent irányítani – válaszolom.
- Az egész városban?
- Igen, de most csak a kirakodást figyelem.
- Remek. Amúgy, beszédem van veled.
- Leszarom – válaszolom félvállról. – Nem érdekel a monológod.
- Én akkor is el fogom mondani.
- De ne most. A Sas elkezdte a leszállást – húzom vissza a talajra a szőkét, és a képernyőket kezdem figyelni.
A megérkezés és a kirakodás is rendben volt. A fizetséget is át tudtuk adni, így másfél óra elteltével végeztünk a melóval. Nagyot sóhajtottam, amikor láttam, hogy a rakomány végre megérkezett, majd az adóvevőhöz nyúltam.
- Anko, kapcsolj rá mindenkire – szólítom fel a nőt.
- Igenis – fordul vissza a gépéhez, és teljesíti a parancsom.
- Helló mindenki. Szép munka volt. Köszönöm a Kitsune no Me segítségét. Biztonságos hazatérést kívánok mindenkinek. Jó éjt, Alpha kilép – köszönök el és leteszem a kis szerkezetet, majd a szobámba veszem az irányt.
- Jó éjt, főnök – mondják az emberek út közben.
- Jó éjt – köszönök, majd bemegyek a szobába. Amint levetkőzöm, bemegyek a fürdőbe és beállok a forró zuhany alá.
A forró víz édesen zsibbasztja el testem, ezzel ellazítva engem is. Az elmémet mintha kiüríteném, semmi nem marad, csak a nyugalom. Megnyugtató, mintha egy másik világba kerülnék. Egy olyan világban, ahol senki nem vagyok, nincsenek problémáim.
De persze mindennek vége lesz egyszer. A semmi, hirtelen megszűnik, és az emlékek forgataga veszi át a helyét. Fejemet fogva guggolok le a tusolóban, úgy hagyom, hogy az elején jóleső meleg víz most szétégesse hátam. Nem törődök a fájdalommal, inkább élvezem, ahogy lassan átveszi az emlékképek fájdalmának helyét. Ch… Mint valami hülye emós…
Majd mindezt megunom. Mégis mit csinálok? Nem szabadna összeomlanom, hisz ő ellenség. Ennek a szerencsétlen önsajnáltatásnak nincs értelme.
Fel sem nézve zárom el a meleg vizet, és hagyom, hogy a hideg lehűtse testem és elmém. Lassan ismét felállok, és arcomra folyatom a hideget.
Most már ideje lenne kiszállnom – gondolom ráncosodó bőrömet nézve, majd végleg elrázom a vizet, és kiszállok a fülkéből. A törölközőmmel végigtörlöm testem, majd hajam, végül felveszem a selyem hálóingem. Hajam megszárítom, és egy hajcsattal feltűzöm. Utoljára belenézek a tükörbe. Aránylag normális.
Nagyot sóhajtva megyek be szobámba, ahol már Shizune vár rám.
- Feltűnően sokáig fürödtél – jegyzi meg.
- Áztattam magam, meg a hajam is megmostam – rántom meg a vállam, majd rá emelem a tekintetem. – Amúgy mit akarsz?
- Jött egy vendéged – mondja nyugodtan, de szemében látom, hogy valamit titkol.
- Ki az? – kérdezem, de eltérő választ kapok.
- Már az irodádban van – mondja és idegesen elveszem tőle a köntösöm.
Gyors magamra kapom, és az irodám felé veszem az irányt, nyomomban a nővel. Mégis ki lehet az? Este kilenc óra van. Valamiért csak egy ember képe villan be, de el is hessegetem a gondolatot. Csak nem olyan hülye, hogy este, egyedül ide jöjjön. Amikor az irodám elé érek, már éppen a kilincsre rakom a kezem, amikor hirtelen megtorpanok.
És mi van, ha tényleg ő az? Mit mondjak neki? Hogy viselkedjek? Hisz… Ah, a fenébe is! Kit érdekel? Azt hisz, amit akar, ez az én házam! – gondolom magamban, és lenyomom a kilincset, majd beljebb lépek, és megpillantom a vendégem. A férfi nyugodtan fordul felém, és egy ideig farkasszemet nézünk egymással. Jól sejtettem…
- Mi a fenét keresel kitt, Shikamaru?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia Ildi! :D
Semmi baj, örülök hogy írtál :D
Nem nagyon kommentálom a kommentedet, mivel mindent leírtam az előzőben. Örülök, hogy még mindig tetszik, köszönöm a kritikát :D
Pusza, sok sikert a Wígnerhez.:D