A múltam egy hatalmas betonfalként tornyosult mögöttem, melynek árnyéka a jelenemre is rávetült. A fájdalom, az elhagyatottság és a bűntudat kikövezett útján haladtam jövőm felé. Esetlen léptekkel botladoztam hosszú éveken keresztül, a buckákkal teli kietlen ösvényen, és hiába hunyorogtam, nem láttam a végét.
A körülmények alakulása viszont egyre inkább csak rontott meglévő helyzetemen. S a múlt egy nyálkás csápja is kinyúlt, hogy még mélyebbre rántson.
Ám a fölöttem tornyosuló árnyak áthatolhatatlan szürke akadályának helyét lassan felváltotta a derengő napsütés. A gyengéd sugarak pedig óvatos finomsággal burkolták körül testemet, mintha csak egy apró gyémánt volnék egy hatalmas tenyérben, amit egyre csak fényesebbre csiszol a lágy érintés.
Noha a kéz néhány bütyköt is rejtett, így elkerülhetetlen volt, hogy egy-egy simítás alkalmával megsértsen.
Egy ismeretlen név.
Egy csoport.
Egy betegség.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia Reii!
Ne haragudj de úgy éreztem jobb ha levesszük a régit mert eléggé összecsapottra sikeredett ráadásul nem is fejeztem be. Semmi ihletem nem volt folytatni.
Ám de a mostani is hasonló lesz :) Kérlek ne keseredj el igyekszek mindent megtenni annak érdekében, hogy felkeltsem az érdeklődésedet ez iránt is!