Köszönöm
Ez az egy szó egye-egy embernek nagyon sokat jelenthet. Tanároknak, a kitartásukért, diákoknak, az eredményükért, és a szerelmeseknek az emlékek miatt. Igen, szerelmeseknek. Amikor a szakítás pillanatában az egyik fél csak ezt a szót motyogja az orra alatt. Köszönöm, hogy velem voltál, elviseltél, szerettél. Mindez múlt időben. Ez az egy szó mennyi mindent takar. Komor, bús és szép, kedves emlékeket az emberek számára. Még azoknak is, akik nem szerették egymást kölcsönösen. Csupán az egyik fél kapaszkodott görcsösen a másik kezébe, hogy az ne engedje el. Sokan vannak így…
Arigatou!
Sakura is csak ezt az egy szót hallotta szerelme ajkairól, többé nem is látta, azóta. Azóta remélte, hogy még összefutnak, de nem is sejti, hogy ez hamarabb bekövetkezik, mint várta volna.
A lány még nem emésztette meg a fiú hiányát, napokon át zokogta magát álomba éjszakánként. Egy felfuvalkodott, egóista, nem törődöm fiú miatt, akinek a családja neve és a bús emlékein kívül nem maradt más, csak a barátai szeretet. De ez is megkopik egy kis idő múltán. Az egykor erős vasláncot most a rozsda emészti. Sakurának tudomásul kellett vennie, nem létezik a számára tovább.
Álmaiban a fiú mindig eljött hozzá, hogy bíztassa, nem szabad feladni. Sakura soha nem értette, hogy azt a bizonyos szót, és ezt az egy mondatot mire vélje.
De ez az éjjel más volt, nem a mosolygós, vidám emlékeket látta a fiúról. Újra álmodta azt az éjszakát, amikor elváltak.
„- Köszönöm, Sakura.
A fiú csak ennyit mondott. Hiába volt háttal, a lány, érezte az égető, vérszomjtól tocsogó sharingan-szemeket, amik a hátába vésődnek. Tényleg ez lenne az a fiú, akit szeretett? A szívét csak tovább emésztette a fájdalom, a múltban élt, a jelennel mit sem törődve. Ez volt, Uchiha Sasuke…”
Egy éles sikítás hallatszott a reggeli napfény árnyékában. Sakura zokogva ébredt, miközben csak a fiú utolsó szavai csengtek a fülében. A fájdalom elviselhetetlen volt. Látta, ahogy a fiú elhagyja a telihold fényénél Konoha városát Bárhogy is tagadta volna, fájt neki az elvesztése.
Sakura gyors mozdulattal letörölte a könnyeit, de azok csak visszapofátlakodtak a szemeibe, homályos fátylat borítva látóterében. AZ arcát sűrű csíkokban mocskolták be a sós cseppek, ami megállíthatatlanul szántottak át az általában álmosolyt viselő arcon. Fejjel a párnába borulva próbálta elnyomni a sírását, kevés sikerrel. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a huzatba. Ez az emlékkép volt a gyengéje, amit a szíve mélyébe űzött, de ha egyedül volt, mindig előjött, és lassacskán felemésztette az erőltetett mosolyát, amit oly sokszor gyakorolt a tükör előtt. Magányt érzett, valószínűleg Ino és az Ötödik nélkül már rég feladta volna. Telesírta a párnáját, majd pár perc múlva felült az ágyán. Kezei remegtek, amikor azokra támaszkodott. Elhatározásra jutott. Soha többé nem fog sírni! Nem lesz gyenge, ha látja is imádotját!
Hamarosan itt az idő, hogy újra találkozzon a fiúval, tudta nagyon jól. De hogy hogyan?
A hónapok csak úgy elröppentek, szinte senki nem vette észre. Egyik pillanatban még tavasz, a másikban meg már tél eleje volt. Sakura edzése lassan már két éve tartott, de minden egyes napon tanult valami újat. Most is a Hokage irodában pakolgatta a dokumentumokat, és vitte előre-hátra. Shizune nee-chan amúgy is szabadnapot vett ki, hadd pihenjen legalább ma.
Sakura egy újabb adag papírral tért vissza mestere irodájába, aki – kivételesen - szorgosan írogatta alá, és olvasta el a hivatalos dokumentumokat. Épp, hogy csak lerakta a lány, máris vihetett vissza egy halmot.
- Sakura, ide tudnád hozni a múlt havi ANBU jelentéseket? Az irattárban vannak a legfelső polcon – mondta a nő, miközben egy újabb lapot kezdett el olvasni.
- Persze – sóhajtotta a lány.
Lassú, komótos léptekkel indult újra a ma már vagy ötödször megtett útnak. Addig a folyosón nézelődött jobbra-balra. Élvezte, amikor egy-egy ablak előtt elment, és az arcába tóduló fénysugár kényezteti a bőrét. De ezek sem tartottak pár másodpercnél tovább. Majd a fény tényleg elvándorolt tőle, és belépett egy igen sötét, ablak-hiányos szobába.
Megkereste azt a szekrényt, ahova a lényegesebb dolgokat szokták elhelyezni. Sajnos a létra a szoba másik felén volt, így elment érte. Nagy nehézségek árán oda húzta azt a monstrumot, – persze szép kis nyomot hagyva ezzel a padlón – és felkapaszkodott arra. Még a legfelső fokról sem érte el ANBUs aktákat. Nyújtózkodott, mint egy fényre vágyó növény a nap felé, de semmit nem ért el vele. Bal lábát kissé megemelte, és így pont sikerült leszednie a mappákat. Csak egy kis hiba csúszott ebbe. Hátraesett. Igazi istenesen a hátára vágódott, egy nagy csattanás kíséretében. A papírok össze-vissza szálltak, és régi rendjüknek nyoma sem maradt, pakolhatta össze őket. Azonban több akta is lecsúszott, mint kellett volna…
Sakura még pár percig lebzselt a kemény kövön. Jól esetett a testének a hideg, nem is szándékozott felkelni. Ugyan az előbbitől biztosra vette, hogy a könyöke nem úszta meg és a gerincén is lehetett egy könnyebb sérülés. Végül erőt vett magán, és kezeire támaszkodva feltápászkodott. A háta is roppant egyet, az arca pedig fintorba torzult. Iszonyatosan fájt neki, mintha tűvel szúrkálták volna végig a csigolyáit, mindegyikbe száz-száz hegyet bökve másodpercenként. Teste görcsbe rándult, amikor a felállást kísérelte meg. De ez alatt a két év alatt sokat tanult, és azt is, hogy nem szabad feladnia. Kezeit a hátára helyezte, majd előhívta a chakráját. Zöldes fény lengte körül a tenyerét és a hátát, gyógyítani kezdte magát. Kellemes bizsergés futott végig a testén, meleg és egyszerre csiklandós érzése lett, amint a fájdalom szűnni kezdett. Mikor végzett, párat körözött a vállaival, majd nekiesett a papírokat rendbe szedni. Sok unalmas aktát talált, de pár megakadt a kezébe. Ilyen volt az Uchihák, a Harunók, az Uzumakik, a Hyuugák, az Inuzukák, az Aburamék, a Yamanakák, a Fuumák, a Fushigakik, a Narák, az Akimichik és az erdei Senjuk aktái, amikben Konoha történetének kezdetéig vissza vannak vezetve a fő- és mellékágak fontosabb tagjai. Aztán a kezébe akadt még egy érdekesebb tekercs is.
Ennek a tekercsnek közepén fa helyett, valamiféle nemesfém volt, és a két szélén egy-egy kígyó, harapásra nyíló szájának alakját mintázták ezüstből. A papír pedig nem a szokásos volt, mintha szárított bambuszból készítették volna, papírusz jellegű volt. Látszott, hogy már egy ideje ott van, csak nem nyúlt hozzá senki. Sakura kíváncsi volt, így megpróbálta kinyitni, de az nem ment neki. Egy egyszerűbb pecsét védte, amit még ő is fel tudott volna nyitni.
Végül Sakura úgy döntött, hogy félrerakja az aktákat, majd később visszajön, és áttanulmányozza őket. Gyorsan lerakta őket az asztalra, majd már szállította is a mestere által hiányolt papírokat. Hosszú léptekkel haladt előre, a megpakolt papírhaddal, és kopogásra sem méltatva, elegánsan, lábával kinyitva az ajtót, be is ment a Godaime irodájába. Csak lerakta az asztalra az iratokat, majd kis hezitálás után megszólalt.
- Tsunade-sama, még tegnap megígértem Inónak, hogy vele ebédelek. Nem mehetnék el egy kicsit előbb? – A nő kissé elgondolkozott, majd a lány szemeibe nézve bólintott. Sakura szemei felcsillantak, majd felkapta drappszín tatyóját, és kiviharzott az irodából.
Azonban csak addig sietett, amíg kilépett az irodából. Azok a dokumentumok, amiket véletlen lelökött, nagyon is felkeltették az érdeklődését, különösen a kígyós tekercs. Kezeivel egy pár kézjelet mutogatott, majd a vele szembe megjelenő lánynak elkezdett mutogatni. A lány seperc alatt megértette, és már indult is a kijárat felé, egyszerre Sakurával, csak ő a másik irányba haladt. Egyszerre lépegettek, majd mikor a klón léptei halkuni kezdtek, Sakura, macskákat megszégyenítő mozgással haladt az irattár felé. Egyszer-egyszer, amikor lépteket halott, behúzódott a hozzá legközelebb lévő ajtóhoz, vagy éppen az az mögötti szobába ment be. Most különösen nagy lett a forgalom a pár perce még üres folyosón. Óvatosnak kell lennie! Lassan kidugta fejét az ajtó mögül, majd szétnézett. Egyértelműen nem volt ott senki, a folyosó kongott az ürességtől. Kilépett rejtekéből, majd lábujjhegyen ment tovább. Nem akart zajt csapni, ha tehette volna, levegőt sem vett volna, de az létszükséglet. A szíve úgy vert, mintha gongot ütöttek volna, legalábbis Sakura úgy érezte. Minden apró kis zajra felkapta a fejét, akár csak a szél csapkodta az ablakokat, akár alatta rezzent meg a szőnyeggel fedett parketta, mindentől megijedt. Rosszban sántikált, vagyis a kíváncsisága az oka mindennek, ő nem tehet semmiről! Ő csak kielégíti azt a bosszantó dolgot, ami még kiskorából maradt rá, a gyerekes kíváncsiság, ami miatt mindenre rákérdez.
Már csak pár lépés, és eléri a küszöböt. Három…kettő… egy, és már a szobában volt. Újra szétnézett, majd a kikészített aktákhoz lépett. A klánok aktáit egyszerűen besodorta a táskájába, azokat majd otthon átnézi. Viszont a kígyós tekercs, az jobban érdekelte. Pár kézjelet formált, és így más szét tudta nyitni a levelet. Ámulattal nézte a kézírást, ami érdes, kemény számokat mutattak. Egy kód! – ötlött fel benne a gondolat.
„ 554444999666, 33433777, 335557777666, 77774445533, 66444652. 6334999, 5553388833555, 4429999255, 86667776623666.”
Az értelmetlennek tűnő számkód alatt egy nem éppen művészi, egy ecsetvonásból álló kígyó képe rajzolódott ki. Sakura egyből tudta, hogy kiírta a levelet: Orochimaru.
Szíve heves vágtába kezdett, csak meg kell fejtenie a „rejtvényt”. Ennyi, és talán újra láthatja szerelmét! Talán… csak egy talán, nem több. Ennek ellenére szívét megtöltötte a remény, kellemes meleg bizsergése . A vére marathont futott a testében, minden porcikája remegett. Nem félt, csupán izgult. Végre, végre valami kis nyom. Csak sajnos nem kis idő lesz, mire megfejti, sőt, Orochimaru nem hülye, bizonyára a konohaiknak is meggyűlt a baja a megfejtésében, hát akkor egy kislánynak mennyi esélye van? Próbálkozni még csak lehetett, nekiült.
Táskájából elővette rózsaszín telefonját, és megnézte az időt. Öt perccel múlt el fél egy. Remek, ötig itt maradhat, utána Tsunade jön, és bezárja az ajtót. A szobában lévő egyetlen íróasztalhoz vánszorgott, majd, leült az előtte található székre. Bőszen olvasgatta a számokat, de semmi nem akart neki összejönni. Ha összeszorozta a számokat, és a kapott szám első betűit rakta össze, semmi nem stimmelt. Próbálta fejjel lefelé olvasni, visszafelé kimondani a számokat, vagy azok utolsó betűit összeolvasni. Megint semmi értelmes, csak valamiféle katyvasz. Egyszerűen nem talált megoldást. Kettő körül megunta. Elővette telefonját, majd lefotózta a tekercset, és a klánok aktáiból is elkezdett szortírozni. Jobban érdekelték a nagyobb klánok, illetve azok, amikről még nem halott. Így a Akamichit, a Narát, az Aburamét, az Inuzukát, és Yamanakát csak visszatette a helyére. A többi továbbra is a táskájában maradt. Úgy döntött, elindul, a végén még rájönnek, hogy csak kitalálta az egészet. A kígyós tekercset visszarakta az egyik polcra, majd settenkedve elindult a hosszú folyosón.
Kis idő múlva már az utcán rótta a köröket. Nem volt kedve hazamenni, anyja nagyon jól tudta, hogy mikor kell hazaérnie, így nem kockáztatott, a végén még rájönnek. A hideg szél összeborzolta rózsaszín tincseit, miközben összébb húzta magán kis kabátját. Lassan elindult egy kerülő úton, ami az erdő felé vezetett. Alig tíz perc múlva az orrát megtöltötte a kellemes péksütemények illata. Mire észbekapott már a boltban volt.
- Áh, Sakura-chan, régen láttalak! – köszönt rá az idősödő nő.
- Jó napot, Tekyou néni! Szeretnék kérni egy túrós buktát, és már megyek is. – A nő elmosolyodott majd, adott is a kedvenc
vásárlójának egyet, aki ki is fizette azt.
- Ha szabad megkérdeznem, merre jártál mostanában? – tette fel a kérdést óvatosan Tekyou.
- Csak besegítettem a Hokage irodában, Shizune nee-chan amúgy is szabadságon van. Holnap pedig megint a kórházban leszek, már régen voltam ott is. - Sakura beszéd közben megtámaszkodott a pulton, majd elkezdett falatozni az ebédjéből.
- Értem-értem – bólogatott. – Akkor Aki-chanhoz is mész?
- Igen, persze – vágta rá.
Sakura még egy kicsit beszélgetett Tekyou nénivel, majd útnak indult. A hópelyhek továbbra is lustán hulltak alá a fellegekből. Néha-néha egy pár pihe az arcára hullt, ahol rögtön elolvadt, ezzel kellemes hideget hagyott a lány kipirult bőrén. A hóesésben sétálgatott tovább. Már három is elmúlt – nézett a telefonjára. Akkor indulhatott is haza. Közben persze a péksütijét is elfogyasztotta, majd a zacskóját kidobta egy útba eső kukánál. Továbbá az immár fehérbe burkolózott tájat figyelte. A hideg nem igazán zavarta, csak amikor a szél fújt kicsit összébb húzta magán a kabátját.
Alig pár perces volt ez az út, de mégis kikapcsolta. Belépett az ajtón, és levette a csizmáját és a vékony kis kabátját. Beljebb sétált, majd a konyhaasztalnál megállt. Egy kis cetli volt azon. Nagy, díszes kanjikkal a neve volt ráírva, azonnal felismerte, ez az édesanyja írása. A jelek szinte rajzoltak voltak, mintha nem is e földi írás lenne. Megigézve bámulta a papyrfecnit, majd szinte lassított felvételként nyúlt érte.
„Kedves Sakurám!
Pár napra elutazunk az édesapáddal, a nagymamád rosszul lett, most is kórházban van. Legfeljebb egy hét, és hazaérünk. Pénz a szobádban, ha valamire szükséged van, és persze mindig zárj be, mielőtt elmész valahová. Addigis jó légy!
Anya”
Remek! Most meg itthon maradt. Legalább lesz ideje kibogozni a kódot. Sakura felbaktatott a szobájába, majd ott kipakolta az aktákat, és a telefonját vette a kezébe. A galériában megkereste a tekercsről készített képet, és leírta a számokat egy lapra. Telefonját az asztala sarkára csúsztatta, és a villanyt is felkapcsolta. Újra megpróbálkozott mindennel, ami az eszébe jutott. A végén azon kapta magát, hogy este tíz óra – nézett ki az ablakán, és ránézett az órájára. Telefonját megfogva igyekezett a fürdőszoba felé.
Levetkőzött, majd bekapcsolt valami zenét. Vizet engedett a kádba, amibe olajat és tusfürdőt nyomott. A habos víz jól esett neki. Szemei jojóztak a pár mondatos szám-szöveg miatt. Végig azt bámulta, de semmire sem jutott. Rosszul esett neki ez az egész. Hogy lehet ennyire béna? Oké, oké nem össze-vissza írta le Orochimaru a számokat, – ebben biztos volt – de ha egyszer őt is egy sannin tanította szinte mindenre, amit tud?! – na, jó, azért Kakashi-sensei is segített neki. Szóval, elbukott…
Ezzel a keserű gondolattal ment vissza a szobájába, majd újra megnézte a mobilját az idővel kapcsolatban. Csodálatos, fél tizenegy. Leoltotta a villanyt, majd még odasétált az asztalához. Még egy utolsó pillantást vetett a megfejtetlen kódra, amikor valami feltűnt neki. A kód! Csak kettőtől kilencig vannak a számok, és maximum négyszer fordulnak elő! Újra a telefonjára nézett, és a billentyűzetét kezdte bámulni. A számok! Rájött a „kulcsra”! Újfent felkapcsolta a lámpákat és folytatta a kódfejtést, az sem érdekelte, ha másnap a kórházban kell lennie, gyakorlaton.
Későn este, ugyanebben az időpontban, egy bunker közelében két ember beszélgetett. Ember?! Egyik kígyó, a másik meg egy őrült pszichopata orvos - aki szinte már nem is emberi kísérleteket végez a testén, illetve más élőlényeken. A bájcsevely egy gyertya fényénél zajlott. A kígyószerű alakból furcsa köhögés tört fel, mintha beteg lenne. A talpnyalója pedig körülötte ugrált, mint valami nikkelbolha.
- Kabuto, mennyi… időnk maradt? – préselte ki magából a beteg.
- Pár hét, és utána Konohát is meg kell támadnunk, amennyiben nem küldik azt a szanitéc ninját – Tolta fel a szemüvegét Kabuto, miközben ördögi vigyor ült az arcán. A hangjában maró gúny játszott. Normális ember menekülne tőlük, de ugye vannak még idióták a földön…
A feketehajú csak bólintott, majd nagy nehezen felállt a trónjából. Ő is elkezdett vicsorítani, és csak motyogott, amit társa sem értett.
- Sasuke-kun, hamarosan enyém lesz a tested!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó