Sakura

Idióta. Idióta idióta idióta. Amióta csak lelépett, ezt mondogatom magamnak. Mert az vagyok, egy kicseszett nagy buta liba, hogy azt hittem, néhány hétnyi ismeretség után talán kedvelni kezd. De nem. Mert ő Uchiha Sasuke, aki saját magán kívül max. csak kefélni szeret. Min vagyok ennyire meglepődve? Egyértelmű volt, hogy csak púp vagyok a hátán, és semmi kedve ahhoz, hogy én is az alakulat tagja legyek. Csakhogy akkor meg mi a fenéért csókolt meg? Viccből? Vagy el akarta mondani, hogy sikeresen megkapta az első csókomat? Mert neki ez is megy? Pofára ejteni a másikat. Úgy éreztem, hogy szükségem van valakire, akinek kiönthetem a lelkemet. A kiskori barátnőmön kívül nem is lehetne más alkalmas.
Végül felhagytam a saját magam idegesítésével, és inkább megindultam barátnőm háza felé. Pocsékul éreztem magam, részben, mert hülye voltam, részben pedig mert Sasuke még annál is jobban. Sőt, pont hogy nem volt hülye. Mert végül is megkapta, amit akart. Csak én voltam az, aki többet gondolt bele.
– Sakura! De jó, hogy jöttél, rengeteg mesélni valóm van – találtam szembe magam Ino mosolygós arcával.
– Nekem is – motyogtam el az orrom alatt, de inkább csak csendben követtem őt.
– Képzeld, visszajött a srác, akiről annyit meséltem! És tudod, ki volt, akit először meglátogatott? Khm, és nem is csak meglátogatott – húzogatta a szemöldökeit. – Hát engem!
Csak mosolyogtam rá bugyután. Legalább az ő hírei jók.
– De várj csak! Hát biztos ismered őt te is, szinte minden nőnemű ismeri. Még a heteró férfiak is beindulnak attól, ha csak rájuk vet egy pillantást – áradozott, nekem pedig egyre jobban nőtt a gombóc a torkomban.
– Ino...
– Sasuke, tudod. Egy csapatban edzettem vele anno – magyarázta.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
– Sasuke? – kérdeztem vissza makogva, döbbenten.
– Sasuke, igen. Tudod, Uchiha Sasuke. Valami idióta nevű alakulat tagja, a falu megmentője, ügyeletes rossz fiú, és – tapsolt egyet – az enyém!
– T-tiéd? – csuklott meg a hangom. – Ho-hogyan? Mikor történt ez a dolog?
– Az igazság az, hogy mindig is tartott – mosolygott. – Csak barátság volt extrákkal. De legutóbb más volt. Több érzelemmel, ugyan részegek voltunk mindketten egy kicsit, de éreztem! Ilyen még nem volt, éreztem, hogy szeretettel ér hozzám, nem csak, mint egy tárgyhoz. Éreztem a tüzet, az erejét az egésznek, hogy vágyott rám – szélesedett ki a mosolya egyre jobban.
– Ez... Ez nagyon jó – erőltettem magamra egy bizalmatlan mosolyt.
– Nagyon jó? Egyszerűen rohadtul csodálatos! – pattant fel. – Egész gyerekkoromban erre vártam.
Eddig bírtam. Nem akartam hallani a részleteket.
– Nekem... Nekem mennem kell. Találkozom valakivel – álltam fel.
– Hé, de te még el sem mondtad, amit szerettél volna! Csak nem neked is valami fiú ügy van a dologban? – meredt rám.
De. Csak az enyém nem éppen ilyen fényes.
– Nem, de tényleg mennem kell. Majd később megbeszéljük – erőltettem magamra egy mosolyt.
Nem Inora kellene haragudnom. Ő nem tudta, hogy mi történt. Az egyetlen, aki hibás, az Uchiha Sasuke.
– Ne haragudj – hajoltam meg egy kicsit előtte. – Szia.

Ahogy becsukódott az ajtó, utat engedtem a könnyeimnek. Neki csak egy csók volt. De nekem az első volt. Ki voltam készülve, nem rég halt meg valaki az én kezem által, nem hiányzott, hogy egy másik még érzelmileg is tönkre tegyen. De neki természetesen ez is sikerült. Mint ahogy minden más is.
– Utálom – motyogtam magam elé. – Utállak, Uchiha Sasuke!
Miért velem kellett mindezt? Tudta, hogy zokon fogom venni, pontosan tisztában volt vele, hogy nem egy tapasztalt nő vagyok, aki tudja, hogyan kell kezelni, ha valaki csak szórakozik. Egy újabb trófea vagyok a polcán. Talán még az sem, mivel fogalmam sem volt, hogyan kellene visszacsókolni. Inkább csak nevetség tárgya lettem. Jót derült rajtam, aztán lelépett. Most biztos azt hiheti, hogy mire visszajön, kiheverem, és önként s dalolva omlok majd a karjai közé.
– Várd csak ki azt a napot – töröltem meg könnyes arcom. – Várd ki. Mire visszajössz, nem én fogok utánad koslatni. Csakhogy akkor márt bármit is teszel, felesleges lesz. Nem tőled függ a boldogságom, nélküled talán csak könnyebb lesz az életem.

Nem sok volt hátra a lakásomig, éreztem már, hogy pillanatokon belül kiütközik rajta az összes sérelmem, és ennek nem lett volna szabad a bejárati ajtón kívül megtörténnie. Mikor kattant mögöttem a zár, éreztem, hogy összeomlik bennem a fal, amit az iránta érzett gyűlöletből építettem, és beömlik a romokon a végtelen szomorúság és csalódottság. Elbotorkáltam az ágyamig, ahová rögtön le is roskadtam, és kézbe temetett arccal visszapörgettem magamban az elmúlt hetek közös eseményeit. Hogy visszaidéztem az arcát és érintéseit rájöttem, tényleg nem éreztem tüzet. Nem volt olyan, mint amiről Ino mesélt. Törődött velem, ez tény. Néha félreértelmezhető volt, ez is tény. De ki hibáztathat engem, aki még csak tanulja ezt, honnan kellett volna tudnom, hogy a tettetett gondoskodása csak eszköz volt?

Percről percre változott a hangulatom. Egyik pillanatban nevetve dobáltam volna a virágokat a sírjára, a másikban meg sokkal inkább a saját szerencsétlenségemet okoltam. Hosszas tűnődés után úgy döntöttem, hogy nem húzom magam bele a depresszív gödrömbe, ezért kinyitottam az egyik konyhaszekrényt és a belőle kivett szakés üveget felbontottam.

A végére arra lettem figyelmes, hogy kicsit sokszor töltöttem újra a poharamat, minek folytán először csak a fejem kezdett nehéz lenni, majd egyre kevésbé éreztem a szívemre telepedő fájdalmat. Ezzel egy időben kezdtem elveszíteni a kontrollt magam felett. Egyik önkívületi pillanatomban csak annyit éreztem, hogy a lábaim maguktól visznek egyenesen az ajtó felé, majd ki azon, bele, a végtelennek tűnő sötétségbe. Céltalanul kezdtem járni az utcákat az üveggel a kezemben, aminek már csak az alján lötyögött némi szaké.
– Tűz, huh? Milyen tűz? Az a ribanc maga a megtestesült unalom és szánalom, milyen tűzről beszélünk itt? – nevettem fel a fejemet rázva. – Sasuke meg a másik fele. Egy öntelt, képmutató, hazug pojáca. Ezek ketten? Még azt is jobban el tudtam volna fogadni, ha Tsunade-samával szűri össze a levet! De Ino? Örökké csak nyomult rá, követte minden lépését, és az az ember egy ilyen könnyű nőcskét akar? Bár, végtére is, megérdemlik egymást.
Nevetni támadt kedvem. Röhejes volt ez az egész helyzet. Én is röhejes voltam.
– A szánalom legalja, könyörgöm, ami itt folyik! – botlottam meg valamiben, miközben az egész testem rázkódott félig a zokogástól, félig pedig a hisztérikus nevetéstől.
A következő pillanattól kezdve teljes képszakadás, elsötétült minden, csak annyit észleltem, hogy a homlokom találkozik egy kemény, hűvös oszloppal. Hátratántorodtam a hirtelen ütközéstől, aminek következtében elveszítettem az egyensúlyom, és a földre zuhantam.

***

Lassan nyitogatni kezdtem a pilláimat, de a hirtelen beszűrődő fény miatt felszisszentem, és az arcom elé kaptam egyik kezem.
– Végre, hogy felébredt – hallottam meg egy számomra ismeretlen, mély, rekedtes hangot.
Kilestem az ujjaim mögül, és láttam, hogy egy barna hajú, világító kék szemű, nagyobb termetű, ápolt férfi mosolyog rám féloldalasan, amitől előbújtak a kis nevető ráncai. Értetlenül pillantottam körbe, nem rémlett, hogy mi is történt előző este.
– Kórházban van. Tegnap éjjel találtam önre az úton fekve, vérző homlokkal. Bántotta valaki? – kérdezte számomra rémisztő nyugodtsággal.
– Nem... Nem emlékszem ilyenre – ráncoltam a homlokom, mire egy halk „au” hagyta el a szám. Értettem már, hogy miről beszélt.
– Adachi Etsuo vagyok, szalitéc ninja. Ön? – lépett közelebb.
– Haruno Sakura – néztem rá, és igyekeztem egy kis mosolyt az arcomra csalni.
– Cseresznyevirág – állapította meg egy kis mosollyal az arcán.
– Köszönöm, hogy.... Öhm.... Megtalált? – igazítottam meg idegességemben a hajam.
Eleinte csak egészen halkan ütötte meg fülem nevetése, majd kicsivel hangosabb lett.
– Igazán nincs mit. De nőként nem túl jó dolog tudatlanságig részegedni - köszörülte meg a torkát. – Főleg nem ennyire fiatalon. Hány éves is?
– Tizenhat – feleltem bátortalanul.
– Nem áll jól a részegség. És nem is segít. De erre majd magától rá fog jönni – mosolygott ismét. – Jobban érzi már magát?
– Igen – feleltem.
Nem. Egyáltalán nem. Mivel ismét belém szúrt a tüske, amit még Sasuke hagyott itt maga után.
– Rendben. Akkor délután haza is mehet – lépett az ajtóhoz. – Ha valami baj van, esetleg egy családtagját ide akarja hívni, akkor szóljon – sétált ki végül.
Legalább a szüleim még nem tudnak erről. Már csak az hiányozna.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

2018.02.25. 17:22 Rika Szia! Hű, ez is szuper lett, akárcsak az előző fejezetek! Sajnálom Sakurát, remélem, hogy Sasuke észhez tér és összejönnek. Kíváncsian várom a folytatást. :) Puszi, Rika