Az egyik keresztény templom órája hetet ütött, és én ebben a pillanatban léptem át a Flört küszöbét. Minden rózsaszín volt, cukormázas, mintha egy élő sütiskönyvbe csöppentem volna. A mahagónifa pulthoz sétáltam, és megkérdeztem az ott ülő férfit, hogy hol találom a barátnőméket.
- Si, si, señorita, erre tessék! – mutogatott a barna bőrű, barna hajú férfi, miközben nemes egyszerűséggel átlendült a pult és a bárszékek felett. – Señorita Sakura már várja önt! – mondta, miközben elindult a falépcsőkön, én meg kissé lassabb tempóban követtem.
Egy külön, elzárt helyiségbe vezetett, ami leginkább egy nappalihoz hasonlított, ahol szépen sorban ott ültek a lányok egy-egy pezsgős pohárral a kezükben. Amint meglátott az enyhén becsiccsentett Sakura, azonnal felpattant a helyéről, és rövid, ezüstös koktélruhájába elém szambázott.
- Hinata, már vártunk! – nevetett fel. – Gyere csak!
- Szi-sziasztok – köszöntem a társaságnak, majd helyet foglaltam Tenten mellet.
A szemeimmel körbekémleltem, jobb oldalról Mebuki és Mikoto-san, a két örömanya, persze Ino, Temari és Tenten sem maradhattak ki, meg ugye az ara. Velem együtt hét. Ha másban nem, de abban biztos voltam, hogy elég érdekes estének nézünk elébe, mivel Ino szervezte a mulatságot.
Az előbbi mindenes, akit Buenónak hívtak – mint kiderült –, az én kezembe is adott egy pohárral, és a koccintás után, néhányan egy húzásra le is döntötték az italt. Én viszont épp, hogy csak kortyoltam belőle.
- Szóval, Babukáim, ideje belevetni magunkat a pudingba! – szólalt meg Ino, miközben szédelegve megpróbált felállni. – Először is, Sakura drága, engedd meg, hogy felvilágosítsalak néhány dologról! – mutogatott Temarira. Sakura megfogta a lány csuklóját, és maga felé húzta, ezzel a szőke tudtára adva, hogy ő még mindig a másik oldalon ül.
Miközben beszélt, Bueno lekapcsolta az összes lámpát, és csak Mebuki világította meg a szőkét, aki inkább felhagyott a felegyenesedés kísérletével, és orra bukás helyett, felült a kanapé karfájára és onnan tartotta az előadást.
- Kedves, Sakura! Ígérd meg, hogy nem kefélsz félre – a két felnőtt nő majdnem kiköpte a pezsgőjét. Én meg már most pulyka piros lehettem. – Bár, mondjuk, olyan habtestű úrral, nem hinném, hogy lenne rá esélyed… – Kezdett el ábrándozni a lábait lógatva.
Csak a rózsaszín nevetgélt, a többiek csak halkan felkuncogtak, én viszont inkább ittam egy kortyot.
- Akkor most kezdődjön a kultrizán-képzés! – A reakciók a magukért beszéltek egyesek részéről, bár, én még mindig az előző mondat mellékhatása – pirulás – alatt voltam. – Először is, Babukám, próbáld meg mindig a legtöbbet kihozni az éjszakából, és ne feledd, a kufircolást csak otthonra – kacsintott Sakurára. – Nem szeretnék olyat hallani, hogy az egyik metróba csináljátok – ingatta meg a fejét. Sakura nagyot nyelt és elpirult, mire Mebuki elég gyanúsan nézett a lányára. – Vagy már volt ilyen? – kérdezte kajánkodva Ino.
A zavarbeejtő témát hallva én inkább a cipőmet kezdtem nézni, legszívesebben a fülemet is befogtam volna. Nem voltam kíváncsi a barátnőm nemi életére, és eléggé abszurdnak tűnt, hogy pont ezt beszéljük ki. Bár, még soha nem voltam lánybúcsún. Ott ez a szokás? Az ara mindenegyes szeretkezését kitárgyalják, aztán anyuci jól letolja, majd mégis boldogan adják a férfihoz? Valahogy nem akart lejönni az értelme.
Sakura egy pillanatig hallgatott, majd szemeit lehunyva, egy picit bólintott.
- Ühüm – szégyenkezve letekintett az asztal lábára, és várta a többiek hozzászólásait, amik nem is maradtak el. A két anya azonnal felkapta a fejét.
- Mit csináltatok, édes lányom? Melyik nap, melyik metrón, és hány órakor? – esett neki Mebuki, sárkány módjára.
Sakura jó mélyen elpirult, majd lehajtott fejjel elmesélte, hogy is volt. Szerencse, hogy nem kezdett el részletezni…
- Ugyan, kislány! Mi is voltunk fiatalok – bökte oldalba Mikoto-san nevetve a menyecskét.
- Nehogy már bátorítsd, Mikoto! – Mebuki még mindig ideges volt, nem kicsit rázta meg a lánya titka, szinte veszett kutyaként kapta a fejét a másik anyára.
- Lehetnél elnézőbb is a lányoddal, Mebuki – mosolygott fel az Uchiha a másik nőre. – Ne mondd, hogy te nem csináltál ilyen őrült dolgokat…
Mikoto-san azzal a lendülettel fel is állt a helyéről, majd elém sétált. A mellettem lévő üres helyre mutatott, mire én azonnal fogtam az adást, és a pulzus-gondjaimról elfeledkezve, arrébb csúsztam, hogy ő is elférjen. Sakura csak nagyot sóhajtott.
- Szóval, miután erre is fényderült, ideje folytatni a továbbképzést. Mikoto-san, tessék! – nyújtott egy levelet a mellettem ülő nő felé.
Mikoto kecses mozdulattal elvette a szőke kezéből, felbontotta, majd felolvasta azt, amit a boríték rejtett.
- A mennyasszony esküje. A megadott szavak segítségével alkosson egy összefüggő szöveget arról, hogy mit fog, és mit nem fog tenni a férjével. A szavak a következők: sörös korsó, meccs, kicsukni a házból, vasszigor, férjem, meztelen, kangörcs – a hangja kissé megcsuklott – és a megfogadom.
Sakura egy döbbent pillantást küldött a barátnője felé, majd mélyen elgondolkozott, kereste az összefüggést a szavak között, nem sok sikerrel. A körmei hegyét az álla vonalán húzogatta, miközben lázasan járatta az agytekervényeit.
- Megvan! – pattant fel fél perc múltán. – Szóval, kezdem is! Én, Sakura Haruno, ezennel megfogadom, hogy holnaptól férjem, Sasuke Uchihát naponta háromszor etetem, tiszta lakással, meztelen várom haza a zűrös hétköznapokon. Gondoskodom arról, hogy a meccset – ami mindig is hidegen hagyta –, a haverjaival nézze meg, és a sörös korsójuk is mindig tele legyen – vagy inkább a Prossecós pohár. A többi hímet, csak akkor üldözöm haza, ha kangörcsöt kapnak. Ha esetleg a drágám járna így, magam fekszem alá. Vasszigorral nevelem az uram, csak néha csukom ki a házból, akkor is kikötöm a kerítéshez, nehogy elkóricáljon. Persze ez fordítva nem érvényes – fejezte be.
Ino nyerítve felröhögött, és hátba verte a kisasszonyt. Tenten inkább nem kommentálta, az utolsó cseppeket is kiitta a poharából. Temari-san csak mosolygott, valószínűleg ő is ilyen kapcsolatban van a férjével, Shikamaruval. Bár, ahogy ismerem, biztos, hogy ő nem csak kikötné a háza elé, hanem még sétálni is elvinné a kis kedvencét, vagyis a szerelmét, pusztán kedvességből. A két nő csak egy-egy megbotránkozott sóhajt eresztett meg, szerintem már előre féltették Sasukét.
- Hát, Babukám, csak egy kicsikét vagy részeg! – Ino röhöghetnéke több mint két perces volt, és addig csak az ő hangja töltötte be a szobát. Az egyik kezével átkarolta az ara vállát, míg a másikkal, erősen markolászta a Jack Daniel’s-ét. Még egy kortyot húzott az amúgyis kifogyófélben lévő üvegből.
- Mondod ezt te – pöckölte le a rózsaszín magáról a szőke karját.
A további feladatokat nem igazán figyeltem, tökéletesen elvoltam azzal a pici kis alkohollal, ami két óra múltán is ott lötyögött a kristálypohárba.
- Hogy vagy, Hinata? – fordult felém vigyorogva Tenten.
A kedves sógornőm egy tűzpiros kínai szabású egészruhát viselt, aminek a hátán egy fekete sárkány kúszott fel, és a garbó résznél a feje nézett vissza rám. Kellett egy kis idő, mire felfogtam a szavak értelmét, majd készségesen válaszoltam a kérdésre.
- Köszönöm, jól – mosolyodtam el. – Hogy boldogultok a nagylánnyal?
Tenten először kicsit furcsállta, de aztán megeredt a nyelve. A kislánya, és Neji a két téma, amiről akár az élete végéig tudna beszélni, nagyon szereti őket.
- Puh, ne is mondd! – játszott színpadiasan. – Azt a két makacs öszvért nem lehet összeengedni, csak akkor, ha a közelben vagyok. Az apja és a lánya teljesen ugyanolyanok! Mondtam is a bátyádnak, hogy amint Karin megtanult, összefüggő mondatokban beszélni, és totyogni, azonnal össze is balhéztak egymással. Nem is tudom, hogy mi lesz itt, akkor, ha már Karin tinédzser lesz. Féltem szegény kislányt! – Darálta le a pandakontyos, mire én csak felnevettem. Igen, ez Nejire jellemző, a kis vörösben pedig nem csalódtam.
- Az alma nem esik messze a fájától! – böktem oldalba a sógornőm.
- Az már igaz – nevette el magát ő is. – Amúgy a kedves nagynéni mikor akarja fogadni a kisasszonyt? – kérdezett rá. Az arca kicsit gondterheltebbnek tűnt, féltem, hogy valami rossz történt.
- Valami baj van? – kérdeztem rá óvatosan. – Bármikor eljöhet, ha kölcsönadjátok – néztem a szemébe, miközben megeresztettem egy széles mosolyt.
Tenten egy pillanatra meghátrált, majd barna szemeit ide-oda járatva, ezzel ellenőrizve, hogy ki merre van, majd a fülemhez hajolt, és én már innen tudtam, hogy kényes téma. Érdeklődve figyeltem, vártam, hogy mit mond.
- Tudod – kezdett bele bizonytalanul, és halkan –, Karin folyton azt hajtogatja, hogy kistesót akar. És őszintén szólva, mi is szeretnénk még egy porontyot – pirult el. – Nem lehetne, hogy holnap reggeltől nálad legyen, és vasárnap még délelőtt mennénk érte? Vagyis, az apja menne érte, reggel nyolckor, hogy még te is tudj készülni az esküvőre.
- De, persze! – azonnal rábólintottam.
- Köszönöm, életmentő vagy! – könnyebbült meg a barnahajú, és azzal a lendülettel megölelt, majd le is szakadt rólam.
- Semmiség!
Amint egyedül maradtam, újra a pezsgőnek szenteltem minden figyelmemet, amiből csak egyetlen újabb korty távozott. Az egész lánybúcsúban én voltam az antiszociális, de végül is én inkább néztem a többiek bolondozását. Ino kelj fel jancsizását – merthogy már annyira részeg volt –, vagy Temari eszeveszett táncát, Tentent, aki csak Sakurát bolondította a praktikáival, Mebukit, aki meg a teljes ellentétjét mondta a dolgoknak – legalábbis, ahogy kivettem az arcmimikákból. De őszintén? Sakura szerintem semmit nem hallott a külvilágból, épp az agyi leépülés utolsó szintjén állt, miközben az egyet szorozta eggyel, és az eredményen gondolkozott. Csodákra képes az alkohol!
Csak sóhajtva ránéztem a falon lógó, muffinos órára. Fél tíz. Hosszú még az éjszak…
- Hinata-chan! – a megszólításra felkaptam a fejem, és Mikoto-san felé fordultam. Ő csak elrévedve bámulta az időközben előkapott, felfújt lufit istápoló lányokat, miközben egy laza mosoly bujkált az ajkain. Szegény lufi, jelenleg pelenkába volt bugyolálva, biztos egy újabb boríték az oka… – Szeretnék tőled kérni valamit.
- Igen, Mikoto-san! – mondtam fegyelmezetten.
- Ne tisztelegj, nem vagyok a felettesed! – mordult rám, mire a nyakamat is behúztam. – Azt szeretném, ha holnap átmennél Sakuráékhoz – a hangja már sokkal lágyabban csengett.
Rám nézett, boldogan csillogó, szürke szemeivel. A testével is felém fordult, miközben kétkedve figyelte az arcvonásaimat. Rajta egy mélykék, a térdét súroló, nyakba kötős ruha volt, a kezén pedig nem egy aranykarkötő volt, ahogy gyűrű is az ujján.
- Miért? – A hangom egy csöppet megremegett, féltem a választól.
- Tudod, a fiam szervezett egy nászutat, ami Sakurának meglepetés lenne – sutyorogta a fülembe. – Nem tudnál holnap beugrani hozzánk, hogy pakolj neki pár ruhát? Ha Ino-chant kérném meg, biztos, hogy csak alsónemű lenne a bőrödben – sóhajtott.
Egy kicsit eltűnődtem. Ha Ino elvetemült ötleteit nézzük, akár azt is el tudnám képzelni, hogy ruhát sem pakolna. Esetleg tisztálkodószereket, bár így belegondolva, semmi sem biztos.
- Ühm. Szívesen segítek – válaszoltam a kérdésre.
- Remek, akkor holnap – állt fel a helyéről, majd szembefordult velem. Intett, hogy én is egyenesedjek fel, és eleget is tettem a kérésének.
Ekkor a karjaival körbezárt, én meg meglepettségemben semmit nem tudtam csinálni. Mit akar tőlem? Miért ölelt meg… egy anya?
A szemeim egy-egy kislabda méretére növekedtek meglepettségemben. Valahogy ez az ölelés üres volt Mikoto-san részéről, mintha valami célja lett volna vele. Kétségbeesetten vártam a fejleményeket. Nem akartam tovább ott maradni, szorította levegő, fuldokoltam. Kellemetlen volt ez a kontaktus, így én magam bújtam kis a karjai között. A nő döbbent tekintetével találkoztam, majd egy elnéző mosoly kíséretében arrébb állt.
A kínos pillanatot egy felém kalimpáló Ino előzte meg. Gyors léptekkel odamentem, míg Mikoto-san a nyomomban járt, ezzel kicsit feszélyezett. Földön fetrengő szőkéhez érve, leguggoltam hozzá, hogy szemmagasságban legyünk. A szemei felcsillantak, majd azzal a lendülettel rám vetette magát.
- Jaj, drága Babukám! Annyira hiányoztál! – dörgölőzött a hasamnak.
Hangos csattanással értem földet, a nyakamban a részeg szőkével. Ino karjai fojtogatóan ölelgettek, kiszorították belőlem a lelket is. Kínomban lecsuktam a szemeimet, és a parkettán vergődve próbáltam volna kiszabadítani magamat a szoros és váratlan ölelésből, de meg kellett állapítanom, hogy Ino rosszabb, mint egy kismajom. Alig bírták hárman lehúzni rólam.
Mikor végre megint függőlegesbe voltam, a levelet is megkaptam. Nagyot nyeltem, mielőtt felbontottam volna. Lassan emeltem ki a kis cetlit az eddigi helyéről, majd az izgalomtól remegve, elkezdtem olvasni.
- Fe..felelsz, vagy mersz. A menyasszonynak tíz kérdésre kell válaszolnia, amennyiben nem hajlandó rá, egy büntetést kell végrehajtania. Bár…bármi megeng…engedett – remegett meg a hangom.
- Kezdem én! – sikított fel Ino. – Mikor vesztetted el a szüzességedet? – kérdezett rá nyíltan.
Sakura most is elpirult, de nem lepődött meg a szőke perverzitásán. A copfos mindig is szemérmetlenül beszélt még a tanárok előtt is, egy-egy éjszakai élményéről, szerencse, hogy nem voltak következményei.
- Alsó-közép első félévének végén. Karácsonykor, négy hónappal azután, hogy összejöttem Sasukéval – suttogta.
Mebuki újra letaglózott, az álla a padlón koppant. Mikoto-sant látszólag nem izgatta a dolog, mintha már rég tudott volna róla, nyugodtan kortyolgatta az italát.
- Következő kérdés! – kalimpált Tenten, mire mindenki felé fordult. – Sztriptízeltél már valaha is Sasukénak?
Sakura egy pillanatra megakadt, majd hangosan kifújta a levegőt.
- Évente egyszer, minden karácsonykor – sóhajtott.
- Hogy teljesítesz egyes alkalmakkor? – kérdezte Ino csillogó szemekkel. Nem mondom, mindenki csöndbe maradt. Azért ez egy kicsit tolakodó kérdés volt, véleményem szerint, nem mintha az előzőek nem voltak volna azok. Sakura csak rávillantotta haragoszöld szemeit, mire a szőke megszeppenve hátralépett párat, és a mosoly is letörlődött az arcáról. – Jó, jó, akkor meg sem szólaltam.
A copfos arcára pár perc múlva újra felkúszott a mosoly, gondolom bevillantak neki a szabályok. Sakurára büntetés vár, és attól tartok, elég alattomos és mocskos dolgot fog kitalálni. Még volt pár próbálkozása kérdések terén, de én már azon csodálkoztam, hogy egyáltalán összefüggő mondatokat tudott kreálni ilyen állapotban.
Mikor is Ino beletörődött, hogy több információt Sakura sem fog kiadni magáról a nemi életére vonatkozólag, a többieket noszogatta, kérdezzenek bátran. Még csak a negyedik kérdés következett volna – mivel Ino elvetemült megnyilvánulásait nem számoltuk bele -, de már kifogytunk az ötletekből. Csak nagyot sóhajtottam, és azért fohászkodtam, hogy nehogy engem is célba vegyen. Bár, miután kispárnának nézett, már semmin sem lepődök meg.
Egy hirtelen hátbavágás és egy – ismét – rajtam csimpaszkodó nőcske térített vissza a valóságba, miközben csak azt szajkózta, hogy rajtam a sor, ideje nekem is beszállnom. Amint a lányseregnek is feltűnt a jelenlétem, azonnal felém fordultak, majd nagy hanggal a nevemet kiáltozták, biztatásként. A számat kissé elhúztam, majd beletörődve a sorsomba, Sakura felé fordultam.
- Hazudtál valaha is a… - A szememmel kerestem a megfelelő személyt, majd Mebukin állapodott meg a tekintetem. – Hazudtál valaha is az édesanyádnak?
A kérdés után mély csend tombolt a szobában, megkockáztatom, hogy a levegő fagyosabb volt, mint az Antarktisz. A kis bolerómat is összébb húztam magamon.
Sakura szaggatottan az anyja felé fordult, és egy kényszermosoly kíséretében, picit bólintott. Mebuki csak lesokkoltan tátogott párat, majd csöndesen lehajtotta a fejét. Az igazi anyja-lánya légkör bontakozott ki a körülöttük lévők között, s csak én nem értettem, hogy mi zajlik le bennük.
Már az első reakciókból tudtam, hogy a kérdéssel szépen elrúgtam a pöttyöst. Iszonyúan fojtogatott a kis szoba, mintha klausztrofóbiás lennék.
- Sajnálom – mondta csöndesen Sakura. Mebuki csak egy lassan megrázta a fejét, s a könnyeivel küszködve elmakogott egy rövid mondatot.
- Tudom, Sakura… szerintem hanyagoljuk – nézett félre. – Ez a te lánybúcsúd, érezd jól magad! – Az ajkain egy csalfa mosoly ült, és hatalmas lélegzetet vett, hogy lenyugodjon. Másodpercekkel később már őszinte, barátságos, elnéző és kedves arcmimikával pillantott fel a vendégekre. – Elvégre, két nap, és férjhez mész – morzsolt el egy könnycseppet. – Hamarosan igazi háziasszony leszel, pár év, és anya, én pedig nagymama. Bulizd ki magad, amíg lehetséges, ez nem a családi drámák ideje – kacsintott.
Mebuki kijelentését követte egy több hullámú, nagyobb sikongatás, majd mindenki elszaladt a poharáért, hogy újabb adag pezsgőt döntsenek magukba. Gyorsan lehúztam az a két kortyot, hogy Bueno tele tudja azt tölteni. A pasi képtelen lett volna felet önteni, így is csak milliméterek választották el attól, hogy az alkohol a padlóra ne folyjon.
Az aranyszín folyadék néhányunk poharából kissé kifröccsent, amikor koccintottunk. Nevetve nyeltem a pezsgőt, mint aki víz nélkül barangolt a Szaharában legalább két hétig. A hangulatot megszakítva a muffinos óra hangos kakukkszóval – bocsánat, éneklő muffinnal – adta a tudtunkra, hogy éjfél. A szőkeség örömében felsikkantott, majd bele is kezdett a mondandójába.
- Tudjátok, Babukáim, még van egy kis meglepetésem – mosolygott. – Még pedig egy kis személyes műsor – az arcán terpeszkedő szerényes mosoly átcsapott perverz vicsorrá, és a kék szemei úgy villogtak, mint a kiéhezett macskának.
Ino jelentőségteljesen az ajtó felé nézett, és mi is arra kaptuk a fejünket. De semmi. Még öt perc múlva sem történt semmi. Nem vágódott ki az ajtó, nem esett le a kilincs róla, s még Bueno is kukán állt a pult mögött. Újabb öt perc múlva a szőke is kezdett ideges lenni, viszont mi többiek csak az italunkat kortyolgattuk – mert Bueno újabb kört szambázott le a Cinzanóval, miután megunta a nézelődést.
Tíz perc múlva Ino, már „babukámozva” ordított a telefonjába. Mint kiderült, táncos fiúkat vártunk az estére…, akik a szomszéd melegbárban kötöttek ki. Ezzel az egész lánybúcsú agyon lett lőve, nem mellesleg Sakura sem lelkesedett, amikor meghallotta a hangos párbeszédből, kiket is hívott.
Mindenki halkan, szépen sorjában búcsúzkodott az arától. Mikor én következtem, csak megöltem, és halkan beszélgetést kezdeményeztem.
- Remélem jól fognak alakulni a dolgaid – suttogtam a fülébe.
- Ühm, én is – válaszolt.
Amint elengedtem, megláttam az örömöt megcsillanni a smaragdjaiban, és egy furcsa fintort is vágott. Csak halkan felkuncogtam az abszurd ábrázatén. A kócos, rendezetlen rózsaszín zuhatag, az orrhúzogatós fej, miközben körmeivel ismét az állát simogatta, s persze az ezüstös mini ruha, ami talán kissé fentebb volt csúszva, mint kéne.
Felkaptam a kanapén hagyott kistáskámat, és elindultam a folyosón. Mást sem akartam csak eltávozni a boszorkány mézeskalács házából, és bedőlni az ágyba. Bueno egy elhaló köszönéssel búcsúztatott, majd kiléptem a sötét éjszakába.
A feketeség mindent elnyelt, én meg a fehér ruhámban szinte világítottam az utcán. De persze nem jobban, mint a tőlem baloldalra lévő melegbár táblája. Egészen elmerengve bámultam a szivárványszín világító feliratot, mikor is kifordult a másik utca sarkáról egy fekete kocsi, engem majdnem letarolva. Gyorsan elugrottam a járda széléről, ezzel kikerülve a biztos halált. Hülye állat.
Mélyeket lélegezve próbáltam visszanyerni a pulzusom eredeti állását, ezzel csökkentve annak esélyét, hogy kidőlök, mint egy darab fa. Lassú, remegő léptekkel indultam el a járda belső felén, miközben a lánybúcsún morfondíroztam. Még most sem értettem meg az anya-lánya kapcsolatot, mivel anyám soha nem is volt. Mit érezhettek?
Kis, szemerkélő cseppek hullottak a bőrömre, ezzel jelezve, siessek, ha nem akarok ázott kutyaként hazaérkezni. A tempómat gyorsabbra kapcsoltam, a végén már szaladtam is, de ez sem volt elég. Az eső alig pár másodperc múlva úgy zúdult le fentről, mintha dézsából öntenék. Inkább lelassítottam, s lihegve indultam tovább, szépen, lassan, lomha léptekkel haladtam a lámpákkal kivilágított utcán. Már minden mindegy volt. A kis kabátom semmit sem ért, teljesen átázott. Tisztára átfagyva barangoltam a városban, amíg az egyik sarokról ki nem fordult egy fekete kocsi.
A sofőrje minden bizonnyal vérbeli profi lehetett, hiszen olyan csodálatos ívvel fröcskölt le az útpadka melletti pocsolya vízével, hogy még a melltartómból is csavarni lehetett volna a folyadékot. Ahogy elszáguldott mellettem, szinte azonnal meg is állt, egy fülsértő gumicsikorgás keretében, az autó visszatolatott elém. Lexus is300 hibrid, hollófekete változat.
A kinézetem vetekedett egy Samarával, még a hajam is teljesen rátapadt a pofimra, a szemem ki sem látszódott a hajzuhatag mögül, s a hangulatom is olyan sötét lehetett, mint egy párszáz éve elhagyott temető aurája.
Az sötétített ablak lassan lehúzódott, majd a rejtélyes sofőr arca tárult a szemeim elé. Itachi-san tüzetesen vizslatott a fekete szemeivel, olyan morcos volt az arca, akár a járműve elejéé. Halk sóhaj szökött ki az ajkai közül, majd újra végigmért. Cseppet sem izgathatja, hogy éppen a zuhogó esőben álltam. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy elkapjam a két fekete gyémánt, égető pillantását, kevés sikerrel. Csak bámultam, mint a juhok Messiást.
- Szállj be – vágta hozzám. Kétkedve néztem rá, miközben azon morfondíroztam, hogy megszólalt-e. Az eső koppanásai szinte hangtompítóként funkcionálnak a fejembe, s felfogni a szavak jelentését még nagyobb gondot okozott. Csak álltam kukán, mint egy nádszál a tóparton. – Kérlek! – tette hozzá ugyanolyan parancsoló hangsúllyal.
Egy bólintással jeleztem a belegyezésem, majd megindultam felé. Minden mozdulatomat figyelte, mintha valamiféle ragadozó lesne az áldozatára, bármikor készen a becserkészésére. Készségesen, az éles pillantásokat elkerülve, beszálltam a fekete Lexusba. Az ajtót finoman csuktam be, nehogy valami baja legyen. Alig mertem ráülni a drága bőrhuzatra, így, csupa vizesen, inkább az ablakon néztem ki, ahol a színes lámpák fényei visszatükröződtek. Az orrom valami furcsa szag csapta meg, de végül nem fordítottam rá nagy figyelmet, hamar megszoktam. Közben végig arra vártam, hogy a motor felberrenjen, és hazaérjek, hogy átöltözzek, majd bevágódjak az ágyamba.
A zavaró, fekete tekintet továbbra is rajtam kalandozott, hiába hunytam le tejfehér szemeim, éreztem, ahogy perzseli a bőröm. Közben a képzeletem is szórakozott velem, apró érintéseket érzékeltem a combomon, majd kényelmes meleget azon a területen. Az első ilyen, fantáziám szülte, lágy simogatásra halkan felnyögtem. Próbáltam kontrollálni magam, s mikor már ötödszörre is beképzeltem magamnak, a szemem egyszerűen kipattant.
Körbenéztem az autóban, Itachi-sanon kívül senki sem volt ott, ő meg éppen azzal volt elfoglalva, hogy beindítsa a motort. Halkan sóhajtottam, majd kissé összébb húztam magamon a kabátkám. Ahogy a hideg anyag hozzámért, automatikusan dobtam le azt, s tüsszentettem egy nagyot. A férfi egyből rám kapta a tekintetét, majd megeresztett egy könnyed mosolyt.
Az egyik kezével a műszerfalhoz közelített, majd bepöccintette a fűtést. Hálásan néztem rá, de a meleg nem volt elég, továbbra is tüsszentettem, mondhatni a rádióból szóló zene ritmusára. Mikor már tizenötödszörre hapciztam, egy gyors mozdulattal beletaposott a fékbe. A gumi csikorogva adta meg magát Itachi-san parancsának. Igen, már ekkor biztosra vettem, hogy titokban rallyzott.
- Dőlj egy picit előre! – A kemény hang egy pillanatra megdermesztett, majd teljesítettem a nekem kiadott feladatot.
A felsőtestem egy csöppet megdöntöttem, majd szemeimmel felsandítottam Itachi-sanra. Türelmetlenül tépte le magáról a fekete zakóját, majd szabályosan a fejemhez vágta azt.
- Vedd ezt fel, bár már megfáztál, szóval mindegy is – dörmögte el egy szuszra, nem törődöm stílusban, hihetetlenül jegesen.
A kezeimmel nagy ámulattal simítottam végig a még kellemesen meleg anyagon, majd óvatosan a vállaimra terítettem azt. A hajamat kihúztam a zakó alól, így az a külsőrészre tapadt rá, mintha csak egy sűrűszövésű lepel lenne.
- Köszönöm – nyögtem ki.
A férfi részéről csak halk kuncogás volt a válasz. Az arca most korántsem volt olyan dermedt, fegyelmezett, mint általában. Így belegondolva, még nem is láttam nevetni.
- Valahogy a tegnapi szópárbaj miatt tüzesebbnek hittelek velem szembe. Ehhez képest, mint egy kezes bárány – mosolygott olyan tipikus rosszfiúsan.
A fejem olyan hirtelen kaptam felé, mintha csak az áram rázott volna meg. A hajam összevissza szállt, az arcom kipirult, az agyam pedig elborult. Ő továbbra is csak mosolygott, leginkábba reakcióm lehetett számára nevetséges. Dühösen fújtatva fontam össze a karjaimat a melleim előtt, és sértődötten fordultam újra az ablak felé. Hálás voltam, hogy elhozott, és nem hagyott ott, de nem kéne minden egyes alkalommal szemtelenkedni, hiába ő az idősebb, és néha a gyerekesebb.
- Mi ez a szag? – tereltem gyorsan a témát.
Ahogy a mosolya feltűnt, úgy le is olvadt az arcáról. Mintha soha nem is lett volna. A tekintetem egy pillanatra összevillant azzal az égető, de mégis rideg szempárral. Az ujjaival megszorította a kormányt, úgy, hogy azok még el is fehéredtek. Az arcán a vonások megkeményedtek, kezei megremegtek a kormányon. Most vagy félt, vagy pedig ideges. Utóbbira tippeltem.
- Vodka– szűrte ki a fogai között. – Kedves Uzumaki-barátunk majdnem egy üveggel locsolt szét az autómban.
Naruto? Miért hozta el a szőkét? A szemeim kitágultak, egy pillanatra a testem is ledermedt, amikor rájöttem. A Lexust először a Flört melletti kisutcából láttam kifordulni. Csak nem… a melegbárba vihette? Még a szám is tátva maradt a gondolatra, majd mikor nekem is feltűnt, gyorsan becsuktam azt.
- Részeg? – kérdeztem rá tömören. Nagyon kíváncsi lettem, hogy mi történhetett, és mihez köthető ez az öntözzük meg Itachi-san kocsiját ötlet, de csak erre tudtam tippelni. Elvégre Sasukénak is ma van a legénybúcsúja. Kit tudja, hogy mit hoztak össze neki e srácok… bár, van egy olyan érzésem, hogy inkább nem akarom tudni.
- Az – mondta ki alig hallhatóan.
A dühe nem maradt alább, és már lassan attól tartottam, hogy a kormány fog darabokra törni a kezei között, így inkább valami nyugtató-beszéd után kezdtem kotorászni a fejemben.
- Szer… - egy pillanatra elakadtam. Biztos, hogy ki akarom mondani? – Szerintem Ino és Naruto szép pár együtt – suttogtam, de még így is meghallotta a mellettem ülő.
Kényszermosolyt erőltettem az arcomra, biztos nagyon jól nézhetett ki az arcomra tapadt tincsekkel, és azzal, ahogyan elmosódott az a leheletnyi smink, ami az arcomon helyezkedett el, és amit az eső pár cseppel le is mosott, így hosszú, fekete csíkokként tündököltek a bőrömön.
Itachi-san felém nézett, végig mért, majd újra és újra. Bizonytalan tekintete rám villant, majd egy nagy sóhajtással társulva, cselekedett. A kocsival leállt az út szélén, kirakta az elakadás jelzőt, a kulcsot viszont benne hagyta a járműben. Amint a motor berregése elhallgatott, felém fordult a felsőtestével. A váltón lévő kezét felemelte, majd az arcomra csúsztatta azt. A keze meleg volt, és puha, automatikusan simultam bele a lágy érintésbe, még a szememet is lehunytam. Az átfagyott testemet kirázta a hideg, és a helyére borzongató melegség költözött. Akárcsak a beképzelt cirógatásoknál!
Aztán nem az történt, amiben öntudatlanul és talán titokban is reménykedtem. Durván eltolta az arcom, majd halkan hozzá tette.
- Ne mosolyogj így, nem áll jól. – Az arca zavart volt, szemei kiismerhetetlenül csillogtak, és én magam sem tudtam, hogy mit gondoljak, hova tegyem ezt az egészet.
A pár perc felszült csöndet hamarosan felváltotta az autó halk brummogása, és én pedig az elsuhanó tájat fixíroztam. Még csak véletlenül sem akartam belenézni azokba a hihetetlen gyémántokba. Hiába bambultam kifelé, nem fogtam fel semmit az ablak mögötti képből, legközelebb csak arra eszméltem fel, hogy megállt alattam a babakocsi.
Kérdőn néztem fel a mellettem ülő férfira, aki szintén megtalálta a tekintetem.
- Megérkeztünk.
Furcsán, kómás tekintettel néztem rá, majd szemügyre vettem a környéket. Hiszen pár perce még a kettővel arrébb lévő kerületben voltunk!
- Tényleg – nyugtáztam. – Nagyon szépen köszönöm a taxi szolgálatot, Itachi – búgtam, egy gyors meghajlás kíséretében, majd úgy szálltam ki a kocsiból, mintha bolha csípett volna meg.
- Szívesen – suttogta nyúzottan.
Ahogy becsuktam az ajtót a döbbent tekintetével találkoztam. Most mi a baj, mi történt? Végül nem törtem magam tovább, egyszerűen megkerültem a monstrumot, és futva indultam meg a társasház bejárati ajtajához. A Lexus elszelelt, én pedig fél óra múlva, úgy dőltem be az ágyamba, mint egy darab fa. Persze azért egy jó kis megfázás mindenképpen járt a napi adaghoz. Csodás.
Álmatlan feketeség fogadott magába, s szinte a semmiben lebegve hortyogtam át az éjszakát. Egészen hajnali hatig, amikor is valamelyik jómadár jött kiskakast játszani, s egyben kiugrasztani az ágyból…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó