Miután az utolsó kilógó szálat is feltűztem a hullám csattal, végig mértem magam a tükörben. A hosszú lófarkamat fogtam, és egy konty kíséretében a fejem búbjára csatoltam. Most valahogy ehhez volt kedvem. Ráadásul az esős idő miatt felszabadult pára, még be is göndörítené a tincseimet, amit utáltam. Így ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Lesimítottam a felsőmet, ami egy szürke rövid ujjú volt, rajta egy fekete kereszttel. Hozzá egy fekete cső farmert vettem fel, és szürke zoknit, bár ez volt a leglényegtelenebb. Még egyszer végig pásztáztam magam a tükrön keresztül, aztán megeresztve egy sóhajt felkaptam a táskám és elindultam lefelé a konyhába. A szobám ajtaját gondosan becsuktam magam mögött, még azt a csöpp lábtörlőt is megigazgattam, ami az ajtó előtt terült el. Ahogy ezt is befejeztem, meg sem álltam a nappaliban elhelyezett kanapéig, ahová lehajítottam a táskám, míg végül el nem értem a kitűzött állomásomat.
A reggeli visszaemlékezésem kicsit kizökkentett a monoton hétköznapokból, viszolyogtam a suli gondolatától is. Nehézkes léptekkel tettem meg ezt a pár métert, majd mosolyt varázsolva az arcomra léptem be a konyhába. Anya egyből felém kapta a fejét, és rám vigyorgott, mint aki tudja, hogy mindez csak egy buta álca, és szívesebben feküdnék még az ágyban. Mindig olyan könnyen átlátott rajtam. Apa csak megigazgatta a szemüvegét, közben egy gyors pillantást vetve rám intett, majd visszafordult az újsághoz. Épp akkor lapozott.
- Jó reggelt – mondtam, közben helyet foglaltam.
- Jó reggelt – szólalt meg egyszerre a két szülőm, akik felnevettek ezen.
Istenem, de imádom őket. Bár csak mellettem is lenne valaki, aki ilyen szerelemmel néz rám, ahogy ők egymásra. Egyszerűen imádni valóak.
- Mi a reggeli? – kérdeztem kíváncsian, mikor anya megfordult egy tányérral és egy pohárral a kezében, és lassan elindulva az asztalhoz, elém rakta.
- Pirítós kenyér – mondta, aztán visszasétált – kérsz teát? – nézett rám kíváncsian mire csak egy biccentéssel válaszoltam.
Nekem van a legjobb családom. Akárhogy is kezdődik a reggelem, valahogy – ebbe a tökéletes családi idillibe, mint a reggelinél – megnyugszom. Hiába a rossz álom, vagy az előző napi kellemetlenségek, esetleg egy-két rossz emlékkép, ilyenkor felvidulok. Drága szüleim mindig képesek mosolyt csalni az arcomra, akármennyire is rossz passzban vagyok. Hamar benyomtam az elém készített reggelimet, majd felálltam és meg sem vártam anyum reakcióját, gyorsan elmosogattam a tányért és a poharat. Amint végeztem vele megfordultam és apumhoz sétáltam, aki kíváncsi tolta fel az orrára a lecsúszott szemüvegét. Tudta, hogy akarok valamit, még a szemét is megforgatta, ajkaira pedig egy széles mosolyt varázsolt.
- Mond, kicsim – félre tolta az újságot, és megpaskolta a fejemet.
- El tudsz vinni a suliba? – nem volt kedvem szakadó esőben végig szambázni az utcán a pocsolyákat kerülgetve, és azért imádkozva, ne hogy pofára essek.
- Sajnos ma nem – rázta meg a fejét, mire egy csalódott sóhaj csúszott ki ajkaim közül. Úgy tűnik, nem úszom meg a kora reggeli fürdőzést. – fontos megbeszélésem lesz, és időpontra kell mennem.
- Hát, jó – vontam meg a vállam. Mást úgy sem csinálhattam volna. – akkor lassan indulok.
- Nem haragszol? – pöckölte meg az orrom, mire első reakciómként belebokszoltam a vállába
- Au. - nyögtem – de hogy is – ráztam meg a fejem, közben az orromat dörzsöltem, hogy elmúljon az a pici zsibbadás. – lassan megyek, hátha elérem még a buszt – néztem rá az órára.
Mindkét ősömnek nyomtam egy-egy puszit az arcára, még egy ölelést is adtam nekik, aztán elköszönve tőlük, visszamentem a nappaliba és felkapva a táskám, az ajtóhoz sétáltam. Leemeltem a kulcsomat a kis akasztóról, aztán belebújtam az edző cipőmbe. Felkaptam az esernyőmet és kinyitva az ajtót útnak indultam.
Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, az ernyőt a lábam közé rakva, előhalásztam a fülhallgatómat, beledugtam a telefonomba, és gyorsan végig pörgettem a zeneszámokat. Legalább kétszer végig mentem rajtuk, mire sikerült eldöntenem, hogy mit is hallgassak. Végül a Linkin Parknál maradtam, pontosan az In the end című számánál. Ez most pontosan leírta a hangulatomat. Nem volt kedvem suliba menni, legfőképpen Karin miatt nem. Kicsit felzaklatott a reggeli elmélkedésem, hiába telt el annyi év. Vagy is lassan három. Még így sem tudtam feledni, elengedni az akkor történteket. Az árulása valahogy a szívembe égett, üres, poros, sötét lyukat hagyva maga után. Azt hittem barát. Megbíztam benne, végül cserbenhagyott. Még ha csak egy szimpla egy hónapos takarítás is lett a büntetésem, csalódtam benne.
A fülembe dugtam a fülhallgatót, megnyomtam a lejátszását, és maximumra tettem a hangerőt. Kinyitottam az ernyőt, majd leléptem a lépcsőről. Ahogy felcsendült a jól ismert férfihang, kicsit megnyugodtam. Imádtam ezt az együttest, minden számuk szinte a lelkemig hatoltak. Volt bennük valami, amitől nem tudtam megunni. Pedig nem egyszer agyon hallgattam őket.
Elindultam, hogy még időben elérjem a buszt. Végig mentem a hosszú, véget nem érő utcán, aztán balra fordultam. Az órámra pillantottam, még volt bő tíz percem, úgy hogy lassítottam a tempómon, majd egy újabb kanyart téve, kivételesen jobbra, tovább mentem. El akartam húzni az időt, nem akartam ott várni feleslegesen, még ha csak öt percről is volt szó. Vettem egy mély levegőt, közben szabad kezemen lévő ujjaimmal a combomon doboltam. Szinte pezsgett a vérem a zene hallatán, már felkészültem a refrénre. Akár mennyire is hülyének fognak nézni az emberek, akik alig mászkáltak az utcán ilyen reggeli órákban, én akkor is énekelni fogok. Pillanatokon belül megszólalt az énekes hangja, mire én reflexszerűen rákontráztam a hangommal.
I tried so hard
And got so far
But in the end
It doesn't even matter
I had to fall
To lose it all
But in the end
It doesn't even matter
Felszabadultan vigyorogtam a nagyvilágra. Néha még meg is pördültem, de engem különösebben nem zavart. Istenem, de rég is volt, hogy ennyire felszabadultan ugrándozzak végig az utcán, mint akinek semmi problémája, akinél minden rendben van. Viszont ez csak a felszín volt, a lelkem - vagy inkább belső énem – már lázadozott mind ez ellen. Lassan ébredezett, mintha csak a megfelelő alkalomra várna, hogy belém kössön.
Hah – felsóhajtott – Még is kit akarsz átverni, kicsi Sakura? Az igyekezeted felesleges, hiába mosolygsz, mindez csak a látszat. Semmi nem fog változni – magyarázta bőszen, miközben egy idétlen vigyor kúszott végig ajkain, amitől rázott a hideg. – Ugyan úgy meg fogják keseríteni az életed, amíg itt vagy, nem nyugodhatsz – ekkor már nevetett.
Megráztam a fejem, hátha sikerül kivernem őt onnan, de hiába. Minden igeszálával küzdött ellenem, nem akart eltűnni. Belém kapaszkodott, és csak mondta a magáét. Vagy pont én voltam az, aki mindenképpen menekülni akart? Felejteni, beletörődni és elfogadni?
Nem.
Egy pillanatra megtorpantam, de újból felhangzott az a fránya gúnyos kacagása, amitől valami belső késztetés révén összecsuktam az esernyőt és futásnak eredtem. Tudtam, hogy saját magam elől nem menekülhetek, mindig itt lesz bennem az a sötét folt, ami a kritizáláson kívül máshoz úgy se ért.
Hiába futsz, én itt leszek, tőlem nem menekülsz – suttogta, majd egy pillanat alatt semmivé lett, eltűnt. Itt hagyott. Egyedül. Az én gondolataimmal, az én véleményemmel és egy sajgó érzéssel. Az árulással.
Hirtelen torpantam meg a zebránál. A lábaim remegtek. Levegő után kapkodtam, közben csurom vizesen markolásztam a korlátot. Csak én voltam itt, más nem. Óvatosan felpillantottam, a busz már bent állt a megállóba. Elővettem a telefonom és ránéztem az órára. Volt még pár percem. Visszatuszkoltam a zsebembe. Csak akkor tűnt fel, hogy csend van. Ténylegesen is csend, és nem, csak azért mert a belső énem eltűnt, ha nem mert a fülhallgató is az oldalamon himbálódzott. Fel sem tűnt eddig. Megfogtam, majd újra a fülembe dugtam. Kicsit megkönnyebbülten az ismerős zene hallatán. Skillet – Awake and Alive.
Körbe néztem az úttestnél. Mikor nem láttam senkit, épp indultam volna, mikor a sarkon egy kocsi kanyarodott ki, mire ijedten ugrottam hátra.
Baszd meg – visszahangzott a fejemben.
Ha ez még nem is lett volna elég, pont az előttem lévő tócsába is belement, így rám fröcskölve az egészet. Nem elég, hogy majdnem elgázolt az a marha, még el is áztat. Bár az esőben futkosás után, ez már teljesen mindegy volt. Így is, úgy is át kell, hogy öltözzek. Csak remélni tudtam, hogy a suliban meg fog száradni délutánig a ruhám. Azért tesi cuccban nem akarok végig szambázni a fél városon. Miután össze-vissza szidtam, még egyszer körül néztem, és mikor már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy több ilyen szerencsétlen balesetem nem lesz elindultam a zebrát át, a túl oldalra. A busz még bent volt, így gyorsan előkapartam a bérletem, majd az ajtóban megálltam, kicsavartam a felsőmből a vizet, és egy halovány mosollyal az arcomon felmentem azon a három lépcsőn, ami egyenesen a sofőrhöz vezetett. Megkönnyebbülten torpantam meg a bácsi előtt, akinek a szemöldöke a homlokára szökött, közben megázta a fejét.
- Látom a mai zuhany is meg volt – nézett végig rajtam.
- Igen – bólintottam rá – úgy tűnik, ma is bal lábbal keltem fel.
- Bekapcsoljam a fűtést? – borostás arcán egy pici mosoly bujkált, mire félszegen bólintottam.
- Jó lenne – hangoztattam szavakkal is, aztán lassan hátra vánszorogtam.
Többen is megbámultak az átázott ruhám, és a vízben tocsogó cipőm láttán. Még a hajamból is csavarni lehetett az átlátszó folyadékot. Szörnyet nézhettem ki. Még szerencse, hogy nem volt nálam tükör, biztos jót nevettem volna magamon.
Egy üres helyet találva helyet foglaltam. Hála istennek egy ismerős se volt a buszon, de egyesek még így se tudták rólam levenni a tekintetüket. Borzalmas állapotban voltam, és mivel így is felidegesítettem magam reggel, nem akartam leszólni senkit, amiért bámultak. Pedig rettentően irritáló volt. Szinte átlyukasztották a bőrömet a kíváncsi pillantásaikkal. Így, mielőtt még kitörhetett volna belőlem a vulkán, a gondolataimat visszatereltem a zenéhez, ami pont most váltott át, Within Temptation – Memories című számára.
Mindvégig az ablakon bámultam ki, nem törődtem senkivel. Mivel a táskám is a mellettem lévő széken pihent, hála istennek nem ült mellém senki. Azt hiszem, azt már nem tudtam volna elviselni. Így is legszívesebben törtem-zúztam volna, ami nagyon ritkán tört elő belőlem. Többnyire megtanultam, hogy fogadjak minden ellenségeskedést, balesetet, vagy megjegyzést, és általában sikerült is visszafognom magam. De ahogy gyűlnek és gyűlnek a sérelmek, úgy szakad el nálam is az a vékonyka cérnaszál, vagy mint a húr a gitáron. Egyszer csak elpattan és onnantól kezdve jobb menekülni tőlem. Persze az megint más tészta, hogy utána napokig magamba fordulva próbálom rendbe szedni a gondolataimat. Néha könnyen megy, néha nehezebben. Viszont eddig mindig meg tudtam vele birkózni, és ez megnyugtatott.
Az a tíz perc, ami a buszmegállótól egészen a suliig tartott, hamar elszállt. Megnyomtam a leszállást jelző gombot, aztán felkapva a táskám, kikászálódtam az ülés közül, és felálltam. Se perc alatt lefékezett a sofőr a megállóba, aztán kinyitva az ajtaját lepattantam róla. Tétován az esernyő felé sandítottam, aztán megvonva a vállam, elindultam a bejárat felé. Felesleges lett volna kinyitni, nekem így is, úgy is mindegy volt már. Ennél vizesebb amúgy se lehettem volna. Ahogy átléptem a kaput megszaporáztam a lépteimet, majd az eresz alá állva kicsavartam a felsőmből a vizet, aztán beléptem a hatalmas ajtón. Bárki mellett is haladta el, mindegyik megbámult, ami még jobban fokozta a rossz kedvemet. Egy tízes skálán, ha meg kellett volna határoznom a negatív hangulatomat biztos, hogy mínusz tízezer körülire tippeltem volna. Csak egy beszólás kell ahhoz, hogy felrobbanjak, és félő, hogy ezt is egy olyan személytől fogom kapni, akinek a képét végképp nem tudnám elviselni.
Fölcammogtam az emeletre, végig siettem a folyosón, majd jobbra kanyarodva, meg sem álltam a termemig. Az ajtó nyitva állt, Ino hangját már a folyosó végéről lehetett hallani. Valamiről nagyon érdekes beszámolt tarthatott, mert az osztály női tagjainak a fele körülötte ücsörgött. Drága szőke barátnőm mindig is közkedvelt személyiség volt, valahogy ezen meg se lepődtem. A téma választása pedig… hogy is mondjam, hogy ne sértsem meg. Hmm… ez nehéz kérdés. Elég perverz. Azt hiszem ez a legkiválóbb jelőz rá.
Sose értettem mi jó abban, hogy a fél világnak szétkürtöli a volt pasijaival ápolt kapcsolatait. Szerintem senkire se tartozik, hogy kivel épp akkor mit csinált, bár ezt se ő, sem a lelkes hallgatói nem igazán vették észre. Mindegy. Nem az én dolgom. Egy egyszerű vállvonással elintéztem, aztán kicsit összeszedve magam beléptem a terembe. Csak egy kettő lány kapta hátra a fejét, és tágra nyílt szemmel stírölte az elázott testemet, a többiek pedig előre bámulva, izgatott tekintettel, néhányuk még a körmét is rágta az „izgalmas” mesehallgatás közben.
Az első néhány lépésig sikerült kizárnom a tudatomból Ino lelkes hangját, csak hogy egy fél mondatál megtorpanásra kényszerültem. Lehet, hogy velem van a baj, amiért tizenhét évesen még szűz vagyok, de valahogy mindig elvörösödök a barátnőm egyértelmű megfogalmazásaitól. Engem tényleg zavarba hoznak a szexuális aktusaival kapcsolatos történetei, kivel, hogy, hol és mikor mit csinált. Jó, értem én, hogy az ember szereti minden saját élményét kibeszélni, megosztani mással, de valahogy a tapasztalatlanságom miatt annyira nem tudom élvezni mindezt.
- … és akkor Kenji bedugta a… - épp lelkesen mesélte az egyik volt pasijával történteket.
Még időben kikapcsoltam az agyam, mielőtt még olyan szavakat kellett volna hallanom, mint a péniszét, a vaginát, az ondót, meg az elélvezett és még sorolhatnám évtizedekig. Ino szókészlete elég hiányos volt, ami a kulturáltságot illette. Mindig lényegre törően fogalmazza meg a mondanivalóját, amitől néha a falra mászok. Lehunytam a szemem, elszámoltam háromig, aztán tovább lépkedve lepakoltam a helyemre. Hinta aggódva fixírozott, szőke barátnőm pedig szerintem észre se vett. Nem mintha nagyon zavart volna.
- Jó reggelt – köszönt halkan a sötét hajú lány, miközben alaposan végig mért – mi történt?
- Összetalálkoztam egy kocsival és egy pocsolyával – zártam le röviden a témát. Nem akartam nagyon belemászni az érzelmi válságomba.
Szó nélkül hátra vánszorogtam, majd leakasztottam a fogasról a tornazsákomat. Szétnyitottam, aztán belenyúlva előhalásztam a pólómat és a melegítő alsómat. Egy pillanatra a cipőmre meredtem, amiben megmozgatva lábujjaimat, úgy döntöttem, hogy a cipőt is át kell vennem. Visszatömködtem a ruhákat a zsákba, aztán Hinatára sandítottam.
- Elkísérsz? – halovány mosolyt varázsoltam az arcomra, közben megemeltem a testnevelés cuccomat.
- Aha – állt fel.
Lassan elindultam felé. Mikor elértem megtorpantam. Leraktam a zsákot az asztalra, majd szó nélkül kibújtam a pulcsimból. Így is átfáztam, jobb lesz, ha ezt is kiterítem. Mielőtt még tüdőgyulladást kapok, bár már lehet, hogy megfertőződtem vele, amennyit rohangáltam csurom vizesen. Átmásztam a padon, aztán a radiátorra terítettem a pulóveremet. Nem fűtöttek még, korai volt. De azért reménykedtem, hogy valamennyire megszárad, mire véget ér a suli. Ahogy befejeztem, leszálltam és két lábra ereszkedtem. Felkaptam a tornazsákom, aztán Hinatára pillantottam, aki irulva-pirulva hallgatta Inot. Helytelenül megrázta a fejét, neki se tetszett a szöszi folytonos felvágása. Én a helyében nem lennék büszke arra, hogy ennyi férfi alá befeküdt már, pedig csak tizenhét éves.
- Mehetünk? – néztem Hinatára, mire ő zavartan kapta rám a tekintetét. Arca még mindig ki volt pirulva.
- Per-persze – dadogta zavarában.
Mielőtt Ino belekezdhetett volna a következő monológjába, megkocogtattam a vállát, ő meg zavartan pillantott rám. Kék szemeivel alaposan végig mért, aztán leugorva a székről – igen, azon ácsorgott mindez idáig, mint valami prédikátor, aki ki akar tűnni a többiek közül – megragadta a vállamat és el kezdett rázni.
- Te meg, hogy nézel ki? – alaposan végig mért, a kislábujjamtól egészen a fejem búbjáig.
- Közeli ismeretséget kötöttem egy pocsolyával – vontam meg lazán a vállam, mintha olyan természetes lenne, hogy az embert lefröcskölik.
- Hülye liba – sóhajtott fel – legalább van váltó ruhád?
- Ja, itt a tesi cuccom – nyomtam a képébe.
- Hogy te mennyire szerencsétlen tudsz lenni – paskolta meg elismerően a vállamat – szörnyen nézel ki.
Nem kellett volna megemlíteni, a nélkül is tudtam, hogy ezzel a külsővel akár még a legcsapzottabb kutya díjat is elnyerhettem volna. Hosszú, nedves, rózsaszínű tincseimből, az immáron hozzám tapadt ruháimból, és a cipőmbe keletkezett óceánból vígan csordogált le a víz a padlóra. Totálisan eláztam, és kezdtem attól tartani, hogy ha továbbra is itt ácsorgunk, akkor ennek a reggeli zuhanynak a következményei holnapra meg is fognak látszódni. Torokfájás, köhögés, sápadtság, netán láz, valamint a felfázás miatti vécére rohangálás képeiben. Vagy még ennél is rosszabb lesz. Ki se tudok majd kelni az ágyból, amiénél nincs is utálatosabb dolog. Na, jó még is. A pótlás.
Még csak most kezdődött a suli, alig pár napja, én meg ennyitől képes is lennék kifeküdni. Valahogy nem fájt a fogam a harminckilenc fokos lázra még így a második hét elején. Bár amilyen peckes vagyok, valahogy már meg se lepődnék, ha holnap tüsszögve és köhögve ébrednék. De talán van még remény, hogy elkerüljem azt a szörnyű sorsot. Este jól kikúrálom magam. A forró tea mindent megold. Vettem egy mély levegőt, majd belekaroltam két barátnőmbe, és kihúztam őket a teremből. Még mielőtt átléptük volna a küszöböt, még hallottam a lányok csalódott sóhajait. Úgy tűnik Ino, nagyon mély benyomást tett rájuk a magán életének a kibeszélésével. Amiknek a legfőbb témája a volt pasijaival való perverzitása volt.
Egy futó pillantást vetettem rájuk. Nem lepődtem meg, hogy ilyen hamar túl is tették magukat az imént megszakadt mesedélutánon. Máris előkapták a divatmagazinjaikat, vagy csak belekezdtek szokásos beszéljük ki a másikat, mert az olyan jó típusú monológjukba. A legtöbb normális lány már csak ilyen volt. Ismétlem normális. Amibe én nem tartoztam bele, az ő szemszögükből nézve. Én sose tudtam az ilyesmiről feszengés nélkül beszélni. Valahogy az ízlésük nem egyezett meg az enyémekkel. Más nézeteket vallottam, mint a legtöbb ember, akiknek a divatos cuccokon, a pasikon, a mások sértegetésein és kigúnyolásán kívül nem értettek máshoz.
Talán ez is volt az egyik legnagyobb hibám. Mert nem azonosultam velük, nem váltam olyanná, mint ők. Engem valahogy nem hoznak lázba a divatos, csillogó-villogó cuccok, vagy, hogy éppen melyik pasival és hányszor keféltem vagy, hogy reggel milyen színűre fessem a körmöm, mert az egyiken valamilyen oknál fogva lett egy karcolás, és emiatt már nem is szép, ezért fessük újra. Komolyan, ezeknél vannak sokkal fontosabb dolgok is a világon. Ráadásul, ha valakinek igazán fontos vagyok nem a miatt fog szeretni, hogy mennyi sminket kenek az arcomra, mennyire rövid szoknyában járok, vagy, hogy napi nyolc órát töltök-e a plázában. Ha valaki tényleg szeret, akkor elfogad, olyannak amilyen vagyok. Átlagosnak. Pont. Bár elég csak rám nézni, sose leszek az. Ki tudja… Lehet, hogy egyszer majd találkozok egy normális sráccal, akiről kiderül, hogy ő a nagy Ő. És boldogan élek vele, míg meg nem halok. Na, igen. Szép is lenne, ha mindez meg is történne. Nem várom el, hogy minden tündérmesébe illő legyen, nem kell nekem fehér ló szőke herceggel, se egy drága kövekkel kirakott palota. Csak egy valaki, aki elfogad. Aki szeret. Akit szerethetek. Aki, ha baj van, mindent félre dobva segíteni próbál nekem. De… lehet, hogy sokat kérek? Sokat várok az élettől? Akármi is lesz, ezeket a piciny reményeket senki nem veheti el tőlem.
Mindez szép és jó, pici Sakura – szólalt meg a belső hangom. – de mi lesz ezután? Ha a tündérmese teljesül, utána mit fogsz csinálni? – gúnyos mosolyra húzta ajkait.
Karin árulása előtt se voltam vele jóban, bár ki az a hibbant tyúk, aki képes saját magával vitatkozni, rajtam kívül, de utána… Csak rosszabb lett mindent. Ellenem fordult, mindent kritizál, semmi se tetszik neki. A szenvedésemben pedig szinte már örömét leli. Kinevet. Kigúnyol. Pedig ő is csak én vagyok. Egyek vagyunk, de még is két külön személyiség. Én reménykedek, ő ítélkezik. Én a szebbért, jobbért imádkozok, ő az ördöggel cimborál. És félek… hogy végül legyőz, hogy felülkerekedik rajtam, és bekebelez, elnyel, mint a fekete lyuk. Lehunytam a szememet, elszámoltam magamban háromig. Hallottam, hogy Ino nagy lelkesen magyaráz mellettem, a lelkes hangja ott csilingelt a fülemben, ahogy Hinata nevetése is, de a tudatomig egyáltalán nem jutott el, miről is beszéltek.
Hogy, mi lesz utána? Nem tudom – képzeletben meg vontam a vállam. – nehézségek mindig lesznek. Amíg erős vagyok, amíg az a néhány személy mellettem áll, akik fontosak nekem, addig jöhet bármi, le fogom tudni győzni. Hisz belőlük merítek erőt, miattuk kelek fel nap, mint nap. Értük nem adom fel.
Ez aztán a megható monológ – nevette el magát – csak aztán pofára ne ess. Tudod, én is itt leszek mindig. A szíved egy elzárt kis csücskében – a hangja egyre távolabbról hallatszódott. A vége szinte már suttogásnak tűnt. - egyszer szükséged lesz rám, te is tudod. Addig pedig türelmesen várok, és ha eljön az a pillanat, nem fogsz nekem nemet mondani. – diadal ittas mosoly terült szét ajkain, majd eltűnt.
Nem vagyok olyan gyenge, mint azt hiszed – suttogtam magam elé.
Tíz perc múlva már a lány öltőzőben voltunk. Rajtunk kívül senki más nem volt ott. Még túl korán volt az óra kezdéshez, többnyire becsöngő előtt öt-tíz perccel szoktak megérkezni a diákok. Gyorsan lekaptam magamról a vizes felsőt, a nadrágot, aztán a cipőt is. Ino hangosan felnevetett mikor kiöntöttem belőle a vizet. Én meg mindezt egy nyelvnyújtással lerendeztem. Hála istennek a fehér neműm megúszta az árvizet. Így nyugodt szívvel bújtam bele a hófehér pólómba. Nem lett volna kellemes, ha a felsőm rátapadt volna a vizes melltartómra, amin rózsaszín szívecskék voltak. Kicsit átütött volna, amin rendesen megakadt volna az a sok férfi szem, akiktől még a hideg is ráz.
Ekkor valami oknál fogva beugrott Mr. Jóképű ónix szeme. Épp húztam volna fel a nadrágot, mikor ledermedtem már csak a sötét pillantása miatt. Éreztem, ahogy egy idióta fintor ül ki az arcomra, és hevesen megráztam a fejem, hátha kiverem onnan az ördög túlságosan is tökéletes arcát. Tuti, hogy ez az ember fog engem a sírba vinni, ha továbbra is el kell viselnem a közelemben. Még egy év és többet nem is kell vele foglalkoznom. Remek terv, csak éljem túl.
- Csak nem a drága tanár bácsi jutott az eszedbe? – bökött oldalba Ino, mire elveszítettem az egyensúlyom.
Ijedten engedtem el a nadrágomat, ami lecsúszott a bokámig, újból közszemlére téve a szexi pandás bugyimat. Elkaptam Hinata kezét, aki hirtelen akkorát ugrott, hogy magával húzott és szó szerint rajta kötöttem ki. Ino röhögéséből ítélve csodás látványt nyújthattunk. Hinata a földön, én meg rajta letolt gatyával. Ezt már csak azzal lehetett volna fokozni, hogy ha ránk nyitnak, és lefotóznak.
- Bocsi – nyögtem, közben igyekeztem lekászálódni szegény lányról. Ahogy felálltam, megfogtam a kezét és felsegítettem.
- Semmi baj – motyogta – az én hibám volt.
- Én kaptam el hirtelen a karodat – feltornáztam magamra a melegítő alsómat, aztán leültem az egyik padra. Előkaptam a fekete tornacipőmet, és belebújtam.
- Hát ez eszméletlen volt – nevetett továbbra is a szőke hajú barátnőnk. Már a szemét törölgette a hatalmas könnycseppek miatt, ami a sok hahotázás miatt kerültek oda. – komolyan ebből filmet kellene csinálni. Sakura egy napja.
- Hahaha – minden egyes „ha-t” gúnyolódva ejtettem ki. Csak, hogy érezze a nem tetszésemet az ötlete iránt. – irtó vicces vagy, mondhatom. Forgassunk filmet a te életedből – felálltam és mélyen belebámultam a szemeibe – vagy is inkább ne. – ráztam meg kellemetlenül a fejem.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy abból végképp nem származna semmi jó. Az én életem elmenne egy vígjátéknak, amennyi szerencsétlenség szokott érni. Az övéből meg előbb lenne pornó film, mint romantikus, nyálas szappanopera.
- Pornó filmből már így is van elég, nem kellene tovább gyarapítanunk ezt a műfajt.
- Hé – szólalt meg felháborodottan, közben kicsi kacsóit a csípőjére tette – ezt kikérem magamnak.
- Pedig Sakura-sannak igaza van – éretett velem egyet a Hyuuga lány – nem kéne ilyen filmeket forgalomba hozni… Lehet, hogy azt már lelkileg nem tudnám feldolgozni.
- Még a végén, a pszichiátrián kötnénk ki – már alig bírtam visszafogni a feltörekvő nevető görcsömet.
- Pontosan. És gondolom, ezt te sem szeretnéd – mindketten a szőkére meredtünk, akik durcásan húzogatta a száját. Őszintén szólva jó érzés volt bosszantani – de ha ennyire tetszik az ötlet, akkor csináld meg nyugodtan. Neked úgy sem probléma szexuálisan közeledni valakihez. Biztos van egy-két nagy farkú, jó testű pasi, aki… - levendula szemű barátnőm arca pipacspirossá vált.
Én meg Ino viszont tátott szájjal meredtünk rá. Még sose hallottuk így beszélni, bár aki túl sokáig tartózkodik a Yamanaka közelében az könnyen olyanná válik, mint ő. De akkor is. Hinata az Hinata. Ő nem szokott így beszélni, sokkal félénkebb, és mindentől zavarba jön, erre most... Úgy tűnik, az emberek könnyen átveszik a másik fél tulajdonságait, akár jó, akár rossz.
- M-most mi van? V-valami rosszat mondtam? – kérdezte zavartan hol rám, hol Inora tekintve.
- Á dehogy is – a szőke hajú közelebb lépett hozzá, majd az egyik karját lelkesen vetette át a válla fölött, ezzel is közelebb húzva magához. – végre a mi kis Hinatánk is felnőtt. Sose gondoltam volna, hogy egyszer megérem ezt a napot. – nem létező öröm könnyeit törölgette. Kb. úgy viselkedett, mint egy büszke anyuka, akinek a drágalátos kislánya végre meg tanult járni. Néha annyira túlzásba tud esni.
- É-én… izé… - újból visszatért közénk a pipacspiros, dadogós Hinata.
Valahogy ez az énje sokall természetesebb, vagy csak azért gondolom így, mert ilyennek ismertem meg? Akárhogy is, neki nem áll jól a „kemény vagyok, ezért nem szólhat be nekem senki” nevezetű viselkedés. Nála egyszerűen ez a megszokott. A zavarba jövés, pirulás, dadogás, ájulás és az ujjbökdösés. És nem is kell, hogy másmilyen legyen, ő ettől aranyos.
- Nincs semmi baj – paskoltam meg a fejét, mire nagyot nyelt. – Ino hülyesége fertőző, néha még velem is előfordul, hogy túlzásba esek.
- Ennek örülök – mosolygott rám. Viszonoztam a gesztust, aztán felkaptam a cuccaimat. Oda sétáltam Hinata szabad oldalára, belekaroltam, Ino ugyanezt tette a másikon, aztán lassan elindultunk.
Alig léptünk ki a folyosóra, alig tettük meg azt a pár lépést, mikor a lépcső tetején, a fordulónál Karint pillantottam meg, akik lelkesen, csípőre tett kézzel, idióta fenék billegetéssel magyarázott valakinek valamit. A beszélgetés másik tagját nem láttam, de már most sajnáltam, hogy pont ő tartja fel szerencsétlent a felesleges hablatolásával. Ezzel még nem is lett volna problémám addig, míg rám nem emelte azokat a kinyomni való szemeit, és közelebb nem húzódott a beszélgető partneréhez. Mindvégig engem bámult, közben gúnyosan vigyorgott. Az agyam folyamatosan zakatolt, még a vészcsengőm is megszólalt, ami nagy bajt jelzett.
Sakura el kellene tűnnöd innen. Most. Azonnal.
A lábam nem mozdult. Lefagytam. Odaragadtam, mint a legyek a légypapírra. A belső énem pedig nevetett rajtam. Már a földön fetrengett a bajsejtelmemtől. Tudta, hogy úgy se tudnék menekülni előle, hogy a vége megint sírás lesz, akármit is tervezett az a ribanc.
- Mennyünk – szólaltam meg végül.
Egy pillantásra se méltattam se Karint, se a barátnőimet, akik aggódva méregettek. Tényleg nem akartam újabb galibába keveredni, így is elég sokszor kerültem már bajba, a miatt a némber miatt. És még ő van felháborodva, azok után, hogy elárult. Sose bántottam, sose mentem oda hozzá, és aláztam meg a többiek előtt, sose taszítottam volna el a barátaitól, de ő megtette. És mi volt ebben az egészben a legbosszantóbb? Hogy mindezt már szinte naponta eljátssza velem. Mindig keres valamit, amivel belém köthet, ami miatt rosszul érezhetem magam. De most nem hagyom. Had főjön a sajátlevében. Hátat fordítottam neki, és lassan elindultam. Per pillanat az sem zavart volna, ha Inoék nem is jönnek utánam. De a halk léptekből ítélve, amik a hátam mögül jöttek, nem így történt.
- Sasuke-sama… - az a nyávogó hang megállásra késztetett.
Egy pillanatra megremegett a kezem. Szóval nagyban játszik. De akárhogy is nem fog belerángatni ebbe. Nekem semmi közöm nem lesz ahhoz, hogy éppen a fülem hallatára akar kikezdeni az újdonült tanár úrral. Bár tudnám, hogy ez pillanatnyilag miért is idegesít fel ennyire?
- Nem lehetne, hogy délután egy külön óra keretében elmagyarázza nekem a leckét? – folytatta továbbra is azon a mézes-mázas hangján. – sajnos nem igazán értettem miről is van szó.
Fenébe is. Ez még csak a második nap, a tanulás szempontjából. Nem hiszem, hogy olyan sok újdonságot vettek volna, ami a tananyagot illette. Meg amúgy is. Mr. Jóképű csak nem lehet annyira hülye, már elnézést a kifejezésért, hogy bedőljön egy ilyen ócska trükknek. Még a vak is látja, hogy a drága Karin éppenséggel nem a tudás megszerzése miatt viselkedik így. Nem hiszem, hogy a miatt így lelkesedne.
- Ma nem érek rá – szólalt meg végre az ördög is, azon a mélyen búgó hangján. Kirázott tőle a hideg. – esetleg a csütörtökben megegyezhetünk – javasolt egy másik napot.
Istenem, tévedtem. Még is egy idióta. Csak aztán ne hogy meg… ö… igen. Azt hiszem, ebbe nem kellene jobban belemennem. A lényeg, hogy ne hagyja magát, mert annak csúnya vége lesz. Megint. De én miért is aggódom Mr. Jóképűért? Felnőtt férfi, csak el tudja dönteni mi a helyes.
- Persze, nekem megfelel – motyogta habos-babos, vékony hangján. Még egy halk vihogást is sikerült a végére tűznie, amitől a szőr is felállt a hátamon. Ilyen hangot is csak ő tud kiadni. Egyszerűen irritáló. Fúj.
Vettem egy mély levegőt, aztán folytattam az utam a terem felé, még ha kerülővel is megyek. Nem akartam találkozni a tanár úrral, és a vörös önelégült képét se akartam látni. Elég volt mindezt hallanom, hogy felforduljon a gyomrom. Bár az a része viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy vajon ezzel még is mit akart elérni. Azt hiszi, hogy ennyitől majd féltékenységi rohamot kapok? Na, de várjunk… Miért is kellene féltékenynek lennem, hisz ő csak a tanárom, semmi több. Már első perctől kezdve elkönyveltem magamban, hogy ő maga a sátán, akivel jobb nem kezdeni. Nem mintha egyszer is megfordult volna ilyesmi a fejemben.
Már csak pár lépés – gondoltam magamban – aztán bekanyarodsz, és elfelejtesz mindent. Neked ehhez semmi közöd, te is tudod jól. Az ő dolguk, nem a tiéd.
- Sakura.
Egy ismerős hang, ami elől éppen menekülni akartam, a nevemen szólított, ez pedig megtorpanásra kényszerített. Egy pillanatig fontolóra vettem, hogy kiengedem a dühöm, ami per pillanat igen csak fojtogatott, és rázúdítom mindenkire, aki csak egy kicsit is közelebb mer jönni. De ahogy ismertem magam, ez így se, úgy se fog bekövetkezni, hisz mindig is gyenge voltam. Csak elfutottam, hátha azzal jobb lesz minden. Azt hittem, ezzel minden megoldódik, de nem így lett. Néha még rosszabbodott is. Ha most is futásnak eredek, akkor ő sem fog többnek látni, mint egy gyenge nyuszinak. Erőt vettem magamon, majd lassan hátrapillantottam a vállam felett. Minél kevesebb érzelmet viszek bele, minél kevésbé elemzem ki a szituációt, és ítélem el magam emiatt, annál hamarabb túl leszek rajta. Tíz percnél úgy se tart tovább. Csak tudnám, miért dramatizálok túl mindent. Miért félek ennyire ettől az egésztől. És legfőképpen miért érzem magam egyszerre idegesnek és izgatottnak?
- Igen, sensei? – belebámultam ében fekete szemeibe. Halovány mosolyt varázsoltam ajkaimra.
Gondolom, nem lenne túl hívogató megint egy ostoba grimasszal jelezni a nemtetszésemet. Így is túl sokszor vágtam már pofákat Mr. Jóképűnek. Nem kéne ezt még jobban fokoznom. Valószínűleg így is hibbantnak néz. De végtére is, ki nem?
- Kérhetek egy kisebb szívességet? – viszonozta a pillantásaimat, amitől egy fura bizsergő érzés futott végig a gerincemen.
Valami megváltozott, vagy megint csak beképzelem magamnak? Miért, miért akarom, hogy az a hidegség, az a távolságtartás, ami eddig az ónix szemeiben úszott, végleg eltűnjön?
- Persze – húztam szélesebbre a mosolyomat.
Mr. Jóképű megkönnyebbülten sóhajtott fel. Talán tartott attól, hogy nemet mondok?
- Akkor mennyünk – kezével a lépcső felé intett, ahol Karin pipacs piros arccal méregetett.
- Rendben – bólintottam rá.
A vörös hajú majd felrobbant a dühtől, ami egy kicsit boldogsággal töltöttel. Mit ne mondjak, élvezem a bosszantását, még ha ezzel ki is hívom magam ellen a sorsot. Vissza fogom kapni, de ezekért a csöppnyi visszavágásokért már megéri. Hátra kaptam a fejem egy gyors pillantást vetve két barátnőmre. Ino vigyorogva bökött a jobb kezével a tanár úr felé, aki ebből semmit nem vett észre, aztán a kezével egy szívecskét formált, végül pedig rám bökött. Az arcom pillanatok alatt kipirult. Helytelenül megráztam a fejem, mire ő még mindig mutogatott valamit. Aztán Hinatához hajolt és súgott valamit a fülébe. A Hyuuga lány zavartan pislogott először a szőkére, majd rám. Láttam a tanácstalanságát, majd mondott a lánynak valamit. Ino vigyora még szélesebb lett.
Elkaptam a fejem. Akár akartam tudni, akár nem, úgy is ki fog derülni miről is diskuráltak a hátam mögött. Bár volt egy olyan érzésem, hogy kezdhetek Istenhez fohászkodni, ne hogy baj legyen belőle. Ha egyszer Ino kitalált valamit, abból semmi jó nem származott. Főleg, mikor neki állt kombinálni. Nem, nem és nem. Nem hagyom magam, ellenállni fogok. Semmi érzelem, semmi egyéb bolondos gondolat. Volt már így is elég bajom, nem kell, hogy még ezen is rágódnom kelljen. Vettem egy mély levegőt, aztán Mr. Jóképű felé sandítottam. Tényleg nem tűnt fel neki semmi ebből az egészből. Olyan volt, mint egy merev, ókori görög szobor, kicsit több ruhában. Csak az érzelmek hiányoztak belőle. A tekintete üres volt. Sötét, mint egy fekete lyuk, és ez nem hagyott nyugodni.
Miért viselem ennyire a lelkemen a mások – a nagyvilág felé közvetített – fájdalmait? Már magam sem tudom. Talán megszokás, mert néha én is kiborulok, és átkozom az életet.
Mikor elsétáltunk Karin mellett egy gúnyos mosolyt villantottam rá. Láttam, ahogy egy pillanatra ökölbe szorítja a kezét, és ütésre emelné, csak aztán a mozdulat félúton abba maradt. Nem merte megtenni. Gyáva volt. Nem is tudtam eldönteni, hogy magától a következményeknek a gondolatától futamodott meg vagy attól, hogy esetleg Mr. Jóképű többé figyelembe se venné. Ha muszáj, lenne döntenem, akkor valószínűleg az utóbbira szavaznék. Az a legkézenfekvőbb az ő szemszögéből nézve. Ahogy elhaladtunk mellette, és befordultunk a lépcsőfordulónál, már tagadhatatlanul úszkáltak bennem a boldogság hormonok. Néha olyan jó érzéssel tudja elönteni az embert a bosszú. Bár ezt kevésbé tudnám annak nevezni, inkább visszavágási kényszernek hívnám. Most az egyszer örülök, hogy Kakashi sensei engem talál a suli legmegbízhatóbb tanulójának, és mindenért engem nyaggat, ami néha roppant irritáló. De legalább ezzel a kisebb protekcióval egy-két óvatlan pillanatban kicselezhetem Karin szenvedélyes bosszú hadjáratát.
A tanári ajtóban ácsorogva kezdett, azaz érzésem lenni, hogy semmi keresnivalóm itt. Az émelyítő visszavágási kényszerem már elmúlt. Az idegesség azonban felváltotta. Minél távolabb kerültünk Mr. Jóképűvel a többiektől, annál bizonytalanabb lettem ebben az egészben. Kedvem támadt sikítani, de nem akartam a frászt hozni az újdonsült tanár bácsira. Ő éppen a tanáriban, néhány papíros után kutatott. Hogy miket kell velük csinálnom, azt nem osztotta meg velem. Csak annyit közölt, hogy maradjak kint, és várjam, meg míg előkeríti, aminek már vagy öt perce.
A nyitott ajtón keresztül láttam, ahogy előhalássza a mappáját, kinyitja, és neki áll átlapozni a benne szereplő iratokat. Háttal állt nekem. Talán jobb is volt így, mert nem láthatta az unott arc kifejezésemet. Sose szerettem, ha megváratnak, még ha egy tanárról volt is szó. Pedig általában türelmes ember vagyok, most még se akartam túl sokat a közelében tartózkodni. Az a csönd, ami egészen idáig elkísért minket, szinte már ijesztő volt. Hozzá szoktam a folytonos locsogásnak, de ő egy mukkot sem szólt. Végtére is miért akarna egyáltalán beszélgetést kezdeményezni? Egy tanár és a diákja miről tudnának beszélni, a tanuláson kívül? Azt hiszem semmiről. Mivel jobb dolgom amúgy sem volt, a cipőm orrát kezdtem pásztázni. Semmi kivetni valót nem találtam rajta, még a cipőfűzőm sem kötődött ki. Pedig még azt is szórakoztatóbb lett volna bekötni, mint a folyosón való szobrozás. Felsóhajtottam. Egy kicsit még hangosabban is, Mr. Jóképű hátha észreveszi, hogy lassan tíz perce csak állok és várok. De mintha meg sem hallotta volna, vagy énnem voltam elég hangos.
Újból ráemeltem a tekintetem, és alaposan végig mértem. Mint, nő könnyen megállapíthattam, hogy a külsejét illetően semmi kifogásolni való nem volt rajta. Minden porcikája tökéletesen a helyén volt. A tekintetem a tarkójától kezdve, egészen a hátán keresztül, végig siklott a fenekéig, amitől a legtöbb nő simán lehidalna. Biztos sokan irigylik a hátsóját, hogy is mondjam, igazán… fogni való. Az a tipikus szívesen belemarkolnál, vagy legalább rácsapnál, egy nagyot a sej hajára, feneke van. És nem is volt, azaz agyon gyúrt, gondi terembe járó pasi, de nem is volt az a vékony, nyolcszor körbe ölelhető sem. Szó szerint megtestesítette a tökéletes pasi ideált. Ha pár évvel idősebb lennék, nem ide járnék suliba akkor talán, még azt is hozzá tenném, hogy igen, járnék vele. De így csak annyit mondhatok, hogy a barátnője, vagy lelendő párja, igen szerencsés a külsőségeit nézve. A belső tulajdonságairól pedig nem sok mindent tudok mondani. Nem ismerem. A nevén kívül nem sok mindent tudok róla. Na, jó, talán annyit, hogy van egy bátya, meg az apja valami híres cégnek a vezetője. De ez tényleg nem jelent semmit az én szempontomból nézve.
- Meg is vannak - nézett rám a válla a fölött, közben a kezében meglengette a papírjait.
Egy pillanatig azt se tudtam mit kellene erre reagálnom, kicsit lekötött az őt való elemezgetésem. Ami sok szempontból nem, hogy nem ide illő volt, de még csak nem is lett volna szabad ilyesmibe belegondolnom. Valami tényleg nincs velem rendben, vagy megint Ino bugyuta fecsegésének lettem az áldozata?
- Re-rendben – szólaltam meg végül.
- Bocsánat, amiért megvárakoztattalak, azt hittem, előrébb raktam őket – mondta, közben közelebb lépett hozzám.
- Semmi baj – ráztam a fejem, és már nyúltam is papírokért.
Sötét tekintete a kezemre szegeződött, ami közben megállt a mozdulatban. Kicsit zavarba hozott a felszökő szemöldöke, és a szórakozottan csillogó szeme. Lassan leeresztettem magam mellé a karomat, és egy torokköszörülés után megszólaltam.
- Szóval, mit tehetek önért sensei? – nem mertem rá nézni, valahogy nem csodálkoztam volna rajta, ha kinevet. De akármilyen reakciót is váltottam ki belőle, nem akartam látni.
- Fel kellene vinned őket az igazgatói irodába, én is megcsinálnám, csak közbe jött valami, és el kell mennem – magyarázta szokásos mélyen búgó hangján.
- Rendben – bólintottam rá. Bár egy kicsit felkeltette a kíváncsiságomat vajon, miért kell elmennie.
Nem, nem és nem. Ne is gondolj rá. Semmi közöd hozzá. – mondogattam magamban.
Talán egy randi – széles vigyor kúszott a belső énem arcára. – végtére is felnőtt férfi, akinek vannak bizonyos szükségletei. Kisszívem, te pedig úgy se tudnád megadni neki azokat.
Az arcomat egyből elöntötte a vörös pír, miközben Mr. Jóképű ontotta ajkai közül a szívesség részleteit. Akár hogy is próbáltam koncentrálni, valahogy az agyamig már nem jutottak el a szavai. Nagyon kevés dolog van, ami ilyen könnyen elveszi a figyelmemet. A drága belső énem megjegyzései pedig ezek közé tartozik.
Egy pillanatra se fordult meg ilyesmi a fejemben – hirtelen egyenesbe vágtam magam, és igyekeztem minden létező figyelmemet a tanár úrra összpontosítani. Sikertelenül. – nem akarok semmilyen fizikai és lelki szükségletet kielégíteni, ami őt illette.
- És néhány helyen alá is kellene íratnod – mondta, és lapozott kettőt, majd a lap alján lévő pont sorra mutatott. – itt – lapozott még hármat – itt, és itt – még újabb négy oldalt hajtott a füzetszerűen összekapcsolt papírok között.
Az előbbi stírölésből nem ezt szűrtem le. De ahogy akarod – vonta meg lazán a vállát, közben kényelmesen elterült a hófehér padlón. Egyik karját a feje alá rakta, a másikkal unottan dobolt a combján. Meglepő módon, megint csak nem kötött belém. Valami nem stimmelt vele, és ez kezdte nagyon szúrni a csőrömet. – ettől függetlenül az ágyban is biztos tökéletes, ha már úgy is témánál vagyunk.
A szívem egy pillanatra nagyot dobbant, az arcomon a pír sötétebbé vált. Még, hogy az ágyban… Idegesen nagyot nyeltem, a kezemet a mellkasomra szorítottam. Miért kell neki folyton ilyen helyzetbe hoznia? Tudja, hogy a szex téma körétől mennyire le tudok blokkolni. Mivel semmilyen elképzelésem sincs erről, vagy is az van, csak a tapasztalat hiánya enyhén zavaró, mikor felmerül ez a dolog.
- Oké… - szólaltam meg végül, mikor tudatosult bennem, hogy abba hagyta a mondanivalóját, aminek a felét nem fogtam fel.
- Köszönöm – nyújtotta át végre a papír köteget. - hálás vagyok.
- Szívesen segítek – vontam meg a vállam, halovány mosollyal az arcomon. Aztán sarkon fordultam és elindultam, hogy lepasszoljam a lapokat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia Vanille *o*
Hát ez rohadt jó. Kaptam egy jó adag röhögő görcsöt, megint. Imádom, mikor kritikát írsz, annyit mosolygok/nevetek rajta. És bocsánat amiért itt szakadt félbe, de sajnos afs-re csak 14 oldalt engednek fel, így muszáj volt itt abba hagynom. Pedig a következő rész is meg van írva, csak az jövőhéten kerül fel :)
Hát szegény Saku tényleg megszívta, ami a reggelt illette. Én is sokszor elázom, bár a busz sofőr sose kérdezte meg, hogy befűtsőn-e, mert igazából állandóan fűt xD
Ino és a felvilágosdító óra az csak úgy jött, muszáj volt belecsempésznem valami perverzséget is, ha már a drága Yamanakáról van szó :)
Hinata se lehet mindig félénk nyuszi, muszáj kicsit aktivizálnom, még ha cxsak beszólásokról is van szó :)
Kain az már csak Karin, ami engem illet. Mindenkire rámászik, aki az átlagosnál jobban néz ki, így ez sem meglepő, hogy Sasura és rá akart mászni. Nekem sem a szívem csücske a csaj, és szerintem sose volt aranyos. Utálom. XD
Hát te nem nézel animét, és nem olvasol mangát? Sasunak igen is jó segge van, erre bizonyíték néhány igen pikáns kép, főleg mikor teljesen meztelenés kilátszik minden része. Diót törni a fenekén? ez meg sem fordult a fejemben, inkább csapkodnám a kezemmel, az viccesebb XD
Sasuke szemszög? hát nem tudom, igazából nem terveztem, de ha gondolod, majd lassan átváltok rá is, ne csak Sakuból legyen sok XD
Saku az animében/mangában is skizó eleinte, gondoltam megtartom ezt a tulajdonságát. Hallod én is imádom a belső énjét, nagyszájú, szókimondó, és rohadt jó beszólásokat tudok neki kitalálni, ezért is tettem bele :)
Pénteken vagy szombaton már fent is lesz a következő csak nem tudom, hogy mi legyen a feji címe, még azon gondolkodnom kell, de ha már itt tartunk, lehet, hogy az azutánit Sasu szemszögéből fogom írni, ahhoz legalább lenne ihletem xD
Köszönöm, hogy írtál kisszívem, minden szó nagyon jól esett, most happy lettem :3 Te is siess a te ficced folytatásával :3