- Nem - nyögi erőtlenül, majd gyenge mozdulatokkal próbál eltolni magától. - Lemászhatsz rólam, jól vagyok... Egy lépés távolság - leheli enyhén elmosolyodva.
Hitetlenkedve és felettébb meglepődve bámulok az alattam fekvőre, hamvas arcáról lassan tűnik el a mosoly, csak sarka szegleteiben bújik meg továbbra is, alig észrevehetően.
Tanácstalanul ereszkedem rá újból - ő mondta, hogy nem fáj -, majd feltűnően mély lélegzetvételét hallgatom. Imponál, hogy ki van számomra szolgáltatva, hogy bármit is akarna velem tenni, nem tud. Tetszik, ahogyan szakadozottan emelkedik és süllyed mellkasa, alig hallhatóan szisszen fel egy-két óvatlan mozdulatnál. Megbabonázva veszek el tekintetében az éjszaka homályában, résnyire nyílnak ajkaim a gyönyörű látványtól.
Egy pillanatra smaragdzöld szemeit hosszú, fekete pillái takarják el, majd erőtlenül ismétli meg magát.
- Egy lépés távolság... Te mondtad...
Ötlet és gondolkozás híján forróan puha ajkaira nyomom a sajátjaimat, hogy végre elhallgattassam. Idegesít, hogy nem tud csendben maradni, hogy a legszebb pillanatok illúzióit foszlatja el jelentéktelenségekkel.
Feszülten magasodom felé, miközben egy szemhunyásnyi időre sem távolodom el tőle. Teste valósággal beleremeg, ahogyan finom mozdulatokkal puszilja meg felső ajkamat, újra és újra. Kővé meredek, de nem mozdulok se nem felé, se nem távolodok el. Apró ujjait lassan húzza végig hátamon, minden egyes izmom, melyet megérint, görcsbe rándul érintése alatt. Tehetetlenül hagyom, hogy kényeztessen közelségével, az ellenállás legkisebb jeleit sem tanúsítom. Talán pont ezért állt meg.
Gondterhelten néz rám csillogó szemeivel, miközben elhátrál tőlem. Automatikusan feljebb emelkedem, hogy jobban lássam arcvonásait, saját arcizmaimat rendezem, hogy ne lássa rajtam a csalódottságomat.
- Te nem akarod... - suttogja elhalóan. - Egy...
Nem adok neki időt, hogy befejezze az idegölő tartalmat rejtegető mondat befejezését, az eddigieknél sokkal határozottabban vetem rá magamat cseresznye ízű ajkaira. Tiltakozóan zárja össze azokat, és forró, kicsiny kezeivel tol el magától, de jéghideg érintésekkel teszem le karját teste mellé, és ölelem magamhoz szorosan, ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Türelmesen csókolom ajkait, de kellemetlenül nyög fel ellenkezésében, így kénytelen vagyok beleharapni abba az édes, puha állagú arcrészébe. Megadóan készségesen enged bebocsátást, nyomban kisajátítom magamnak a berendezést, lassan masszírozom belülről nyelvemmel. Kellemesebb hangokat hallat, majd gipsztől mentes karját átveti felettem, hajamba túr, enyhén beletép. Jobb lábával kissé félszegen, de rendkívül finoman simít végig lábszáramon, a combomon, majd csípőm köré tekerei magát.
Egyre jobban átadja magát, és egyre vadabbul viszonozza a csókot. A levegőhiány sem számít, egy gyors lélegzetvétel, s máris újra egymás felfedezésében merítkezünk el. Észbe kapnom sincs időm, mikor valaki megköszörüli a torkát, ijedten rebbenünk szét.
- Itachi... - ejtem ki a betolakodó nevét hivatalnokoskodva. - Mit is keresel itt? - címzem felé a kérdést számon kérően.
- Csak meg akartam megnézni, hogy rendesen ellátod-e Sakurát, de úgy tűnik, minden rendben, he-he! - mosolyogja gonoszan, de mielőtt távozna, zsörtölődve utána szólok.
- Itachi! Maradj itt, és lásd el, amíg lezuhanyzom, és felöltözök. Hány óra?
- Hajnali öt. De ha eddig képes voltál vele foglalkozni, ak...
- Mert! - vágok közbe méltatlankodva, majd lemászok védencemről, a szőnyegről felkapom a pólómat, és a fürdőszobába menekülök a bátyám idegesítően elégedett képe elől.
Bosszúsan szabadulok meg az egyetlen öltözékemtől, a bokszertól, majd határozott mozdulattal nyitom meg a hideg vizes csapot - kissé megszokásból -, és lehajtott fejjel engedem, hogy a folyadék a tarkómra csapódjon, és onnan folyjon tovább szelídebben tagjaimra.
Milyen egy idióta vagyok! Most ellenkezett, és én voltam az, aki erőltette ezt a dolgot... De felhúzott! Igen, felhúzott... Valahogyan el kellett hallgattatnom, hogy ne mondjon nekem nem tetsző dolgokat. Ki nem állhatom, ha mások emlékeztetnek a szabályaimra, amiket nem tudok betartani, még ha belepusztulok, akkor se. Ez az egész hülyeség... Érzem, hogy kezdek becsavarodni. Igen, ez határozottan annak a jele.
Kissé higgadtabban húzom el a fület a kék pöttytől a piros felé. A forró víz megváltásként melegíti fel újra testemet, megnyugvással áraszt el. Ma van az utolsó nap a hajón. Az ebéd után valószínűleg végre kikötünk... És onnantól egy repülőgépen leszek vele összezárva San Franciscóig. Lesz egy kis időm addig... Talán egy időre meg kellene szabadulnom védencemtől, hogy végre ismét józanná válhassak. Igen, ez lenne a legjobb. Aztán ha már újra a réginek érzem magamat, lelkiismeret furdalás nélkül veszem újra magamhoz. Igen, ez lesz a legjobb.
Szinte vállon veregetem magamat a nagyszerű tervem kidolgozásáért, majd gyorsan megtisztálkodom, és felöltözöm.
A kis társaságunkat a Sea street-en találom meg, a többi vendég között természetesen, egy kis asztalnál csoportosulva reggeliznek, nem a nagy teremben. Unottan biccentek feléjük, majd amint leülök, egy pincér étlapot hoz, és az első kaján, amin megakad a szemem, megrendelem.
Felsőbbrendű érzettel dőlök hátra a kis dizájnos székben, megigazítom az orromon lévő fekete napszemüveget. Egyszerű sötétkék póló volt még rajtam, a jobb karomon lévő tetoválást persze nem takarta el, de különösebben nem foglalkoztatott, egy narancssárga kockás halásznadrág és egy egyszerű, fekete strandpapucs.
Védencem egy magas nyakú, halvány rózsaszín pólóban, unottan túrogatta velem szemben a tányéron lévő, gondosan tálalt ételt, véletlenül sem nézett felém. Matten egy zöld, virág mintás hosszú ujjú ingben, szalmakalapban feszített balomon, nem meglepő módon habzsolta fel tányérjáról az étket. Bátyám hajnal óta nem sokat változott, ugyanolyan ünnepiesen elégedetten, karót nyelve mosolygott a világra. Kiengedett haja csak fokozta a hippi hatást, nem beszélve a cuki pink hosszú ujjúján. Itachi előkelően kanalazgatta az előtte lévő piros löttyöt.
Nem szóltunk egymáshoz különösebben semmit, puszta illedelemből megkérdezték egymástól, hogy hogy aludtak, meg ilyen alap dolgok. Szinte az életemet is eluntam, mire kihozták az áfonyaöntetes szarvashúst, és későn jöttem rá, hogy utálom az áfonyát. Mindegy, azért leküzdöttem a torkomon. A délelőtti órák, hogy ne teljenek el unalmasan, Matten elhívta védencemet hegyet mászni, így megvolt az elfoglaltságom, nézni őket. A fivérem meg ki tudja, hogy hova tűnt el, amint beléptünk a túrázni vágyó emberekkel telt terembe, el is feledkeztem róla.
A biztonság kedvéért én is váltottam egy jegyet, és gyorsan felkapaszkodtam a színes köveken a legmagasabb csúcsig, onnan volt a legjobb kilátás. Azért meg kell, hogy jegyeznem, hogy ezek a mű képződmények nem voltak valami élethűek, ha jobban belerúgott az ember a falába, máris volt egy kapaszkodója, így kénytelen lett volna leesni. Vagy ez csak nálam működött?
Idegcincálóan lassan telt az idő. Érzéketlenül figyeltem védencemet, amint az egyik kisebb falon kapaszkodik fel, Matten tartotta kezében a kötelet, szerencséjére kellően feszesen tartotta, így nem gondolhattam róla rosszat. Néha találkozott tekintetem a macska szemekkel, de ha megtörtént, azonnal elkapta tekintetét, és inkább egy szívderítő mosolyt küldött a lent álló lófarkasnak. Talán féltékennyé akart tenni? Egyáltalán nem hatott meg... Inkább bosszantott a gondolat. Ahhoz képest, hogy először hogy ellenállt, igen készségesen végzett velem mandula vizelet cserét. A gondolatra is keserű ízt éreztem a számban.
Szóval, a délelőtt bosszankodva telt el, és esésektől mentesen a védencemékre nézve. Ebédnél ismét hozzánk csapódott a bátyám, "színt" víve a környezetünkbe. Matten és a rózsaszín hajú nagyokat vigyorogva mesélték a történteket, én pedig savanyú képpel támasztottam ki fejemet, és napszemüveg mögé bújva fürkésztem a környezetet.
A napernyő nyújtotta árnyékban még kellemes idő volt, de védtelen helyeken, ahol a napsugarak garázdálkodtak, akár 38°C is lehetett, a szellő csak lágyan borzolta fel a hajkoronákat.
Az átlagosnál is jobban untam magamat. Meg még talán rossz kedvem is volt a kora reggeli kényelmetlen incidens miatt.
Miután bemondták a hangos bemondókba, hogy hamarosan partot érünk, Itachi elkomolyodva kezdeményezett beszélgetést.
- Hova fogtok menni?
- Midwayről repülővel megyünk tovább Dél-Amerikába. Aztán meg Európába, Keletre, és ha kell, folyton utazunk, hogy ne kapjanak el. Miért?
- Csak kérdeztem - von vállat érdektelenül, vagy pont azért, mert lényeges. - Mit fogsz kezdeni Sakura sérüléseivel?
- Adok neki belőle - felelek ezúttal én érdektelenül.
- Úgy érted, a kísérleti adagokból? Megy vagy veszve?! - hüledezik.
- Nem, csak nem akarom, hogy heteken keresztül nyavalyogjon nekem, és nem akarom fájdalomcsillapítókkal tompítani, mint azt te tetted ma.
- Honnan-? - kérdezné félbeszakítva a kérdést, de elismerően mosolyodik el. - Értem! De akkor inkább mással tompítod?
- Az csak egy nap - válaszolok apatikusan.
- Neked, esetleg! De te hozzá vagy szokva... Sasuke, ez őrültség!
- Ne hívj a nevemen! - dörrenek rá aggodalmas képébe, kiakaszt a folytonos aggályaival. - Vigyázni fogok rá, ne aggódj!
- Mint ma reggel? - Kajánul mosolyog.
Erre már nem tudok mit visszaszólni, a pultnál lejelentem, hogy hova vigyék a csomagjainkat, majd újra ketten maradunk egy-egy itallal előttünk.
- Most hol van? - szólalok meg, miközben eltűnődve figyelem a jövő-menő, kacarászó utasokat.
- Szerinted? Mattennel. Ha nem vigyázol, lecsapja a kezedről... - célozgat ismét szenvtelenül, miközben szívószálon keresztül szürcsöli a narancssárga levet.
- Nem bánnám. Gondolkoztam rajta, hogy egy kis időre lepasszolom valakinek. Nem vállalod?
- Megőrjítesz, öcskös! Először kísérleti anyagot akarsz neki beadni, most már más nyakába is varrnád? Nem gondolod, hogy mostanában kissé elveted a sulykot? Így is sok mindent elnéz nekünk fater, ezt te is tudod... - pillant rám sokat mondóan, de csak nagyot sóhajtok.
- Azt neked köszönhetjük, drága bátyókám, hogy párosával kellene flangálnunk...
- Melléd az Uzumaki gyerek van bejelentve, de ahhoz képest az is csak az üzleteket bonyolítja, miközben te bérgyilkosként dolgozol, vagy most éppen testőr vagy. El lett már nézve neked rengeteg minden, még a Sayás úgy is... Egy átlagos yakuzát már rég megöltek volna!
- Szóval nem vállalod Sakurát? - szólalok meg kis idő múlva eltűnődve.
- Áh, feladom! - csattan fel méltatlankodva, majd feláll az asztaltól, és magamra hagy.
Tényleg ennyire elviselhetetlen lettem, hogy ő sem tűr meg?
Talán nem kellene egyből megszabadulnom Sakurától, hanem más megoldást találni. Máskor arra gondoltam, hogy vállalhatnék plusz gyilkosságokat, hogy ne gyulladjak be. Igen, egyenlőre ez lesz a legokosabb döntés.
A gondolatra szinte azonnal kezem ügyébe akadt mobilom, és beütöm a számot.
- Shisui? - szólok bele a készülékbe, amint felveszik. - Itt Damen.
- Oh, te vagy az, Sasuke? Hadd találjam ki, kikészít a kis csaj! - nevetgél a túloldalon.
- Fogjuk rá és még mindig Damen vagyok - hangsúlyozom ki a nevet. - Szóval, lenne valami megbízás? - sürgetem.
- Fuugaku előre tudta, hogy nem fogod kibírni... Párat direkt félreraktam neked, üzenetben megkapod az utasításokat. Mint mindig, precíz munkát várunk el tőled!
- Gondoltam - ironizálok, majd kinyomom. Szinte azonnal kapom az első SMS-t.
"Castle Halii Kai at Waikoloa Hotel, Hawaii. Joseph Martin, 39 éves ügyvéd, két lányával nyaral a szigeten. Rajong a vulkánokért."
Hümmögök egyet, majd megkeresem védencemet. Könnyes búcsúzás után elválunk Itachitól és Mattentől, elhagyjuk a hajút, és a Midway szigeteken, szinte azonnal megérkezik a gépünk. Elfoglaljuk a helyünket, majd alig két óra hossza utazás után megérkezünk Hawaiire.
- Hawaii! - kiállt fel örömtelien védencem, mikor meglátja a homokos tengerpartot, és a luxus hotelt, mely nem messze helyezkedik el a parttól. - De, mi miért is vagyunk itt?
- Van egy kis dolgom - vonok vállat könnyedén. - Gyerünk a hotelbe!
Szinte már rutinná vált a lejelentkezés a portán, és a szoba elfoglalása.
- Ugye nem bánod, hogy csak egy ágy van? - kérdezem kissé csípősen védencemet.
- Ne-nem - válaszol kissé dadogva.
- Elmegyek, körülnézek, addig maradj itt, rendben? - Bólint egyet, így magára hagyom, és bezárom a szoba ajtaját.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd amilyen gyorsan csak tudom, feltérképezem a többi vendégek kilétét. Nem is kell sokáig keresgélnem, megtalálom a jövendőbeli áldozatomat, és az egyik készséges portásnéni el is árul pár információt a célszemélyről.
Elégedetten, és egy félig kész tervvel baktatok vissza a szobába, ahol védencemet hagytam. Kizárom az ajtót, majd az ágyon fekve meg is találom a Harunót.
- Kelj fel, egy kicsit segítened kell majd! - rázogatom meg a vállánál, majd leülök az íróasztalhoz, egy lapra firkálni kezdek.
Sakura nem válaszol, még csak nem is reagál háttal fekszik továbbra is, ugyanúgy. Nem foglalkoztat, attól még figyel - gondolom - , így el is kezdem a beavatást.
- Egy bizonyos Joseph Martint kell eltennem láb alól, két lányával van itt, Emily és Alysa Martinnal. Az egyik lány 19, a másik 17 éves, tehát szinte kordbeliek. Egyszerűen csak össze kellene velük barátkoznod, és elszakítanod őket az apjuktól, akkor végeznék az öreggel. Aztán eltűnünk, és végrehajtva a feladat. Mit szólsz? - Egy gyönyörű fegyvert karcoltam szónoklatom közbe a hófehér papírra, pár perces hallgatás után kissé gyanakodva nézek fel. - Sakura?
Semmiféle válasz-reakció, így villámgyorsan termek az ágyon és a hátára fordítom a rozsszínhajút. Gipsz nélküli kezét szorosan a mellkasára szorítja, lecsukott szemhéjai alól könnyek záporoznak, arca eltorzult.
- Sajnálom... - nyöszörgi erőtlenül, - ...fáj.
Hát persze - suhan át agyamon. Mérlegelés nélkül keresem elő az aktatáskámat, és veszek ki belőle egy fecskendőt. Megpöckölöm, kinyomom belőle a levegőt, majd beadom a Harunónak.
- Ne! Ne! - próbál ellenkezni, de erősen lefogom, így esélye sincs ellenállás tanúsítására.
- Nyugodj meg, ez nem egészen drog - nyugtatom közömbösen, majd a sápadt bőr alól kihúzom a tűt. - Meg fogsz tőle gyógyulni.
Többet nem igazán foglalkozom nyűszikölesével, kihúzom alóla a selyem huzatú takarót, majd betakarom vele.
Úgy tűnik, a segítség kizárva, a saját képességeimre kell hagyatkoznom. Meg a csáberőmre - szemforgatás.
Mivel jobb teendőm nincs, máris hozzálátok a munkához, előkészítem a fegyveremet, ujjlenyomatmentesítem, és felhúzok egy kesztyűt. Gondosan elrejtem az öltözékem alatt, majd lemegyek a közeli bárba, ahol sejtéseim beigazolódnak, és találkozok a két lánnyal. Az első pillanattól kezdve, miután meglátnak, zavart hahotázásba kezdenek, bizalmasan mosolygok rájuk. A kisebbik persze már a nővére vállára dőlve vigyorog fülig pirosodva, összesúgnak.
- Szabad ez a hely, hölgyeim? - kérdezem mézes-mázosan, majd félhold alakú mosolyt villantok rájuk.
A legtöbb nő, így ők is, ugyanúgy reagálnak, őrült mosolygásba kezdenek, és a lehető legszebb oldalukat mutatják felém. Ha tudnák, hogy hasztalan...
Nem kell sokáig álldogálnom, szíves-örömöset ültetnek le az asztalukhoz, és kérnek számomra italt. A két testvér szinte iker lehetne, annyira hasonlítanak egymásra. Hosszú, csokoládébarna hajuk és szemük van, szolárium barna bőrük, és tökéletesen fehér fogsoruk. Egyébként sem lennének az eseteim.
De most, még kicsit sem kell megerőltetnem magamat, hogy levegyem őket a lábukról. Szinte majd' elolvadnak ültükben, és nem győznek sóhajtozni meg vihogni. Szánalmas.
Rövidre fogott csábításomat kihasználva a lehető legtöbb és legütősebb szeszes italt diktáltam beléjük. Elképesztő, hogy csak a puszta " a kedvemért" megemlítése után milyen egyszerűen, egy húzásra gurították le az italt. Mindig meg tudtak lepni ezekkel a szánalomra méltó cselekedetekkel a női lények.
Miután már kellően nem tudtak magukról, és a parton is felgyúltak az éjszakai fények, magukra hagytam őket és az igazi célszemély keresése indultam.
Recepciós bevonása nélkül bolyongok 10 percig a folyosókon, mire megtalálom a megfelelő szobát. Az óceánra néző hatalmas franciaablak egyik szárnya nyitva van, ennek háttal nézi Joseph a hatalmas plazma TV-t, tökéletes áldozat, szinte túl könnyű.
A hotelt megkerülve, a datolya pálmák takarásában lopóztam a bizonyos ablakhoz, fegyveremet felemelve tartottam, készen bármilyen támadás intézéshez. Azonban amikor ismét benézek, a kanapén hűlt helyét találom a pasasnak. Kissé idegesen lépek be halkan az ablakon, és körbejártatom fegyverrel szobát. A TV még mindig be van kapcsolva, csak zavar a tájékozódásban a sok gügye reklám zaja. Óvatosan, a falhoz lapulva közelítem meg a hálószobát, ahol megtalálom áldozatomat. A megfelelő pillanatot várva simulok a falhoz, majd mikor a lehető legközelebb hallom magamhoz a neszt, előugrok rejtekemből, és fegyvert szegezek az alakra.
Azonban a meglepetés nem is lehetne nagyobb, rám is egy fegyver csöve szegeződik.
- Már vártalak, Sasuke Uchiha! - vigyorogja gúnyosan a ráncos arc, majd torok hangon felnevet, a hatalmas szobában sokáig hallom visszhangozni a szavait.
És most hogyan?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó