Egy ismerős dallam szól a sötét éjszakában, ami fényt hoz az emberek szívébe. Úgy tartják, ha álmodban ugyanazt a dalt hallod, összekötheted magad más emberekkel. Olyanokkal, akik fontosak számodra. Olyan emberekkel, akikkel valaha elhatárolódtatok egymástól néhány szerencsétlenség miatt.
– A…Allen-kun? – Lenalee ajkai remegtek, ahogy kimondta az előtte álló fiú nevét.
Fekete szemeibe keserédes könnyek gyűltek. Megesküdött volna, hogy alig egy órával ezelőtt még a szobájában készülődött a lefekvéshez, erre most hirtelen itt áll. Szemtől-szemben áll azzal az emberrel, aki két évvel ezelőtt elhagyta a Rendet, és megszűnt ördögűző lenni.
– Lenalee… – az ezüsthajú fiú hangjától megborzongott.
A két év alatt, mintha kicsit mélyebb tónusúvá változott volna, valamint Allen kinézete is felnőttesebb lett. Allen sem értette, mi történt. Lenalee tényleg itt van egy karnyújtásnyira tőle. Az a lány, akiért mindig is vissza akart menni a Rendbe. Aki képes volt sírni érte…
A fiú összeszorította a fogait. Emlékszik arra a napra, amikor elhagyta a Rendet. Lenalee volt az egyetlen, akitől el tudott búcsúzni. Még most is fáj a szíve, ha rá gondol. A lány szavai, az ijedt tekintete, ahogy Allenre szegeződik. Megrázta a fejét. Nem akarja látni. Nem akarja hallani. Nem akar érezni semmit. Nem akarja megbántani megint. El akar menekülni, Lenalee elől, a szégyen elől, az önostorozás elől, minden fájdalom elől.
– Nekem... mennem kell… – mondta halkan a fiú és sarkon fordult. Belemarkolt az ingjébe a szíve helyén, azt gondolva, hátha nem fog annyira fájni neki ez a tett, de nem használt.
– Allen-kun! Ne menj! Kérlek! – Lenalee hátulról szorosan átölelte a fiút, akinek nagyot dobbant a szíve. – Gyere vissza velem – Lenalee hangja elcsuklott és Allen hátába fúrta az arcát. – Nélküled... Nélküled úgy érzem, mintha üres lennék.
– Lenalee... – Allen a lány kezére tette a sajátját. – Nem mehetek vissza. Ha visszamegyek, mindenki veszélyben lenne. És a Rend... A Rend az otthont jelenti mindenkinek. A biztonságot, a menedéket, a helyet, ahová hazatérhetnek. Nem akarom tönkretenni. – A fiú megszorította Lenalee kezét. – Sajnálom.
Még pár percig úgy álltak a nagy fehér térben, amit az álom hozott létre. Csak egymás légzését hallották, és a saját cikázó gondolataikat, amiket próbáltak helyretenni. Sok minden történt, de néhány dolog soha nem változik. Ilyen a Rend, az ott élő ördögűzők, Kanda, Lavi, Crowley... és Lenalee. Ő soha nem változik. Mindig másokért aggódik. A családtagjainak tekinti az összes ördögűzőt, még az árulókat is, mint Allen. A fiú soha nem tudta magának megbocsátani, hogy faképnél hagyott mindenkit. Muszáj volt, de akkor is mindig visszavágyott a Rendbe. Allen – miután hallotta, hogy Lenalee szipogása alábbhagy –, kitört az ölelésből, majd a lányhoz fordult. Lenalee nagy és kétségbeesett szemekkel nézett a fiúra. Most el fog menni. Megint itt hagyja. Allen összeszorította a fogait. Úgy érezte, a lány összes érzése dárdaként fúródik a szívébe. Minden a szemeibe volt írva. Utálta ezt. Pont Lenalee-t kellett idetenni, pont őt, akit... Allen végignézett a lányon. Talán ez lesz az utolsó alkalma, hogy elmondhassa neki, mit érez iránta. Lehet, soha többé nem találkoznak.
– Lenalee... – Allen megsimogatta a lány arcát.
Lenalee kérdően, az érintéstől meglepve nézett fel a fiú szemébe. Allent majd felperzselte a tekintete, de állta a pillantást. Csak mondd ki. Lehet, nem lesz rá több esély. Sóhajtott egyet, majd halkan megszólalt. – Szeretlek.
Lenalee szeme elkerekedett. Egy pillanatig csak nézte Allent. Próbált higgadtan viselkedni és némán tűrni a fájdalmat, amit ez a vallomás okozott neki, de végül a fájdalom erősebbnek bizonyult.
– Ezt... Ezt...– A lány szemét könnyek fátyolozták el, és olyan szomorúan nézett Allenre, hogy a fiú azt hitte, megszakad a szíve.
– Ezt miért... Miért csak most mondod?– ütötte meg erőtlenül Lenalee a mellkasát. – Annyi idő lett volna rá, annyi lehetőség. Miért kell ezt azután, hogy elmentél? Azt gondolod, ez lesz az utolsó találkozásunk, igaz? – Lenalee az utolsó ütésnél már nem bírta, és a földre rogyott. Kezeit az arcába temette, és olyan keservesen zokogott, hogy az egész üres térben lehetett hallani. Allen reflexszerűen a lány mellé guggolt és átölelte. Tényleg úgy gondolja, ez lesz az utolsó esélye. De vajon ennek így kell lennie? Tényleg harc nélkül akarja feladni? Feladni a Rendet, az ördögűzői létet, és Lenalee-t? Tényleg nem harcolhat a sorsa ellen?
– Miért? – Lenalee hangja halk volt és remegett. – Miért adod fel ilyen könnyen? Miért nem mondod azt, hogy harcolni fogsz? Én... – A lány magabiztosan a fiúra nézett. – Én bármeddig várnék rád. Nem érdekel, mennyi időbe telik.
A fiú szíve nagyot dobbant. Nem akarja feladni. Lenalee-t sem, és mást sem.
– Lenalee... – Allen megfogta a lány állát, és gyengéden megemelte. Még mindig könnyes volt a szeme. – Annyira sajnálom. Nincs jogom semmit sem kérni tőled, vagy elvárni bármit is, de kérlek, várj rám. Megígérem, hogy visszamegyek a Rendhez, csak még nem tudom, hogyan.
– Allen-kun... – Lenalee letörölgette a könnyeit, majd egy nagyot nyelt. –Várni foglak. – mosolyodott el szomorúan.
– Köszönöm. – Allen szemeiben könnyek gyűltek, majd vett egy mély levegőt. – Most már mennem kell – állt fel.
– Allen-kun! – toppant fel Lenalee is, majd belekapaszkodott a fiúba.
Allen hátranézett a lányra, aki elpirulva megszólalt.
– Én is szeretlek... Még nem mondtam ki, ezért...
Allennek ez több volt, mint elég. Magához húzta a lányt és megcsókolta. Lenalee meglepődött, de Allen nem hagyta, hogy ellenkezzen.  Bármi is lesz, ez a csók emlékeztetni fogja arra, hogy van, aki várja. Így nem fogja feladni bármilyen nehéz is lesz az előtte álló út.
Miután ajkaik elváltak egymástól, Allen magához szorította a lányt.
– Allen-kun, ez fáj – nyöszörgött Lenalee, de ettől a fiú csak még erősebben fogta.
Érezte, hogy az álomnak hamarosan vége, és fel fog ébredni egy sikátorban, a sötétben, teljesen egyedül. Kétségbeesettül próbált kapaszkodni az egyetlen emberbe, akivel olyan sok idő után ismét találkozott.
– Lenalee – Allen hangjából minden érzelmet ki lehetett érezni. Félelem, bánat, kétségbeesés, reménytelenség. – Nem akarlak elengedni. – A fiú könnyeit nyelve fúrta a lány nyakába az arcát.
– Allen-kun! – Lenalee az ingjénél fogva kapaszkodott Allenbe, aki kezdett elhalványulni.
– Lenalee, én... – De Allen már nem tudta befejezni a mondatot.
Egy szempillantás alatt eltűntek egymás elől. Allen szeme robbanásszerűen pattant ki, és lihegve ült fel a nedves kövön.  A szemét orrfacsaró szaga töltötte be a levegőt, ami a szakadó esőtől csak még érezhetőbb volt. Ahogy a hideg szél átfújt a keskeny utcán, a fiú összébb húzta a koszos, és eleve átázott kabátját. Bár ez csak feltétlen emberi reflex volt a hidegre, mivel Allent egyáltalán nem érdekelte. Az álom miatt még ködös tekintetével felnézett a szürke felhős égre. Próbálta elhinni, hogy az álom végének szomorúságát elmossa az eső, de nem történt meg. A fiú összeszorította a fogait, és a tenyerébe temette az arcát. A szomorúságot nem mosta el az eső, viszont a keserves sírásának a hangját elfedte. Allen azt sem tudta, miért sír. Boldogság? Megkönnyebbülés? Nevetségesnek érezte magát, amiért gyerekekhez hasonlóan itatja az egereket, de a könnyeit hiába akarta visszafojtani, csak jöttek és jöttek. A zápor végéig meg sem álltak. Viszont az eső után, mint a rossz dolgok után, jön egy fénysugár, ami segítségével az ember képes újra talpra állni, és küzdeni. Allen is talpra állt és folytatta a kilátástalannak hitt küzdelmét a sorsával.

3 év múlva

Lenalee egy köteg papírral az iroda felé tartott bátyjához, Kamuihoz. A Rend nyüzsgő tagjai éppen ebédhez készülődtek. Mindenki arcán mosoly ült, hiszen végre senki sem volt távol ma az otthonától. A lány halványan mosolyogva nézte az embereket, ahogy az ebédlő felé csorognak a hosszú lépcsőkön. Mindenki itt van, kivéve egy személyt. Lenalee szomorúan lehajtotta a fejét. Már közel három év telt el azóta az álom óta. Utána soha többé nem találkozott Allennel álmában. Vajon a fiú még emlékszik rá? Az ígéretére? A lány közben gondolataiba merülve érkezett az iroda ajtajához. Épp fogta volna meg a kilincset, de valaki belülről őrült tempóban feltépte előtte. Lenalee annyira meglepődött, hogy kiestek a kezéből a papírok és szétterültek a földön. A lány mérgesen leguggolt felszedni őket, miközben felnézett az udvariatlan alakra. Nyugtázta, hogy a bátyja áll előtte lihegve.
– Le-Lenalee!!! – Kamui megfogta a húga kezét, aki bosszankodva sóhajtott egyet.
– Mi a baj, Kamui?
– A b-bejáratnál...
– Bejárat? A Rend bejárata? Mi van vele? – a lány megijedt. – Megtámadták a Rendet?
– A bejáratnál. Ő az. – Kamui széles mosolyra húzta a száját.
Lenalee szeme elkerekedett.  Pontosan tudta, ki az, még ha nem is mondták ki a nevét.
– Nii-san, én most... – állt fel remegő lábbal.
Kamui mosolyogva bólintott. Mindig is tisztában volt húga érzéseivel, és nem akart az útjába állni. A lánynak több se kellett, teljes erővel elkezdett leszaladni a lépcsőn.  Egyszer-kétszer megbotlott, hiszen a könnyeitől alig látta a lépcsőfokokat, de nem esett el. A kapuhoz érve habozás nélkül eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Szürke haj, igaz, hosszabb lett, így lófarokba van kötve. Lila szempár, bal oldalt egy démon által okozott seb, ugyanezen az oldalon a vállon az Ártatlanság beivódásának jelei. Lenalee letörölte a könnyeit és boldogan elmosolyodott.
– Üdv itthon, Allen-kun – mosolygott a fiúra.
Allen végigmérte a lányt. Fekete, hosszú haj, fekete szemek. Változatlanul meleg mosoly.
– Lenalee – mosolygott a fiú, de aztán szemeiben könnyek gyűltek, amik abban a pillanatban le is folytak az arcán. – Megjöttem – nyöszörgött.
Lenalee odament Allenhez és megölelte. Allen a lány derekára tette a kezét és közelebb húzta. Lenalee felnézett a fiúra, ő pedig lehajolt és gyengéden megcsókolta. Lenalee a fiú nyaka köré fonta a karjait, Allen pedig Lenalee selymes hajába fűzte az ujjait. Kamui mosolyogva figyelte a két ördögűzőt a kamerán.
– Nem bánod, főnök? A drága kishúgodat épp egy másik férfi öleli, sőt... – nevetett az egyik irodában dolgozó.
– Most az egyszer, elnézem – nevetett halványan Kamui. – Mostantól úgyis sok időm lesz még megölni Allent ezért. De ez a pillanat legyen az övék.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.