~ BORÍTÓ ~
Haruno Sakura sok mindenben hasonlított az anyukájára. Abban, hogy korán feküdt és korán is kelt. Hogy utálta a kávét. Hogy reggelente keresztben feküdve ébredt az ágyon. Hogy bármelyik fiút megverte, ha kihozta a sodrából. Hogy imádott olvasni. Hogy mindig, ha leült egy padra, megnézte, hogy nem e festékes. Pont olyan zöld volt a szeme, és pont olyan rózsaszín a haja. Pont olyan szélesen mosolygott, és pont olyan mérges tudott lenni. Ugyan úgy imádta a csillagokat bámulni, és ő is orvos akart lenni, éppen olyan jó, és lelkiismeretes, mint amilyen az anyja volt. Sakura mindig számba vette ezeket a tulajdonságokat, amikor az éjjeliszekrényén pihenő fotókra pillantott. Reggelente nekik köszönt először, és este tőlük búcsúzott utoljára.
Az anyja még akkor is a munkáját végezte, amikor meghalt. Életet mentett. Hat évvel ezelőtt a kórházba egy sürgős hívás érkezett egy csúnya balesetről. Egy hegymászó földcsuszamlás foglya lett. A sérülései annyira súlyosak voltak, hogy nem voltak elegek a mentősök, egy specialista kellett, különben még a helyszínen elvesztették volna a sérültet. Sakura anyukája egy percet sem késlekedett a segítséggel, még a veszélyes hely ellenére sem. Ugyanis bármikor bekövetkezhetett egy újabb földcsuszamlás. Már éppen sikerült stabilizálni a beteg állapotát, amikor a tragédia bekövetkezett. Állítólag az anyja mosolyogva halt meg, és a beteget éppen időben sikerült egy helikopterrel felemelni, hogy nehogy megint maga alá temesse a föld.
A tragédia mindenkiben nyomott hagyott. Az akkor oly hangos kis két gyerekes család, aki az erdő szélén lakott, hirtelen elnémult. Hosszú, nagyon hosszú időre. Az idősebbik lány szinte azonnal elköltözött. Ma már csak az apa, és a fiatalabbik lánya élnek ott. Sakura mára már feldolgozta anyja halálát, de el sosem fogja felejteni, és ezt ő is pontosan tudta.
A rózsaszín hajú lány az erdőben haladt céltudatosan előre. Imádta az erdőt, a madarakat, a virágokat, a fákat, az állatokat. Még a hely illatát is szerette, az isten szerelmére. De most nem állt meg nézelődni, ugyanis tartott valahová. Nem emlékezett pontosan, hogy merre van, ezért figyelmesen haladt, nehogy eltévessze, de amikor megtalálta, bánatos mosoly kúszott végig arcán. A vadleshez hasonló csillagvizsgáló félig meddig még úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá, de az idő nyomott hagyott rajta. Néhány léc eltört, pár le is esett és a kék festék is lepattogzott róla, már csak aprócska foltokban emlékeztetett egykori színére. Az idevezető út is sokkal inkább tűnt már csak vadcsapásnak, mint vékony erdei ösvénynek, de Sakurában akkor is gyönyörű, feledhetetlen emlékeket keltett életre, melyek mélyen bent a lelkében bóbiskoltak. Még emlékezett a tizenkét éves önmagára, ahogy az apró toronyból csodálkozva végigpislantott a hegygerincen, és lenyűgözte a csillagos égre nyíló kilátás, a fenyőfák esti, homályos alakja. És az anyja ott állt mögötte, és fogta, hogy le ne essen, és mutogatta neki a csillagképeket. Számára ez a hely többet jelentett mindennél. Ám mióta az anyja meghalt, sosem mert ide feljönni többé. Mégis, mikor megszólalt, csak ennyit mondott:
- Messzebb van, mint emlékeztem. – és mosolygott. Már akkor is csak ők látogatták a csillagvizsgálót, az idő elfeledtette mindenkivel ezt a csodálatos helyet. Sakura megkapaszkodott a felvezető létra egyik fokára, és fellépett. Ám a régi fa azonnal kettétört alatta, lábain pedig piros horzsolásokat hagyott. Sakura szomorúan szemlélte az erődítményt. Valószínűleg életveszélyes lett volna felmenni rá. Már éppen feladta volna, mikor támadt egy ötlete. Otthon rengeteg deszka és léc maradt a ház felújítása után, az apja biztos megengedné, hogy párat elvigyen. Van otthon kalapács és szög is, könnyen meg tudná javítani a csillagvizsgálót. Örömében, hogy mégsem kell lemondania az emlékek helyszínéről, nagyot ugrott, és sietett haza.
Egy héttel később egy autó haladt az erdei úton, amely a lehető legközelebb vezetett a csillagvizsgálóhoz. A benne ülő tizennyolc éves lány egy vadcsapásra mutatott az apjának, aki lefékezett mellette. Ezután sorban felhordták a deszkákat, léceket a hosszú ösvényen.
- Biztos, hogy egyedül szeretnéd megcsinálni? – kérdezte az őszülő apa a lánytól.
- Teljesen! – válaszolt mosolyogva Sakura, majd búcsút intett a férfinak, aki visszaindult az ösvényen. – Akkor essünk neki. – mondta még, aztán körbejárta a tákolmányt. Szerencsére a tartógerendák ennyi idő után is kifogástalanul végezték a dolgukat, még mindig biztosan álltak. Sakura így a létrának látott neki először. Sajnos az egész hasznavehetetlennek bizonyult. Sakura kénytelen volt felmászni egy fára, hogy elérhesse,
- Na szép! – morogta, mikor megállapította, hogy még az egyetlen fa, ami szóba jöhet sincs elég közel, hogy biztonságosan elérhesse a létra tetejét. Muszáj volt egy picit kockáztatnia. Nekigyürkőzött hát a mászásnak, lassan haladt, mert nem voltak éppenséggel túl közel egymáshoz az ágak, ráadásul egy kalapács is volt nála, amivel a szögeket akarta kifeszíteni a fából. Néhány vékony gallyacska megkarcolta az arcát, a tenyere a durva tapintás miatt felhorzsolódott, és egy idő után a hajába kapaszkodó leveleket sem kerülhette el. Mire felért, gyakorlatilag álcázhatta is volna magát, annyi levél keveredett a rózsaszín tincsek közé. Összeráncolta a szemét, amikor belegondolt, pontosan hogy is nézhet ki jelenleg, de nem volt ideje különösebben törődni vele, ugyanis a feladat neheze még csak most következett. Épp csak kisöpörte arcából az útban lévő tincseket és leveleket, aztán kihajolt a létra teteje felé. Veszélyes mutatvány volt, erős lábak kellettek hozzá, hogy a lány meg tudja tartani magát, és még dolgozzon is mellette. Éppen a második szöget akarta volna kihúzni, amikor meglátta, hogy valaki (valószínűleg már elég régóta) figyeli őt a földről. amikor odanézett, majdnem leesett a fáról döbbenetében. Nem más állt ott, mint Uchiha Sasuke, a rideg valójában. Sakura nagyon is jól ismerte a fiút, hogyne ismerte volna, hiszen egy suliba jártak, és elsős kora óta bele volt habarodva. Imádta a fekete szemeket és a dús, szintén fekete hajat, az istenit, hányszor elképzelte már, ahogy beletúr, mindig érezte ezt a késztetést, amikor meglátta őt. Bár a tekintetük még sosem találkozott. Sakura mindig csak messziről figyelte a fiút, külön osztályba jártak, csak évfolyamtársak voltak, nem mert odamenni hozzá sosem, nemhogy hozzászólni. Az iskolának meg az érettségi után vége lett ugyebár, és mindenki a maga útját járta. Most mégis itt állt a lány alatt alig pár méterre, és elég hülyén bámult fel rá. Sakura most szörnyülködött el másodszorra is a kinézetén, a leveles gallyas haján, a felhorzsolt bőrén, és még a ruhája is koszos lett. Köszönt volna a fiúnak, de annyira izgatott volt, hogy szokás szerint nem azok a szavak csúsztak ki a száján, amiket mondani akart.
- Mit bámulsz, nem láttál még tizennyolc éves lányokat fáról lógni koszosan?! – kérdezte, és legszívesebben inkább levetette volna magát a fáról, inkább a nyakát töri, semmint még egyszer megszólaljon.
- Nem, igazából még nem. – válaszolt neki amaz lentről, csendes, nyugodt, de rideg hangon, látszólag fel sem vette a goromba stílust. Sakura szíve kihagyott egy ütemet a hang hallatán, imádta a fiú hangját, mély volt és férfias. Bár csak ritkán hallhatta, Sasuke ugyanis alapjáraton sem volt bőbeszédű, ráadásul a lány is csak elvétve találkozott vele még a suliban is.
A mondat nem egy beszélgetés kezdete volt, csupán egy ténymegállapítás, ám a fiú mégsem ment tovább. Sakura nem tudott mit kezdeni a helyzettel, így inkább elkezdte megint kihúzogatni a szögeket, hogy végre elválassza azt a rohadt létrát a gerendáról, és közben imádkozott, hogy Sasuke lépjen le közben, mert enyhén szólva is irtó kínosan érezte magát a jelenlététől. Ám amaz helyette mégegyszer megszólalt.
- Alattad van az egyik vízszintes tartógerenda, ha rálépnél, könnyen elérnéd a létra mindkét részét. – megint egy ténymegállapítás volt. Amikor Sakura lenézett, tényleg maga alatt találta azt a bizonyos gerendát, csak egy nagyobbat kellett volna lépnie.
- Kösz! – hangzott máris a szájából a fukar válasz, Ez sem sikerült kedvesebbre, mint az előző mondata, de legalább az hangzott el a szájából, amit mondani akart. Igaz, nem mosolygott hozzá, ahogy tervezte, még csak rá sem nézett a fiúra. Csak a szeme sarkából látta, ahogy elindul, folytatva útját az ösvényen. Sakura csak akkor döbbent rá, hogy ez az egyetlen esélye beszélgetni vele, nem valószínű, hogy valaha találkoznak még, és hirtelen nem akarta, hogy elmenjen. Sürgősen ki kellett találnia valamit, amivel itt tartja a fiút.
- Egyébként mit keresel itt? – kérdezte tőle, amivel megtorpanásra kényszerítette a fekete hajú fiút. Ez a kérdés sem volt kedves, és láthatóan kezdte idegesíteni az Uchihát.
- Sétálok? – jött a hideg válasz, ami egyértelművé tette Sakura számára, hogy Sasuke nem óhajt tovább társalogni vele, amit tulajdonképpen meg is tudott érteni, hiszen ő sem szívesen kereste bunkó emberek társaságát.
- Egyedül? – kontrázott rá azért, egyszerűen nem tudta kontrollálni magát. Sasuke nagyot sóhajtott, vélhetőleg elég idegesítőnek tarthatja most a lányt. Csúnyán nézett fel rá.
- Építkezel? Egyedül? – mondta a fiú gúnyosan, majd ment volna tovább, de egy halk hang megállásra késztette, bár maga az elhangzott dolog valószínűleg nem az ő fülének szólt. Meg is lepődött, hiszen most először hallotta a lányt normális hangnemben beszélni.
- Inkább csak megjavítok egy emléket. – mondta Sakura magának, de ijedten kapta a szája elé a kezét, amikor rájött, talán túl hangosan mondta.
- Emléket? Miféle emléket? – hangzott lentről a kérdés. Most először hallott valami érdeklődést Sasuke hangjában, ám pont erről a dologról nem akart annyira beszélni. Aztán úgy döntött, ezt a részét nyugodtan elárulhatja anélkül, hogy bármit is felfedne a történet többi részéből.
- Régen mindig innen néztük anyuval a csillagokat. Bár teleszkópunk nem volt, de szabad szemmel is gyönyörű volt. És nem csak a csillagok, hanem a fák, a pislákoló narancssárga fény a horizont végén… – mondta Sakura teljesen belemerülve az emlékekbe.
- Úgy tűnik, sokat jelent neked. – állapította meg kicsit meglepődve az Uchiha, miközben felnézett a most nappali fényben szikrázó égre, majd az öreg csillagvizsgálóra. – Segítek neked. – mondta hirtelen, majd a létra aljához lépett. Sakurának leesett az álla.
- Miért tennéd? – kérdezte gyanakodva. Bármennyire is odavolt a fiúért, azt nem akarta, hogy a gyerekkori emlékei esetleg óvatlan kezekbe kerüljenek.
- Mert engem is érdekel. Még sosem láttam a Konohai hegyeket magasról. Az apám hegymászó volt, ő is imádta így leírni a dolgokat. – mondta a lányra felnézve, aztán mintha csak olvasna a gondolataiban, még hozzátette. – Nem fogom tönkretenni az emlékeidet, ne aggódj. – Sakura tépelődött magában, ahogy a fiúra nézett, aki lent várta a válaszát. Egyrészt nagyon szeretett volna vele még többet beszélni, hisz ez az első alkalom, hogy a fiú valamiféle érdeklődésnek adja jelét, amióta csak az eszét tudta. Másrészt nem ismerte, nem tudta mennyire óvatos, vagy, hogy egyáltalán ért e hozzá. De végül megint belenézett a fekete szemekbe, és úgy döntött, ad egy esélyt neki.
- De ha baja lesz, megöllek! – morogta le a földre, aztán tovább kezdte húzogatni a szegeket. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki a kalapácsa felé nyújtja a kezét. Felpillantva Sasukét vette észre maga mellett, aki ártatlanul pislogott rá. Egy perce még a földön állt.
- Ezt meg hogy csináltad? – Kérdezte döbbenten, még azt sem vette észre, hogy közben kivették a kalapácsot a kezéből. Valamint arra is most jött rá, hogy per pillanat szemtől szemben áll gyerekkori szerelmével, aki most egyenesen rá néz, majd egy apró mosoly jelenik meg az arcán. Mosoly. Uchiha Sasuke arcán. Sakura attól tartott, hogy valami romlottat evett reggelire, és most képzelődik.
- Mondtam, az apám hegymászó volt. A véremben van. Majd én kihúzom ezeket a szögeket, te menj le, majd óvatosan ledöntöm a létrát neked, ha végeztem. – Mondta egyszerűen. és már csinálta is a feladatát, figyelmen kívül hagyva a lányt. Amaz csak kettőt pislogott, nem igazán tudott ellenkezni, több tényező is megzavarta benne. Egyrészt a mosoly, amit egész biztosan csak beképzelt, másrészt Sasuke határozottsága. Úgy tűnt, tényleg segíteni akart, amit Sakura jó jelnek vett. Hagyta hát, hogy a fiú végezze a dolgát, és elindult lefelé. Azaz csak indult volna, de rá kellett jönnie, hogy ami lefelé még könnyű volt, az felfelé szinte lehetetlennek tűnik. Fellépni sokkal nehezebb, mint lejönni. Sakura lopva Sasukéra nézett, aki látszólag már most teljesen belemerült a dolgokba. Sakura igazán nem akart neki gondot okozni, így nem kért tőle segítséget, jóllehet, talán ezt kellett volna tennie. Megfogta az ágat, majd lendített egyet saját magán. Minden rendben is lett volna, ám a keze megcsúszott. Sakura túl messze volt a földtől, mintsem könnyebb sérülésekkel megúszhatta volna. Már elképzelte, ahogy fájdalmasan nyekken a füvön. Ám az utolsó pillanatban egy kéz húzta vissza a gerendára, amin állt, és egy nagyon dühös Uchiha karjaiban találta magát. Sakura azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Nem lett semmi baja, és az imádott karjaiban van, aminek egyrészt örült, másrészt viszont a szíve majd kiugrott a helyéről. Sasukénak nagyon jó illata volt. Ám ami miatt Sakurának sírni akadt volna kedve, az a fiú szikrázó tekintete volt. Nagyon, nagyon dühös volt.
- Légy szíves legközelebb akkor akarj öngyilkos lenni, amikor nem vagyok itt. Kímélj meg a látványtól. – morogta. Sakura legszívesebben elsírta volna magát, ugyanakkor nagyon dühös is volt.
- Nem szándékoztam öngyilkos lenni, kösz az őszinte aggódást, nagyon meghat. – fújta neki, mint a macska, és kitépte magát az Uchiha karjaiból. Egy másodperc alatt felmérte a föld távolságát, majd ugrott. Persze nem pont a földre. Körülbelül félúton volt egy rész a csillagvizsgáló tartógerendáin, ahol keresztezték egymást, oda ugrott Sakura, és csak az után a földre. Nagyon utálta, hogy ezt csak akkor tudja megtenni, amikor dühös. Mikor földet ért, gúnyosan a fiúra vigyorgott, Fogalma sem volt, miért ilyen bunkó vele, hiszen szereti.
- Tudod a jövőben még rengeteg embert fogok megmenteni, úgyhogy az én életem fontosabb annál, hogy csak úgy eldobjam. – kiabálta fel neki. Sasuke egy pillanatra összehúzta a szemeit, mintha gondolkodna.
- Orvos akarsz lenni? – kérdezte hirtelen. Szemeiben, mintha elismerés csillant volna. Sakura dühe úgy párolgott el, mint a reggeli harmat. Bár a fiú szavai még mindig fájtak neki, az, hogy nem kételkedik abban, hogy sikerülhet neki, büszkeséggel töltötte el a lány szívét.
- Igen, még várom a levelet a Saitamáról, de elvileg minden rendben, szóval szinte biztos, hogy felvesznek. – mondta. Sasuke ajkai enyhén elnyíltak egymástól, dagadt a lány mellkasa a büszkeségtől, de az Uchiha nem egészen azt mondta, amire számított.
- A Saitama? De az Tokyo mellett van. Elképesztően messze. Nincs közelebb orvosi egyetem? – kérdezte. Sakura nem egészen értette, miért reagál így.
- De van, de a Saitama az álmom. – mondta csendesen, mert úgy érezte, mintha az előbb megvádolták volna.
- És mi lesz a családoddal? - kérdezte ismét közömbös hangnemben.
- Csak apám van. A nővérem tervezi, hogy hazaköltözik, így lesz aki vigyáz rá, és amúgy is. Anyu is oda járt. Minden álmom, hogy őt követhessem. – mondta. Sasuke még egy darabig fürkészőn kutatta a lány arcát. Amaz azt nem mondta el neki, hogy neki is nagyon nehéz lesz itt hagyni ezt a helyet, főleg miatta. De muszáj túllépnie rajta, és ez csak úgy megy, ha még véletlenül sem találkozik vele. Ahogy ezt gondolta, a fiú ismét beletemetkezett a munkába. Az első nap végülis nagyon sokat haladtak. Sasuke leszedte a létrát, aztán Sakurával közösen készítettek egy újat. Sakura már akkor szívesen felment volna a tetejére, de Sasuke ezt annyira nem díjazta, mert mi van, ha a padlózat is éppoly harmat gyenge, mint a létra volt? Sakura vonakodva igazat adott a fiúnak, így csak a létra tetejéről mérték le a csillagvizsgáló korlátjait, hogy azoknak is nekiugorhassanak. Mire besötétedett, azzal is végeztek. A hangulat az egyetemes beszélgetés után feszült maradt közöttük. Közösen megegyeztek, hogy holnap reggel ugyan itt találkoznak, bár Sakura nem remélte, hogy a másik el fog jönni.
Kellemes csalódásként érte a meglepetés, amikor másnap reggel a fiú már javában vizsgálgatta a tegnap készített korlátokat, amiket ma akartak feltenni. Még a szerszámokat is előszedte, szájából pár szög kandikált ki. A Reggeli nap a hátára sütött, a haja is inkább tűnt az erős fényben szürkének, mint feketének. Amikor Sakura közelebb lépet, Sasuke felkapta fejét, így a lány számára láthatóvá váltak a fekete íriszek. Hosszú szempillája árnyékot vetett arcára. A lány nem tudta levenni róla a szemét, szíve előbb kihagyott egy ütemet, majd fokozatosan gyorsult, attól félt, a másik még meghallja, és rögtön rájön, hogy mit érez, mi történik vele. Végigmérte az éles állcsontot, a szögletes, férfias arcot, a nagy, szép szemeket. Na igen, azok a rideg szemek, mintha nem is lettek volna olyan ridegek. Sőt, kifejezetten mintha…. Mielőtt Sakura rájöhetett volna, mit lát a fiú szemében, az elkapta a fejét, visszafordult a fakorlátokhoz.
- Jó reggelt! – köszönt a lánynak, hangja mintha a szokásosnál is mélyebb lett volna.
- Szia! Nem gondoltam, hogy itt leszel. – válaszolt a Haruno kimérten. Nem akarta, hogy a fiú megtudja, valójában mennyire örül, hogy itt van, viszont azt sem akarta, hogy esetleg úgy tűnjön, mintha utálná.
- Miért ne lennék? Meg mondtam, hogy segítek. Nem szoktam megszegni az ígéreteimet. – válaszolta egyszerűen. – Szerintem mielőtt levennénk a régi korlátot, és felraknánk az újat, a padlót kéne megcsinálnunk. Nem hinném, hogy nagyon kibírná, ha rámennénk. – Sakura magában igazat adott a fiúnak. Odasétált a csillagvizsgálóhoz, aztán felkapaszkodott a létrán. Végignézett a padlódeszkákon. Az összes a sötétbarna, és a fekete különös egyvelegében „pompázott”. Nem festett túl jól, az biztos. A lány lemászott, a kezébe vett egy kalapácsot, majd visszaérve elkezdte kihúzogatni a szögeket a létra felőli oldalon. Ahol nem érte el a létráról, ott egy vízszintes tartógerendára állt, amire a létráról kényelmesen át lehetett lépni. A másik oldalon Sasuke mászott fel a gerendákon (bár Sakurának sejtelme sem volt róla, hogy hogyan), és szedte ki a makacs szögeket. Amikor kész lettek, Sasuke egyszerűen erőből lehúzta a tartógerendákról, a hatalmas deszkák elsuhantak mellette, és tompán puffantak a fűben.
- Akkor mehetnek fel az újak. – szólt oda a lánynak, majd lemászott. Gyorsabban leért, mint Sakura a létráról.
- Szóval szeretsz mászni? – kérdezte a fiútól, aki éppen az új deszkákat számolgatta, mikor odaért hozzá. Ám a kérdés hallatán egy pillanatra megmerevedett.
- Elvagyok vele. – érkezett a tömör felelet. Sakura ugyan furcsállotta, de nem tette szóvá. – Szerintem elkezdhetjük felpakolni az új deszkákat. Már csak azt kell kideríteni, hogy ezt hogy fogjuk megtenni? – A lány elgondolkodva nézett fel a csillagvizsgálóra. Valóban nem lehetett csak úgy felcipelni őket. Ekkor támadt egy ötlete.
- Tudom már. Megkötjük a deszka két végét, átvetjük a kötelet a régi korláton, én felmegyek, és felhúzom. – mondta magabiztosan, ám lefagyott az arcáról a mosoly, mikor Sasukéra nézett. Amaz láthatóan nem díjazta az ötletet.
- Had találjam ki. A keskeny tartógerendán akarsz egyensúlyozni, egy legalább tíz éves korlátba kapaszkodva. Felejtsd el! – rivallt rá, de Sakura nem hagyta annyiban.
- Miért, mister nagyokos, van jobb ötleted? Nekem kisebb a talpam, könnyebben fennmaradok, mint te. De ha tudsz valami más megoldást, bökd csak ki, megvárom. – válaszolta gúnyosan vigyorogva. Sasuke abban a pillanatban, megragadta a kezét., és a lány keményen a mellkasának ütközött.
- Ne gúnyolódj velem Sakura! – sziszegte, ám ez sokkal félelmetesebb volt, mintha kiabálta volna. A lányt még az sem vidította fel, hogy tulajdonképpen csak centik vannak köztük, és érezhette a fiú ruhájának illatát. De egyáltalán nem mutatta, hogy ez valamennyire is érdekelné, helyette dacosan nézett a fekete szemekbe. Anyja mindig azt mondta neki, ne adja az igazát, és ez alól még a gyerekkori szerelem sem volt kivétel. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Sasuke satuként markolta a csuklóját, így minden igyekezete kudarcba fulladt.
- Elengednél végre? – kiáltott a fiúra. Amaz tovább fixírozta dühös tekintettel, de végül szabadon engedte Sakura csuklóját.
- Legyen, csináljuk, ahogy te akarod. Kit érdekel. – mondta végül, és nagy léptekkel a kötelekhez robogott, hogy emelőt csinálhasson belőlük. Sakura csak most fújta ki a levegőt, kezei hirtelen remegni kezdtek. Sosem gondolta volna, hogy ilyen ellenséges is tud lenni az Uchihával, azt meg pláne nem, hogy valaha is megnyerhet ellene egy vitát. Ám most sajnálta, hogy olyan undok volt. Végülis Sasukénak igaza volt, és csak nem akarta, hogy baja essen. Erre a gondolatra pedig a szíve hevesebben kezdett verni.
Mikor hátrafordult, hogy megnézze, mit csinál a másik, már minden harag elpárolgott belőle, amit az előbb érzett. Odalépett hát mögé, és felé nyújtotta a kezét, de a mozdulat felénél megállt. Sasuke még nem vette észre. Sakura nem volt biztos benne, hogy megérintheti e őt, hisz alig ismerték egymást. Aztán győzött a bátorság. Hiszen, ha jobban belegondolt, Sasuke már számtalanszor hozzáért, miért ne tehetné akkor ő is?
Sajnálom. – mondta békítően, és ujjai a fiú vállához simultak. Álmában sem gondolta volna, hogy ez bármilyen hatást is kivált majd a másikból. Ám Sasuke még erre az apró mozdulatra is megdermedt, hátizmai megfeszültek. Sakura azonnal elengedte, azt gondolván, talán még sem volt olyan jó ötlet megérinteni. Most jött rá mekkora marha volt. Egész eddig csak akkor értek egymáshoz, mikor dühösek voltak, vagy segítség kellett. Ez a gyöngéd érintés viszont Sakurát is felzaklatta, hiszen abban a pillanatban, ahogy Sasukéhoz simultak ujjai, hirtelen szeretett volna végigsimítani a széles háton is. Nem csoda, hogy az alapvetően rideg Uchiha ilyen elutasítóan viselkedett egy gyengéd érintés miatt. De a következő pillanatban Sasuke már talpon volt, felé fordulva, és mivel Sakura az előbb mögé lépett, meglehetősen közel is. Saját kezével megfogta a lányét, úgy nézett le rá. Szemeiben semmi jele sem volt haragnak, sőt mi több, elutasításnak sem.
- Én is sajnálom, időnként elég durva tudok lenni. – válaszolta. Sakura döbbenten nézett a fiúra. Ez már túl sok volt neki. Úgy érezte, szabadulnia kell. Megrémisztette ez a váratlan gyengédség. Belefájdult a szíve, hiszen tudta, hogy Sasuke sosem tekintene rá úgy, ahogy szeretné.
Tett egy lépést hátrafelé, és saját kezét kicsúsztatta a fiújéból. Sasuke tekintete elkomorult. Elfordult és felvette a földről a kötelet. Párszor meglendítette, majd átdobta a csillagvizsgáló korlátján. A hurkos végeket lehúzta, majd két-három lécet bujtatott beléjük.
- Akkor felmész? - kérdezte hirtelen a lányt. A hangja pont olyan érzelemmentes volt, mint mikor először találkoztak ezen a helyen. Sakurának összeszorult a szíve.
- Igen. – válaszolt, majd felkapaszkodott a létrán. Amikor felért, akkor értette meg, hogy miért nem akart Sasuke belemenni a tervébe. Valóban őrült ötletnek tűnt a korlát mentén haladva egyensúlyozni egy tartógerendán. De túl makacs volt, hogy beismerje hibáját, és különben is, most már nem fordulhatott vissza. Sasuke már rág felhúzta a léceket a korláthoz, csak arra várt, hogy a lány levegye őket. Sakura odaegyensúlyozott a lécekhez, csípőjét a korlátnak támasztotta, majd megragadta az első lécet, és húzni kezdte. Óvatosan a túloldalhoz illesztette a véget, majd letette a lécet. Így tette ezt a következőnknél is. Egy órával később az összes léc a helyén volt, már csak arra vártak, hogy a gerendákhoz rögzítsék őket.
Sasuke és Sakura munka közben csak akkor szóltak egymáshoz, amikor feltétlenül szükséges volt. Ám Sakura még nem felejtette el, amit a fiú mondott neki, mikor ezt az egészet elkezdték, és akármilyen hülye viszonyban is voltak jelenleg, azt akarta, hogy hat év után együtt nézzék meg, milyen az éjszakai kilátás odafentről. Mikor az utolsó szögek a helyükre kerültek, mindketten lemásztak a csillagvizsgálóról. Sakura megállt lenn, és mosollyal az arcán tekintett fel. Sokkal jobb munkát végeztek, mint azt gondolta volna, és tudta, hogy Sasuke segítsége nélkül sokkal lassabban haladt volna. A fiú felé fordult, hogy megköszönje neki, de a kilátást hírtelen fehérség takarta el. Sakura hátrább lépett, és meglepve tapasztalta, hogy Sasuke egy kisebbfajta festőecsetet nyomott az arcába, a kezébe pedig egy festékes bödönt, teli fehér festékkel. A fiú kezében egy nagyobb ecset pihent, és egy nagyobb bödön kék festék.
- Én lefestem az egészet kékre, és ahol lefestettem, te ott csillagokat festesz oké? – kérdezte apró mosollyal az arcán. Sakura ránézett a fiúra, majd a csillagvizsgálóra. Tulajdonképpen nagyon jó ötletnek tartotta. Visszamosolygott.
- Rendben.
Sakura szájtátva nézett fel a lefestett csillagvizsgálóra. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jó érzés lesz majd elkészülni vele. Csodásan festett a kék színnel, és a csillagokkal. Majdnem könnybe lábadt a szeme a látványtól. Már késő délután volt. Mellette Sasuke álldigált, nem is a csillagvizsgálót, hanem Sakura mosolyát nézte. A lány arcát fehér festékpöttyök borították, de mintha észre sem vette volna, nem is törődött vele. Sasuke visszaemlékezett az itteni első találkozásukra, mikor a lány koszosan, kócosan, levelekkel a haján lógott a fáról, és erőlködve, de elszánt tekintettel húzogatta ki a szögeket a létrából.
Miután kigyönyörködték magukat, lassan elkezdtek összepakolni. Minél több mindennel készültek el, Sasuke annál gondterheltebbnek tűnt. Amikor elérkezett a búcsúzkodás ideje, Sakura kifejezetten zaklatottnak látta.
- Akkor éjfél? – kérdezte hirtelen a fiútól, aki meglepetten villantotta rá tekintetét.
- Tessék? – kérdezett vissza.
- Azt mondtad, szeretnéd megnézni, milyen a kilátás éjjel innen. – bökött rá a lány a csillagvizsgálóra.
- Ja, igen. Akkor éjfél, oké. – mondta, tekintetét a lányéba fúrta.
- Oké, akkor majd találkozunk. – búcsúzott el Sakura, és elfordult a fiútól, hogy a kis ösvényre kanyarodhasson. De egy könyörgő hang megállította, és megdermesztette.
- Sakura! – hallotta a saját nevét. De Sasuke olyan hangsúllyal ejtette ki a nevét, amitől a lány szíve kihagyott egy ütemet, csak azért, hogy utána meglóduljon. Lassan fordult meg, hogy a fiú szemébe nézhessen. Sasuke ott állt, ahol az előbb, de bizonytalannak tűnt, egyik lábáról a másikra nehezedett.
- Valamit el kell mondanom. Fontos lenne, hogy tudj róla. – mondta halkan. Mikor Sakura nem mondott semmit, tovább folytatta. – Mesélted nekem, hogy az anyukáddal jártatok ki ide mindig. Én tudom, hogy hat évvel ezelőtt…hogy…ő meghalt. Onnan tudom, hogy az én apámat mentette meg akkor. – mondta. Szemeit lehunyta, mintha csak azt várta volna, mikor csattan egy pofon az arcán. Sakura megdermedt. – Sajnálom, hogy sosem mondtam neked. Féltem, hogy gyűlölnél érte. – fejezte be Sasuke. Sakura még mindig nem szólt, Sasuke pedig ezt rossz jelnek vette. – Sakura? – kérdezte halkan, ám a lány sarkon fordult, és eltűnt az ösvényen.
Sakura hajnali fél egykor a csillagvizsgáló lábánál állt. Már messziről látta, hogy Sasuke nincs sem fent, sem a földön. Pedig szerette volna elmondani, hogy sajnálja, hogy itt hagyta, és hogy nem gyűlöli őt, hogy is gyűlölhetné ilyesmiért? Csalódottan mászott fel a csillagvizsgálóra, és felnézett az égre. Pont olyan volt, ahogy emlékezett rá, mégis végigfolytak a könnyek az arcán, mikor meglátta. Az ég úgy köszöntötte, mint régi ismerőst, és olyan volt, mintha csak neki ragyogna ma ilyen szépen az összes csillag. Neki, és még valakinek. Sakura hallotta, ahogy megdobban mögötte a léc, és hátrafordulva Sasukét találta ott, amint éppen felegyenesedik. A fáról ugrott le. Sakura azért nem láthatta. Bizonytalanul nézett a lányra, de felé sétált.
- Sajnálom – mondta megint, és a hangjában tükröződött, hogy tényleg mennyire megviselte. Sakura megrázta a fejét.
Én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. – fordított hátat a lány neki, és a korlátnak támaszkodva az eget kezdte nézni. - Csak úgy itt hagytalak téged, pedig biztos nehéz lehetett elmondani. Örülök, hogy ennek ellenére mégis megtetted. Nem gyűlöllek érte, hogy is tehetném? Az anyukám azt tette, amit helyesnek látott, amit a szíve diktált. Elvégre egy orvos feladata, hogy életeket mentsen. Anya úgy gondolta, hogy bármi áron. És én örülök, hogy találkozhattam annak az embernek a fiával, akiért anya az életét adta. Csak azt nem értem, miért féltél attól, hogy meggyűlöllek? – mondta Sakura, ám választ nem kapott, sőt, semmit sem hallott. – Sasuke? – fordult meg, de hirtelen hátrahőkölt. Sasuke közvetlenül előtte állt, alig egy lépésre. Különös tekintet ült az arcán. Még egy lépést tett a lány felé, kezeit a korlátnak támasztotta Sakura teste körül, így esélyt sem hagyva a menekülésre.
- Azért mert szeretlek. – válaszolta halkan, de határozottan. – Amióta csak megláttalak gyerekkoromban, te különleges vagy számomra. Pedig sosem beszéltem veled, sosem mertem odamenni hozzád. Azt gondoltam, egy olyasvalaki, mint én, csak megijesztene, tönkretenné azt a vidám mosolyod. - Hangja tele volt elfojtott érzelmekkel. Egyenesen a lány szemébe nézett. Sakura szíve örült módra vágtázni kezdett a mellkasában, a hasa megfájdult, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen fájdalom, kifejezetten jó érzés volt. Azt hitte álmodik. Uchiha Sasuke egyenesen rá nézett, miközben ezeket a szavakat mondta, és neki mondta, senki másnak. Annyira zavarba jött, hogy el akarta fordítani a tekintetét, de Sasuke az álla alá nyúlt, és lassan visszafordította maga felé. – Amióta csak tegnap megszólítottál, alig tudom magam visszafogni, szóval engedd meg nekem, hogy most nagyon önző legyek, és egy pillanatra nem fog érdekelni, ha tönkreteszem a mosolyod. – mondta, majd a lány fölé tornyosult, és ajkai után kapott. Tenyerei az arcához tapadtak, teste nekinyomult. Nem volt sem megszeppenve, sem pedig ügyetlen. Sakura majdnem elájult, amikor megérezte a forró, érdes ajkakat sajátján. A fiú úgy csókolta meg, mint egy kiéhezett ragadozó, egy percre sem tétovázott, nyelve szinte azonnal a lány szájába nyomult. Amaz hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, de végül átadta magát az érzésnek, és visszacsókolt. Amikor véget ért a csók, Sasuke még búcsúzóul beleharapott a cseresznye ajkakba. Szemei csillogtak, a fekete szemekben ezer csillag szikrázott, és Sakura látta benne magát is, a nagy, ijedt szemeivel.
- Visszacsókoltál. – szólalt meg Sasuke apró félmosollyal az arcán, de ez az egy szó, mintha ezer kérdés lett volna egyszerre. Sakura értette mindet, de csak egyre akart válaszolni jelenleg. Most, hogy saját kétségei eloszlottak, az előtte állót is meg kellett nyugtatnia. Sasuke bizonytalanul tekintett le rá, rengetek érzelem játszódott le benne egyszerre. A lány sosem gondolta volna, hogy ilyen is tud lenni, ilyen gyengéd, bizonytalan. Egyik kezét a fiújéhoz érintette, ami még mindig gyengéden az arcához tapadt.
- Mert…mert én is szeretlek. – lehelte. – Tudom, hogy nem úgy tűnt, de nem mindig sikerül úgy átadnom a gondolataimat, ahogy szeretném. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, és… - hadarta, de be már nem tudta fejezni, mert Sasuke ajkai megint az övéhez tapadtak. Ezúttal gyengéd csókot kapott, teli szerelemmel, évek óta elfojtott érzelmekkel. Míg az előző csóktól teste felforrósodott, a mostanitól kellemes bizsergés futott végig rajta. Sakura mindkettőt imádta. Mikor véget ért a csók, Sasuke a lány kulcscsontjába fúrta az arcát, és kezével gyengéden közre fogta csuklóit.
- Nem akarom, hogy elmenj. – mondta. – A Saitama olyan messze van, alig látnálak. – Sakura testét melegség járta át ezen szavak hallatán, de ezt nem tehette meg érte.
- Sasuke, figyelj. én szeretnék olyan lenni, mint amilyen az anyukám volt, és ott szeretnék tanulni, ahol ő tette. – válaszolta. Sasuke felemelte a fejét, és a lány szemébe nézett.
- Tudom, csak nehéz elfogadni. – Elengedte a Sakura kezeit, majd a korlátra támaszkodott a lány mellett. Pár percig az eget bámulta, majd újból megszólalt.
- Veled megyek. – fordult hirtelen Sakura felé egy magabiztos mosollyal. Amaz köpni, nyelni nem tudott.
- Tessék? De, hol fogsz lakni, és hogyan fogsz megélni? – kérdezte rémülten.
- Tudod, elég jó jegyeim vannak, és az érettségim is csupa ötös. Eddig azt gondoltam, nem megyek egyetemre, de életeket menteni nem is olyan rossz dolog. Pláne, ha azt a te társaságodban tehetem. – mondta, majd puszit nyomott a lány homlokára. Amaz csak nézte a fekete szemeket, amik tele voltak boldogsággal, magabiztossággal, szerelemmel. Nyoma sem volt annak a rideg embernek, akit Sakura az iskolában nap, mint nap látott. És imádta a fiút, teljes szívéből szerette. Csak örülni tudott az Uchiha döntésének. Lassan a csillagos ég felé fordult, és hagyta, hogy hosszú ujjak fonódjanak övéi közé, majd kicsivel később a hátára simuljon egy test, és egy áll a fején támaszkodjon, miközben a csillagokat nézi. Szerelmes volt, és viszont szerették. Más nem számított.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó