Kapott kulcs:
7. fotel, láva, béka
Eltékozolt évek 1. rész
Óvatosan hajtok, az idő is eléggé pocsék, délután pedig tárgyalásom lesz Tokióban, muszáj odaérnem. Végeztem a temetőben, ismét eltelt egy hosszú esztendő. Alig látok ki az üvegen. Hunyorgok. Egy zöld foltot pillantok meg, és valami a motorháztetőmnek csapódik. Picsába! Kivágom az autóm ajtaját, és egy hátsó kerék a levegőben még forog. A sárban egy zöld dzsekis lány fekszik.
– Jól van? - Lehajolok hozzá, ő smaragd szemét rám emeli. Ismerős. Mintha, már találkoztunk volna. Felül, de nem válaszol a kérdésemre. Az arcomba vág egy marék sarat. Igyekszem letörölni magamról a kéretlen ajándékot. - Ezt megérdemeltem - vonok vállat. Óvatosan fölsegítem, de ő csak a romokban heverő biciklijét bámulja.
– Az anyámtól kaptam – suttogja.
Bűntudatom van, de nem direkt gázoltam el. Ő is figyelhetett volna! Egyáltalán ilyen időben minek indul útnak?
– Jól van? - kérdezek rá ismét. Nincs időm a rendőrséget, és a kórházat járni.
– Remekül! - csattan fel.
Leveszi a kapucnit, és nem zavartatja magát, hogy mocskos a keze, beletúr rózsaszín hajába. Elfordulok. Milyen kicsi a világ. Visszatekintek felé, alsó ajkát harapdálja. Régebben is, mindig ezt csinálta, amikor zavarban volt.
– Fejezd be! - korholom meg.
Szúrós szemekkel méreget. Vajon ő tudja, ki vagyok? Emlékszik rám annyi év elteltével? Keserűen elmosolyodik, és nem tudom, hogy az eső miatt, vagy tényleg könnyek gyűlnek a szemébe. Azokba a gyönyörű szemekbe, amely sosem engedte meg, hogy mást csodálhassak. Gyerek voltam, ahogyan ő is. Féltettem. Mindenemet azoknak a szemeknek akartam szentelni.
- Szállj be a kocsiba! - utasítom.
Kinyitom az ajtót, már szinte a volán mögött ülök, de ő nem mozdul.
- Azt mondtam befelé!
Enyhén megrezzen, biccent, majd beül mellém. Felveszem a fűtést, és a gázra lépek. Kikerülöm az összetört biciklit, talán veszek neki egy újat. Egyikünk sem szólal meg. Ő az ablakon bámul kifelé, és amennyire csak tudja összehúzza magát. Lehet, hogy fél tőlem? Vagy csak a viszontlátás öröme? Kikanyarodok a főútra, majd Konoha bejáratánál szinte azonnal lefordulok egy mellékútra. Meredek részen haladunk fölfelé, végül lekanyarodok balra, és megállítom az autót.
– Szállj ki!
Joe jelenik meg.
– Uram! - Biccentek. - Asszonyom!
Joe beül az autómba, és elhajt. Sakura nem mozdul, amitől feszülté válok Lehet, hogy undorodik tőlem? Hátához érintem a kezem, és úgy vezetem befelé. Rég is volt már, amikor utoljára ilyen közel álltunk egymáshoz. Kinyitom magunk előtt az ajtót, és betessékelem. Szemével feltérképezi az ismeretlen környezetet. Szája o alakot formál a ledöbbenéstől.
– Mrs. Elly ma nincs itt – tovább vezetem, és kinyitom előtte a szobám ajtaját. - Ott van egy fürdő, szolgáld ki magad – azzal sarkon fordulok és elindulok kifelé.
– Itt szoktál aludni? - kérdezi.
Visszanézek rá, és próbálok válaszokat találni, arra a kérdésre, hogy Isten miért vezette az utamba oly sok idő elteltével.
– Igen itt – sóhajt, és úgy érzem kellemetlen neki a helyzet.
Magára hagyom. Úgy döntök, az emeleten fürdök meg. Megengedem a vizet, ledobom magamról a ruháim, és a tusoló alá állok. Karommal megtámasztom magam a falnál, és hagyom, hogy a forró vízcseppek végiggördüljenek a testemen. Izmaim megfeszülnek, és csak az jár az eszemben, hogy most ő is mezítelen. Bekenem a bőröm tusfürdővel, a hajam pedig samponnal. Jól eldörzsölöm. Tiszta retek vagyok a nemrég történt kis baleset miatt. Délután Tokioba kellene utaznom, mert egy üzleti tárgyaláson várnak.
Elzárom a vizet, megtörölközöm, majd a csípőm köré tekerem a már amúgy is nedves anyagot. Megszárítom a hajam, és visszaindulok a szobámba. A fürdőből zajokat hallok, onnan tudom, hogy még odabent van. Belépek a gardróbomba, kiveszek egy kék inget, fekete nyakkendőt, és az egyik fekete szmokingomat. A két helyiség között állok, ő ott ül az ágyamon, egyik kezét végighúzza a sötét ágyhuzaton. Fölnéz rám, és mint a katonaságnál vigyázzba vágja magát. Az egyik köntösömet viseli, haja vizesen hull a hátára. Visszanőtt.
– Tárgyalásra kell mennem, itt maradhatsz éjszakára – leteszem a cuccaim az ágyra, és közelebb lépek hozzá, ő pedig automatikusan hátrál. - Visszanőtt a hajad – egy tincs után nyúlok, és az ujjam köré tekerem. Lehunyja szemét, én pedig kísértést érzek, hogy végigsimítsak az arcán. Istenem, mekkora vágy lakozik bennem iránta még most is. Elengedem fürtjét, és gyöngéden végighúzom kézfejem finom bőrén. Ismét rám néz, és tudom, hogy ennyi volt. Ahogyan akkor is, most is el kell őt engednem. Ajkam megfeszül, és ellépek tőle az ágyhoz. Fölkapom a ruhám, és visszamegyek a gardróbba.
Mikor kilépek az ablaknál áll, az esős tájat kémlelve. Karját keresztbe fonja maga előtt. Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantok. Félóra múlva indulnom kell.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok? - szólal meg.
Melléje lépek, és arra nézek amerre ő.
– És te? - sóvárogva várom a válaszát.
Jó érzés lenne hallani, hogy mindig várt rám, és a szerelme irántam sohasem szűnt meg létezni. Önző vagyok, tudom. Mégis azt remélem, hogy tovább lépett. Nem érdemeltem meg a szeretetét, ahogyan ő sem azt, amit vele tettem. Elmosolyodik, de nem mond semmit. - Későn érek haza, ha bármi baj van, szólj Joe-nak - azzal magára hagyom.
Már az autópályán járok. Magyarázattal tartozom a számára, még sem kérdezett. Azt sem, hogy hol, és mit csináltam az évek során. Megkértem a kezét, arra kértem jöjjön hozzám, mégis elárultam, elhagytam őt minden magyarázat nélkül. Pedig, ha tudta volna, ha tudná az igazat. Vajon várt volna rám? Vajon gondolt rám?
Tokioban Jugo az irodában az asztalomon pakolgat. Amint megpillant, elindul felém, és a kezembe nyom egy köteg papírt.
– Türelmetlenek.
– Helyes, várjanak csak - feszült vagyok. Talán a nem rég történtekért?
– Jól vagy?
– Rendezzük le, de gyorsan - benyitok a megbeszélő terembe, mindenki feláll.
– Jó napot uram! - Köszöntenek kórusban. Leülök.
– A részvényeink növekednek. A mai napon, az arany összege lecsökkent. - Összekulcsolom magam előtt ujjaimat. – Azt akarom, hogy egy fedőcég alatt felvásároljuk Uchiha Madara minden létező aranybefolyását. Értve vagyok? - Meghökkenve bámulnak rám.
– De uram, a nagybátya...
– A cég az enyém! Ha pedig önök nem akarnak nekem dolgozni, akkor távozhatnak is! - Egymásra tekint mindenki, de senki nem áll fel. - Holnap reggelre válaszokat várok. A cégnek komoly befektetései vannak az ékszeriparban. Azt akarom, hogy a részvények ennél is magasabb árat érjenek. Ez az önök feladata. Ezért kapják tőlem a fizetésüket. Reggelre eredményeket akarok! - Fölállok, és elsietek. Uchiha Madara tönkre foglak tenni!
– Feszültnek tűnsz Sasuke – elhelyezkedem a fotelembe, Jugo pedig a kezembe nyom egy csésze kévét.
– Elütöttem – leül elém, és kérdőn mered rám.
– Kit ütöttél el?
– Sakurát, délelőtt a temetőnél. - Sóhajt, és visszafolyt egy mosolyt. - Mit tudsz, amit én nem? - Előredőlök, és választ várok.
– Minden évben ellátogatott a szüleid sírjához a haláluk napján. - Fölállok, és az üres csészémet teljes erőmből nekivágom az ajtónak. Csípőre teszem egyik kezem, a másikkal pedig hajamba túrok.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– Naruto mesélte. - Homlokomat ráncolom. A harminckettedik emeletről nézek Tokiora.
– A házamban van.
– Nem tudod letagadni, hogy ez elmúlt hét évben ne gondoltál volna rá. Szeretted őt akkor is – elhalkul a hangja –, és talán most is.
Nem foglalkozom vele. Kiviharzok az irodából.
A gázra lépek. Minél hamarabb haza kell érnem, és le kell zárnom ezt az ügyet.
Odakint sötétség honol, mikor már leparkolok. Joe beáll a garázsba az autóval, én pedig besietek a házba. Finom illatokat érzek. A konyhába sietek, az asztal megterítve, és egy cetli hever a pohár alatt.
„Sütőben”
Kinyitom a sütőt. Paradicsomos csirke. Hát emlékszik? Nem! Visszacsukom az ajtót, és a szobámba indulok. Úgy be van takarózva, hogy csak a feje búbja látszik ki. Közelebb lépek, és minden haragom, idegességem szertefoszlik. Mélyen alszik. Leülök az ágy szélére, és egy kósza tincset a füle mögé simítok. Most is ugyanolyan gyönyörűnek, és védtelennek látom.
***
– Miért nem vettem észre hamarabb? - Az ablakpárkányon támaszkodott. Hangja keserű volt, mintha éppen sírni akarna. - Mégis, hogyan hihettem neki, olyan tökéletes volt, túl tökéletes, hogy igaz legyen. Egy nagy hülye vagyok, hogy bedőltem neki. – Zsebre dugott kézzel mögé osontam, a füléhez hajoltam.
– Nem tudom, hogy most megcsókoljalak-e, vagy hozzád se szóljak egész nap. Mit gondolsz Sakura? - A párkányba kapaszkodott. Lábai remegtek, nem számított rám.
– Sasuke-kun mit keresel itt? - Pipacs vörös arccal fordult felém. Nagyon zavarban volt. - Most mennem kell – de én kirántottam zsebeimből kezem, és megragadtam a karját.
– Nem mész innen sehová! Mégis, mi ez az egész? - Összeráncoltam homlokom, és kérdőn tekintettem rá. Szeme megtelt könnyekkel. A padlóra meredt.
– Rájöttem, hogy egy aljas szélhámos vagy...! - megragadtam a vállánál fogva, ezzel arra késztetve, hogy a szemembe nézzen.
– Igazán?! Semmit sem tudsz rólam! Ha már zárt ajtókon hallgatózol, legalább hallgasd végig a beszélgetést!
– Nem volt szándékos, csak vissza akartam hozni a holmidat! - Sírt, és a mellkasomat ütögette.
– Ha kell egy lány akivel játszhatok, egy tucat rajongó áll a rendelkezésemre! - Csattantam fel védekezően.
– Remélem jól szórakoztál! - Sötét hajamba túrtam.
– Higgadj már le egy kicsit! - Szenvedélyes csókot leheltem finom, puha ajkára. Egyik kezem a karján, másik pedig a hátán pihent. -Hallgass végig, Sakura – ziháltam.
Eszem ágában sem volt játszani vele. A szándékaim még soha sem voltak olyan tiszták, mint akkor. Magamhoz öleltem. Arcomat vállába temettem. - Amit Naruto mondott, az egy nagy marhaság. Szeretném, ha tudnád, hogy én komolyan gondolom ezt a dolgot, nem játszom veled.
– Sasuke – suttogta.*
***
Óvatosan betakarom, nem akarom, hogy fölébredjen. Kézfejét simogatom, amikor egy aranygyűrűt veszek észre gyűrűsujján. Jézusom! Megkérték a kezét? Tehát, akkor tovább lépett.
Nekem is ezt kellene tennem! Azért mentem el annak idején, nem? Hogy ő boldog legyen. Hogy megvédjem, akit és akiket szeretsz. Akkor most minek bánkódom? Sötét hajamba túrok, és mindent lelökök az íróasztalomról. A lány akit, akkor tizennyolc évesen megkértem, mára felnőtt nővé érett, és valaki más karjában találta meg a boldogságát. A bárszekrényből előveszek egy üveg szakét, és egy poharat. Leülök az íróasztalomhoz, és az első pohár után érzem, ahogy a testem ellazul.
Az asztalon könyökölök. Fájdalmat érzek, itt bent, mélyen a szívemben. Mi ez? Üresség? Az alsó fiókomba nyúlok, és egy régi borítékot veszek elő. Évekkel ezelőtt készítettük ezt a képet.
„Mindent előkészítettem. Vacsorát főztem, próbáltam kedveskedni neki. Igyekeztem a legtökéletesebben kihozni mindenből. Nem voltam oda a romantikáért, mégis végigültem Szerelmünk Lapjait. Vállába csókoltam, majd végig a nyakán, és hosszan a száját. Hátára fektettem. Remegett. Végigsimítottam a karján, óvatosan lehúzva felsője spagettipántját.
– Hm... várj, Sasuke-kun – megtorpantam, és ködös tekintettel figyeltem arca rezzenéseit.
– Hm? - Ismét belecsókoltam a nyakába.
– Kérek, hagyd abba! - Felültem, és a hajamba túrtam.
– Valami olyat csinálok, amit nem szeretnél? Mond meg... Mi a baj Sakura? - Szavaim kedvesek voltak. Nem akartam megijeszteni.
– Én – elfordította a fejét.
– Sajnálom Sakura... talán túl gyors voltam. Már három hónapja együtt vagyunk, és nem telik el nap, hogy ne találkoznánk, úgy éreztem, hogy már itt az ideje. De ha te nem akarod, akkor én várok.
– Nem! Nem erről van szó - csattant fel egyből. - Csak néha nem tudom mit kéne tennem, én még sohasem - A tévére meredt, és ujjaival játszadozott az ölében.
– Értem – mosolyogtam – , jó hogy ilyen nyíltan beszélsz erről.
– Tudod, egy kicsit zavarban vagyok – alsó ajkát harapdálta.
– Hm, erre van egy egyszerű ellenszer – kajánul elmosolyodtam. Fölálltam, és a tévé elé léptem.
– Ööö... Sasuke-kun hová mész? Talán valami baj van?
– Mond Sakura, csak szerintem van – megfogtam a pólóm alját, és keresztülhúztam a fejemen – egyre melegebb a szobában? - Ránéztem, és olyan piros volt, hogy elkezdtem nevetni.
– Úr Isten – suttogta tátva maradt a szájjal.
– Haha! Micsoda szerető vagy te? Tényleg, milyen zavarba vagy - sötét hajamba túrtam, az arca dühös volt, hogy kigúnyoltam.
– Ez volt a szándékod mi?! - Korholt meg.
– Figyelj rám, Sakura – komollyá vált a hangom. - A barátnőm vagy, nem kell aggódnod sőt, az-az igazság... én még talán nálad is idegesebb vagyok. - Fölé magasodtam, és homlokomat az ő homlokának nyomtam. - Csak addig megyünk el, ameddig te akarod – megcsókoltam, ő pedig ujjaival hajamba túrt, és a tarkómat simogatta.
– Sasuke-kun - suttogta - Akkor jó – tekintetünk találkozott, és lágy szellő, amely a nyitott ablakon át suhant be, belekapott rózsaszín hajába. Tudtam, hogy sohasem akarom őt elengedni.”*
Nyílik az ajtó, alig bírom tartani a fejemet. Teljesen szétcsúsztam. Halk lépteket hallok, de nem nézek oda. Szarul festhetek. Melegem van. Finom ujjakat érzek a hátamon. Ő az. Simogat, és masszíroz. Felnyögök. Egyik karomat átveti vállán, és felsegít. Óvatosan igyekszik velem előre. Alig tudok figyelni, csak az illatát érzem, és finom bőrének melegét. Szipog. Talán sír? Miattam sír?
Nehezen nyitom ki szemeim. Hol vagyok? Felülök. A jobb tenyerem be van kötve. Jézusom! Megütöttem valakit? Esetleg Sakurát? A szobámban vagyok. Lüktet a fejem. Emlékszem sokat ittam. Vajon ő hol lehet? Szuszogást hallok. Fölkapcsolom az éjjeli lámpát. Az ágy szélére dőlve alszik. Itt ült a földön egész végig? Az órára nézek, fél három. Kimászok az ágyból, leguggolok, karjaimba veszem, és a helyemre fektetem. Jól betakarom. Megérdemli, hogy nyugodt álma legyen. Szememismét megakadnak a gyűrűn. A tűrőképességem határaival játszik az a szar!
Elvonulok a fürdőbe, ledobom magamról ruháim, és a zuhany alá állok.
„Nem tudod letagadni, hogy ez elmúlt hét évben ne gondoltál volna rá. Szeretted őt akkor is, és talán most is.” Jugo szavai kavarognak a fejemben. Az, hogy újra megláttam elég volt ahhoz, hogy ismét akarjam? Akkor régen is szerettem, de úgy voltam vele, nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudja.
Még mindig alszik. A konyhába megyek, beveszek egy fájdalomcsillapítót, és narancslével lecsúsztatom. Éhes vagyok. A sütőre meredek. Bekapcsolom, és várok. Nem akarok egyedül enni. Elzárom a gázt, előveszek még egy tányért, és evőeszközt. Szedek magamnak, és neki is. Visszamegyek a szobámba, és leülök az ágy szélére. Az arcát simogatom. Óvatosan megrázom, nem akarom megijeszteni. Mocorogni kezd, és hozzám simul. Ez meg mit jelentsen? Ölembe hajtja fejét.
– Sakura – suttogom a nevét. Hirtelen felül, és szemeit dörzsöli. - Együnk – fölállok, és elindulok, a konyha felé. Töltök egy kis fehér bort mindkettőnk poharába, amikor ő is megérkezik. Még most is a köntösömet viseli. Leül velem szembe. Már az első falat emlékeztet azokra az ízekre, ételekre, amiket nekem készített.
– Finom – tudatom vele gondolatom. Turkál az ételben – Kérlek, egyél Sakura - leteszi a villát a tányér mellé.
– Nem vagyok éhes.
– Egyél! - Utasítom. - Istenemre mondom, ha nem eszel, lenyomom a torkodon az utolsó kanálig! - Fintorog, de ismét ujjai közé veszi az evőeszközt, és enni kezd. Már elpusztítottam, a kiszedett adagot, és a boromat kortyolgatva bámulom őt.
– Meddig fogsz még engem nézni? - Fölemeli poharát, és inni kezdi annak tartalmát.
– Mit csinálsz délelőtt? - Föláll, összeszedi a mosatlant, és a mosogatóba rakja.
– Haza kell mennem.
– A barátod már biztosan aggódik érted – nyomom meg a szót. Nem kellene ezt tennem. Tovább lépett, ahogyan én is. Ez érthető. Mégis tiszta ideg vagyok miatta. - Ismerem? - A konyhapultnak dől háttal.
– Miért érdekel téged? Azt hiszed, hogy hét év után, ha visszatérsz, megint minden rólad fog szólni? Hát nem! Te hagytál el engem, minden magyarázat nélkül! Egyszerűen, csak el kellett volna mondanod, hogy mást akarsz, hogy nem vagyok elég jó. Hibának állítottál be, és elmentél úgy, hogy vissza sem néztél. - Hátratolom a széket, és már csak azt veszi észre, hogy ott állok előtte, és testemmel nekipréselem a pultnak.
– Bosszantó vagy – lehajolok hozzá, és alig pár centi választja el minket egymástól.. Alsó ajkába harap – mindig ezt csinálod. Megfogom a kezét, és a szobámba vezetem. Előkapok egy pólót, egy vastag pulcsit, bokszert és melegítőnadrágot, meg egy pár zoknit. - Vedd fel ezeket! - Azzal magára hagyom. Tiszta alsóba bújok, fekete farmer, sötét póló és felső. Felveszem a zoknit, és sportcipőt. Mikor kimegyek, már fel van öltözve, és a haját is kifésülte. - Menjünk – odakint még esik az eső. A kert felé vesszük az irányt, ahol Sakura megpillantja a helikoptert.
– Hová viszel? - Besegítem a gépbe, és én is beülök. Becsatolom, és meghúzom a szíjakat.
– Már nincs menekvés – mosolygok rá, és hirtelen úgy érzem, tizennyolc vagyok. Meglepődik, én is bekötöm magam.
– Mi ez az egész? - kérdezi. - Ehhez nincs szükség engedélyre? - Hangja tele van félelemmel. Sosem volt oda a magasságért.
– Nekem nincs – feléje fordulok, és kisimítok egy tincset az arcából. Elpirul. Fölszállunk, és a város felé vesszük az irányt. A nap még nem kelt fel, lámpák világítják be az utakat. Feléje pillantok. Tetszik neki a látvány. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy nem telt el egyetlen egy nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna őrá, hogy ne jutott volna eszembe a közös idő, és minden mit tőle kaptam. Most is ugyanolyan gyönyörű, kedves. Akárki is rabolta el a szívét, ha jót akar magának, vigyázni fog rá, és óvni fogja mindentől az én egyetlen kincsemet.
A város végénél jobbra térek, és leszállunk. Az óceán hűvös szele csap az arcomba. Megragadom a derekát, ő a vállamba kapaszkodik, úgy emelem ki a gépből. Könnyű akár egy tollpihe. Leteszem, de még mindig fogom a derekát, ő pedig a vállamat. A szél az arcába fújja a haját, és érzem az illatát. Elsimítom a tincseket, és kézfejemmel puha bőrét érintem. Arcát tenyerembe hajtja, nem tudom levenni róla a szemem, azt hittem elengedtem, de sosem fogom tudni. Lehajolok, és megcsókolom. Először tiltakozik, de végül enged, és nyelvem utat tör szájába. Úgy kapaszkodunk egymásba, mint ahogyan angyal ragaszkodik a menyhez, ördög pedig a pokolhoz. Erősen tartom, ő pedig átfogja a nyakam, lábujjhegyre emelkedik. Miután elválunk, ujjainkat összefonom, a part szélén sétálunk, és szerencsénkre, az eső már csak csepereg.
– Évek óta nem voltam a kikötőben – megállunk. Föllépünk a saját hajóm fedélzetére.
- Ez itt a tied? - bólintok.
– Eléggé megemberesedtél – jegyzi meg gúnyosan.
Eloldom a köteleket, és a kormányhoz lépek. Elindítom a motort, és hátrafelé indulunk, majd balra fordulva a nyílt víz felé vesszük az irányt. A nap már felkelőben van. Amint annyira elhagytuk a kikötőt, hogy már nem látjuk, leállítom a motort, és lehorgonyzunk. Ő a hajó orránál áll, keresztbe font karokkal. Élvezi, hogy a friss szél az arcába csapódik, a hajával játszik. Megállok mögötte, és hátulról átkarolom, fejemet pedig vállára hajtom.
– Tetszik?
– Gyönyörű – suttogja, és pár kósza könnycsepp gördül végig kipirosodott arcán.
– Hé – fordítom magam felé – mi a baj, kicsim? Kérlek, ne sírj! - Szorosan ölelem.
– Miért? - kérdezi. – Miért kellett elmenned? Miért nem tudtál szeretni? Miért nem voltam elég jó? - Szorítom, ahogyan csak bírom. Hogyan mondjam el neki, hogy az mind csak, hazugság volt? Hogy mindig is szerettem.
– Itt vagyok – nyögöm ki végül.
– Már túl késő Sasuke – szipog.
Késő. Megcsókolom, szeretném még egyszer utoljára a magaménak tudni. Búcsúzóul. Végigsimítok az oldalán, és combjánál megállva megragadom, és fölkapom. Lábaival szorosan körbe fog. A fülkébe benyitva, lefektetem az ágyra, és fölé magasodom. Már nincs menekvés.
A hajó enyhén himbálózik. Vágytól teli sóhajai törik meg a csendet. Imádom a hangját, magával ragad, és egyszerűen nem tudok betelni vele. Végigsimítok felső testén. Ujjaim nyoma után forró csókokat hintek bőrére. Felpillantok rá, tekintete kába. Megemelem a csípőjét, és egyszerűen beléje csúszok. Szemeit lehunyja, a lepedőt markolja. Izzadok. Fokozom a tempót. Még, még! Mindet magamnak akarom! Csak az enyém vagy Sakura! Érted? Hallod a szívem heves dobbanásait? Érzed, hogy mennyire remegek a vágytól? Tekintetünk találkozik, és szemem a kimondatlan szavak után kutatnak: Ugye jó? Ugye, szeretsz még?
***
– Sasuke mi a baj? - Az orrom még vérzett, és a szám is föl volt hasadva. Pocsékul festettem. Nagybátyám szavai villantak be, amint megölelt.
– Hibáztunk, az a baj! Ez történt, és ezért jobb, ha most haza mész! - Eltoltam magamtól. - Sajnálom Sakura, de az lesz a legjobb, ha most hazamész! Nincs itt semmi keresnivalód! - Egy világ dőlt össze bennem. Legszívesebben törtem - zúztam volna. Miért én? Miért mi?
- Eldöntöttem, hogy a tanulásra fogok koncentrálni, és nem a pasidat játszani. - Nem mertem a szemébe nézni. Háttal álltam neki, zsebre dugott kézzel. - Átgondoltam ezt az egészet. Nagy hiba volt a részemről, hogy megkértem téged... - hazudtam. - Nem gondolkodtam tisztán, mi még túl fiatalok vagyunk ehhez! - Abban a pillanatban gyűlöltem magam, gyűlöltem, akinek születtem.
– Micsoda?- hangja remegett – Ez csak egy vicc ugye?
– Sajnálom, hogy hamis reményeket tápláltam benned. Az lesz a legjobb, ha innentől külön utakon folytatjuk tovább - hátrafordultam, hogy a szemebe nézhessek – Éppen ezért... – úgy sírt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. Miattam. Én tettem ezt vele.
– Ezt az egészet eltervezted? Azért jutottunk el idáig. Hogy aztán ezt mond nekem? - nagyot nyelt – Van valaki más? - Szívembe döfött késként hatott rám a kérdés.
– Van valaki más?! Nem, nem erről van szó! - védekezően emelem föl hangom. Mégis ki lenne nekem rajtad kívül? Kit szerethetnék?
– Most már értem - lehajtja a fejét. – Egész idő alatt, soha nem hallottam tőled azt, hogy szeretsz. Tudnom kellett volna, hogy ez az egész csak egy újabb átverés.
Keserű ízt éreztem a számban. Ledöbbentett, amit mondott.
- Tudni akarom, hogy miért... ? Aztán nem leszek többé teher a számodra.
Fájt őt így látnom. Szenvedett. Megragadtam a karjánál fogva, és megcsókoltam, olyan szenvedéllyel, olyan hévvel, ahogyan csak tudtam. Aztán ellökött, és pofon csapott.
- Ne játszadozz velem!
– Vége van, Sakura.*
Konoha High School-doujinshi*
***
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Helló. :)
Nem ez az első, hogy olyan cselekmény szálaltalákozok, hogy Sasuke elhagyja Sakurát, majd több évre rá talákoznak újra. Fellobban újra a szerelem, és együtt lesznek. Ez már a elégé lapos, de kíváncsi vagyok, mivel fogod feldobni. Ki lehett ebből hozni sokkal többet, ha egy nagyon váratlan tetőponttal rúgolsz elő.
Amúgy a múlt és a jelen tagolására, figyelj. Gyakran egybe mosódik, s ez zavaró!