Sakura
Másnap reggel mikor felkeltem első dolgomnak láttam, hogy felhívjam Inot, és elmondjam neki a tegnap este történteket. Első reakciója persze, hogy az volt, hogy kitört belőle a röhögés. Vagy tíz percig ültem a telefonnal a kezemben, míg sikerült megnyugodnia. Aztán jött a szokásos, „de szerencsétlen” vagy szövegével, ami hogy is mondjam, nagyon nem esett jól. Inkább tanácsot kellett volna adnia, ahelyett, hogy leszerencsétlenez. Pedig nem az én hibám volt, hogy az a fránya öv nem akart kikapcsolódni.
Még most is, ha eszembe jut az a pillanat, mikor ajkai az enyémekhez ért, elpirultam. Magyarán, a fél napot vörös arccal töltöttem, mivel se hogy sem tudtam kiverni a fejemből. Még nem is lenne vele baj, ha csak egy egyszerű srác lenne, aki hétvégenként csajozni járkál buta klubokba, de persze, hogy ennek sem így kell lennie… Nagyon nyugtalanító volt arra gondolni, hogy a BIOSZ tanárommal smároltam, valójában nem ez volt az első, viszont abban kiemelkedett a többitől, hogy ezt legalább élveztem és nem akaratom ellenére történt.
Az arcom megint lángba borult. Úgy égett az egész mintha vasat dugtak volna a tűzbe, és hiába járkáltam ki fél óránként arcot mosni a fürdőszobába, sehogy sem akart eltűnni. Anya nem egyszer rákérdezett, hogy minden rendben van-e, én pedig minden egyes alkalommal elhárítottam. Mondjuk tőle kevésbé tartottam, mint aputól. Tudom, hogy ha anyunak elmondok egy számomra igen fontos titkot, senkinek sem adja tovább, de még is… Egy ilyen dolgot, hogy oszthatnék meg vele? Főleg úgy, hogy ha apa fülébe jut, tuti ki is csinálja Sasuket, amit viszont nagyon nem akartam. Igen csak szigorúan veszi, ha fiúkról van szó. Meg értem, hogy miért akar megóvni tőlük, de ha jobban belegondolunk, nem mindegyik csak ARRA hajt. És valószínűleg – de lehet, hogy csak én akarom ezt hinni – Sasukének sem állt szándékában meghúzni a kocsiban a házunk előtt. Most így visszagondolva, ő is eléggé zavarban volt a „búcsúzáskor”. De akár hogy is nézem, a történteken nem lehet változtatni. Kénytelen leszek beletörődni, és elfeledni, már ha ez lehetséges.
Felhúztam a lábam, a karjaimmal átöleltem, míg a fejemet a térdemre hajtottam, és úgy bámultam ki a fejemből. Nem volt kedvem tanulni, legfőképpen suliba menni, hiszen akkor látnom kellene őt, ami annyit jelent, hogy egész nap bujkálhatok a vörös fejemmel az emberek elől.
A gondolataimból a gyomrom korgása zökkentett ki, így muszáj volt felkelnem, és lemennem a konyhába, ahol anya már javában készítette az ebédet. Mikor beléptem egy pillanatra rám nézett, és egy mosolyt küldött felém, majd visszafordult a tűzhelyhez.
- Mikor lesz kész az ebéd? – kérdeztem kíváncsian, mag helyet foglaltam az asztalnál.
- Nem sokára – mondta – talán húsz perc.
- Az sok – nyögtem, és a fejemet az asztallapba vertem.
- A hűtő ettől függetlenül nem üres.
- Jó, de nekem most valami friss kell.
- De válogatós lett a kisasszony.
- Nem is – motyogtam, miközben feltápászkodtam az asztalról.
- Na, és milyen volt a buli? – fordult megint felém.
- Addig a részig jó, míg Hinata megint ki nem feküdt. – mondtam röviden. Valahogy nem akartam lerészletezni a tegnap történteket.
- Ugye nem esett komolyabb baja? – aggodalom csillant meg a tekintetében.
- Nem, jól van. Nem esett semmi baja – nyugtattam meg, bár így most belegondolva, egy kicsit sajgott is a fejem.
Ujjaimmal kitapintottam a puklit, és óvatosan megdörzsöltem. Hirtelen bevillant az a kép, mikor Sasuke is végig nézte a fejem búbját, hogy nem lett-e komoly bajom, egyből elvörösödtem, és leeresztettem a kezem magam mellé.
- Kicsim, mi a baj? – lépett mellém anyám, és a kezét a homlokomra tette – Olyan piros vagy.
- Semmi – löktem el. – teljesen jól vagyok, csak… - nem tudtam befejezni, mert az arcomat a kezei közé fogta.
- Mi történt? Tegnap óta olyan furcsán viselkedsz…
- Se-semmi – dadogtam zavaromban, amivel nem igazán győztem meg.
- Azt látom – és az arcom még vörösebb lett. Ő pedig egy sóhajtás kíséretében a tűzhelyhez sétált, és folytatta az ebéd elkészítését. – apád nincs itthon. Ha történt valami nekem elmondhatod.
- Tudom – nyögtem. – igazából van egy fiú… - nyeltem egy nagyot. –na, jó egy kicsit idősebb, mint én…
- Tetszik neked egy fiú? - csapta össze anyám boldogan a kezeit.
- Nem teljesen erről van szó – ráztam meg a fejem. – vagy is nem közömbös a számomra, csak… - de nem tudtam befejezni.
- Hogy hívják? – a szemei csak úgy ragyogtak a boldogságtól.
- Sasukének – nyeltem egy nagyot.
- Osztálytársad? - anyám lelkesedése se hogy sem akart lankadni.
Vajon ha most megmondom neki, hogy a tanárom, akkor nagyon kiakad? – futott végig az agyamon.
- A… a… a… biológia tanárom – sütöttem le a szemem, közben a pólóm végét gyűrögettem.
Nem mertem a szemébe nézni, és a beállt kínos csönd is rettentően feszélyeztetett. Egyedül a tűzhelyen fortyogó ebéd hangját lehetett hallani.
- Eddig nem Jiraya volt a biológia tanárod? – kérdezte némi tétovázás után. Hangja meglepetnek tűnt.
- Idén már nem. Valami váratlan utazásról beszélt Kakashi sensei, többet nem mondott – a hangom még így is remegett.
- Szólhattál volna róla. – az idegességem csak növekedett.
Még mindig nem szólt semmit az előbbi kijelentésemhez, ami kezdett egyre akasztóbbá válni.
Az arcáról nem igen tudtam leolvasni semmit.
- Hány éves? – kérdezte végül megszakítva a csendet.
Egy pillanatra muszáj volt elgondolkodnom, hogy helyes-e, ha beszélek róla. Bár anya sosem volt velem szigorú, és egyes hülyeségeim után – amit életem során elkövettem – sem zavart a szobámba, és tiltott el bárkitől is, vagy vette el a telefonom. Sosem kaptam szobafogságot, de most egy kicsit tartottam tőle, hogy ez bekövetkezik. Én sem vagyok büszke a történtekre. Ráadásul, ha apa fülébe jut, tuti, hogy jelenetet fog rendezni, pedig ő sem tartozik a szigorú szülők közé, egyszerűen csak aggódik miattam.
- Huszonkettő – motyogtam az orrom alatt. Beletelt egy kis időbe mire normálisan meg tudtam szólalni, de még egy kicsit így is megremegett a hangom.
- Ő is ott volt? – nem kellett egy szót sem szólnom, mert az arcom egyből elárulta a választ. Ajkain egy halovány mosoly húzódott végig – Tizenhat éves vagy, elég nagylány ahhoz, hogy a fiúkkal is foglalkozz. De – itt némi szünetet tartott, én meg lelkileg felkészültem a szidásra – légy óvatos. Apádnak nem szólok róla, de ha bármi történne, akkor szeretném, ha nekem számolnál róla először. De ez nem jelenti azt, hogy támogatom a kapcsolatot.
- Ni-nincs, semmi féle kapcsolat. Igazából csak táncoltunk, meg beszélgettünk – hadartam el gyorsan. Persze, a lényeget elhallgattam. Nem akartam, hogy valami perverznek titulálja vagy ilyesmi.
- Nem kell mentegetőznöd – csóválta meg a fejét – én is csak tizenhat éves lehettem, mikor megismertem apádat.
- Tényleg? – kikerekedett szemmel néztem rá – ezt nem is tudtam.
- Sok minden van, amit még nem tudsz – nevette el magát, majd felállt és elzárta a gázt.
Akkor legalább tudom, kitől örököltem, az idősebb pasikhoz való vonzódást… Bár még ez sem nyugtatott meg teljesen.
- Akkor pontosan, hogy is jöttetek össze apával? - néztem rá gyanúsan, mert kezdett olyan érzésem lenni, hogy amit eddig mesélt nekem a kapcsolatuk kezdetéről, nem is igaz.
- Nem tűnt fel soha, hogy egyszer sem említettem mikor kezdődött pontosan a szerelem? – nézett rám kíváncsian. – amit eddig meséltem mind igaz. – folytatta. – amúgy kérsz enni?
- Igen – bólintottam rá – ha van még valami, amit nem tudok, akkor azt most szeretném tudni. – jelentettem ki, miközben anya egy tányért helyezett elém.
- Azt hiszem mindent elmondtam – paskolta meg a fejem biztatásul.
- Biztos? – mértem végig gyanúsan.
- Igen – mosolygott csintalanul. A szeme ragyogott, rég láttam ilyen vidámnak. – minden, amit eddig mondtam igaz. Bár a kapcsolatunk elején – hogy is fogalmazzak – utáltuk egymást. Se hogy sem jöttünk ki jól a másikkal, egyszerűen nem tudtuk elviselni egymást. – nevetett fel az előtörő emlékek hatására. – nálatok is így megy? – fordult felém.
Az arcomból megint kifutott az összes vér. Még is mit ért az alatt, hogy nálunk, hisz nem is vagyunk együtt… Ráadásul még mindig nem helyeslem a tanár úrral a kapcsolatot, ami Ino szerint kialakulóban van.
- Nem – de a zavaromat sehogy sem tudtam palástolni. Szívem szerint most elbújtam volna a ruhásszekrényem legaljára. – csak néhány szót váltottunk, és egyébként is, min kellett volna hajba kapnunk? Hisz nem is ismerjük egymást annyira.
- Na, és hogy néz ki? - faggatott továbbra is.
Idegesen gyűrögettem a szoknyám szélét. Most direkt akar felhúzni? És tényleg nem haragszik ezért rám? Vagy addig kérdezget ilyen zavarba ejtő dolgokat, míg tényleg ki nem borulok? Komolyan, anyámat és Inot össze lehetne zárni. Valahogy a gondolkodásmódjuk nagyon hasonló.
- Anya, tényleg nem haragszol rám ezért? - néztem rá félszegen.
- Ha most felküldenélek a szobádba szobafogság miatt, jobb lenne?
Levette a tűzhelyről a lábast, és átöntötte a tésztát egy másik edénybe, majd a husival is megcsinálta ugyan ezt. Miután végzett ezzel is, elém pakolta őket, én pedig neki álltam szedni.
- Azt hiszem nem – válaszoltam végül, miután kiszedtem az ebédet.
- Na, látod. – ült le elém, és ő is szedett. – ha most neki állnék eltiltani téged mindentől, akkor sem érnék el vele semmit. Jelenetet meg nem akarok rendezni. Nem csak én érezném kellemetlenül magam miatta, ráadásul a munkájától is megfosztanám őt.
- Nem vagy túl engedékeny? – néztem rá félénken, miközben neki láttam enni. – ha apa megtudja…
- Tőlem nem fogja. – rázta meg a fejét, miközben szájába vette a villát. Láttam, ahogy egy pillanatra magával repíti a főztjének a csodálatos íze, majd újból rám pillantott.
- Köszönöm – suttogtam zavaromban.
- Viszont – itt megállt. Mintha pontosan végig gondolta volna a szavakat, amik a szájára jöttek, majd folytatta – ha odáig jutnátok, hogy – itt megint hagyott némi szünetet, miközben gyanúsan méregettem, mert megint rossz érzésem támadt – mindketten úgy vélitek, hogy eljött a kapcsolatotokban az a bizonyos magasabb szint, amikor két szerető… - szeretem, mikor anyám ilyen választékosan fogalmaz. Azt viszont nem, mikor elég egyértelmű célozgatásokat tesz ARRA a dologra.
- Anya, mi nem vagyunk együtt. Vonzó a külseje, és kedvelem is, de ez még nem jelenti azt, hogy… - itt leintett, mintha tudná mit akarok neki mondani.
- Ezt mondtam én is, és mi lett belőle? Apád mellett kötöttem ki.
- Anya, ő a tanárom. Az állásába kerülne, ha mi… - nyeltem egy nagyot – járnánk. Ráadásul olyan dolgokra bíztatsz, amit egy normális szülő teljesen ellenezne.
Halovány mosoly kúszott ajkaira. Szemei vígan csillogtak, pedig ebben semmi vicces nem volt. Egy kicsikét fojtogatott a kíváncsiság, hogy mire gondolhat, de inkább nem szóltam. Csöndben fogyasztottam el az ebédet, amit készített.
A maradék időben egy árva szót sem szólt. Még akkor sem, mikor végeztem az evéssel, és a mosogatóba tettem a tányért. Mivel hirtelen semmi egyéb nem jutott az eszembe, hogy miről is beszéljünk, fogtam magam, és bezárkóztam a szobámba a gondolataimmal együtt. Egy kicsikét máris nyugodtabb lettem, miután becsukódott mögöttem az ajtó. Egy pillanatra neki támasztottam a hátam, és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Ezután a táskámhoz sétáltam és bepakoltam a holnapi napra, közben átlapozva a tankönyveket, amik péntek délután óta benne voltak. Megírtam a házit, megnéztem egy filmet és zenehallgatással próbáltam elütni a maradék időt.
A gondolataim ezek ellenére sem tudtak elszakadni az anyuval folytatott beszélgetéstől. Valahogy megnyugtatott a reakciója, hogy nem lett dühös ettől az egésztől, de egy részem még mindig nagyon aggódott a következmények miatt, ami ebből származhat. Bár teljes képtelenségnek tartottam, hogy a sensei bár mi féle vonzalmat érezne irántam, az a csók még is egy icipicikét megvigasztalt.
Az emlék hatására halovány pír szökött az arcomba, a szívem eddigi halk dobogása, most a kétszeresére nőtt. Ajkaimba haraptam, a párnámat szorosan öleltem miközben, csak azaz egy pillanat járt a fejemben.
Ó sensei még is mit csinált velem? – kérdeztem magamtól miközben, a párnába fúrtam az arcom.
Egy jó ideig csak feküdtem az ágyban, nem is tudtam, hogy mennyi az idő. Csak arra eszméltem fel, mikor anyám benyitott, hogy mennyek fürdeni. Mikor összeakadt a tekintetünk, egy sunyi mosoly villant át az arcán, amitől megint bíbor vörössé váltam. A párnámat, amit eddig szorongattam, neki hajítottam, mire kacagva hagyta el a szobámat.
Gyorsan elmentem lefürdeni, majd belebújva a pizsimbe, visszatértem a szobámba, ahol az ágyba vackoltam magam. Sok minden járt a fejemben, a plafon bámulása közben. Leginkább Sasuke körül forogtak a gondolataim, és azon, hogy hogyan fogom túl élni a holnapi napot. Mert azt a csókot még sem lehet semmibe venni. Akár milyen jelentéktelennek is tűnik mások számára. Nem mintha olyan sok ember tudna róla.
Az oldalamra fordultam, a nyakamig húztam a takarót, majd egy mély sóhaj kíséretében lehunytam a szemeimet arra várva, hogy elnyom az álom. A kívánságom hamar be is teljesült, mosollyal az arcomon sétáltam át az álmok világába.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia.
Kicsit túl engedékeny lett egy normális anyához képest, tudom. És igyekszem a folytatással, amiben lesz némi izgalom bőven. Köszi a kritikát ^^