Egy hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy a keresőcsapat hazahozta Itachi holttestét. És ennyi idő telt el azóta, hogy Tsunade sama bejelentette, Uchiha Sasuke valószínűleg önszántából nem tér haza, ezért „Missing Nin”-nek, vagyis szökött ninjának minősül.
Naruto valósággal tombolt, mikor meghallotta ezt a képtelenséget és őszintén szólva nekem sem tetszett. Rengeteget veszekedtünk emiatt a nővel, de hajthatatlan maradt. Azóta minden nap csak Sasukére gondolok és arra, hogy vajon miért nem akar hazajönni. Fáj, elmondhatatlanul fáj. Tsunade sama az elmúlt időben egyszerűbb küldetésekre küldött minket. Engem azért, mert még tapasztalatlan vagyok, Narutot pedig mert kell valaki, aki segítsen nekem. Őszintén meglepődtem, mikor nem kezdett el tombolni azon, hogy megint ilyen béna küldetésekre kell járkálnia. Egyszerűen csak elfogadta. Teljesen összetört. Én még ugyan tartom magamban a lelket, de nehéz.
- Oké, az újabb feladatotok, hogy elkísérjétek ezt az urat Fukuokába. Nagy értékű szállítmánya van, és nem szeretné, ha gondok merülnének fel az útja során. – mutatott Tsunade a mellette álló emberre. Öreg volt már, kissé elnyűtt ruhákkal, és majdnem földig érő szakállal. Őszintén szólva kicsit nehezemre esett elképzelni, hogy egymaga cipeli az épület előtt álló hatalmas szekeret, ami a jelek szerint az övé volt. Naruto az asztalhoz lépett, elvette a papírokat, ami a küldetés pontosabb adatait tartalmazta, és szó nélkül elindult kifelé. Én meghajoltam Tsunade előtt (idegenek előtt muszáj), majd megkértem az urat, akit amúgy Bunkának hívtak, hogy kövessen minket. Mikor leértünk a szekérhez, Naruto már ott támaszkodott, láthatóan agyon unatkozott. Belecsíptem a karjába, hogy viselkedjen egy kicsit, de ő csak halványan elmosolyodott. Majd az öreghez fordult.
- Bunka bácsi, indulhatunk? – kérdezte. Az öreg csak bólintott, aztán odasétált a nagy szekér fogantyújához, és húzni kezdte. Naruto csak unottan nézte, mint próbálkozik a szegény öreg megmozdítani a szekeret, majd mikor megunta, odalépett, elkérte az öregtől, és könnyedén megindult vele. Mivel úgy láttam plusz ötven kiló nem árt meg neki (ennyit nyomhatott az öreg) felsegítettem az öregurat a szekérre, jómagam padig Naruto mellé léptem.
- Naruto kérlek, legyél kicsit vidámabb. Már rád sem ismerek. Hol van az én vidám első barátom?
- Hol lenne? Itt vagyok. – válaszolt egykedvűen. Megforgattam a szemeimet.
- Nem Naruto, elástad magadban. Tudod, nekem is hiányzik Sasuke, de elment. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer visszajön, de türelmesnek kell lennünk. Ez volt az ő döntése. – mondtam halkan. Majdnem sírva fakadtam. Narutot azonban mintha felidegesítettem volna. Megtorpant és hitetlenkedve nézett rám.
- Az ő döntése? Az ő döntése?! Sakura, lehet, hogy elrabolták és fogva tartják valahol! Vagy már nem is él. Ez nem az ő döntése volt. Tsunade egyszerűen csak nem akarja megkeresni, mert az veszélyeztetné az embereit. – kiabálta gúnyosan. Bennem is felment a pumpa.
- Ez így igaz Naruto! Nem kockáztathatjuk egy csomó ember életét egyetlen egyért, még ha az Sasuke is.. Tudod jól, hogy mostanában rengeteg bandita mászkál errefelé, és nem tudjuk mennyire erősek. Én is tudom, hogy bármi….bármi baja lehet, de akkor sem tehetünk se-semmit. – kiabáltam, de a végére már szinte fuldokoltam a sírástól. Naruto láthatóan kényelmetlenül érezte magát, hogy megríkatott. Tétován végigsimított egyszer a hátamon, majd az öreget biztosította arról, hogy minden rendben van. Az út további részében nem szóltunk egymáshoz.
Sasuke
Ez a barlang sötét. Pont olyan, mint én. Mióta Itachi elmondta, valójában mi történt azon az éjszakán, mikor lemészárolta az egész klánomat, azóta nincs nyugtom. Naruto…ő a legnagyobb ellenségem. Ő jelenti a legnagyobb veszélyt a bosszúmra. Bármit megtenne, hogy megmentse azt a tetűtelepet, amit Konohának neveznek. A szívem sötét lett és bosszúszomjas. Vagyis, ez nem egészen igaz. Van valaki, akit nem tudok elfelejteni, bármennyire is szeretnék. Állandóan vele álmodom. Mostanában csak az jeleni a megnyugvást nekem, ha alszom, mert akkor újra láthatom őt. Persze megtehetném, hogy megnézem, mi van vele, de nem hinném, hogy Madara annyira értékelné, ha napokra eltűnnék. Úgyhogy az egyetlen, ami maradt nekem, azok az emlékeim. Már most elviselhetetlen, de nem tudok mit tenni vele. Talán ha elég erős leszek, el tudom felejteni Sakurát. Talán…
- Sasuke, gyere. – szólalt meg mögöttem valaki. Jéghideg hangja első találkozásunk alkalmával kissé meglepett, most azonban már rosszabbnak érzem magam nála. Madara közvetlenül az után jelent meg először, hogy megöltem a bátyámat. Elmondta a teljes történetet, amit Itachi nem tudott befejezni. Azután megkérdezte, hogy mennyire vagyok elszánt a bosszúmban. Kérte, hogy tartsak vele, és én akkor boldogan követtem. Most is mindent úgy csinálnék, mint legutóbb. Lassan felálltam, és egy szó nélkül követtem új mesteremet, bárhová is akart vinni.
Naruto
A vacsora nagyon csendben telt. Ez részben nekem köszönhető, ugyanis mostanában nem voltam túl beszédes kedvemben. Azt hiszem, kell majd egy kis idő, mire felfogom, hogy Sasuke elment. Egyenlőre azonban képtelen vagyok feladni. Reggel óta nem beszéltünk egymással Sakurával. Bocsánatot szeretnék kérni, de tudom, hogy igazam van. De persze neki is. Azt hiszem, én vagyok a legmakacsabb személy a világon. Rajta kívül, természetesen. Csendben ettem a tábortűznél a rament, amit direkt Sakura készített nekem, hogy ne szendvicsen keljen élnem három napig. Igazán kedves. Persze én még ezt sem köszöntem meg neki. Talán igaza van. Elástam magamban az igazi Narutot. Még az előző Hokage halála után is mosolyogva léptem ki a temetőből, mert hittem, hogy ez nem a vég, hanem egy új kezdet. Mindig a szívemben fogom hordani a harmadikat, ahogy mindenki más is, de tovább kellett lépnünk. És én megtettem akkor is. Most akkor miért nem megy? Pedig tudom, hogy meg tudom csinálni. Elvégre én vagyok Uzumaki Naruto. Lassan felálltam, és nagyot nyújtóztam. Aztán Sakura felé fordultam, és egy hatalmas vigyorral ajándékoztam meg. Éreztem, hogy még nem az igazi, de látva elismerő mosolyát tudtam, hogy jó az, amit most teszek. Oda ültem mellé.
- Sakura, ne haragudj, hogy megbántottalak a reggel, meg az egész viselkedésemért is az utóbbi időben. Talán kicsit túlságosan is a szívemre vettem, hogy Sasuke itt hagyott minket. Talán igazad van, és tényleg magától ment el, akkor pedig ezt el kell fogadnom. – mondtam neki.
- Ebben igazából még én sem hiszek Naruto. – csóválta meg a fejét. – De együtt biztosan megtaláljuk oké? És megint mi leszünk a hármas fogat, akik egy lakásban laknak. – mosolyodott el, és az öklét nyújtotta felém. Vigyorogva ütöttem vele össze a sajátomat. Ekkor mellőlünk jóízű horkolást hallottunk. Mindketten halkan elnevettük magunkat, ahogy Bunka bácsit figyeltük, aztán mi is elaludtunk.
Sakura
Reggel nagyon nehezen tudtam felkelni. Ennek egyik oka az volt, hogy Naruto az éjszaka folyamán valahogy keresztbe feküdt a lábamon, s most hiába ütlegeltem, egyszerűen nem kelt fel. Végül bevetettem az egyetlen módszert, ami segíthetett.
- Ingyen rameeeeeeeeeeeeeen! – kiáltottam el magam, mire hatalmasat ugrott, és körbe - körbe forgolódott. Aztán mikor rájött, hogy csak én voltam, sértődötten nyelvet nyújtott. De máris láttam, hogy tegnapi mosoly nem csak ideiglenes volt. Elkezdtük összepakolni a tábort. Amíg én eloltottam a tüzet addig Naruto összeszedte a fegyvereket, amiket tegnap este unalmában tisztogatott. Mikor összepakoltunk, felsegítettem Bunka bácsit a szekérre, majd elindultunk. Felajánlottam ugyan Narutonak, hogy ma húzom én a szekeret, de mosolyogva hárította azt. Út közben rengeteg érdekes növénnyel találkoztunk. Volt, amelyik majdnem megette szőke barátomat mikor az túl közel ment hozzá. Ezek után persze az út közepén maradt, és hatalmas szemekkel bámulta a többi növényt, hátha megint rátámadna valamelyik. Miután elvégeztünk a küldetést, vagyis hazaszállítottuk az öregembert, aki különös módon egész úton egy szót sem szólt, siettünk haza. Úgy saccoltuk, most, hogy már nem kell a szekeret húznunk, estére simán otthon leszünk. Éppen félúton jártunk, mikor hirtelen megdermedt körülöttünk a levegő. Úgy tettünk, mintha észre sem vettük volna, de mindketten résen voltunk. Azonban mikor megéreztem egy nagyon is ismerős chakrát, megtorpantam. Most már Naruto is feszült lett. Szinte könny szökött a szemembe, mikor megláttam. De nem volt egyedül.
- Sasuke! Mindjárt kiszabadítunk! – kiáltotta el magát Naruto. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban az Uchiha gúnyosan felnevetett, majd egyenesen rám nézett. Szinte a nevemet is elfelejtettem. Végre újra láthattam. Ahogy rám nézett, az nem változott, valami mégsem volt rendben. Amikor Narutora emelte tekintetét, csak megvetés és gyűlölet áradt belőle.
- Sasuke, mi lett veled? – kérdezte döbbenten az Uzumaki, helyette azonban Madara válaszolt.
- Mondjuk úgy, hogy a kis barátotok rájött, hogy ki okozta igazából a katasztrófát az életében. – mondta halkan. Naruto előhúzott két kunait, és támadásba lendült a maszkos ellen. Láttam, hogy Sasuke az útját állná, ezért őt én fékeztem meg, mielőtt kardját Narutora szegezhette volna.
- Mi ez az egész Sasuke? – kérdeztem dühösen.
- Ne állj az utamba Sakura! – szólt rám, de nem támadott, csak védekezett. Fura volt. Olyan rég láttam már. Az illata ilyen közelről elbódított. De a következő pillanatban észhez kaptam és láttam, hogy Naruto bekap pár kemény ütést, és elterül, de már talpon is volt. Odaugrottam hozzá. Mielőtt azonban újra támadhattunk volna Madara megszólalt.
- Nem elverni jöttünk titeket. Csupán arra kérünk, hogy adjátok át ezt a levelet a ti drágalátos Hokagétoknak. – dobott felénk egy fehér borítékot. A következő pillanatban mindketten eltűntek, de előtte Sasuke még utoljára rám nézett. Úgy tűnt, mintha hiányoznék neki, de biztos csak képzelődtem. Viszont a rossz hír az volt, hogy át állt a rossz oldalra. Majdnem sírva fakadtam.
- Ez nem lehet igaz. Miért Sasuke?! – kiabálta Naruto. Néhány csúnya káromkodás is elhagyta a száját, de közben kövér könnycseppek hullottak a szeméből. Én próbáltam megőrizni a lélekjelenlétem, és a Naruto kezében szorongatott levélre meredtem.
- Most a legfontosabb feladatunk eljuttatni ezt Tsunadénak. – böktem rá. Bólintott egyet, aztán már ott sem voltunk.
Mikor Konohába értünk, már mindketten túl voltunk a síráson és az elkeseredésen. Helyette dacosan néztük a főépületet. Mikor aztán odaértünk meg sem vártuk, hogy Shizune figyelmeztethesse Tsunadét az érkezésünkre. Azonnal elé álltunk, és a kezébe nyomtuk a levelet. Szó nélkül bontotta ki. Ahogy olvasta, egyre mélyebbek lettek a ráncok a homlokán. Mikor végzett, az asztalnak támaszkodott.
- Mit ír? – kérdeztem óvatosan. Nem voltam azonban biztos benne, hogy tudni akarom a választ. Ő nagyot sóhajtott.
- Az Akatsuki háborút indít. – mondta végül. Döbbenten meredtünk rá. – Mind a Négy Nagy Ninja Nemzet ellen. – fejezte be.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Köszönöm ^^ Igyekszem.