Sakura
Amint tompulni kezd a fejet szétvető fájdalom, minden egyes érzékszervem tiltakozni és sikoltozni kezd a hasamról szépen lassan, cseppenként lecseppenő vérvörös folyadéktól. Tisztán érzem a fájdalom helyét az alsó hasfalamon, elkeseredetten próbálom arcomat a párnába temetni, de finom ujjaik kapnak tincseim közé, majd határozott mozdulattal kísért cibálással fordítanak a smaragdzöld szemű démon felé.
- Mondd már! - parancsol fojtott hangnembe. - Ha nem működsz együtt, kénytelen leszek más módszereket bevetni...
Kiül arcomra a tehetetlenség és a félelem kettőse, remegek érintése alatt, amint újfent végigsimít rajtam. Semmi jót nem jelentő cirógatása az általa okozott seb szélénél állapodik meg, bíbor színűre maszatolva holt sápadt bőrét. Hirtelen nehezedik rá a még mindig vérző sérülésre egész tenyerével, tehetetlenül tör fel torkomból az ordítás.
- Nem..! Nem, tudok semmit! - zihálom kétségbeesetten, fejemet ide-oda csapkodom a teljes testsúlyával okozott kínomban, görcsösen markolom ujjaimmal a selyem szövetű párnákat.
Megvető pillantással emeli fel kezét, majd gúnyos mosollyal nyújtja ki felém, hátrálni próbálok tőle, és kerülni a testünk közötti találkozást, de lehetetlen, mert csípőmön ül. Még a félelem könnyeit is elfelejtem hullatni, ereimben megáll a keringés, amint véremtől mocskos ujjaival közelít. Vérem melegével simítja végig a pofon helyét, többször is ismételve a műveletet.
- Szegénykém... - gagyogja sajnálkozóan, miközben majd' megöl a halál félelem, amint kegyetlen szemeiben elveszek. - Csak nem te is a csapdájába estél annak a gyilkosnak?
Nem fogom fel igazán, mit mond, megrögzötten csak az arcát bámulom, melyről őszinte sajnálat rí le, de biztosra veszem, hogy nem irántam. Gyámoltalan pillantásokkal jegyzem meg sötétbe borult arca jellegzetességeit, a gyér fényben méregzölden világító macska szemeit, a szétcsúszott, mesterien elkészített frizurát alkotó fakó tincseit.
Gyengéden rajzolgatja a fájdalom figuráit lassú érintésekkel bőrömre, enyhén félrebillentett fejjel mered arcomra, de mintha nem rémült tekintetemet nézné, hanem valami sokkal távolabbit.
- Nem szégyen, ha bevallod, elvette az eszedet... - suttogja ismét furcsán mélázva.
Nem értem, hogy most mi változott meg hirtelen, de hálát adok a sorsnak, hogy elfeledkezett arról az eshetőségről, hogy tovább kínozzon. Szívem lassabban ver az átlagosnál, de csak azért, mert nem mer hangosabban, nehogy kizökkentse távoli gondolataiba merülő Sayamét, levegőt venni is alig merek, bőröm libabőrös.
Minden átmenet nélkül terül el arcán újra az életemre szomjazó mosoly, talán utoljára kérdezi meg:
- Hajlandó lennél végre válaszolni?
Szemeim tágra nyílnak az újfent hatalmába kerítő félelemtől, agytekervényeimet seben kezdem el járatni, hogy valami megoldást találhassak, hogy élve megússzam ezt a kalandot, de újra és újra a nő arca jelenik meg lelki szemeim előtt, teljesen beeszi magát elmémbe gúnyos mosolyának emléke.
Nem tudok válaszolni bénult testemmel, semmiféleképpen sem, minden átmenet nélkül szál le rólam a nő. Már kezdtem reménykedni a megmenekülés illúziójában, de mint említettem, ez csak egy szép illúzió, mely elúszik, amint két fehér kendőt vesz elő a szekrény fiókjából. Nem merek ellenkezni, amint számba rakja az egyiket, majd tarkómnál megköti, s bármennyire is megrémülök, még akkor sem mutatok ellenállást, mikor a szememre köti a másodikat.
Már nem láttam, és nem voltam képes segítségért sem kiáltani, idegesen tágultak és szűkültek orrlyukaim a lélegzetvétel közben, nem győztem elfojtani a légszomjom, teljesen kiszolgáltatottá váltam előtte. Szívem vadul kalimpál, testem idegesen feszeng, többé már nem tudom, hogy mit tesz velem a nő, vagy éppen merre lehet.
Valaki lefogja a csuklóm - valószínűleg Sayame -, és tűszúrást érzek a vénámba, rémülten próbálok felsikítani.
- Nyugi, kislány! Csak egy kis drog koktélt adok be neked, hogy élvezetesebbé tegyem a mi kis játékunkat, és nem mellesleg abban a reményben, hátha megered a nyelved... Csak a te számodra tartogattam, hát nem örülsz a megtiszteltetésnek?
Nyugtalanul hallgattam végig vontatott beszédét, valahonnan közelről hallottam, lehet, hogy a fülembe suttogta, de nem érdekel! El akarok menekülni innen, minél messzebb, távol minden fenyegető és fájdalmat okozó dologtól, vagy személytől!
Mintha tőrt döftek volna újra az eddig is sajgó pontba, s mintha elkezdték volna azt forgatni, elhomályosítja józan eszemet a fájdalom jelensége.
- Ameddig várunk a hatásra, biztosabbá teszem, hogy kedved támadjon a beszédhez... - Hangjából csak úgy csöpög a gúny, belegondolni sem merek, mire célzott.
Nagy bánatomra nem kell sokat várnom, hogy megtudjam, mire gondolt, újra csípőmre nehezedve érzem a nőt.
Mint ahogyan először tette, lassan húzza végig kezét felsőtestemen, de ezúttal már a pengét mélyen a bőrömbe mártva. Idegölően pontosan érzem a szövetek szakadását, hallom a fém hideg sercegését, az éltető folyadék kibuggyanását, s miután mindezeket épp ésszel felfogom, és kellően megrémisztenek, csak azután jön az utó-hírnök, a fájdalom. Váratlanul igázza le egész testemet és görcsbe rándítja, a kíntól megfeszül minden egyes izmom, tehetetlenül próbálok hangokat átpréselni az ajkam szélét felrepesztő anyagon keresztül.
Újra érzem a penge vágását, és a folyadék lassan legördülő útját az oldalamon, újra és újra, ha jól saccolom, centiméterenként váj bőrömbe egy éppen, hogy csak vérző sebet.
Mintha a forróságot egy edényből öntenék testemre, lassan terjed el tagjaimban a bizsergető érzés, ragadóssá válik a levegő, megfeledkezem a fizikai fájdalmamról. Tompán érzékelem a külvilágot, s bár fehér vászon feszül a szemeim előtt, tökéletesen érzem, hogy a szoba forogni kezd körülöttem.
Hirtelen hallucinációban találom magamat, együtt pördülünk a világgal, Damennel táncolunk a bál táncparkettján, csak mi ketten a kihalt,de mégis meghitten csendes teremben.
Csodálkozva bámulok végig a négy fal közé zárt ürességen, miközben lassú lépéseket ejtünk. Az asztalnál kitolt székek sorakoztak rendetlenül magukra hagyva, az étel megromolva bűzölgött a szépen kidekorált asztalokon. Megszűnt minden meghittség és barátságosság érzete.
Kétségbeesetten nézek fel táncpartnerem kifejezéstelen arcára, tekintete messze réved a szemközti falon. Megpróbálok megállni, és megfordulni, megnézni, mit szemlél ennyire kitartóan, de erősen lapul kézfeje lapockámon, csak úgy, mint ahogy másik kezemet fogja a tenyerében. Megijedek, amint hirtelen rám néz, mély sötét tekintetében elveszek, ahogyan közelebb hajol hozzám.
Mint egy rémkép, úgy jelenik meg előttem dühödt arca, mikor letorkolt, és belém fagyasztotta az érzéseket. Durván lököm el magamtól, karjába marok, hogy végre elengedjen. A legközelebbi falhoz hátrálok, amint megpróbálok előle elmenekülni, de a nyugtató zene megszűnik, nyomasztó csend ülepszik az ürességtől kongó terembe.
Damen tekintete fagyosan villan rám, dühösen vág hozzá a falhoz.
- Hülye szajha! Hogy mersz engem elutasítani?! - üvölti a lehető legközelebb hajolva hozzám, gyűlölködő tekintetével, és a vállamon erősen szoruló ujjaival szinte a megsemmisülésig zúz össze. - Tudod mit? Akkor... Ami ma történt, azt nagyon gyorsan felejtsd el...
Tiltakozóan sikítok fel az ismerős jelnettől, és attól, hogy Damen ilyen lekezelően beszél velem, és az egész ürességtől, csöndességtől. Elszántan tépem ki magamat karjai közül, az utcára kinyíló ajtón keresztül sebesen futok ki. Pár szék az utamba kerül, de csak ellököm őket az útból, nem foglalkozom vele, hogy többször is majdnem elesek.
Az útnak vége, a végtelen óceán fekete színűen hömpölyög tovább, óvatos léptekkel lépkedek a széléhez, hirtelen tűnik el a korlát, és magába szippant a sötétség, reménytelen sikolyba torkollik zuhanásom.
Levegőért zihálva emelkedik mostanra már vér borította mellkasom, minden egyes apró mozdulatnál kínzó fájdalmak gyötörnek. Elkeseredetten szorítom össze szemhéjaimat, fejemet magamon kívül fordítom jobbra és balra, szörnyen vontatottan mozdulok, a levegő kellemetlenül forróan tapad bőrömre. A kíntól megránduló karom megcsörrenti a láncokat, de minden nagyon távolinak tűnik. Aztán újra fájdalom, egyre erősebb és több, egyre valóságosabb és sajgóbb. A végén már egész tudatom betelik lényem szenvedésével, sokadszorra próbálom kipréselni magamból szenvedésem hangjait, de hiába.
Csapzottan szuszogok egyre mélyebbeket, már annyira visszatérek a valóságba, hogy érzem a mellkasomat és hasamat beborító, sajgóan maró apró sérüléseket, izzadságom keveredik a vörös folyadékkal.
- Magadnál vagy még? - kérdezi egy fölényesen kacagó hang.
- Damen... Damen... - nyöszörgöm kábán, erőtlenül próbálom mozgatni sajgó tagjaim.
A kendő eltűnt szememről, s a számban lévő rongy sem dörzsölt annyira. A még rajtam ülő nő elégedetten mosolyodik el.
- Hát, legalább már beszélsz! Hajlandó lennél végre információkkal szolgálni, vagy szeretnéd a végtelenségig folytatni ezt a játékot? - A válasz előtt még eloldja a szövetet, nyakamra csúszik a nedves rongy.
Elcsigázottan mérem fel helyzetemet, már meg sem döbbent az alvadó vér sötét színe, a vas kellemetlen szaga. Erőlködve veszek levegőt, a szám és légcsövem száraz, szívem alig dobban. Kitágult pupillákkal meredek a gonosz arcra, eszembe jut a képzelgésem.
Damen, a menekülés és a zuhanás.
Bármiféle előjel nélkül szakad fel torkomból az artikulált ordítás, pánikszerűen próbálom lerázni magamról kínzómat. Megállás nélkül kiabálok, mintha muszáj lenne, hisztérikusan menekülnék a helyzettől. Rám tör a félelem is, hogy még több fájdalmat okozhat nekem, ezután a halál félelem, hogy itt és most végem lehet.
- Elhallgass! Hallgass már! - próbál ingerült mozdulatokkal elhallgattatni Sayame, de mivel nem hagyom abba, a pengét a nyaki ütőeremhez fekteti. - Ha nem hagyod abba, megöllek, kislány...
Sasuke
Talán némi bűntudatot érzek az miatt, hogy csak úgy letámadtam a védencemet. Lényegében nem ő tehetett a történtekről, hanem én... Én láttam meg benne Sayamét, én kezdeményeztem a csókot... Én vagyok hibás, mégis őt büntetem.
A külvilág ingereit lerázva magamról, kóborgok céltalanul a mulatozó tömegben, egyszer csak bátyám karolja át vállamat, eléggé fel van dobódva, sütit töm a számba.
- Hé, öcskös! Mit csináltál ennyi ideig?! Itt javában folyik az élet! - győzköd teljes beleéléssel, zsörtölődve köpöm ki az édesség darabkáit. - Tényleg, egyébként hol van a bűbájos Sakura?
- Nem bűbájos, és valami barátnőinél van. Milyen furcsa, hogy ezen a hajón minden ismerős utazik! - jegyzem meg csípősen, mikor véletlenül kiszúrom a tömegből a Haruno apját, majd egy másik eltévedt pillantással Matten is a szemem elé kerül.
- Heh, jah! Képzeld, mielőtt még elkezdődött volna a buli, valami fekete ruhás fickók rohangáltak a másodikon, egy igen szemrevaló lányt üldöztek!
- Hogy mi?! - áll meg bennem az ütő, - És ezt eddig miért nem mondtad, te idióta?! - Dühömben még a karját is leszedem vállamról, hogy szemtől szembe sértegethessem.
- Elintéztem őket, sitty-sutty! - dicsekedik büszkén.
- De többen is lehetnek! Az égszerelmére, ha ezt tudom..! - befejezni sem tudtam ezt a mondatot, azonnal magam után rángattam a hülye bátyámat, és keresztül vágok vele a tömegen.
- Matten! - szólok a közelben szórakozó férfira, aki egyből felfigyel rám.
- Mit akarsz ezúttal, Uchiha öcsike? - cukkol jókedvűen, de a helyzet megköveteli tőlem a diszkréciót.
- Gáz van, majd Itachi elmondja! Most inkább gyere! - utasítom némi ingerülettel hangomban, mire elmegy a kedve a további hülye beszólásaitól, és komoly képpel csatlakozik a kis fáklyás menetünkhöz.
- Hogy is mondta? Második, vagy harmadik emelet? Vagy lehet, hogy a negyedik?! - töprengek már-már kétségbeesetten, mire a fivérem megálljt parancsoló kézjele higgaszt le.
- Maradj itt, Sasuke. Matennel elintézzük... - vet sokat mondó pillantást a másik lófarkasra, értetlenül meredek a most először normálisnak tűnő testvéremre. - Inkább menj a saját szobátokba, szedj össze minél több törölközőt, lehetőleg bordó színűt, és készíts elő egy tálba vizet is...
- Mi akar ez lenni? - vetem a képébe szemrehányóan.
- Csak tedd! - mordul Matten is. Tekintettel a történtekre, lehet, hogy jobb lenne, ha nem én cibálnám vissza a szobánkba Sakurát, így csak bólintok egyet, és hátat fordítok nekik, már-már futólépésben közelítve a negyedikre vezető lépcsőhöz.
Sakura
Nagyot nyelve tiltakoztam a vágy ellen, hogy tovább sikítsak, hátha valaki végre meghall, és a segítségemre kél. Soha életemben nem éreztem magamat ennyire másokra utalva, ennyire elveszve. Sohasem voltam az a fajta, aki mindig, minden helyzetben feltalálta magát, de erős túlzásnak veszem az élettől, hogy így próbál meg tesztelgetni. Már ha ez az akar lenni, és nem a befejezés...
- A francba! - szitkozódik váratlanul a nő, majd leugrik rólam, abban a pillanatban kicsapódik az ajtó.
- Állj! - dörren egyszerre Itachi és Matten.
Amint meglátom a két férfit, a sebeim által okozott fájdalom és a lelki terror ellenére boldogság fut végig meggyötört testemen, porcikáim izgatottan kezdenek el remegni. Második gondolatom: hol van Damen?
Aztán tovább megy a film szalaga. Amint egymással szemben állnak, pisztolyt szegezve Sayaméra... Elhomályosul a tekintetem, erősen kell küzdenem, hogy ne törjön rám újabb kínzó képzelgés. De minden igyekezetem ellenére a kép egyre csak maszatolódik, és sötétedik, jajveszékelve próbálom követni az eseményeket, és csak az kattog fejemben, nehogy valami baj érje őket is.
Hosszú, néma sötétség, tompán érzem, ahogyan testem belesajdul, amint felemelnek az ágyról, s valahova máshová visznek.
Egy ágy alatt feküdtem. Éreztem magam alatt a szőnyeg durva szálait. Oldalra fordítottam fejemet, szinte hiányzott, hogy nem kísérte minden mozdulatomat fájdalom. Két pár lábat fedezek fel, látásom elkenődik a könnyeimtől. Felismerem az évekkel ezelőtti eseményeket..
Egy könyörögve síró nő hangját hallom, nem akarom érteni, mint mond, miért rimánkodik. Tudom. Oly sokszor lejátszódott már bennem ez a fájó emlék, s most újra...
Egy vérfagyasztó sikoly, mely azóta örökre kísérti az életemet, s a penge, mely a fejem mellett ért talajt. Az ágy puha szivacsa csak úgy szívta magába az asszony rubint vérét, pár csepp az arcomra hullt. Az anyám vére volt. Megölték őt, orvul és kegyetlenül. Az apám volt az...
Sajgó fejjel kapaszkodok vissza az értelem világába, lassan válik újra valódivá ez a hely. Forróságot érzek, egészen perzselőt. Hideg borogatást észlelek a homlokomon... Nem is. Az egész testemet átöleli valami kellemesen hűvös.
Mint egy éltető ösztön, úgy kapaszkodok bele a rajtam fekvő testbe, nem törődve a sajgás zsibbadtságával. Puha felületű, de mégis kemény izmokat tapintok gyenge ujjaimmal, csak most tűnik fel a mellettem pihenő sötét kóc, amint a párnába temeti arcát.
A felismeréstől azonnal belém nyilall minden egyes sérülésem fájdalma, kellemetlenül nyögök fel. Damen karol magához.
Sasuke
Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a bátyám karjaiban alig élő testet. Miattam történt - csak ez zakatolt bennem, és még most is. Rengeteg apró sebet ápoltak le a rózsaszínhajún Mattenék, miközben én sokkos állapotba kerülve próbáltam felfogni az eseményeket. A nyakától a melléig futottak vékony, vörös csíkok, majd onnan mélyebb vágások hullámoztak át a hasfalán, majdnem megsértve az intim szférát. Kegyetlenül megkínozták szegényt, nem törődve azzal, hogy ő csak egy ártatlan lány, egy civil. Valószínűleg rólam akartak megtudni valamit, az az idióta meg inkább szenvedett... Ráadásul be is lőtték - bármikor, bárkin észreveszem a tű nyomát, már csak azért is, mert én is büszkélkedhetem párral, de nem a feldobódás kedvéért.
Miután már kissé magamhoz tértem, magamból kifordulva teljesítettem Itachi utasításait. Hideg borogatás, sebek ellenőrzése... Ennyit még én is meg tudok csinálni bárminemű orvosi végzettség nélkül.
Magányosan ültem a sötét szoba sarkában elhelyezkedő hatalmas bőr fotelben, miközben feszülten hallgattam a forgolódó, nyögdécselő védencemet. Végigfutott gerincemen az irtózat gondolata: mi lett volna, ha Itachinak nem jut eszébe a lány? Valószínűleg meghalt volna... Egy újabb személyt öltem volna meg, akaratomon vagy más parancsán kívül.
A nyöszörgések egyre sűrűsödtek, a nyugtalan forgolódás is intenzívebbé vált, így nem engedhettem meg magamnak, hogy a hülye, öntörvényű szabályaimat betartsam. A borogatás cserélgetését hamar meguntam, de nélkülözhetetlenek voltak, hiszen még lázálmában is szenvedett, és csak a benedvesített törölközők enyhíthettek talán fájdalmain.
Először vonakodtam a gondolattól, de mivel nem volt jobb ötletem, s így, ha baj van, idejében észreveszem, levettem a pólómat, és óvatosan körbeöleltem a láztól forró testet. A takarót visszahúztam így magunkra, megfeszült izmokkal leheltem a gondterhelt arcba. Vajon tudja, hogy ez miattam történhetett? Haragudni fog rám?
Nem! Minek töröm én a fejemet ilyen felesleges kérdéseken? És ha utál?! Utáljon, ahogyan csak a kedve tartja, akkor sem fog tudni megszabadulni tőlem, míg a küldetésem nincs befejezve!
Akaratlanul is szorosabban magamhoz ölelem. Elszégyellem magam. Nem csak az miatt, hogy miattam történt mindez, az miatt is, hogy nem tudom betartani a saját szabályaimat. Persze ez most a legkevésbé számít, de gyilkos csend nehezedik rám, és mást sem hallok, mint a szabálytalan szuszogást alólam. Ha mással nem is, talán ezzel az eggyel jóvá tehetem a mulasztásomat. Bár ettől még nem fogom tudni kitörölni agyából a történteket, a kínt, és a sebei sem fognak begyógyulni... Szép kis testőr vagyok, mondhatom!
- Anya... - zavarja meg a némaságot erőtlen nyögése. - Anya...
Képzeleg. Talán a legrémesebb emlékeit éli át újra.
Eszembe jut, hogy fordított esetben mennyire nem szeretném ezt. Újra látni leperegni szemeim előtt a szörnyű eseményeket, s bár hiába tudnám, mi történne, egyszerűen nem tudnék rajta változtatni, s a vége mindig ugyan az lenne... Beleborzongtam a gondolatba. Védencem hatalmasat nőtt a szemembe, hogy mindezt ilyen "könnyen" viseli.
Meglepetten konstatálom, hogy már átvettem az alattam fekvő testhőmérsékletét, szinte süt közelsége. Gondosan visszatakarom, majd hanyagul a homlokára rakok egy vizes törölközőt, hideg zuhanyért lépkedek a fürdőbe. Meg sem rándultam, miközben a jéghideg folyadék gyors folyással végigszántott testem felületén. Magam elé révedve vizsgáltam át a gondosan felhelyezett csempe minden egyes négyzetcentiméterét, miután úgy érezem, végtagjaim majd' lefagynak, elzárom a jégkásával határos folyadékot. Sebtében törülközöm meg, rendkívül óvatosan és odafigyelve öleltem át újra a még forróbbnak tűnő apró testet. Lassan olvadt fel a szinte bőrömre fagyott víz, de jól esett közelsége melege, magamon érzett perzselő lehelete.
Jobban szeretnék rajta segíteni, többet tenni érte, de nem tudok. Nem tudom, hogy ilyenkor mi a teendő. Sohasem próbáltam enyhíteni egy megkínzott drogos fájdalmain... Ahogyan eddig soha nem kaptam ilyen furcsa feladatot, és senkivel se találkoztam, aki külsőleg ennyire hasonlított volna Sayára...
Kiráz a hideg, ahogyan visszaemlékezek a nő gyönyörű arcára, felsőbbrendű mosolyára... Az ő módszere volt az ehhez hasonló, kegyetlen bánásmód.
Fejemet a párnába temetem, hátha sikerül elterelni a gondolataimat. Alattam az életéért küzd védencem, s én csak ilyen hülyeségeken tudok gondolkozni, mint a szánalmas múltam?
Megpróbálom kiüríteni gondolatom szemetes ládáját, és kiönteni egy jó nagy konténerbe.
Az alattam doromboló mellkas emelkedése és ereszkedése egyenletessé válik, mintha szíve is kissé gyorsabban kezdene el verni. Puha bőre izzadtan tapad az enyémhez, de nem bánom, most nem. Ő most egy törékeny test, akire el kell kezdenem vigyáznom, ha eddig nem tettem normálisan.
Ujjak futnak végig hátamon, és a gipsz durva felülete, nyomukon szinte perzsel bőröm. Kellemetlen nyögést hallat az alattam fekvő test, így gyorsan felemelkedem róla, bőrünk szinte cuppanva válik el egymástól.
- Fáj? - kérdezem aggodalmasan a fáradtan csillogó smaragd zöld szempárba bámulva, a kelleténél még mindig nagyobb egy kicsit pupillája.
- Nem - nyögi erőtlenül, majd gyenge mozdulatokkal próbál eltolni magától. - Lemászhatsz rólam, jól vagyok... Egy lépés távolság - leheli enyhén elmosolyodva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó