Aznap mikor mindenki elment, Sakura egyedül maradt az egész palotában, meg pár nő, akik az ottani teendőket látták el.
A határon Karin és Deidara várakozott idegeskedve, mivel olyan hosszú keresgélés után végre vissza vihetik a nemes angyalt. Chikuma volt az öreg kaminariak vezetőjének egyetlen megmaradt besúgója, de mivel rettegett Uchiha Sasuke-kun hatalmától, így féltve az életét, azt mondta, hogy a határhoz viszi a nemes angyallányt.
A két angyal bár még nem lépett be a sötétség birodalmába, de már érezték, hogy az erejük fogyatkozik. Rossz érzések kavarogtak bennük és minél hamarabb el akarták hagyni ezt a területet.
– Soha nem hittem volna, hogy a határ közelében is ennyire meggyengülünk. Az a nyomorult, mégis, hogy gondolta, hogy ilyen helyen találkozunk, ahol az erőnk legyengül? – mérgelődött Karin, akinek a karján is felállt a szőr.
– Chikuma a vezetőnk bizalmasa, már akkor az volt, amikor mi még meg sem születünk. Bár abban igazat adok neked, hogy nem hiába tiltották meg, hogy bárki is a sötétség birodalma közelébe menjen. – mondta Deidara, aki nem nagyon akarta beismerni, hogy bizony az ő ereje is gyengébb volt.
A kaminari klánból mindenki ismerte a történetet Mikoto úrnőről, aki a sötétség és az alvilág hercegnője volt. Akkoriban sokan ellenezték ezt a házasságot, de a fiatal pár annyira egymásba szeretett, hogy minden óvaintést figyelmen kívül hagytak. A merényletről alig lehet tudni valamit, csak szóbeszédek jártak szájról-szájra.
Karin ekkor felfigyelt és jobbra nézett, ahol meglátta a kék hajú és szakállás férfit, aki összekötözte a lány csuklóját. Deidara nem igen csípte a vörös hajú nőszemélyt, de azt nem tagadta, hogy a nő érzékelő és gyógyító képessége nagyon kifinomult volt. Aztán Deidarának elkerekednek a szemei, amikor nem látta Sakura szárnyait.
– Hogy lehetséges, hogy el tudta rejteni? Ehhez nagy tudás kell és sok gyakorlás...ki taníthatta meg neki? – kérdezte a szőke hosszú hajú férfi az előtte álló nőt.
– Fogalmam sincs, de majd szóra bírjuk. - kuncogott Karin.
Sakura felismerte a két angyalt, akik olyan fenyegetően nézték és mosolyogtak. Nem akart visszamenni oda, de nem tudta sehogy sem kiszabadítani a kezét a kötél szorításából.
Újra visszakerült oda, ahonnan elszökött. Rögtön bevezeték a vezetőhöz és térdre kellett ereszkednie. Hosszú haja a földön terült szét és nem nézett fel a trónon üldögélő öregre sem. Egy szót sem szólt, csak némán ment amerre vonszolták. Az öreg vezető máris jobb kedvre derült és izgatottá is vált, amint megérezte a nemes angyalt.
– Beszélj, ki segített megszökni? Mert egyedül soha nem tudtál volna. Csak olyan tudott megszöktetni téged, aki nagyon jól ismeri a helyet. Mondd el ki volt, és akkor ő fog bűnhődni érte, nem pedig te.
– Senki nem segített nekem.
– Hazudsz! Remeg a hangod, ez annak a jele, hogy nem mondasz igazat.- horkant fel a vak vezető, aki alig bírt higgadt maradni.
A nagy szárnyai, amelyik eddig tétlenül nyugodtak, hirtelen támadáshoz emelkedtek. Nem látott semmit sem, de pontosan tudatában van annak, hogy hol van a fiatal nő. Ekkor egy tört vett elő a zsebéből és az éles eszközzel felsértette a tenyerét annyira, hogy vér kerüljön a kezére. Nehézkesen állt fel és bizonytalan lassú lépésekkel ment a lányhoz. Deidara eltette az útból a hosszú rózsaszín hajat és akkor össze húzta a szemöldökét. Az arca eltorzult a haragra és azonnal a vezető mellett termet. Halkan elmondta, hogy mit látott a lányon, és erre a vezető kis időre megtántorodott. De mikor visszatért a hangja, olyan recés volt, mint aki bármelyik pillanatban végezni akarna valakivel.
– Te lány! Ki az a férfi, akinek odaadtad a tested?! Ő szöktetted meg ugye?!
– Nem.
A vezető ismét ráüvöltött a lányra, hogy fejezze be az értelmetlen hazudozást. Sakura erre elájult és utána nem hallotta már az öreg uralkodónak a hangját. Mivel még szüksége volt a nemes angyalra, elvitette a palota alaksorába, ahol több nagyobb szobacella sorakozott. Ott akarta tartani, míg el nem jött az idő, amikor fondorlatos tervét megvalósíthatta.
Aznap az öreg uralkodó Sasori segítségével lement egy titkos pincébe, ahol mindent por fedett. Ahogy mentek, úgy látszódott meg a cipőjük nyoma és sokszor a porcicák csavargatták az orrukat, tüsszentésre késztetve őket. A fiatalabbik férfi egy percre elengedte az uralkodót és egy régi, elszaggatott, nehéz vörös függönyt vett le egy hosszú jégtömbről. A jégtömbbe tökéletesen látni lehetett egy nő arcát, aki semmire sem reagált. Nagyon furcsa a nőt fogva tartó jégréteg, mivel belül folyékony víz folydogált.
– Uram még mindig nem reagál a kint lévő mozgásokra. Biztos benne, hogy valamikor újra magához tér?
– Igen. Az a baj, hogy a korom miatt az erőm is kezd elpárologni, ezért nagyon nehezen tudom az életenergiámat átjuttatni neki. Három éven át juttatom át neki az életenergiámat, magamat még jobban gyengítve és ez idáig még semmi sem történt, de a türelem hamarosan kifog fizetődni.
Sasori tudott egyedül erről a nőről az uralkodó testőrei közül. Három éven át ő őrizte eme pincét, hogy senki se menjen a közelébe se. Eleinte hitt benne, hogy sikerülhet, de mostanra reménytelennek tartotta, hogy valaha is felébred ez a gyönyörű nő. De amilyen gyönyörű olyan, veszélyes. Hosszú sötét lila haját mindenfelé sodorta a víz. Ilyen szép nő nem született minden évben, de úgy tűnik megtalálták a riválisát, aki szépségbe felvehette vele a versenyt. A nemes angyal is igen szemrevaló teremtés, csak az a kár, hogy az ellenséges klánból való. A férfi újra eltakarta a függönnyel a jégbe fagyott nőt, majd visszakísérte az uralkodót trónusára.
Sasori kiment amikor jöttek leváltani őt az uralkodó őrzése alól, hogy pihenhessen kicsit. Örült a pihenőnek, hiszen a többi védelmező közül ő felügyelt a legtöbbet az uralkodóra, de mégis azon aggódott, nehogy bárki is a pince közelébe menjen. Elgondolkodva haladt kifelé a palotából, hogy hazamenjen erre a félnapra kifújni magát, amikor maga elé emelte a kezét és öt ujjából kék fonalak jelentek meg és egyenesen rátapadtak a mögötte settenkedőre.
– SASORI! ENGEDJ MÁR EL! – kiabálja mérgesen Deidara, aki a levegőbe lifegett a kék fonalak miatt.
Sasori irányította most a testét mint egy báb, aki teljesen ki van szolgáltatva az őt mozgató bábmesternek. A férfi odafordult a szőke felé, aki idegbetegen kapálózott, hogy szabaduljon a fonalak alól.
– Nagyon gyanúsan viselkedtél az elmúlt három évben! Mégis mi a francot titkolsz ennyire az uralkodóval, hogy ilyen sokszor kell őt őrizned? Ismerlek, ezét tudom, hogy valami óriási dologba rángatott bele az uralkodó, csak arra nem jöttem még rá, hogy mire. Engem is beavathatnál, hogy magasabb rangot kapjak.
Sasori nem válaszolt a szőke cimborájának, csak megszabadította a fonalaitól és nem is törődve vele, elment. Az öreg nem hiába választotta őt, mert tudta, hogy a terve nála biztonságban lesz. Lehet, hogy mostanra sok itt lévőnek szúrta a szemét, hogy ennyire magas pozíciót tölt be, de nem hátrálhatott meg. Ha valóban igaz, hogy az a nő hamarosan felkel, akkor minden meg fog változni.
Mivel szinte semmi szabadideje nem volt, így örömét lelte benne, hogy csak nyugodtan az otthonához sétált. Nem kellett sietnie sehová, szépen a kedve szerint halad. Nézte a gyönyörű természeti csodákat és a tájat. Amikor a fényes eget nézte sütkérezve behunyta a szemét, átadva magát teljesen a természetnek. Mikor kinyitotta a szemét, meglátott egy felette elrepülő fekete madarat, ami kis időre árnyékot vetett rá. Megtorpant és megdörzsölte a szemét, hogy nem-e csak a látószerve űz vele tréfát. De semmi kétsége nem maradt, valóban egy varjat látott, ami lehetetlen, hiszen az a fekete madárfaj örökre eltűnt. Azonnal az ujjbegyeiből előtörtek a fonalak, hogy megkaparintsák a szárnyas állatot. Nagyon virgonc volt a varjú, olyan könnyen hasított a levegőbe, mintha síkosítóval lenne bekenve. Váratlanul nem vett észre egy kék fonalat, ami egyenesen a szürke lábához tapadt és nem tudott megszabadulni tőle. Sasori lerángatta a földre a fekete szárnyast, aki még mindig küzdött a fonallal. Mikor odament hozzá, a varjú felnézett rá és vörös Sharinganos szemei visszatükrözték a férfi megdöbbent arcképét.
– Szóval te vagy az utolsó példány a fajtádból? De hogy lehet ez, hiszen nem szabadna élned, amikor az utolsó varjúhasználó váratlanul meghalt.
A madár félre biccentette a fejétúgy, nézett az angyalra és károgott. A vörös szemeivel könyörögve nézett, mintha csak azt mondaná: „Engedj szabadon kérlek”.
– Olyan érzésem van, hogy neked még feladatod van itt. Igaz meg kéne öljelek, de valami azt súgja, hogy ne tegyem. – Sasori nagyot sóhajtott és alaposan körbe nézett, nincs-e a közelbe valaki, aki láthatja. – Jól van kis öreg elengedlek, de legközelebb légy óvatosabb.
A varjú boldogan lebbent fel a magasra és hálásan károgott az angyalra, azután tova szállt. Sasori nem értette, hogy miért hagyta életben a szárnyast, mivel ez csak bajt hozhat az uralkodó nézve, de megmagyarázhatatlan módon ezt tartotta a helyes döntésnek. Reménykedett benne, hogy a varjú gond nélkül fojthatja az útját, akárcsak ő hazafelé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia Ildi-chan.
Örülök, hogy tetszik. Amint tudom hozom az új fejezetet.