*
- Hol a fenébe van? – néztem körül már vagy ötödére a teremben, de nem találtam sehol sem. Pedig tudom, hogy a pad mellé raktam, de akárhogy is nézem, már nincs ott.
- Sakura, siess már – nyögte Ino az ajtófélfának dőlve, közben az ujjaival dobolt a karján.
- Mennyetek nyugodtan, én még előkerítem. Addig nem nyugszom, míg meg nem lesz. – néztem a kék íriszekbe.
- Istenem, az csak egy esernyő - nyögte a lány, mire én felhorkantam.
- A mai nap folyamán egyszer már szétáztam, nincs kedvem megint végig játszani ezt – dörmögtem, mire felsóhajtott.
Jó tudom, hogy félig meddig az én hibám volt, amiért csurom vizes lettem. Nem kellett volna elrohannom, csak mert nem bírok el a másik énemmel, ami élvezi a bosszantásomat. Másrészt pedig kellett annak a nyomorult kocsinak is pont az előttem elterülő pocsolyába bele mennie.
- Ne segítsünk? - kérdezte Hinata, miközben Ino szemei már villámokat szórtak. – én nem sietek.
- Nem szükséges, köszi. A nagyságos kisasszonynak amúgy is mehetnék-e van, majd holnap találkozunk – intettem neki a kezemmel.
- Biztos? – a hangja bizonytalanul csengett. Tényleg nem akartam se őt, se Inot feltartani, csak mert a nap folyamán elkószált az a fránya esernyő.
Meg voltam róla győződve, hogy ott hagytam, de nem volt sehol, pedig többször is végig jártam a termet, hátha rá akadok. A türelmem is kezdett véges lenni. Csak nem nőtt ki hirtelen a lába és hagyott magamra? Ami úgy szólván elég ijesztő lenne.
- Igen, mennyetek csak.
- Akkor mi lépünk – mondta a szőke hajú, és karon fogta a lányt.
- Sziasztok – köszöntem el tőlük, és visszafordultam a padom felé.
Még tíz percig járkáltam fel s alá, aztán egy csalódott sóhaj keretében, elhagytam a termet. A folyosóra kilépve, csípőre tett kézzel hol balra, hol jobbra fordítottam a fejemet. Nem tudtam, hogy merre is folytassam a titokzatos módon eltűnt ernyőm utáni expedíciót. Ha valaki ezt rossz tréfának szánta, hát az cseszheti, mert én addig ki nem lépek az épületből a szakadó esőre, míg a kezem között nem érzem. Ha kell, holnap reggelig itt várok, amiből valószínűleg nem lesz semmi. A kitartásom mostanság elég gyatra, úgy hogy nem is nagyon erőltetném az itt alvást. Meg mondjuk meg az őszintét, a suli nem a szívem csücske. Ha ez lenne az utolsó lakható épület a földön, akkor se maradnék itt éjszakára. Nem mintha bármi is történne itt hajnalban.
Végül egy vállvonás után, elindultam balra. Minden terembe benyitogattam, körbe mászkáltam, még a kukákba is belestem. Kb. negyven perces idétlen sétálgatás után feladtam a dolgot. Nem ér annyit az esernyőm, hogy még ennél is több időt szánjak rá, pedig imádtam. Ez tartott ki eddig a legtovább, nem úgy, mint a többi vacak kínai, ami már egy csepp esővíztől szétmegy, vagy egy erősebb széllökéstől kifordul. Ő még sosem okozott nekem csalódást, kivéve a ma reggeli hülyeségemet. De akkor se ő volt a hibás, ha nem én.
Visszasétáltam a terembe, megfogtam a táskám, majd a legkisebb cipzárt elhúzva, belenyúltam a piciny zsebbe. Előhalásztam a szekrényem kulcsát, aztán sarkon fordulva kiléptem a folyosóra. Alig tettem meg azt a pár lépést a szekrényemig, máris a laktatért nyúltam. Belehelyeztem a kulcsot, majd elfordítottam. Halk kattanással jelzett, hogy sikerült az akció. Levettem a lakatot, aztán kitártam az ajtaját.
Ahogy kinyílt valami hirtelen elém esett. Darabokban. A kis fecnik lelkesen szállingóztak az üres, kihalt folyosó padlójára. Mereven bámultam az ernyőmet, vagy is inkább azt, ami megmaradt belőle. Szóval valaki tényleg ellopta és tönkretette, hátha ezzel kitol velem. És az a valaki, valahogy kinyitotta a szekrényemet. Azt is hozzá tenném, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy – ismétlem – VALAKI szívatni próbál úgy, hogy minden féle dolgot csempész bele, hátha kiakadok és hisztizni kezdek. Volt némi sejtésem arról ki követhette el ezt, de jobb, ha nem gyanúsítgatok, mert a végén megint ráfázok. Ami azt illeti, lég sokan utálnak egy személy miatt, így nem lenne meglepő, ha pont nem Ő követte volna el ezt. Bár ami a mai napon történteket illette, sajnos kevés volt rá az esély, hogy nem a vörös barátnőm tette. Bosszú, az már csak bosszú. Még ha csak egy csöpp csínytevésnek is tűnik.
Lehajoltam és neki álltam felszedegetni a hajdani esernyőm maradványait. Ahogy meg volt, vissza is zártam a szekrényemet, hirtelen már nem is volt fontos, miért is nyitottam ki. Fel akart idegesíteni, aminek gondolatától gúnyos mosoly játszott ajkaimon.
Istenem, annyira szánalmas tud lenni.
A terem küszöbét átlépve meg sem álltam a kukáig. Belehajítottam a fekete darabkákat, és a félig ég életben lévő esernyőt is. Kicsit sajnáltam. Azokkal a lyukakkal a vékony anyagon már teljesen használhatatlanná vált. Semmi értelme nem volt haza vinni és megjavítani. Mert én még így mellékesen hozzá téve, képes lettem volna rá. De felesleges volt, és időpocsékolás lett volna.
Mikor elengedtem, hangosan koppant a szemetes alján, majd lassú léptekkel az asztalhoz vánszorogtam. Mivel a suli többnyire üres volt, így nem igazán zavart a gondolata, hogy itt a teremben öltözzek vissza, az immáron megszáradt ruháimba. Gyorsan lekaptam magamról a felsőt, majd átmászva a padomon, levettem a radiátorról a ruhadarabokat, amiket aztán visszatornáztam magamra. Ez egy kicsit javított a hangulatomon, legalább nem testnevelés cuccban kell végig szambáznom a fél várost. Mikor kipillantottam az ablakon, valahogy megint elárasztott az a bizonyos egyhangúság. Az eső még mindig záporozott, mintha nem is akart volna elállni. Mondjuk elég rég volt utoljára, hogy esett volna. Nyáron szinte egész végig fullasztó, ruharohasztó forróság volt. Ez a kissé lehűlt, zivataros idő pedig kellemes volt. Nem sültem be. De elázni így is el fogok ázni. A csapzott kutya módot így se, úgy se fogom megúszni. Na, sebaj. Kibírom.
Felkaptam a táskám a vállamra, majd sebesebb léptekkel elindultam. Perceken belül lent voltam a földszinten. Mielőtt még elhagytam volna az épületet, intettem a portásnak, aki egy halovány mosolyt villantott felém. Mikor átléptem a küszöböt, megtorpantam. Egy grimasz jelent meg az arcomon, úgy vizslattam a hatalmas eső cseppeket, amik egyszer úgy is a vesztemet fogják okozni. Vettem egy mély levegőt, aztán lassan, egyenletes ki is fújtam. A lábam egyből reagált, mikor végre erőt vettem magamon, és indulásra készen állva, megtettem az első lépést. A kapucnit a fejem búbjára húztam, hátha valamennyire megóv a nedves cseppektől.
Alig értem ki a kapun, már akkor éreztem, hogy hiba reménykedtem. Csurom vizessé váltam. Ekkor azonban egy motorzúgás rántott ki a gondolataimból. Hirtelen kapta fel a fejem, és csalódottan figyeltem, ahogy a buszon szép lassan elindul nélkülem. Előhalásztam a telefonom és megnéztem rajta az órát. Két óra húsz perc. A következő fél óra múlva jött volna. Mivel semmi kedvem nem volt az esőben ácsorogni, míg megérkezik, így egy vállvonással visszatuszkoltam a kis szerkezetet a helyére, és elindultam gyalog. A kezemet a pulcsim zsebébe süllyesztettem, és a földet figyeltem. Ha egy kicsit feljebb emeltem volna a buksim, az eső biztos a szemembe szállt volna. Ezt pedig szerettem volna megúszni.
A zebránál megtorpantam. A tekintetemet a lámpára szegeztem, ami pirosat mutatott. Magamban türelmetlenül sürgettem, hogy váltson már át, de csak nem akarta tenni a dolgát. Legalább öt percig azt néztem, hogy a kocsik, miként fordulnak be a sarkon, vagy kanyarodnak ki. Mivel rajtam kívül senki nem ácsorgott itt, kezdtem azt hinni, hogy megint a jó Isten szórakozik velem, és cseszi el a kedvem.
A semmiből egy fekete Mercédesz Benz bukkant fel előttem. Ezzel még nem is lett volna gondom, ha csak le nem lassít és meg nem áll közvetlenül a cipőm orra előtt. Zavartan emeltem a tekintetemet az egyre lejjebb ereszkedő ablakra, ami mögött Mr. Jóképű arca jelent meg. Azt hiszem, most per pillanat ő volt az utolsó azon emberek között, akikkel találkozni szerettem volna. De ez az én szerencsém. A mai nap fénypontja.
- Sensei? – szólaltam meg rekedtes hangon. Hirtelen azt se tudtam, hogy fiú vagy lány vagyok-e egyáltalán, annyira meglepődtem. – tehetek önért valamit?
Zavart pillantásaim láttán, mintha egy piciny mosoly jelnet volna meg, ami azonnal el is illant. Ennyire nem vághattam nevetséges fejet, vagy mégis?
- Elvigyelek? – a lábam a földbe gyökerezett a kérdése hallatán.
Nem, nem és nem – ellenkezett a józan eszem. És azt hiszem, igaza is volt.
Hmm… Micsoda fordulat – szólalt meg belső énem, aki megint csak gúnyos mosolyt villantott felém.
Kuss – szólaltam rá, közben nagyot nyeltem zavaromban.
- Ne-nem köszönöm – ráztam meg a fejem, közben másfelé kaptam a fejem. Próbáltam valami olyan dolgot találni a szememmel, ami eltereli a figyelmemet, arról a sátáni arcáról.
- Már így is csurom vizes vagy, meg fogsz fázni – mondta, mintha ezzel meg tudna győzni.
Hát nem édes? Még ki fogásokat próbál keresni, hogy beédesgessen maga mellé. – játszi könnyedséggel ejtette ki a szavakat.
- Idióta – mormogtam az orrom alatt, mire ő fura pillantásokkal mért végig.
- Tessék? – kérdezett vissza, mire én egyből neki álltam a kezemmel kalimpálni.
- Sem-semmi – a zavartságom csak fokozódott. Kell nekem állandóan hangosan gondolkodnom – nem szükséges, és feltartani se szeretném – tettem még hozzá.
- Merre laksz? – figyelmen kívül hagyta az előbbi kijelentésemet. – tényleg beteg leszel, ha továbbra is itt kint ácsorogsz.
Háríts, ne válaszolj – tiltakozott a józan eszem. Hasztalanul.
A szám magától mozgott, szinte ösztönösen ejtettem ki a válaszom minden egyes betűjét. Nem tudtam mi ütött belém. Az aggodalma, vagy mije, valahogy ellazította a testemet, a feszültség megszűnni látszott. Talán a kocsiból kiáradó parfümjének az illata zavarta meg a gondolataimat? Vagy a külseje volt rám ilyen hatással. Esetleg az a mély, férfias hang?
- A buszpálya udvartól néhány utcával arrébb – motyogtam.
Ha így folytatod, még a végén azt fogom hinni, hogy vonzódsz hozzá – magyarázta a belső énem, mire az arcom kipirult. – vagy még rosszabb… bele fogsz szeretni.
A mondata másik felének hallatán azt hittem felnevetek kínomban, mert mást hirtelen úgy se tudtam volna csinálni. Még, hogy beleszeretni, haha, nagyon vicces, de komolyan. Ennyire még én sem vagyok hülye, még ha néha az agyi szintem igen csak a nulla közelében mozog. Az, hogy a testem így reagál csupán női reakció, amit egy hozzá hasonló Lucifer féleség tud kiváltani. Mert ő még mindig az ördög, aki abban leli gyönyörét, hogy tudja kiakasztani az embereket. Pont.
Hahaha – gúnyolódott továbbra is a drága elnyomás alatt tartott énem – ez a gondolkodásmód nem fog jóra vezetni a részedről, kislány. Ideje lenne felnőni, mert ennek csúnya vége lesz…
Most már igazán leszállhatnál rólam – förmedtem rá, mire egy fintort megeresztve eltűnt.
Hiába ment el, és hagyott végre magamra a saját gondolataimmal, érzéseimmel, valamiért még is úgy éreztem, hogy megint veszítettem a szócsatározásban, és hogy igaza van. Csak az önbecsülésem valahogy nem akarja elfogadni, hogy tényleg nem jó úton járok.
- Útba esik – mondta és oldalra hajolva, megfogta a kilincset, lenyomta és kilökte a kocsi ajtaját. – gyere, elviszlek, mielőtt tényleg tüdőgyulladást kapsz.
- Nem szabad – hátráltam két lépést, közben megráztam a fejem – tényleg… én köszönöm, de nem szükséges.
A női érészem háborgott az ellenkezésem láttán, a gyermeteg pedig helyesen bólogatott. Ha túl sokat engedek, mert képtelen vagyok nemet mondani, akkor pofára fogok esni. És félek, hogy nem csak egy apró horzsolás lenne belőle.
- Gyere már – szólt rám kicsit élesebben. Még ha nem is tetszik neki a válaszom, nem erőltetheti rám – nem harapok – tette még hozzá gyorsan.
- Én… - elakadtam. Nem tudtam, mit kéne még mondanom, hogy végre hagyjon elmenni – sajnálom.
A lábam megmozdult, mielőtt még végig gondoltam volna a dolgokat. Helyettem, az agyam helyett cselekedett. Próbált kimenekíteni ebből a helyzetből. Tudta, hogy muszáj mennem. Nem mondhatok igent, csak mert az etikett úgy tartja, hogy egy jó pasinak sose mondjunk nemet. Ez nálam nem működik és nem is fog. Csak erősnek kell lennem, és tisztán kell, gondolkodjak.
Miközben sietős léptekkel távolodtam tőle, azaz érzésem támadt, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Vagy már megint csak beképzelem magamnak?
Épp léptem volna le a padkáról a következő zebrára, mikor ismerős fekete autó állt meg előttem. A szívem összeszorult, a szemem ösztönösen kereste a menekülési utat, hogy tűnhetnék el innen minél gyorsabban. De úgy tűnt felesleges ábránd az egész, hisz akármilyen gyorsan is futottam volna, ő úgy is utolér. Csak tudnám miért.
- Ha kell, két kézzel raklak be a kocsiba. Ne bosszants – szólt rám élesebben. Úgy tűnik a tűrés határa elég kicsi, mert az arcát fixírozva, a szemébe bámulva láttam rajta a feszültséget.
- Miért – jött ki belőlem.
- Láttam, mikor kiesett a szanaszét szaggatott esernyőd a szekrényből – a tekintete megtalálta az enyémet, mire valamiért a síró görcs határára kerültem.
Ne, csak ő ne kezdjen pátyolgatni, mert azt nem biztos, hogy kibírnám.
- És Kakashi említette, hogy csináltak már ennél durvábbat is – a szívembe valami megmozdult – gondoltam, hátha beszélgetnél valakivel, persze, nem fogom erőltetni. De azt tudnod kell, hogy nem vagyok se az apád, se az ellenséged. Senkinek nem fogom megemlíteni.
Ő is olyan, mint Kakashi, vagyis nem. Az arcán se együtt érzés, se sajnálat nem látszódott. Csak a hófehér, kisimult bőre. Megnyugtatott. A sírás kényszerem lassan csillapodni látszott, ami nem azt jelentette, hogy két perc múlva nem fogom elbőgni magam.
- Rendben – szólaltam meg végül elfogadva a hazavitelt. Egyszeri alkalomba nem fogok belehalni, reméljük.
- Gyere – mondta és kinyitotta nekem az ajtót, miközben megkerültem a kocsiját.
Ahogy beszálltam és becsuktam az ajtót, az érzékeim kiélesedtek. Kicsit feszéjezve éreztem magam, de nem szóltam egy szót sem. Némán megfogtam az övet, amit át rakva másik vállamra, aztán bele helyeztem a megfelelő résbe. Nehéz szívvel dőltem hátra, mikor a motor felmordult, a kocsi pedig elindult.
Nem bírtam nem őt bámulni a szemem sarkából. Újból és újból felmértem a kettőnk közötti különbséget, az arcának minden egyes apró rezdülését. Kicsit feszültnek tűnt, ezt is csak a megfeszülő hátizmaiból tudtam megállapítani. Talán ő is ideges volt e miatt az egész miatt? Vagy ő más miatt érzett így?
A tekintetem az arcáról továbbsiklott a karjaira, amivel mereven fogta a kormányt. Az izmai hol megfeszültek, hol pedig elernyedtek, mintha nem tudna döntésre jutni valamiben. Igazából nem volt hozzá közöm, még is valamiért érdekelt, hogy miért ilyen feszült. Még sem kellett volna beszállnom ide. A szememmel folytattam az utamat, és megállapodtam a kézfején. A hosszú ujjainak látványa fura gondolatokat ébresztett bennem, amiket egyből el is hessegettem. Ino biztos kiélvezte volna a pillanatot, nekem ez kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Amikor összeszedtem magam, és újból az ujjaira szegeztem a pillantásom, egy vékony, arany karikagyűrűt véltem felfedezni. Vagy nem vette még észre, vagy a mai nap folyamán szerezte. Ami jelen pillanatban csak egy dolgot jelenthetett. Volt valakije.
Egyrészt ennek meg kellett volna nyugtatnia e helyett idegessé tett. A kezem remegett a gondolattól, pedig ehhez végképp semmi közöm nem volt. El is kaptam onnan a fejem, mielőtt még a szívem is sajogni kezd.
Nem voltál elég gyors, na, majd legközelebb – vonta meg a vállát a belső énem.
Még is mihez nem voltam elég gyors? - kérdeztem grimaszolva.
Mindegy – legyintett a kezével, és visszasétált a félhomályba.
- Anyáéknak sosem beszélek az ilyen gyerekes heccekről – szólaltam meg, közben a tekintetemet az útra szegeztem – nem azért mert nem bízok bennük, ha nem, mert nem akarom, hogy aggódjanak. De néha olyan nehéz.
- Ha elfojtod nem lesz jobb. Saját tapasztalatból mondom – éreztem magamon a sötét pillantásait, de nem vett rá a lélek, hogy viszonozzam is.
- Önnek voltak ilyen élményei? - nem tudom miért kérdeztem rá, egyszerűen érdekelt, vajon néha miért olyan üres a tekintete. Főleg, ha van valakije, aki szereti őt.
- Igen - bólintott rá. – Csak felettem nem a suli ítélkezett, ha nem az apám.
Igazából nem vártam választ, így kicsit meg is lepett, mikor válaszolt nekem. Ráemeltem a tekintetemet. Az arcán semmi féle érzelmet nem tudtam felfedezni, a feszültség még mindig ott pihent az arcán. Az éjfekete szemeivel mereven bámulta az utat, amit néha egy-egy pislogás zavart meg. Akár hogy is, nem értettem, vajon miért bántotta őt a tulajdon apja. A szülőknek szeretniük kellene a gyerekeiket, nem megalázni, sértegetni, vele még is megtette az a személy, akinek óvnia kellett volna. Nem lehet, senki ennyire érzéketlen.
Hát ez olyan édes. – belső énem a két kezével arcon csapta magát, meglepődve fixírozott hol engem, hol Mr. Jóképűt. – komolyan boruljatok egymás vállára, sírjátok ki magatokat, aztán jöhet a vigasztaló hancúrozás – magyarázta kész tényként kezelve a dolgokat. Az arcom megint vörössé vált. Kényelmetlenül fészkelődtem az ülésen, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a megjegyzését.
Csak, mert ő is volt ilyen helyzetben, még nem jelenti azt, hogy… - közbe vágott, nem tudtam befejezni.
Pici, édes Sakura, néha abba hagyhatnád a gondolkodást. Egyrészt idegesítő, másrészt semmi élvezet nincs benne – mondta, közben megpaskolta a vállamat.
Idegesen gyűrögettem a pólóm alját. Őszintén, legszívesebben ordítottam volna. Az adrenalin szintem megint az egekbe szökött, és sehogy se tudtam csillapítani. Hiába gondoltam a csokis, habos-babos tortára, a kóbor kiscicákra, és az atomrobbanásra.
- Hé, minden rendben? – Mr. Jóképű, az ördög, vagy maga Lucifer, volt választék a becenevei közül, mély hangja zökkentett ki, vagy inkább a meleg tenyere, amit rácsúsztatott a remegő kezemre?
- Igen – kérdeztem vissza, közben elhúztam a kacsóimat, és kibámultam az ablakon.
Épp ekkor bukkant fel a látóteremben a már jól ismert pályaudvar egyik csücske. Minél közelebb értünk hozzá, annál inkább ki akartam jutni a kocsiból. Lassan hazaérek, ami egy részemet megnyugtatta, a mási felét viszont csak idegesebbé tette. Meglepő módon maradni akart. Mellette.
- Sakura…
- Sensei… - zavartan pislogtunk egymásra miután egyszerre ejtettük ki a szavakat.
Miért dobog így a szívem? Miért dobog így a szívem? Miért dobog így a szívem?
- A következő utcánál balra, aztán egyenesen végig az elágazásnál és ott balra, onnan pedig az ötödik ház – hadartam el gyorsan az útirányt, mire válaszul, egy „rendben-t” kaptam.
A maradék tíz percben egyáltalán nem szóltunk egy szót sem. Én az ablakon bámultam kifelé, ő pedig az ujjaival dobolt a kormányon. Egyszer se néztem rá, már így is túl sokszor bámultam azt a sátáni arcát, ami tökéletesebb volt, mint egy görög szobor.
Az autó végül egyre lassabban haladt, míg el nem értük a házamat. Felsóhajtottam, majd az övért nyúlva, kikapcsoltam, aztán a kilincset meghúzva kinyitottam az ajtót. A hűvös, eső utáni szellő hirtelen arcon csapott, mire az agyam legnagyobb része kitisztult. Nyoma sem volt az előbbi belső énemmel folytatott csevegésnek. Csak az én tiszta, lelkiismeretes gondolataim töltötték ki a fejemet. Ez egy csöppet megnyugtatott. Először a ballábam érintette a talajt, aztán kidugtam a fejem, a testem többi részemmel együtt, végül a jobb lábam következett. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót, Mr. Jóképű felé fordultam.
- Köszönöm – suttogtam.
- Nem kell – mondta – ha beszélgetni szeretnél, tudod, hol találsz – tette még hozzá.
- Ö… rendben – zavartan pislogtam rá, erre nem számítottam.
- Nem vagyok sem pszichológus, sem lelki tanácsadó, néha még a beszélgetés is nehezemre esik, de hátha tudok segíteni.
- Köszönöm ismét – ennél többre nem futotta a szókincsemből.
Ha igent mondtam volna, az azt jelenti, hogy elfogadom, és az hiba lett volna. Tudom, hogy csak segíteni szeretne, de nem akarom belekeverni ebbe az egészbe. Jól vagyok, meg vagyok, köszönöm szépen. Inoék és anyuék pedig mellettem állnak, nekem ennyi elég.
Pár perces várakozás után, becsuktam az ajtót, és megvártam, míg elhajt a kocsival. Ahogy eltűnt a sarkon befordulva, hátha fordítottam közben elővettem a kulcsom, és kinyitva a bejárati ajtót, beléptem rajta. Sötét volt. Ami azt jelentette, hogy nem igazán számíthattam a szüleim társaságára. Becsuktam a vékony deszkalapot, majd felakasztva a kulcsot, kibújtam a cipőmből. Az emeleten hirtelen fény gyulladt és apa jelet meg kómás, fáradt arccal.
- Szia – köszönt, mire felszaladt hozzá, és megöleltem. Erre volt szükségem.
- Szia – köszöntem vissza, majd a szembe néztem – anya dolgozik?- a válasz egyértelmű volt.
- Igen – bólintott, mire kikerültem és átvánszorogtam a szobámba.
Ledobtam a táskámat az ágyra, kipakoltam a könyveket az íróasztalomra. Átnéztem gyorsan, hogy miből mit kell tanulni, és amiből volt házi, azokat elől hagytam. Hogy ne késő este kelljen bepakolnom a táskámba, így a többi könyvet, ami holnapra kellene, beraktam. Aztán lement a konyhába, csináltam kaját, majd felvonulva a szobámba, neki álltam tanulni. Négy múlt mire mindennel végeztem. Eltettem, amire nem volt szükségem, aztán keresve egy filmet, a CD-t DVD lejátszóba tettem. Amint vége lett, elmentem fürdeni, majd egy másikat elindítva tovább folytattam az esti mozizást. Olyan tizenegy fele, viszont már kezdtem kimerülni, így lekapcsoltam a lejátszót, és bebújva az ágyba, leoltottam az éjjeli szekrényen égő lámpát. Sokáig forgolódtam, mire sikerült megtalálnom a tökéletes pózt az alváshoz. Mióta hazajöttem a belső énem eltűnt, nem jött elő, ami meglepett. Mert vártam mikor tör megint elő belőle a házi sárkány, de csak nem mutatott életjelet. Vártam, vártam és vártam. Semmi nem történt. A fáradság pedig egyre jobban vette át a testem feletti uralmat, míg végül át nem léptem a küszöböt, és egy virágos mezőre nem érkeztem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia!
Köszönöm, igyekszem karakter hű maradni, nekem is jobban tetszik így a történet. :)
Igyekszem hozni avflytatást, de jövőhéten szalagavató aztán most nincs időm írni :c