Itachi
Az első csókjukat már elkönyveltnek tekinthetem - elvégre, ilyen kinézettel ki tudna ellenállni Sakurának? Hát, az öcsém nem... Meggyújtom a szobában a füstölőt, a karmazsinvörös sötétítőt elhúzom. Meg vagyok elégedve a munkámmal, büszkén nézek körbe a szobában. A terepet teljesen előkészítettem a romantikázásra, Sasuke igazán hálás lesz majd érte! Az ágyra rózsaszirmokat szórtam, néhol még a szőnyegre is jutott. A szekrényeken és az asztalon több gyertyát is meggyújtottam, halványan pislákol fényük a vöröses félhomályban. A füstölő kellemes, enyhén édes illata már belengi a szoba légkörét, egyszerűen tökéletes! Persze, még az italt sem hagyhattam ki, az éjjeliszekrényen fejedelmi minőségű vörös bor és két pohár. Tényleg be kellene törnöm a szakmába!
Elégedetten danolászva lépek ki a keskeny folyosóra, de egy lány belém rohan.
- Hasra! - kiálltja, miközben rám vetődik, lövések dördülnek el.
Reflexszerűen kapok fegyverem után, és a közeli szobába belököm a nőt, a támadókra lövést adok le.
Fájdalomtól eltorzult arccal borulnak el a bizonyára drága szőnyegen, vérükkel piros pöttyöket festenek a fehér falra. Hát ezt biza' nehéz lesz eltüntetni!
A haldokló testekhez sietek, átkutatom az öltözéküket valamilyen papír után, hátha be tudom őket azonosítani, de nem találok semmit. Eszembe jut a nő, aki megmentett a lövésektől, így a szobába megyek. Remélem, nem tett kárt az előkészületeimben!
- Köszönöm! - borul a nyakamba, de amikor felnéz rám, szeme összeszűköl, hasonlóképpen reagálok én is.
- Sayame?! - nyögöm meglepetten, mire a nőszemély arcán egy gúnyos mosoly jelenik meg.
- Rég találkoztunk, Itachi! - Ez nem lehet! Mit keres itt?!
Ha találkozik az öcsémmel, el fogja rontani a kis szórakozásomat...
- Mit akarsz? - szűröm ki a fogaim között gyűlölködő tekintettel. - Kik elöl menekültél? Te is megtudtad volna védeni magadat...
- Ugyan már! Jó kislány vagyok! - suttogja kacéran, majd megragadja a nyakkendőmet, hozzám simul.
- Tűnj el - suttogom fojtott hangnemben.
- Ugyan már! Nem csak neked jár a jóból! - Sértődötten ejti ki kezéből a nyakkendőt, és az ágyra ül. - Rózsaszirmok? Gyertyák? Füstölő? Rosszra gondolok...
Nem szólalok meg, csak fenyegetőzve figyelem minden egyes mozdulatát. Lábát keresztbe teszi, egyik kezével kitámasztja magát, kacéran felnevet.
- Igazán nagyszerűen akasztottad rá Sasukéra azt a kis libát. Elismerésem! De... - komoly hangnemre vált, - ezáltal keresztbe tettél nekem. Nem mintha nehezemre esne visszacsábítani az öcsédet, de így kihívás lesz...
Hányinger fog el, ahogyan körbenyalja vérvörösre festett ajkait.
- Megszeged az egyességet? - címzem felé a kérdést. - Mit fogsz mondani? Miért élsz még?
Megvetve néz rám, torokhangon felnevet.
- Sasuke-kun, - hangját elváltoztatja, egészen kislányosan - az nem én voltam... Egy ártatlan lányt öltek meg... - kacér mozdulatokkal lépdel hozzám, majd a lófarokba kötött hajamat kezdi el csavargatni, végül a fülembe súgja, - A bátyádék.
- Ribanc! - A hajánál megragadva húzom el magamtól.
- Ch! - köpi, - Mondj, amit akarsz! Szerinted kinek fog hinni? Nekem, vagy neked, Itachi?
Sakura
Bőrömön kúszik fel testemen a hideg, enyhén megrázkódok tőle, ahogyan ajkamba lehel. Olyan közel van hozzám, mégis... Nem merek hozzá közeledni, lehet, hogy ezt az egészet itt csak beképzelem... Vagy hamarosan felébredek... Bárcsak, bárcsak!
Eddig kitűnően palástoltam, hogy egy fikarcnyit sem tudok táncolni, botlábaim azonban ismét közbeszólnak. A habos-babos ruha aljába beakad a cipő sarka, teljesen váratlanul veszítem el egyensúlyérzékemet. Volt, nincs lehetőség, már csak zuhanok...
Szerencsémre Damen időben kapcsol, és még azelőtt erős karjaiba zár, mielőtt a fejem a márvány padlón koppant volna.
- Kö-köszönöm - nyögöm elvörösödött arccal, és csak átkozom azt a nyavalyás szerencsétlenségemet.
Most biztosan irtó hülyének néz, vagy ügyetlennek, vagy valami még rosszabbnak! Ő annyira tökéletes, én pedig... Igazán elsüllyeszteni való vagyok.
- Idiótha' - sóhajtja, mintha egy nagy kő gurult volna le a szívéről.
- Elnézést, megzavarhatnám az idilli pillanatot? - szólal meg Damen mögül az ismerős, közönyös hang.
- Apa? - Alig bírom kinyögni ezt az egy szót, és igen erősen elszégyellem magam a helyzet miatt...
Damen kapcsol, és a két ügyetlen lábamra állít. Arcán nyoma sem látszik az alig pár perccel ezelőtti érzelmeknek, teljesen érzelemmentessé vált, újra. És sajnálatomra talán örökre.
- Parancsol, uram? - kérdezi enyhén mogorván testőröm, de még így is imádni való arccal.
- Meg akartam bizonyosodni a lányom biztonságáról... Nos, úgy tűnik, jó kezekbe adtam - közönyös és kimért a hangja, mint mindig.
Utálom, hogy ilyen nemes egyszerűséggel beszél rólam. Mintha csak egy tárgy lennék... Mégis, mindent megteszek ennek az embernek, hiszen ő az, akire azt mondhatom: család.
- Igazán köszönöm - válaszol illedelmesen jég-hercegem, de mimikáján kevésbé látszanak a mondottak.
Kínos csend áll be a kis társaságunkra, a két férfi szemlátomást sértegeti egymást puszta jelenlétével. Legszívesebben elbújnék Damen védelmet nyújtó háta mögött, de megmozdulni sem merek, még a végén megint lecseszést kapok szegény fejemre. Már kezdett a kínosság végletéig fajulni a dolog, de a vacsorához szólító csengő csilingelően magas hangja mindent magától megoldott. Legalább is, azt hittem.
Jó kislányhoz híven inkább apám mellett foglaltam helyet, Damen velünk szemben ült karót nyelve. Igazán kezdett frusztrálni a dolog, hogy mindennemű kommunikáció nélkül bámulták egymást kifejezéstelen arcukkal, és úgy tettek, mintha értenék egymást. Most én vagyok hülye, vagy tényleg megkergültek?!
A feszültségemet le kell vezetnem valahogy, így megragadok egy jó nagy pulykacombot, és minden illedelem nélkül elkezdem rágcsálni. Pont, mintha otthon ennék, a kényelmes ágyikómban, apa tudta nélkül. Már az is szemet szúr, hogy észre sem veszik szentségtörésemet, így kénytelen vagyok drasztikusabb módszerekhez folyamodni.
Áfonyaöntet sült húsokkal és tartármártással, gyümölcs peperónival, sütemény csípős szósszal, rizs pörkölttel és még ez sem elég groteszk! Élvezethajhász módon nyomom már a ketchupot a tortadarás királyburgonyára, amikor mindketten rám dörrennek.
- Sakura ne egyél már össze ennyi baromságot! - Egyénileg is leordítják a hajamat a fejemről, nemhogy ketten egyszerre! Feladom a próbálkozást, hogy néminemű beszélgetést építsek fel... Reménytelen.
Itachi
Nos, akármennyire is próbálnám tagadni, felesleges lenne. Igaza van. És ez aggaszt.
- Mihez fogsz most kezdeni? - a lehető legérzéketlenebb hangnememet veszem fel a kérdés feltevéséhez, precíz hatást várok.
- Valahogyan eltollak az utamból, drága! - Szája szegletében gonosz vigyor bújik meg, ismét megközelít.
Bal kezét a mellkasomra helyezi, enyhén felpipiskedik, mintha meg akarna csókolni. Átlátok a kisded játékán, azt várja el, én kezdeményezzek. Megragadom a rajtam lévő kezét, majd lehajolok hozzá, és a fülébe suttogom enyhén sóvárgóan:
- Próbálkozni szabad, drága...
A várt hatás nem marad el, enyhén csalódottan vonja össze szemöldökét, majd dühösen az ajtónak lök.
Időm sincs a visszavágóra, ismét magamon érzem, a nyakkendőmnél megfogva ránt le magához, ajkait rám tapasztja. Mindent vagy semmit alapon harapok bele rúzsos ajkába, majd a nyakán kenem szét a zsíros festéket. Megrovóan vájja bele körmét nyakamba, felszisszenek a fájdalomtól. A sebből épphogy csak vér buggyanna ki, a barna hajú máris érzékien végignyalja a karmolást. Megadó sóhajjal tűröm, hogy a nyelvével kényeztessen, a feneke alá nyúlok. Lábait keresztbe fonja hátam mögött, közben egy pillanatra sem enged el, az ágyra dűtöm. Ahogyan felé magasodom, csípőjénél nekifeszülök, kéjesen felnevet. Forróan nyal végig ajkamon, az egész teste felhevülten ölel körbe - úgy tűnik, tetszik neki a helyzet, én pedig semmilyen jó elrontója nem vagyok...
Sasuke
Utálom ezt a pasast. De ha úgy vesszük, ő a megbízóm. A megbízónak pedig kötelességgel tartozunk. Nem sérthetjük meg, mindennemű tiltakozás nélkül engedelmeskednünk kell szavának. - csak ezt hajtogatom magamban.
Hajszál választ el attól, hogy neki ne loccsantsam a szemközti falnak. Eljátszok a gondolattal, milyen is lenne hullája a márvány padlón, vére a falon...
Sakura fanatikus étel-keverése zökkent ki ábrándozásomból. Két marokkal tömi a fejét, undorítóbbnál undorítóbb étkekkel. És én ezt a lányt akartam megcsókolni! Tudnám, hová tettem akkor az eszemet!
- Sakura ne egyél már össze ennyi baromságot! - Nem mutatom meglepődöttségemet az iránt, hogy egy emberként szidtuk meg védencemet.
Vérig sért ez az ember, és ezt egyszerűen nem vagyok képes elviselni! Minden apró mozdulatával az sugallja, alacsonyabb rendű vagyok, gúnyos tekintettel mér végig minden egyes percben. 22 évem során kevésszer akadt olyan nehéz dolgom, mint most. Annyira nehezemre esik elfojtani a gyilkolási vágyamat... szinte kívánom a halála látványát! - Hát igen, ez a hátulütője, ha gyilkos vagy...
- Egyébként, hova is tartotok? - Meglepetést okoz, hogy kérdéssel méltatja személyemet.
Valami zöld trutyit kezd el kanalazni monoton módon, meglepődök, hogy rendes kajával működik az az ocsmány, kövér teste.
- Midway szigetek. Onnan repülővel folytatjuk az utunkat - határozom el.
Igaz, hogy ez a hajó egy sziget méretével vetekszik, mégis, nem elég nagy, hogy ezt az öntelt pojácát nap, mint nap elkerüljük.
- Feltételezel, a lányommal is csak táncoltál... - kötekedik szenvtelenül, irritáló tekintetét rám függeszti.
Az említett csak kis híján félrenyel, és hangosan köhögni kezd.
- Pontosan - jelentem ki higgadtan.
Nem is tudom, hogy mi volt akkor velem... Fel kell jegyeznem, hogy estélyiben többet nem láthatom a védencemet, mert nem várt hatást gyakorol rám... Nagyon nem akart hatást.
- Nehéz lehet egy hozzád hasonlónak. - Nem értem, mire megy ki a célozgatásaival?! Az őrületbe akar kergetni, vagy mi?!
Úgy döntök, inkább nem kommentálom a kijelentését, és szépen lenyelem a sértést.
- Elnézést - nyögöm erőltetetten, majd felkelek az asztaltól, és a mosdót veszem igénybe.
A mellékhelyiségben rám talál a magány, aminek különösképpen örülök. Ez a sok ember, a zsúfoltság, gloah! Nem csak védencem apjától kap el a hányinger...
Jó hideg vízzel törlöm meg arcomat, mintha a nekem szánt sértéseket akarnám magamról lemosni. Akaratlanul is kigombolom az első két gombot az ingemen, majd szétfeszítem az anyagot, hogy emlékeztessem magamat, ki is vagyok.
Yakuza vagyok. Engem nem érintenek az efféle pitiáner emberkék megjegyzései... Nem, én ennél sokkal jobb vagyok. Felsőbbrendűbb. Elérhetetlenebb. Tökéletesebb. Ha rajtam múlna, már az első rossz szavánál kioltottam volna élete lángját..
Gonosz, vérszomjas mosoly terül el arcomon a gondolatra. Kezdek begolyózni - állapítom meg, - amióta megkaptam ezt az idióta feladatot. Legközelebb kétszer is meggondolom, mire mondok igent!
Itachi
Szórakozottan bámulom magamat a tükörben, miközben már a nyakkendőmet igazítom meg. Sasuke nem fogja megköszönni nekem, hogy megdöngettem a volt nőjét... Khm, szerelmét - szemforgatás. De az a kis ribi nem hagyott más választást... És az öcsém is megfogja nekem köszönni, ha összejön az angyali Sakurával.
Sayát most sikerült egy időre kiütnöm, az ágyban szunyókál. Természetesen már a nyomokat radírozom ki magam után. Csak ez a fránya karmolás a nyakamon, grr! Mit képzel magáról ez a nő, hogy macska?!
Az öltözékem rendbetétele után egy utolsó győzedelmes pillantást vetek az alvó nőre, majd rázárom a szobát. Egyenlőre jobb, ha nyugton marad.
A két hulla még mindig a folyosó közepén hever vérbe fagyva, így rám hárul a nemes és megtisztelő feladat, hogy takarítsam el őket az útból. Hogy mindig nekem jut a piszkos munka!?!
Miután végeztem a rutinszerűvé vált, de utált munkával, felcseréltem az öcsémék, és az én szobámat. Erről persze tájékoztatnom kell, mielőtt még betáncolnának a zárt ajtón. Tényleg, vajon mi tart ilyen sokáig? Lehet, hogy Sasuke nem is akarja ágyra vinni az Ártatlanság-mintapéldáját?
Először meg sem találtam őket a hatalmas teremben. Miután pedig sikerült, kissé ledöbbentem. Úgy tűnik, testvérkém az apóssal barátkozik, ha jól ismerem fel a tagot. Ja, asszem' az. Mondjuk, nem tűnik valami vidámnak, sőt az átlagnál is érzéketlenebb. Ezek szerint Sakura drága apucija éppen a kötélből álló idegeit tépegeti egyesével...
- Bonjour! - mosolygok rájuk, majd helyet foglalok az öcsém mellett.
Bár senki sem köszön vissza az integető rózsaszínhajún kívül, továbbra is örömtelien vigyorgok az ábrázatukba.
- Mit szedtél be? - Sasuke már megint a hangulatromboló jelzőt tulajdonítja ki magának.
- Még semmit - válaszolok könnyedén, - szobát cserélünk! Rájöttem, hogy a ti szobátokból jobb az óceánra való kilátás! 4-es emelet, 6-os szoba, már átírattam a nevetekre, nem kell megköszönni, öcskös! - Jókedvűen dőlök hátra a párnás székben, kissé még el is lököm magamat az asztaltól, hintázok.
- Visszavonom, amit Damen úrfira mondtam. A fivére sokkal kibírhatatlanabb aurával rendelkezik! - Hogy mit vakerol ez az alak?!
Morcosan nézek rá az öregre, de csak magára sem veszi, gőgösen húzza fel az orrát. Szegény Sakura, két ilyen tökfilkó társaságában...!
Magamba fojtom a visszaszólás kényszerét. Elhallgatok. Valami nincs rendben...
Az emberek beszélgetése morajjá nő össze, a keringő zenéje szól, mégis túl nagy a csend. Félrevetem a tekintetemet, Sasukéra nézek. Már ő is fülel egy ideje. Bólintok egyet, majd igazi testvérekhez hűen, egymás mozdulatát tükrözve állunk fel a helyünkről, majd takarásban előrántjuk a fegyverünket.
- Túl feltűnő lenne... Sok a szemtanú - suttogja megszokott higgadtsággal az öcsém.
- Ugyan! Téged sem zavarnak a mozizók, miközben megölsz valakit! - ellenkezek fejcsóválva, majd a tömeget kémlelem. - Hol lehetnek?
Mielőtt még Sasukénak válaszadásra adódna alkalma, egy lövés dördül el. Több ember is felsikít, pánikszerűen menekülnek ki a teremből. A sikolyok között azonban egyet felismerek: Sakuráét. Sasuke már nincs mellettem, azonban a lány mellett sincs. Mégis hova a francba tűnt egy szó nélkül?! Tényleg pont rám bízná a védence és az apja biztonságát?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó