KÉSZÜLŐDÉS
Idegesen méregettem a ruhámat és a hozzá illő cipőt. Az előttem álló bálnak már a gondolatától is kissé émelyítő érzés fogott el és, ha mindez nem lenne elég, még a tegnap történtek is ott motoszkáltak a fejemben, nem hagyva egyetlen nyugodt gondolatot sem. Kakashi sensei ugyan azt mondta, egyenlőre tegyünk úgy, mintha nem tudnánk semmiről és majd, ha eljön az ideje, támadunk, addig is megpróbálja minden egyes lépésüket szemmel tartani. Az utóbbit gyanítom, inkább azért mondta, hogy megnyugtasson minket.
Megráztam a fejem, hátha így el tudom űzni a nem kívánt gondolatokat, de azon kívül, hogy fésülhettem be újra a hajamat, nem sokat értem el vele. Ismét Sasukén és csapatán kezdtem agyalni. Terveket szőttem, majd szinte azonnal el is vetettem őket. Próbáltam kideríteni hol lehetnek, de mivel nem vagyok látnok, ezzel sem jutottam előrébb, majd mikor már szinte az őrületbe kergettek a gondolataim Ino kilépett a fürdőszobából gyönyörű ruhában és szép sminkben.
- Hogy festek? – kérdezte izgatottan, nekem meg rögtön az jutott eszembe, mennyire máshogy állunk az egészhez. Ő izgatottan, én idegesen. Ő jól érzi magát, míg én szívem szerint az egészet csak, mint külső szemlélő nézném, hogy mi történik a „mozivásznon”. Bár lehet, hogy az kicsit unalmas lenne, de inkább unom magam halálra, minthogy a megaláztatástól azt kívánjam, bárcsak nyelne el a föld.
- Remekül – válaszoltam végül őszintén, mert tényleg ez volt az igazság és még egy halvány mosollyal is megpróbálkoztam. Nem akartam elrontani a lelkesedését.
- Olyan vagy, mint akit elítéltek és épp a kivégzésére várna – jegyezte meg Ino, bár szerintem kissé túlzott. (Pozitívum, hogy továbbra is ugyanolyan lelkes, mint volt. Negatívum, hogy, ha ennyit képtelen vagyok élethűen eljátszani, esélytelen hogy más alakban, másnak ki tudjam adni magam.)
- Nekem semmi kedvem ehhez – vallottam be.
- Kiskorodban sosem akartál hercegnő lenni? – kérdezte, mire kissé elmosolyodtam.
- Ki ne akart volna? – kérdeztem vissza. – De már elmúltam 5 éves – válaszoltam a kérdésére.
- Oké, nekem mindegy – válaszolta sértetten és csak ekkor esett le, hogy amit az imént mondtam elég bántó volt rá nézve.
- Bocs, nem úgy értettem – mondtam végül. Te jó ég! Bocsánatot kérek Inotól? Lehet hogy az utóbbi időben remekül kijöttünk egymással, de azért ezt nem gondoltam volna. De talán… Ez így nem is olyan rossz… És ekkor úgy döntöttem, itt az ideje felhagyni a gyerekes viselkedésünkkel. Egyszer összevesztünk egy fiún, aki egyikünk iránt sem érdeklődött, majd elhagyta a falut és az összes lakosát az ellenségének tekintette. Sosem kerültünk igazán közel egymáshoz és egyre inkább úgy érzem, már nem is fogunk. Akkor meg mi értelme rajta veszekednünk?
- Ino! Mi lenne ha… - kezdtem, de hirtelen nem találtam a szavakat. Tulajdonképpen mit is kellene mondanom? Hogy felejtsük el a múltat, Sasukét, és a rivalizálásunkat? Az teljességgel lehetetlen. Az ember nem tudja elfeledni a régi sérelmeket, még hosszú idő után sem. Csak egyetlen dolgot lehet tenni: továbblépni. – …legyünk megint barátok – fejeztem be végül a mondatot. Pár percig nem szólt semmit. Gondolom a válaszon gondolkozott.
- Miért, lemondtál Sasukéról? – kérdezte végül.
- Nem tudom… de nincs értelme továbbra is miatta veszekednünk. Mert elment.
- Majd visszajön – vágta rá szinte azonnal, mintha csak nem akarná hallani amit mondok.
- Már négy éve csak ezt várjuk. Mindent megpróbáltunk, de nem jött vissza. Elment és kész. Nincs értelme tovább várni. – jelentettem ki és ekkor vettem észre, hogy a kemény szavak ellenére patakokban folynak a könnyeim. Gyorsan letöröltem, de láttam, hogy Ino is alig győzi törölgetni a szemét. Az arcán a smink szétfolyt, bár nem menthetetlenül, ami szerencse volt, de még így is késésben voltunk. Vicces, de amint ez tudatosult bennem, arra gondoltam, hogy Rieka tuti meg fog ölni. Aztán a fürdőben a tükör előtt, míg Ino próbálta helyrepofozni magát én még a szemceruzával bajlódtam. Miután végzett, kivette a kezemből, mondván, ő gyorsabban megcsinálja. Ebben igaza is volt. Amint végeztünk, gyorsan alakot váltottunk, én meg felidéztem magamban az álnevem. Hanae. Ebben egyeztünk meg tegnap. Pontosabban Rieka összeírta nekünk kit, hogy fognak hívni. Ino álneve Namiko lett, Narutoé Kaito Kakashié Tadao. Ugyan lett volna ellenvetésünk a nevekkel kapcsolatban, de tekintettel a Rieakával való nem épp felhőtlen kapcsolatunkra, inkább mindenki megtartotta magának a véleményét.
A folyosókon, olyan gyorsan futottunk, ahogy csak a cipők, meg a ruha engedte és a lépcsőnél sem lassítottunk, majd mikor már csak néhány lépcsőfok volt, úgy döntöttem, kettesével veszem a fokokat, mert úgy gyorsabb… lett volna, ha nem fordul ki a bokám és nem esek rá Inora, aki a váratlan helyzettől felsikított, mire mindenki felénk kapta a fejét, így mindenki látta, ahogy lezúgunk a lépcsőn.
Egy pillanatra mindenki döbbenten nézett, majd mindenki meglehetősen másképp reagált a történtekre. Norikazu úr halványan elmosolyodott, Narutoból kitört a nevetés, Kakashi senseien lemondóan sóhajtott, a kocsis (merthogy ugyebár hintóval megyünk) nem titkolta, mennyire megbotránkozott, Rieka meg a fejünkhöz vágta, hogy nem elég, hogy elkésünk, még egy lépcsőn sem vagyunk képesek lejönni, meg, hogy miért lenne olyan nehéz pontosan azt csinálnunk, amit az elmúlt napokban belénk vert és még sorolhatnám…
A BÁL
A hintóban utazni eleinte furcsa volt, de miután úgy tíz percet mentünk, inkább élveztem, elvégre az egész olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben. Aztán megérkeztünk és hirtelen megint ideges lettem, pedig már épp kezdtem volna felengedni.
Kisegítettek a hintóból és a kastély felé vettük az irányt. Minden viszonylag könnyedén ment. Mármint ami a vacsorát, meg hasonló dolgokat illeti, aztán jött a tánc. Habár sokat gyakoroltunk, tudtam a tánctudásom meglehetősen silány és ez volt az a pontja az estének, amitől még Ino is tartott, de nem volt menekvés. Csöndben vártuk, hogy felkérjenek minket. Elsőnek Naruoval táncoltam, amiért hálát adtam az égnek, mert neki sem ment jobban a dolog mint nekem, sőt! Gyakorlatilag a bénázásom fel sem tűnt az övé mellett. Aztán párt cseréltünk és én táncoltam Kakashi senseiel, Ino pedig Narutoval. Látszott Inon, hogy alig bírja visszatartani a megjegyzéseit, amit Narutonak szán, és amiből egész biztos óriási vita robbanna ki kettőjük között, de szerencsére tartotta a száját. Ez alatt nekem volt alkalmam kissé szemügyre venni a többi táncoló párost is. Kissé aggaszott, hogy a gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhába öltözött lányok úgy mozognak a táncparketten, mint ahogy én forgatom a kunait.
Őket nézve kiestem a ritmusból és elrontottam a lépéseket. Ez után inkább kizárólag a táncra koncentráltam, nehogy a végén valami nagyobb hibát vétsek, például elzúgok, vagy hasonló, mert képes vagyok rá annyi szent.
Miután a számnak vége lett, boldogan nyugtáztam, hogy két táncot már túléltem. Aztán rájöttem, hogy, ezúttal majd egy vadidegennel kell táncolnom és ismét nyugtalankodni kezdtem. Kezdett nagyon úgy festeni, hogy az estém abból fog állni, hogy hol megnyugszom, hol megint idegeskedek, aztán kénytelen voltam befejezni ezen a rendkívül érdekes témán való elmélkedésem, mert egy kábé velem egykorú fiú felkért táncolni. Szívem szerint visszautasítottam volna, de ettől Rieak óvva intett, ezért mosolyt erőltetve vele tartottam. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy meglehetősen jóképű volt. Sötétbarna haja és szinte már fekete szeme gyanítom sok lányt elvarázsolt. Hirtelen akaratlanul is Sasuke jutott az eszembe, de szinte azonnal megpróbáltam kiverni a fejemből, egyrészt, mert nem akartam most rá gondolni, másrészt, mert elkezdtünk táncolni és tanulva az előbbi esetből, jobbnak láttam odafigyelni.
- Megkérdezhetem a nevét? – szólalt meg hirtelen a fiú és kicsin múlt, hogy ne azt mondjam „Haruno Sakura”
- Hanae – válaszoltam – És az Ön neve? – kérdeztem, mert úgy érezem illene nekem is megkérdeznem.
- Sakio – mutatkozott be ő is. – Látom nem nagyon szeret táncolni – jegyezte meg én meg elvörösödtem – Vagy talán velem van probléma? – kérdezte mosolyogva.
- Nem, dehogy! – tiltakozom gyorsan – A tánccal van a probléma – vallottam be, mert ahogy elnéztem, nem igazán lett volna értelme titkolni. – Ennyire látszik rajtam? – kérdeztem félve.
- Eléggé – válaszolta, mire újra elvörösödtem. – De meg tudom érteni. Ha nem lenne muszáj, én sem lennék itt – tette még hozzá, mire újabb mosolyt csalt az arcomra.
- Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.
- Jó tudni, hogy van egy olyan lány a teremben, aki ezt így gondolja – mondta, mire ismét elvörösödtem. Már harmadszor. A fenébe!
- Miből gondolja, hogy más lány nem így vélekedik?
- Abból, hogy az elmúlt két tánc alatt azt kellett hallgatnom, hogy milyen csodás ez a bál, milyen remek az emberek társasága és képesek voltak hosszasan áradozni „gyönyörű” ruhákról.
- Borzalmas lehetett.
- Az is volt – válaszolta, mire mindketten csöndesen felnevettünk. Szerencsém van, hogy ő kért fel gondoltam magamban, elvégre így nem égtem annyira, mikor majdnem ráléptem a lábára…
- Bocsánat – hebegtem, mire újra elmosolyodott. – Volt már ilyen borzalmas partnere? – kérdeztem és reméltem, hogy Igennel válaszol
- Igen, egyszer volt. – válaszolta, és őszintén megkönnyebbültem. Akkor annyira nem lehettem reménytelen, de rögtön ezután rácáfoltam erre, mert ismét kiestem a ritmusból, ráadásul még össze is ütköztünk. Látszott rajta, hogy alig bírja elfojtani a nevetését, mire szégyenkezve lesütöttem a szemem.
- Azt hiszem az előbb tévedtem. Még nem volt ilyen borzalmas partnerem – jegyezte meg én meg azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Sajnos nem történt semmi.
Aztán vége lett számnak és visszamentem Narutoékhoz.
- Milyen volt a tánc? – kérdezte Ino.
- Várom, hogy elnyeljen a föld – válaszoltam.
- Annyira nem lehetett rossz.
- Majdnem ráléptem a lábára.
- Hát az tényleg nem szerencsés, de az még nem olyan egetverően nagy baj – próbált vigasztalni, de sajnos ez még nem volt minden.
- Összeütköztünk – árultam el a második, sokkal kínosabb problémát, mire Ino felnevetett – Köszi – sziszegem, mert azért ez nem olyan vicces. Legalábbis nekem nagyon nem.
- Azt hogy sikerült? – kérdezte még mindig nevetve.
- Fogalmam sincs. Kiestem a ritmusból – válaszoltam, de nem tudtunk tovább beszélni, mert ekkor mindkettőnket újra felkértek. Imádkoztam, hogy ezúttal ne szúrjak el semmit és annak ellenére, hogy több szörnyen unalmas emberrel beszélgettem teljesen érdektelen dolgokról egész tűrhető volt. Az elején mondjuk néha-néha elrontottam ezt-azt (ilyenkor nem győztem bocsánatot kérni), de aztán egész jól ment a dolog, bár ennek ellenére nem mondanám, hogy akár egy percig is élveztem volna.
Mikor az utolsó tánc jött már nem is izgultam, csak vártam, hogy valaki felkérjen és mielőbb túllegyek ezen az egészen.
- Úgy néz ki annyira mégsem táncolhattál rosszul – mondta Ino. Néhány másodpercig nem értettem, mire gondol, aztán, mikor megláttam Sakiot már minden világos volt.
- Szerintem téged akar felkérni – válaszoltam, hisz ők még nem táncoltak, így ez elég egyértelmű volt szerintem. És biztos is voltam ebben az elméletben, egészen addig, míg Sakio meg nem állt előttem.
- Szabad még egy táncra? – kérdezte
- Ha nem fél, hogy széttaposom a lábát – válaszoltam kínosan.
- Majd vigyázok – mondta és a többi táncoló pár közé húzott. Némi hallgatás után ismét megszólalt:
- Norikazuval érkezett, ha jól tudom.
- Igen.
- Honnan ismeri?
- A szüleim egy régi ismerőse. De már nagyon rég nem találkoztak vele – hazudtam, amitől kissé bűntudatom támadt.
- Mennyi ideig marad?
- Még egy hétig – válaszoltam. – Miért érdekli?
- Csak kíváncsi voltam, hogy ott lesz-e a bálon.
- Ami nála lesz? – kérdeztem, mire bólintott – Maga is ott lesz? – kérdezem, részben mert úgy éreztem, most ezt illik és részben, mert tényleg kíváncsi voltam és őszintén szólva reméltem is.
- Ott. – válaszolta – és remélem addigra megtanul táncolni – tette még hozzá, mert megint majdnem ráléptem a lábára.
- Évek alatt nem tudtam megtanulni. Az hiszi egy hét alatt menni fog? – kérdezem, mire elmosolyodott.
- Azért reménykedtem volna. – válaszolta.
A táncnak még nem volt vége, de Naruto odajött hozzánk és azt mondta Ino rosszul lett és hazamegyünk. A kapu felé folyamatosan azt kérdezgettem tőle, hogy mi baja, aztán mikor kiértünk és csak kettesben voltunk, elmondta, hogy Inonak semmi baja, viszont azt a növényszerű fickót, akit, ha jól emlékszem Zetsunak hívnak, látták a környéken, úgyhogy tulajdonképpen Norikazu úr miatt kellett lelépnünk. Kissé bosszantott a dolog, mert el sem tudtam normálisan köszönni Sakiotól
ÚJRA A KASTÉLYBAN
Mikor felértünk a szobánkba Inoval, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, azonnal letámadt a kérdéseivel.
- Milyen volt a tánc? – kérdezte
- Jó – válaszoltam egyszerűen, mert tudtam, nem úgy általánosságban kérdezni, hanem, hogy milyen volt Sakioval táncolni.
- Bővebben?
- Beszélgettünk – válaszoltam és tudtam, megint nem erre kíváncsi, hanem minden apró részletre, de még nem döntöttem el, hogy akarok-e róla beszélni.
- Kifejtenéd, hogy miről, hogyan, mennyit, meg úgy általában, ami érdekelhet? – kérdezte.
- Hidd el, semmi olyasmi nem történt - szögeztem le határozottan.
- Jó, de engem nem csak az olyasmi érdekel, hanem az előjáték is, ami már biztosan elkezdődött - mosolygott cinkosan.
- Neked elment az eszed! - az a mosoly továbbra sem hervadt le az arcáról, így egy sóhaj kíséretéban megkérdeztem - Ha mindent elmondok békén hagysz? – csak reménykedni tudtam, hogy igennel felel.
- Békén. De akkor tényleg minden részletet kérek – jelentette ki határozottan, én meg tudtam, ennél jobb ajánlatot úgysem kapok, úgyhogy nekikezdtem. Tényleg mindent elmeséltem részletesen, és őszintén szólva a végén már örültem, hogy elmondtam neki, mi történt.
- Tetszik neked? – kérdezte Ino. Ez volt az a kérdés, amit egészen idáig száműztem a fejemből, mert azért mégiscsak ott volt még Sasuke…
- Azt hiszem igen – válaszoltam hosszas töprengés után. De nem úgy tetszett mint Sasuke. Őt mindig csak messziről csodálta és valójában semmit sem tudtam róla. Sakioval viszont beszéltem rendesen és habár csak egyszer találkoztunk, többet beszéltem vele, mint Sasukéval összesen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó