ÚTON
Mióta elhagytuk a falut, csak a küldetésünkön járt az eszem. Ezúttal kifejezetten izgatott voltam, mivel nem egy átlagos feladatnak tűnt. A küldetés maga nem volt különleges. Csak annyit kellett tennünk, hogy megvédenünk egy nemes urat, akit állítólag meg akarnak ölni, mivel egykor annak a maszkos fickónak dolgozott (aki Madara néven mutatkozott be) és a tőle megtudott, ugyan szegényes információt továbbította Konohának. Tsunade pedig különös figyelmet fordított a küldetésre, mivel ismerték egymást… Arról fogalmam sincs honnan… És az elkövetkező napokban egy igen fontos emberre kell vigyáznunk. Ami az egészet beárnyékolta az kivételesen nem Sai (ő most amúgy sincs itt, meg, ha jobban belegondolok, az utóbbi időben abszolút nem zavart a jelenléte), hanem Ino jelenléte a MI csapatunkba! Ahogy mondtam, ez nem egy átlagos küldetés lesz.
A KASTÉLY
Amikor megpillantottam leendő szállásunkul szolgáló épületet, elállt a lélegzetem. Egy gyönyörű középkori kastély, egy kicsit talán modernebb verzióban, de eltéveszthetetlenek voltak a régies motívumok és a kert csak kiemelte a hely szépségét. A kapunál egy lakáj, vagy tudom is én minek nevezik, beengedett minket és a kerten át egészen a bejáratig kísért. Odalépett az ajtóhoz és a kopogtatóért nyúlt, de ekkor az kinyílt és egy barna hajú magas férfi nyitott ajtót. Úgy a negyvenes éveiben járhatott és kifejezetten nem úgy öltözött, ahogy ezt egy ilyen helyen élő embertől vártam volna. Kényelmesnek tűnő nadrágban, és pólóban állt előttünk…
- Isten hozta Önöket! – köszöntött egy barátságos mosoly kíséretében. – Gakusha Norikazu vagyok – mutatkozott be, én meg döbbenten jöttem rá, hogy ő volna a megbízónk.
- Üdvözlöm! Én Hatake Kakashi vagyok. Ő Uzumaki Naruto, Haruno Sakura és Yamanaka Ino – mutatott be sorba mindhármunkat.
- Nos, örvendek a találkozásnak, fáradjanak beljebb! – mondta és kijjebb tárta az ajtót (bocsánat, kaput).
A palota előcsarnokában nem kellett csalódnom; minden tökéletesen olyan volt, amilyennek elképzeltem. A falakat festmények borították, melyek alapján az itt élők családfája évszázadokra visszavezethető volt. A mennyezeten óriási csillár, szebbnél szebb drága kövekkel díszítve és hosszú, vörös szőnyeg borította minden folyosó padlóját. Egyszóval minden tökéletes összhangban volt, tükrözve a tulaj gazdagságát. A vicces az volt az egészben, hogy ami egyedül nem illett a képbe, az Norikazu úr volt.
Norikazu úr a terem végében lévő lépcső felé kísért minket, amiről szinte meg is feledkeztem a nagy bámészkodásban.
- Csodás, itt is a mi Riekánk – jelenti be és csak ekkor vettem észre a lépcső tetején álló nőt. Hosszú, barna haját szoros kontyba fogta. Arca komor, kötelességtudó maszkba torzult és ettől akaratlanul is egy XIX. századi nevelőnő jutott az eszembe, bár alig járhatott a harmincas éveiben. – Rieka, kérlek vezesd el a hölgyeket a szobájukba! – szólt hozzá kedvesen Norikazu úr. A nő arckifejezése nem változott, majd intett, hogy kövessük.
A lépcső tetején szépen faragott szobrok díszelegtek, melyek két fuvolázó angyalt ábrázoltak. Szépek voltak, de valahogy mégsem illettek oda. Az egész inkább giccses lett tőlük és bár minden egyes négyzetcentiméter szépen ki volt dolgozva rajtuk, csak elcsúfították a lépcsőt.
Rieka tovább terelt minket az egyik folyosó felé, úgyhogy ott hagytam az angyalszobrokat és egy újabb képekkel teli folyosóra értünk. A különbség csupán annyi volt, hogy ezek nem egy-egy személy portréai voltak, hanem jelenetek az egykor itt élő emberek életéből. Mintha a kastály történelmét valaki felfestette volna ezekre a vásznakra azzal a szándékkal, hogy az utókor ezáltal úgy tekinthessen a falakra, mint egy képes történelemkönyvbe.
- Hölgyeim, a szobájuk – tárta szélesre az ajtót előttünk Reika. – Ha bármire szükségük van csak szóljanak – mondta, azzal már magunkra is hagyott minket.
Egy ideig csöndben vizsgáltuk a szobánkat, ami enyhén szólva hatalmas volt ahhoz képest, hogy hálószoba. Ino szinte azonnal nekilátott kipakolni, mint aki máris otthon érzi magát, vagy inkább, aki minden áron megpróbálja otthonossá varázsolni a szobát, ami nem egyszerű feladat, hisz csak úgy kongott az ürességtől.
- Nem semmi ez a hely – mondta egyszer csak Ino, megtörve a csendet. – Ezt meg tudnám szokni – tette még hozzá.
- Azért ne nagyon éld bele magad a szerepedbe! Nem vagy hercegkisasszony és nem fog eljönni érted a szőke herceg fehér lovon, hogy aztán mindenféle fényűző bálokra járjatok, elvegyen feleségül és…
- Kizárt, hogy akár egy szőke herceg is elfeledtesse velem az én Sasukémat – jelentette ki, mire elment minden kedvem a rosszindulatú megjegyzésektől és inkább nem szóltam semmit. Egykori csapattársam emléke visszarángatott a komor valóságba, ahol a mesék nem feltétlenül érnek jó véget és az általad kiválasztott „szőke” herceg sem siet a megmentésedre.
Miután hosszú ideig nem válaszoltam Ino visszafordult a szekrényéhez és folytatta a munkát, de valahogy úgy éreztem, muszáj valakivel beszélnem erről a Sasuke ügyről és erre Ino tűnt a legalkalmasabb személynek.
- Szerinted vissza fog jönni?
- Természetesen – válaszolta olyan meggyőződéssel, hogy egy pillanatra még én is majdnem elhittem, hogy így lesz, de már túl sokat töprengtem ezen a válaszon ahhoz, hogy akár csak egy percig is ezzel áltassam magam.
- Ugye te sem gondolod ezt komolyan? – kérdeztem és éreztem a hangomból kicsengő fájdalmat.
- Nem tudom… Nem tudom elképzelni róla, hogy ennyire megváltozzon.
- Te nem voltál ott, mikor rám támadt.
- Ez igaz.
- És a régi Sasuke sosem tett volna ilyet.
- Ez is igaz… De figyelj! Végül is nincs értelme ezen rágódni. Mi mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy visszahozzuk és egyébként is… furcsa kimondani, de Narutonak eddig idővel minden sikerült, úgyhogy egész jó esélyeink vannak.
- Kivételesen egyet értek, de azért…
- Azért mi? – kérdezte kissé ingerülten.
- Azért én már nem merek reménykedni.
VACSORA
Az ebédlő egy nagy csarnokban volt, ahol szolgák hozták-vitték az ízletesebbnél ízletesebbnek tűnő falatokat. Ettől nagyon megjött az étvágyam, de mikor lenéztem a tányérok melletti evőeszközökre, tanácstalanul néztem a mellettem ülő Inora, aki megkönnyebbülésemre, hasonló arckifejezéssel nézett vissza rám.
- Szerinted melyikkel kell enni a levest? – súgta olyan csöndesen, hogy én is csak sejtettem, hogy ezt kérdezte.
- Szerintem kívülről befelé kéne haladni az evőeszközökkel… - súgtam vissza kicsit hangosabban, próbálva felidézni a filmekben látott lakomai jeleneteket.
- Öööö… ezt most melyikkel kell enni? – tette fel kicsit hangosan a kérdést Naruto.
- Fogd be a szád! – sziszegtem, hátha veszi az adást.
- De, ha nem tudom melyikkel… - kezdte, de az asztal alatt belerúgtam a lábába így elhallgatott.
- Figyeld a körülöttünk lévőket – súgtam oda, mert még a végén odakiáltott volna az asztal túl oldalán ülő Norikazunak.
- Sakura figyelj! – legalább most már ő is suttog – Egyáltalán minek ennyi evőeszköz?
- Nyilván több fogásos lesz a vacsora – válaszoltam és őszintén reméltem, senki sem hallja a párbeszédünket.
Ez után viszonylag csöndesen telt minden. Meglepő módon Naruto sem értetlenkedett többet és szinte nem is lehetett észre venni, hogy nem idevalósi (leszámítva, hogy fél percenként a szemben ülőre lesett, hogy lássa, mit hogyan kell csinálni, de ennyit mi is megtettünk Inoval).
A vacsora végeztével végre fellélegezhettem. Naruto nem csinált hülyeséget és se Ino, se én nem égtünk be. Már épp mentünk ki a teremből, mikor Norikazu úr megállította Kakashi senseit és vele együtt minket is.
- Gondolom Tsunade a részletekbe nem avatott be titeket, úgyhogy szeretném elmondani, pontosan mit kell csinálnotok.
- Csak annyi a dolgunk, hogy megvédjük magát, nem? – kérdezte Naruto
- Pontosan.
- Akkor ezen mit kell megbeszélni? – kérdezte Ino is és ezúttal teljesen jogosnak tartottam mindkettejük értetlenkedését. Egyszerűen csak meghúzzuk magunkat és, ha valaki megpróbálná megölni Norikazu urat, azt elintézzük.
- Csak annyit, hogy mik az itten szokások, mivel mindenhova velem kell jönnötök. Beleértve a vacsorákat, és mindenféle hivatalos ügyet is.
- Magyarán tanuljunk meg az etikett minden pontját egész pontosan hány nap alatt is? – kérdeztem kissé felháborodva. Ezt ő sem gondolhattam komolyan.
- Két nap, de nem kell mindent megtanulnotok, csupán a leg alapvetőbb dolgokat.
- És mi tartozik a leg alapvetőbb dolgokhoz?
- Csak néhány apróság. Ami talán nehezebb lesz az a tánc.
- Álljunk csak meg egy percre! Az rendben, hogy az illemszabályokat tudnunk kell, de minek kell táncolni?
- Nos, egy jó barátomnál két nap múlva lesz egy táncmulattság és jómagam is tartok egyet még azon a héten.
Három megrökönyödött szempár meredt rá hitetlenkedve.
- Ugye ezt nem gondolja komolyan? – kérdezte végül Ino halál nyugodtan, de igazából szerintem csak ekkor tért magához a döbbenettől, mely mindhármunk arcáról egyértelműen leolvasható volt.
- Teljesen komolyan beszélek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó