Sakura
Még az a szerencsém, hogy a tanárok nem szedik be a füzeteket, hogy átnézzék, minden meg van-e benne, mert tuti kiakadnának a sok szívecske láttán, amik a napokban kerültek bele. Alig bírok figyelni az órákon, bár a tananyagot tudom, a gondolataim folyamatosan elkalandoznak egy bizonyos személy felé, aki miatt egész nap egy bárgyú mosoly csücsül a szám szélén.
Ez a három nap, ami eltelt azóta, hogy Sasori megkísérelt megerőszakolni, csak mert nem vagyok hajlandó járni vele, elég mozgalmasan telt. Sokan részvétüket nyilvánítottak – néha úgy éreztem magam, mintha a saját temetésemről lenne szó, eléggé túlzásokba estek. De aranyos volt a részükről és ahhoz képest, hogy szinte senkivel sem tartom a kapcsolatot, egész jól elbeszélgettem velük. Még Karin is tett egy-két jó szót, ami nála elég hatalmas lépés volt, így kénytelen voltam kedvesnek lenni vele.
De az egészben a legszebb még is az volt, hogy nem kerültem el a Sensei figyelmét. Szinte mindig felbukkant a közelembe, olyan volt akár egy őrangyal, aki mindenképpen szeretné megvédeni a védencét. Annyira aranyos volt, nem bírtam nem vigyorogni. És persze a jókedvem elég hamar rá is átragadt, mindig küldött felém egy mosolyt. Ami kizárólag csak nekem szólt, és ettől a szívem vad dörömbölésbe kezdett.
Egyedül csak az ő óráin tudtam száz százalékos teljesítményt nyújtani, hisz akkor a közelében lehettem, hallhattam a hangját, láthattam a mosolyát, annyira boldog voltam. A lelkesedésem néha egy kicsit tényleg túlzás volt, még sem tudtam nem kimutatni mennyire szeretem a tanár urat.
Mikor kimondta a nevemet, a szíven ösztönösen dobbant egy nagyot, a szám megremegett, a torkom kiszáradt. Kedvem lett volna odamenni, és… Igen, a gondolataim néha kissé túlzásba estek, ilyenkor elég gyakran pirultam, miközben a feltett kérdésre válaszoltam.
Nem bírnám ki, ha egyszer csak eltűnne az életemből, már így is túlságosan belemászott a szívembe, nem tudnám elengedni és nem is akarnám. Minden porcikám magam mellett szerette volna tartani, hogy csak és kizárólag az enyém legyen. Tudom nem szabad senkit sem kisajátítani, mindenkinek meg van a saját akarata, de még is… Csak az enyém legyen senki másé.
Vigyorogva sétáltam végig a folyosón, többen is köszöntek nekem, ami még mindig elég szokatlan volt a számomra. Visszaintegettem nekik, majd folytattam utam a megfelelő terem felé. Amikor beléptem az ajtón újabb üdvözlő sereg várt, néhány még meg is öleltek. Megdöbbenve vizslattam osztálytársaimat, akik igen csak furák voltak, de a boldogságomat még sem hervasztották le. Lepakoltam a helyemre, majd megragadva a biosz könyvemet elindultam a tanári felé, ugyan is akadt némi problémám a tegnap esti tanulással, így kénytelen vagyok segítséget kérni a Senseitől. De talán nem is bánom, hisz beszélhetek vele.
Lelkesen baktattam végig a folyosón egészen a tanáriig. Mielőtt bekopoghattam volna Kakashi-sensei jelent meg mögöttem. Mosolygott, ezt is csak a fel fele görbülő szemöldökéből, és a vígan csillogó szeméből szűrtem le.
- Jó reggelt – mondtam szintén mosolyogva.
- Neked is – paskolta meg a fejem. – Kit keresel?
- Sasuke-sama itt van? – emeltem rá zavartan a tekintetem – lenne néhány kérdésem. – felemeltem a könyvem, hogy biztosítsam nincs semmiféle hátsó szándékom. Mondjuk, ha jobban belegondolunk, miért is lenne. Hisz csak tanulási nehézségeim akadtak. És belőlem néznék ki utoljára, hogy piszkos fantáziával lennék megáldva.
- Nézz be, nem tudom, hogy itt van-e – intett az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, és kinyitottam. A szemem egyből rá tapadt, amint kitárult előttem. Épp néhány papír fölött görnyedt. Olyan aranyos volt, még így komolyan a munkába merülve is.
Kakashi-sensei betessékelt, mire zavartan léptem kettőt előre, hogy be tudjon jönni mögöttem. Kikerült, és az asztalához ment. Kinyitva a fiókot, egy zöld kis könyvecskét vett elő. Elsápadtam.
Viszont mikor Sasuke-sama felé pillantottam elpirultam. Még mindig nem vett észre. És nem is tudtam hirtelen, hogy mit is mondjak neki vagy, hogy megzavarjam-e. Hirtelen hátra dőlt a székben, levette a szemüvegét és megdörzsölte azt a gyönyörű fekete szempárt, amik a következő pillanatban már mohón vizslattak. Éreztem, hogy az arcom megint lángba borult, lesütöttem a szemem.
- Sakura? – a hangjából döbbenet hallatszódott. – mit keresel itt?
- Sensei én csak… - nagyot nyeltem izgalmamban, nem tudtam normálisan megszólalni.
- Lenne néhány kérdése – szólalt meg Kakashi, mire hálás pillantást vetettem felé.
- Mutasd – intett a kezével, hogy jöjjek közelebb.
A testem magától mozdult, mire észbe kaptam, már mellette csücsültem egy széken, és lelkesen kerestem a megfelelő oldalt, ami tegnap olyan sok problémát okozott.
- Ez lenne az – böktem az előttünk szétterülő könyv jobb oldalán látható képére. – nem igazán tudtam értelmezni. – mondtam.
Elmosolyodott, amivel még inkább zavarba hozott. A könyv felé fordítottam a fejem. Féltem, hogy ha tovább bámulom, valami nagy hülyeséget csinálok.
- Neked az jó, hogy ha délután az órák után elmagyarázom? Van néhány fontos elintézni valóm.
- Persze – motyogtam az orrom alatt – de nem szeretnék a terhére lenni.
- Szívesen segítek – paskolta meg a fejem, mire a testemen egy fura bizsergető érzés futott végig.
Az előbb Kakashi is ugyan ezt tette, akkor viszont ne érzetem semmit. Most meg olyan fura érzések törtek rám. Nagyon jó érzések, amiket eddig még nem tapasztaltam. Bár csak megint megérintene…
- Köszönöm – suttogtam a szoknyám alját gyűrögetve, boldog voltam, hogy ilyen aranyos velem. Ráadásul kettesben leszünk…
- Ha bármi kérdésed van, nyugodtan gyere – mosolygott rám. Azt hiszem Kupido nyila megint szíven talált.
- Rendben. Tényleg hálás vagyok, amiért a Sensei időt szakít rám – felálltam, megragadtam a könyvet és az ajtóhoz sétáltam – viszlát.
- Szia – a szemei csak úgy ragyogtak. Istenem miért szeretem én ennyire?
Lelkesen baktattam vissza a terembe, majd helyet foglaltam. Az ablakon bámultam ki, a mosoly szinte már az arcomra fagyott, nem tudtam miként tudnám még kimutatni a boldogságom. És a gondolata, hogy csak kettesben leszek a sensei-jel még inkább feldobta a hangulatom, már ha lehetek ennél is boldogabb.
Az órák egymás után peregtek le, minél inkább közeledett a délutáni külön óra a szívem annál inkább telt meg lelkesedéssel. Alig bírtam a helyemen ülni, és várni, hogy végre eljöjjön az a perc, hogy vele legyek.
A többiek igen fura pillantásokat küldtek felém, hogy még is mi a fene bajom van, de én csak vigyorogtam, mint a tejbe tök. Teli voltam energiával, rég éreztem így magam. Majd kicsattantam, egyedül a testnevelés óra volt, az ahol rendesen le tudtam vezetni a felesleges energiákat. A normális 5 kör helyett csináltam vagy nyolcat, igazából még é sem tudtam volna megmondani, hogy honnan volt rá erőm, de nem igazán agyaltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy egy-két órán keresztül vele lehetek, csak rám fog figyelni, csak az enyém lesz.
Miután erről az óráról is kicsengettek, elmentem átöltözni. Jó alaposan befújtam magam dezodorral, rendesen kimelegedtem, és még parfümöt is tettem magamra. Bár lehet, hogy ez már tényleg a túlzás határát súrolta, de annyira nem bírtam magammal.
A kaja szünetben kiugrottam egy meleg szendvicsért, mert rendesen megéheztem. Élvezettel haraptam bele a kenyérbe, az után, hogy visszakecmeregtem a terembe. Olyan jó finom volt, és olyan rég volt utoljára, hogy kimászkáltam a sarki hamburgereshez, ahol igazából minden egészségtelen kaja megtalálható, amit csak szem száj megkíván. És tagadhatatlan, hogy mindezt nagyon is jól csinálták. Megérte pénzt költeni rá.
Csengetés előtt pár perccel fejeztem be az evést, majd összetakarítva magam után visszaültem a helyemre. A tanárnő – Anko – késett vagy tíz percet, azzal az indokkal, hogy ki ment a fejéből, hogy órája lesz, ami elég átlátszó kifogás volt a részéről. Mindenki tudta, hogy állnak a dolgok Kakashi senei-jel. Nem egyszer kapták rajta őket, ahogy kéz a kézben sétálgatnak az utcán. És a késé miatt a kedves tanárnő tíz percet rá is húzott az órára, amivel rendesen felidegesített. Nem akartam késni a Sasuke-samával egyeztettt különóráról, de hát kénytelen voltam végig ülni azt a kicsi időt.
Ahogy kimondta, hogy mehetünk, úgy rohantam ki a teremből, mintha ágyúból lőttek volna ki. Egészen a tanáriig meg sem álltam, majd lihegve megtorpantam az ajtó előtt. Miután gondosan kifújtam magam, megigazgattam a ruhám és a hajam, aztán bekopogtam. Vártam, vártam és vártam. De semmi reakció.
„Ugye ne ment el, mert késtem…” – futott végig ez az iszonyú gondolat a fejemen. Megráztam, hogy kiverjem belőle, közben azért imádkoztam, hogy itt legyen még valahol.
Mivel jobb ötletem nem volt, óvatosan lenyomtam a kilincset. Csodák csodájára az ajtó kinyílt. Ami szokatlan volt, hisz ha nincs tanár a teremben, akkor zárva szokták tartani. De most nyitva állt. Bedugtam rajta a fejem, de senkit sem láttam. Tényleg üres volt. Szélesebbre tártam az ajtót és beléptem rajta. A cuccaimat lepakoltam a sensei asztalához, majd egy kicsit körbekémleltem.
Mivel Sasuke-sama pulcsija még a szék támlájára volt terítve, így kicsit megnyugtatott a gondolat, hogy nem ment el. Közelebb húzta az egyik széket az asztalhoz, majd leültem rá, és vártam. Alig telt el pár perc az ajtó kinyílt és a sensei lépett be rajta. Meglepődött, hogy itt talál.
- Remélem nem haragszik, amiért szó nélkül bejöttem – motyogtam zavartan.
- Nem – rázta meg a fejét, majd az asztalhoz sétált – sokat vártál?
- Nem. Az előbb jöttem én is. – rá mosolyogtam, mire az ő ajkain is szétterült egy.
- Keressünk egy üres termet, valószínűleg itt csak zavarnánk – mondta, és felkapta a cuccát.
- Rendben – bólintottam rá, és én is felkaptam a táskám jelezve, hogy mehetünk.
Csöndben haladtunk végig a folyosón, majd az ötvenkettes teremnél megtorpant és benézett rajta. Üres volt, ezért intett, hogy kövessem. Az ablak melletti padra pakoltam, ő pedig mellém. Elővettem a könyvet, és kinyitottam ott, ahol a problémám forrása volt. Haloványan mosolygott mellettem, ő sem bírta leplezni a boldogságát. Aztán neki állt magyarázni. Szinte ittam minden egyes szavát, annyira jó volt hallgatni, ahogy beszél. Hiányzott a hangja, a közelsége. Ráadásul eléggé kellett koncentrálnom a magyarázatára, mivel a szája elég gyakran elvette a figyelmem, és voltak olyan pillanatok, amikor csak hangfoszlányok jutottak el a tudatomig, és ilyenkor érdekes mondat szerkezetek alakultak ki a fejemben. Túlcsábító volt a tanár úr beszélőkéje, szívesen csináltam volna vele olyan dolgokat, amik a biológiának egy másik téma köréhez tartoztak.
- Most már érted? – zökkentet ki a gondolataimból, mire az egész arcom pipacs pirossá vált. Zavartan sütöttem le a szemem, amiért olyan gondolataim támadtak.
- Azt hiszem igen… - nyögtem, mire a szája széle fel felé görbült.
- És mit is mondtam utoljára? – kíváncsian vizslatott, miközben az asztalra könyökölt, az arcát pedig a kezének támasztotta. Hogy lehet valaki ilyen édes?
- Hát… - kezdtem neki, mire felnevetett. Óvatosan megpaskolta a fejem, majd felállt és a táblához sétált. Kezébe vett egy kis darab krétát, és neki állt vonalakat húzgálni.
- Nem tudok rajzolni, szóval ne nevess ki miatta – fordult felém – remélem ez azért jobban meg marad benned.
Nincs is annál kínosabb, mikor a tanár rájön, hogy a kedves tanulója teljesen másra figyelt a magyarázás helyett. Olyan hülyén éreztem magam miatta, pedig én kértem meg rá, hogy segítsen. A szívét-lelkét kiteszi értem, erre mit csinálok? Azon kezdek agyalni, hogy milyen lenne megint megcsókolni, hozzá érni, érezni őt stb.
De most, hogy így háttal állt nekem simán megállapítom, hogy irtó jó segge van. Ami megint távolt állt a tananyagtól. Komolyan ezt az embert be kéne tiltani, amiért ennyire szeretnivaló.
- Lehet, hogy nem kéne rákérdeznem mit is bámulsz ennyire rajtam, igaz? – szemei vígan csillogtak, mire még pirosabb lett az arcom. Talán tudja…
Megráztam a fejem, nem tudta erre mit is mondhatnék. Egyszerűen nem tudtam rá nézni. Meg nem is készültem fel rá eléggé, hogy ennyire elkalandoznak a gondolataim.
Felsóhajtottam, majd mikor felemeltem a fejem, meglepve tapasztaltam, hogy a sensei alig pár centire van az arcomtól. A szívem kihagyott jó pár ütemet, mire felfogtam, hogy milyen ködös tekintettel bámul rám.
Jézusom, talán nem csak az én fejemben fordultak meg olyan gondolatok?
- Túl aranyos vagy – suttogta, mire egy halovány mosoly kúszott ajkaira. – megcsókolhatlak?
Ez most kicsit meglepett. Engedélyt kér?
Zavartan bólintottam, mire forró ajkai már az enyémek voltak. Finoman kóstolgatott, nem értettem, hogy bírtam ki eddig e nélkül az érzés nélkül. Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz, közben mélyítettem a csókot. Belenyögött, de viszonzott minden érintést. A keze a combomra tévedt, és kicsit feljebb tolta a szoknyám, beleborzongtam forró ujjainak az érintésébe. Mindenhol magamon szerettem volna érezni őt, legyen az enyém, csak az enyém. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikkal lassan neki álltam kigombolni az ingjét. Már az elő hárommal végeztem és jött volna a következő, mikor megfogta a kezem, és eltolta magától. Ajkai elváltak az enyémtől, mire csalódottan sóhajtottam fel.
- Ez még túl korai, ne siessük el – zihálta, miközben újból megcsókolt.
A szavai megnyugtattak. Már kezdtem megijedni, hogy nem akar. Ennek ellenére is szívem szerint minden részét megérintettem volna. De ha ő ezt korainak véli, nem fogom ráerőltetni magam.
Levegőhiány miatt újból elváltak ajkaink, épp nyúltam volna érte, hogy visszahúzzam, mikor szó nélkül közelebb húzta székét és leült velem szembe. Nem nézett rám, de a kezemért nyúlt, ami közben a levegőbe maradt, és minden ujjamra egy-egy puszit nyomott. Láttam, hogy valami nyomasztja, én is közelebb húzódtam hozzá, és egy gyors puszit nyomtam a szájára.
- Szeretlek – adtam ki magamból azt az egy szót, ami egészen idáig a szívemben volt.
- Én is téged – motyogta zavartan, majd ő is viszonozta azt a puszit.
Csak hogy én nem akartam annyiban hagyni, közelebb húztam, hogy mélyítsem, mire egy huncut mosoly kúszott arra a csábos beszélőkéjére, amit úgy szerettem. Nem ellenkezett, így kényelmesen birtokba vehettem megint. Szorosan ölelt magához, és én is úgy szorítottam, hogy tudja, soha többet nem engedem.
- Talán itt abba kellene hagynunk, mielőtt más dolgokra vetemednék – mondta, és az ölébe húzott. A fejét a vállamra hajtotta, míg én a nyakát simogattam.
- Lehet, hogy nem lenne ellenemre – makacsoltam meg magam, mire felkapta a fejét. Szemei perverzen csillogtak, képzeltem mi minden járhatott ekkor a fejében.
- Nagyon csábító ajánlat, de ezzel várnunk kell egy kicsit.
- Meddig? – néztem rá ártatlanul, mire megint felnevetett.
Istenem, de szeretem ezt a hangot. Hallani akarom még…
- De türelmetlen valaki – csóválta meg a fejét.
- Csak egy kicsit – próbáltam komoly fejet erőltetni magamra, de nem sikerült se hogy sem eltüntetnem a mosolyomat. – Sensei… - kezdtem volna neki, mikor közbevágott.
- Sasuke – javított ki mire megint csak zavarba jöttem.
- Akkor Sasuke – a hangom megremegett, hogy csak így szimplán le tegezem – ez azt jelenti, hogy mi most… - nyeltem egy nagyot – együtt vagyunk?
Láttam, ahogy gondolkodóba esett. Mintha ő sem tudná pontosan a választ. Percekig ültünk így szótlanul, arra várva, hogy most mi lesz ezek után.
- Titokban kell, hogy tartsuk. Nem tudhat róla senki – nézett bele a szembe. – akarlak… azt hiszem.
- Nekem is szükségem van rád – értettem vele egyet, bár az én hangom sokkal határozottabbnak tűnt, mint az övé.
- Szeretlek – mondta ki azt a bűvös szót, amitől a szívem megint megkergült.
Mohón csókoltam, hogy mutassam én is ugyan így érzek. Hosszú percekig csüngtünk egymás ajkain. Egyedül a folytonos levegőhiány zavart, ami miatt el kellett válnunk, még ha csak pár pillanatra is. Nem bírtunk betelni a másikkal, folyamatosan ostromoltuk egymást. Minden túl tökéletes volt, és a legfontosabb, hogy csak és kizárólag engem akart, senki mást.
Miután sikerült csak egy icipicikét is lenyugodnunk megállapodtunk, hogy ha nem is napi szinten, de hetente legalább háromszor találkozunk. Nekem ezzel is csak annyi gondom akadt, hogy hogyan fogom kibírni a maradék négy napot, amikor nem ölelhetem, csókolhatom, és mikor ezt felvetettem neki, kinevetett. Hát micsoda dolog ez… Kinevet, amiért vele szeretnék lenni. Durcásan hátat fordítottam neki, bár valójában egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Egy kicsit tényleg telhetetlen vagyok, de hát ezen nincs is miért csodálkozni, hisz egy csodálatos srácról van szó, aki minden szempontból tökéletes. Vigasztalás kép belecsókolt a nyakamba, mire egyből elpárolgott minden „haragom”, és egyből ajkain csüngtem.
Egy óra múlva viszont elengedett azzal az indokkal, hogy jobb, ha megyünk. Kicsit csalódott voltam miatta, de tudtam, hogy csak így tarthatjuk titokban. Nem húzhatjuk órákig a találkozót, hisz az könnyen lebuktathatna minket. És ha kiderül, mindketten nagy bajba kerülnénk. Nem akartam megkockáztatni, hogy elveszítsem, hiszen még csak most jöttünk össze. Ere a gondolatra egy idétlen vigyor terült szét az arcomon. Boldog voltam és rettentően szerelmes.
Az ajtóban még egy csókra visszahúzott, majd kéz a kézben sétáltunk le az aulába, ott viszont óvatosan elengedtem a kezem, csak hogy senki se kezdjen gyanakodni. A portán elköszöntünk egymástól, igyekeztem nem mutatni a lelkesedésem, de olyan nehéz volt. Mikor kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem, de ő már a portással beszélgetett. Kicsit csalódott lettem miatta, hogy nem nézett rám, de a szerelem, ami ekkor a szívemben csilingelt mindent helyre tett.
Boldogan sétáltam haza.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Köszönöm szépen a kritikákat csajok :D Nagyon örülök, hogy elnyerte a teszéseteket. Hát az a baj, hogy itt van a húsvét, meg a tavszi nagy takarítás, meg jövőhéten a mondo con, szóval nem tudom, hogy lesz időm megírni a kövi fejezetet, pedig nagyon fel szeretném már tenni. :D Igyekszem befejezni és hozni nektek ^^